VÁLSÁGTANULSÁGOK: RENDSZERHIBÁK ÉS AZ ELŐREJELZÉS NEHÉZSÉGEI
RECESSZIÓ ÉS KILÁBALÁS GLOBÁLIS STIMULUS?
Globális stimulust! Ez vált jó egy évig, 2010 közepéig a mágikus receptté. Még a Va-lutaalap hivatalos szóhasználatában is helyet követelt az új kifejezés, amely – őszin-tén- a nemzetközi pénzügyi rendszer egyik legkonzervatívabb intézményében nem akármilyen fejlemény. Az elmúlt három évtizedben a költségvetési politika irányából érkező élénkítés, a stimulus inkább mumus volt, semmint recept. Változnak az idők és a receptek is! Vagy mégsem? Az idők változnak, a modern bankrendszerről való gon-dolkodás azonban csak fokozatosan alakul át, de 180 fokos fordulatot nem vesz. Egy súlyos és esetleg elhúzódó gazdasági válság réme ugyan fenyegetett, de 2010 nyarán már jól körvonalazódott: az 1929–33 krízisben megjárt mélységektől nem kell tartani.
Alapvetően azért, mert jobban értjük a válságok természetét. A nehezebb feladat ugyan-az maradt, először a jobb időkhöz való visszatérés reményét kell feltámasztani, utána jöhetnek a konkrét lépések. A mostani krízis azonban szerencsére mégis más, hiszen jóval enyhébb volt, mint a hetven évvel ezelőtti.
„Csirkét minden fazékba, kocsit minden garázsba!” – ez volt az 1933-as világgazdasági válságból való kilábalás reményt keltő jelszava az akkoriban új elnök, F. D. Roosevelt szájából. Ma a helyzet nem ennyire drámai: Amerikában autó és élelem szinte
min-10 Th e Wall Street Journal, June 21 – igaza lett, 2010-ben már kemény növekedés mutatkozott.
denkinek jut. Igaz, az állásvesztés félelme valóban a hetven évvel korábbi időket idézi.
Obama elnök az új munkahelyek millióinak megteremtéstét ígérte. Talán be is váltja.
Egy biztos: a világgazdasági válság akkor szintén, most ugyancsak megváltoztatta az embereknek a viszonyát a pénzhez, az államhoz, a jóléthez általában. Nagyon jól il-lusztrálja ezt a bölcsességet az egykoron híres Harvard professzor Kenneth Galbraith A pénz, honnan jött, mivé lett című könyve11, amelyben ezt írja:
„1923-ban Németországban olyan sok pénz volt, amely a saját súlya alatt értéktelenné vált.
Tíz évvel később az Egyesült Államokban alig volt pénz. Nyilvánvaló, hogy mindkét esetben volt mit tanulni a pénzgazdálkodásról. A bankok nem tudtak annyi időre bezárni az 1929-es válság idején, hogy az emberek belássák, hogy egy modern gazdaság miként működik – vagy nem működik – pénz hiányában.”
Galbraith emlékeztet, hogy azokban a válságos időkben, akinek volt állása vagy némi vagyona, saját fi zetési ígérvénye cserében hozzájuthatott árukhoz. Akinek sem állása, sem pénzzé tehető vagyona nem volt, semmire sem számíthatott. Az amerikai gazdaság ekkor rendkívül alacsony kibocsátási szinten működött, és sokkal több kiszolgáltatottsá-got, szenvedést okozott a pénz hiánya, mint amilyet az elértéktelenedett tengernyi pénz okozott Németországban. Mindkét tapasztalat beégette magát a két nemzet emlékeze-tébe. Erre ma muszáj emlékezni. Mint ahogy arra is, hogy 1933-ban Amerikában 4004 bank ment csődbe, és nem tudott kinyitni a március 14-i bankszünet után. 1934-ben már csak 62 bank ment tönkre, amelyből viszont csak kilencnek volt szövetségi betét-biztosítása. 1945-re a bankcsődök száma egyre csökkent. A születése idejében, éppen a maihoz hasonló érvekkel – a jó bankok fi zetik a rosszak veszteségeit –, a sokat szidott és alacsony presztízsűnek számító Szövetségi Betétbiztosító, az FDIC azonban megtette a magáét, száműzte az Amerikában csak wildcat banking-nek (vadmacska banküzem-nek) nevezett gyakorlatot. A pénzügyi globalizáció az elmúlt húsz évben már új játékte-ret nyitott, amelyben nemzetközi biztosítékok és fegyelmező erők még nem épültek ki, a „vadmacska banküzem” új nemzetközi vadászterülettel bővült. A pénzügyi válságtól súlyosan érintett országok kormányfői ezt tudták, a 2009. évi rendkívüli G-20 csúcsérte-kezlet mégis lesöpörte az asztalról a Nemzetközi Bankfelügyelet létrehozásának ötletét.
A 2008–2009-ben elmélyülő válság elhúzódása reális veszélyként lebegett. Még 2008 novemberében a Nemzetközi Valutaalap lefelé módosította prognózisát, a világgazdaság növekedését 2,2 százalékban becsülte, és nem zárta ki a további lefelé igazítás lehetősé-gét. Az Európai Bizottság a maga részéről már elvégezte a várható növekedés időközi leértékelését az utolsó, novemberi előrejelzéseihez képest.12
A 2009. november 15-i rendkívüli G-20-as csúcsértekezleten merült fel először az ún.
globális stimulus igénye. A fi skális stimulus, amely a Valutaalap szótárában kifejezetten szokatlan, a korábbi idők fényében szitokszónak, de minimum mumusnak számított.
11 Kenneth Galbraith (1975): Money, Whence It Came Where It Went, 195. oldal. Boston, Houghton Miffl in.
12 A brüsszeli Bizottság 2009. májusi prognózisa szerint az EU átlagosan 1,8 százalékos, az euróövezet átlago-san 1,9 százalékos GDP-csökkenésre számíthatott 2009-ben – ugyanazon év novemberében már csak 0,2 százalékos, illetve 0,1 százalékos növekedést jósoltak 2009-re. Magyarország számára ugyanez a jelentés a kilátást –1,6 százalékos visszaesésre rontotta 0,7 százalékos növekedésről. Igazuk lett. A pesszimizmus (saj-nos) az ilyen esetben nem indokolatlan. Európában és Magyarországon egyaránt volt tehát mit stimulálni.
A helyzet azonban nagyot változott. A pénzügyi válság nyomán kialakult tetemes va-gyonvesztés és a privát szféra (vállalat plusz egyén) keresletének drámai visszahúzódása rendkívüli helyzetet teremtett először az Egyesült Államokban, majd rövid úton a világ fejlettebb felében. A visszaesés arányai azonban mégis jóval mérsékeltebb válság-szó-használatot és kevésbé drámai hangot indokolnak. A kereslet 2009. évi összehúzódásá-nak mértéke 1-2 százalékos, ugyanis összehasonlítva a 1929-es válság Amerikát érintő közel 20 százalékos GDP-kieséssel, akár szerénynek is mondható. Tekintve azonban az amerikai gazdaság hatalmas méretbeli növekedését az elmúlt hetven évben – amely so-rán a reálGDP a 13-szorosára nőtt! –, a munkanélküliség mai felduzzadásának abszolút számai (havi 150-200 ezer) teljesen valós veszély forrásai. A II. világháború utáni idő-szakban nem volt ilyen fenyegetettség az Egyesült Államokban. 1929–33-ban a mély-pont 25 százalékos munkanélküliséget produkált. Ilyen szintre ma nem kell gondolni (legfeljebb kétszámjegyűre), de így is munkahelyek milliói forognak veszélyben. A kér-dés az, hogy mit tehet egy fi skális élénkítő (stimuláló) politika, amely 180 fokos for-dulatot jelent az elmúlt közel négy évtizedben nemkívánatosnak tekintett keynesiánus politikához képest? A fi skális politika eszközeire támaszkodó, beavatkozó gazdaságfi -lozófi a elveszítette a hitelét az 1970–80-as évek infl ációs időszakaiban, a munkapiacon pedig kontra-produktívnak bizonyult. A jelenlegi helyzetben most mégis újra előtér-be került. Ennek egyik magyarázata a következő. A korábbi válságokhoz viszonyítva most az a különbség, hogy ezúttal a bankrendszerben keletkeztek a problémák először, és csak utána terjedtek át a tőkepiacokra, majd a hitelszűke fojtotta le a termelőszfé-rát. Ahogy 2001. szeptember 11-én Bush elnök első nyugtató, lényegében válságkezelő (értsd: konjunktúrát fenntartó) felszólítása az volt, hogy tessék menni, vásárolni! (go shopping!), 2009–2010-ben a bankoknak üzenik a kormányok: tessék újra hitelezni, van segítség (tőkeinjekcióval, garanciával, stb.)! A bankrendszerek működésének vissza-állítása a majdnem lefagyottról a normál üzemi hőmérsékletre a legfontosabb feladat (1929–33-ban pont ezt mérték fel rosszul). Abban is különbség van, hogy a hagyomnyos monetáris politika eszköztára, amely a modern felfogásban lényegében az infl á-ciókövetésre és a kamatpolitikára korlátozódik, mostanság nem igazán működőképes, mert a kamatok eleve alacsony szinten állnak. Ezért a gyors beavatkozás lehetséges módja a jól megtervezett fi skális élénkítés. Ez részben adócsökkentést, részben kellően célzott állami költést jelent, amelyek együtt gyorsabban lehetnek képesek visszaállítani a gazdaság összkeresletét. Nagyon fontos azonban, hogy a kormányzati beavatkozást meglépő állami szervek azonnal elkötelezzék magukat a rendkívüli fi skális lépések (fő-leg a célzott költések) ideiglenes jel(fő-legére, valamint hogy utaljanak a leállítás lehetősé-gére is. Vagyis a rendkívüli helyzetben a rendkívüli stimulus valóban segíthet, tartósan azonban nem maradhat az eszköztárban – majdnem olyan ez, mint az idegrendszeri gyógyszer stimulusok, kis időre kis adagban szükségesek, de hozzászokás esetén baj várható. További fontos, rendkívüli mozzanat, hogy a fi skális lépéseknek ezúttal együtt kellett volna, sőt, majdnem globálisan szétkürtölt vezényszóra illett volna megszületni-ük. Nem teljesen így történt. Sokan késlekedtek, és nem egyenlő erejű lökéseket kaptak a vezető ipari országok gazdaságai, Európa szintén megosztott volt. Jelentős külpiaci nyitottság esetén kis és nagy országok egyaránt ki vannak téve annak a veszélynek, hogyha egyedül stimulálnak, akkor azzal importlehetőségeket teremtenek más orszá-goknak, azaz a stimulus ereje otthon elvész. Ezért különösen fontos az egyszerre
meg-valósuló koordinált lépéssorozat. A Valutaalap, amely korábban esküdt ellensége volt a fi skális aktivizmusnak, 2009-ben már másként látta a keresletélénkítés kockázatait.
Úgy vélte, a mértani haladvány szerint visszahúzódó összkereslet nemkívánatos, nagy outputcsökkenést, defl ációt és likviditási csapdát eredményezhet, amelyből a kikec-mergés még fájdalmasabb és hosszadalmasabb lehet. Az orvosi hasonlatnál maradva lehet, hogy a legrosszabb esetben defi brillátort kell segítségül hívni a nagy gazdaságok keringésének visszaállításához. Ezt tényleg javallott elkerülni.
De volt/van egy még nyomósabb ok is a fi skális lépések elfogadására. A Nemzetközi Valutaalap és a fejlett ipari országok kormányai belátták, hogy az ún. népesedési fi skális tehetetlenségi nyomás, amely a nyugdíj- és jóléti rendszerek jövőbeli plusz pénzügyi ter-heit jelenti, az igazi nagy veszély. Nos, ez a tehetetlenségi pénzügyi nyomás (pontosabban annak a jelenértéke) már a jelenben is messze nagyobb, mint a válságkezelő kormányzati stimulusra szánt, ugyancsak hitelből fi nanszírozott összegek. Vagyis a jövőbeli fi skális teher súlya mellett eltörpül a jelenlegi addicionális fi nanszírozási igény. Tehát a szebb jövő érdekében fel kellett vállalni a költségvetési expanziót egyaránt – legalábbis ezen keynesiánusi ihletésű gondolatmenet szerint.13 Problémák azonban ezzel az okfejtéssel is bőven vannak, és a meghatározó vélekedés ugyancsak nagyot fordult 2010-ben.