A
bukméker, Valentino Valletta amennyire dörzsölt volt és ügyes mégsem volt önálló operátor és a Las Vegasi maffiának dolgozott. A Floridai kerületben Valentino szedte be a fogadási pénzeket, bevezette egy könyvbe, amit havonta egyszer Las Vegasi főnökének megbízottja átvizsgált. Minden bejött profit tengerentúli számlákra lett átsürgönyözve, amit főnökejövedelmének elrejtésére nyitottak, és hogy ne történhessen, hogy a bukméker valaha is valakinek komolyabb összeget kifizet, Valentino nyeremény kifizetési hatáskörének felső határát szánalmas százezer dollárra korlátozták.
Valentino nagyon jól tudta, hogy a két tengerésznek, Derrick Wilsonnak és barátjának, Johnnak pedál hajtotta csónakja soha nem fogja elérni az Atlanti óceán túlsó partját. Ami eredmény amúgy is nagyon rossz lett volna a bukméker businessnek, és ügyes tanácsot adott főnökének, hogy másodlagos újrabiztosítást vegyenek ki kétszázötvenezer dollár értékben, és egy a nyolcvanhoz esélyben, ami fedezné az említett balszerencsét, a két matróz és a csónak
pusztulását.
Egy dagadt gengszter, Gino Sclafani százötvenezer dollárt kézbesített Cadillac Escalade kocsijának csomagtartójában és Valentinónak kellett volna kiegészíteni az összeget a készpénz ládikából, amit zálogház üzletének hátsó szobájában egy páncélszekrényben tartott, a Route 19 úton, Elfers városban, Floridában. A sikeres átkelésre feltett fogadásokból összeszedve, és ami megmaradt miután lefizették a csónaképítési költségeket, a könyvelés adatai szerint, amit a főnök havonta ellenőrzött, Valentinónak legalább százezer dollárja kellett volna, hogy megmaradjon.
Jól hangzik, kivéve Valentino készpénz ládikájában mindössze ötvenezer dollár volt.
Valentino a hiányzó pénzt hat hónap lefolyása alatt egy kis kurvára költötte, Lucyra, aki akármilyen csinos volt és akármennyire szeretetreméltó, nem volt hajlandó visszaadni a pénzt.
A főnök húszmilliót számított beszedni és Valentino azzal az észkombájn ötlettel jött elő, ha valakitől tudna még egy ötvenezret bevenni, és prémium fogadási díj fejében, hogy az
újrabiztosítói kifizetési rátát egy és százhúsz arányra emelje, akkor még mindig ki tudja fizetni főnökének a húszmilliót, és ketté tudná osztani a megmaradt tízmilliót. Ötmillió neki
megmaradna, és ötmilliót oda tudna adni a fent említett befektetőnek.
Kockázatos üzlet, de Valentino imádott rizikót vállalni, főleg akkor, ha az esélyek számára voltak kedvezőek. Elvette Berni ötvenezrét, egy a százhoz kifizetést ígért neki, ha a csónak elsüllyed és mind a két hajós meghal, és feltéve, hogy az újrabiztosító konglomerátum fizet.
Miután a csónak elsüllyedt és a matrózok maradványai megkerültek és a biztosító hozta a fent említett fogadási nyereményt, Valentino, lévén egy becsületes gengszter, ergo nem halászott saját magának a cég mólójáról, táviratilag elküldte a húszmilliót a főnöknek, kiirt Berninek egy csekket az ötmillióról és saját ötmillióját is áttranszferálta a Cayman Island szigeten lévő bankszámlájára.
Valentino készen állt, hogy nyugdíjba menjen, és hogy eladja zaci üzletét és elszámoljon Las Vegasi főnökével, amikor egy esős reggel egy kistermetű zsidóember, egy lehető legkevésbé elképzelhető kliens lép be üzletébe, a Route 19 úton.
Az aprócska férfi először futó bólintást biccent a szakállas olasz felé, majd lassan körbejárja az üzletet, nézeget, itt-ott ráhunyorítja a szemét egy-egy eladó portékára, és mint egy kíváncsi kutya szimatol ide és oda, majd kivesz egy zsebkendőt és megtörli aránylag nagy és görbe orrát, de nem szól semmit.
Valentino óriási hasával a pultra nehezedik, ahol a fiókban tartja PPK revolverét, UZI géppisztolyát, mind a kettő csőre töltve, és füstös kezének közeli elérhetőségében ott van egy baseball furkós is, ha esetleg a szükség úgy hozná, hogy használnia kelljen.
— Lehetek valamiben a szolgálatára? — Valentino kérdezi és citromrágó ocsmány vigyor ül ki az arcára.
— Csinos bolt. — mondja az apró ember, és affektáló ravaszság enigmatikus
titokzatossága itatja át hangját, ahogy furcsa akcentussal ejti ki szavait. — De nem eléggé. Több extravaganciát vártam.
— Maga ki? — Valentino feleli, mialatt sietve kutatja fejében az okot, hogy lelőhesse az ellenszenves betolakodót.
— Mit gondol, hogy minek látszódom? — A kis ember feleli, és szemét elveszi Valentino szeméről és a pénztárkasszát nézegeti, és a beüvegezett kirakatot, ahol legalább egy millió dollár értékű gyémánt és arany ékszer van kiállítva.
— Egy görbeorrú schmuck-nak nézem. — Valentino mondja és nehéz csattanással a pultra löki a PPK-t és ujjai a fegyver tömzsi nyelén nyugszanak.
— Majdnem eltalálta, — a kis ember kuncog, mint egy leányka. — És tegye el azt a fegyvert. Nem kirabolni jöttem magát. Fogadást szeretnék csinálni.
— A rendőrségnek dolgozik? — Valentino összehúzza a szemét és tetőtől talpig felméri a különleges alakot.
— Nem.
— Az FBI-nak?
— Nem.
— Rendben, akkor honnan van? Csak kérdezem. Még soha nem láttam itt magát. Mire akar fogadni és mennyiben?
— Ok, maga mondja meg a sanszokat. Hogyan becsülné meg az esélyt, hogy egy törékeny csónakban két tapasztalt hajós átkel az Atlanti óceánon és egy mentőhajó kíséri őket, hogy
ugyanaz a nagy fehér cápa eszi meg mind a hármat?
— Nem tudom. Maga tudja és azt is mondja meg, hogy mekkora kifizetési ráta után érdeklődik és mekkora összeget hajlandó feltenni?
— Harmincmillió, és dupla vagy semmi.
— Magánál van harmincmillió dollár?
— Nálam nincs. De magánál van. Adja vissza a pénzünket és nem fogok tanúskodni a Szövetségi bíróság előtt, hogy maga bérgyilkost fogadott, hogy csinálják ki mind a két hajóst és a kísérőhajó emberét is.
Valentino felveszi a pisztolyt és csövét a látogató szeme közé nyomja. — Még egyszer kérdem. — kérdezi élesen. — Ki a fészkes fekete fene maga?
A kis ember előhalász egy névjegykártyát, keresztbeállítja a szemeit és grimaszt vág, hogy lásson a pisztoly csövén túl is, és a szakállas elé csúsztatja a kissé gyűrött cédulát. — Eli Weinstein, biztosítási-csalás nyomozó a GRCA, a Great Amerikai Újrabiztosító vállalattól. — mondja meglepően erős és határozott hangon.
Valentino leereszti a pisztolyt és elteszi. — Miért nem ezzel kezdte? Már azt hittem, hogy valamiféle elkeseredett pojáca, aki nagyot veszített, és a vásárlását megbánt másnapos kliens gyötrelmes betegségében szenved. Maga a világ egyik leggazdagabb cégét képviseli. Mit számít maguknak harmincmillió ide vagy oda? Máskülönben is, a pénz már nincs nálam. Kifizettem azokat, akik vették a kockázatot és nyertek. Én csak a közvetítő vagyok, és ártatlanságot kiabálok. Mint ahogy maguk zsidók mindig csinálják.
— Az utcán azt beszélik, hogy maga felvett három kubai zsoldost egy gyorsnaszáddal, hogy torpedózzák meg a kísérőhajót. Maga aztán benne van a bajban. Maga ostoba taljándisznó.
— Miféle utcákon?
— Havanna utcáin, tudja maga, meleg éjszakák, kókuszpálmák és az embereknek semmi más dolguk, mint a rémhírterjesztés.
— Fogalmam sincs, hogy miről beszél.
— Rendben. Adja ide a listát, akiknek kifizette a pénzt. Ha vissza tudjuk szerezni a harmincmillió javarészét, kezet rázunk, és nem haragszunk egymásra. Ha csak a felét tudjuk behajtani, bejelentjük magát a Patrióta Állambiztonsági Szervezetnek és a Gauntanamo Bay-i börtönbe, megint csak Kuba, fog kerülni, minden bírósági tárgyalás nélkül. Ha nem sikerül semmi pénzt sem megtalálni? Arról nem is akarok beszélni. Ez olyan szörnyű lenne, hogy le kellene, hogy okádjam magát. Át fogjuk adni az orosz maffiának és a Kreml pincéjében be fogják zárni egy mennyezetről felfüggesztett madárkalickába, amíg a végtagjai lerohadnak és úgy fog kinézni, mint egy fogatlan majom a kiéheztető diétán.
— Ez vicces, — Valentino vigyorog. — És én respektálom a humort, de nem a főnököm.
Az orosz maffiáról beszél? Ne nevettessen, a főnököm a maffia. A Las Vegasi olasz maffia.
Tudja maga, hogy mennyi biztosítási-csalás nyomozót ástunk már el a sivatagban a bűn városa körül? Már régen elküldtem a pénzt táviratilag, és ne vegye szájára a nevét feleslegesen, az én drága Don Vittorio Capolletti főnökömnek. Ezt a maga panaszát nála kell, hogy felterjessze.
— Van még valaki más is?
— Igen. Van egy kriptaszökevény. Egy felekezeti hittársa magának. Ugyanabba a
zsinagógába járhatnak és ugyanabban a koszos kádban vehetik a rituális fürdőt a magas ünnepek előtt. Ez körülbelül tíz milliót kapott.
— Neve?
— Berni Higgins, egy honosított amerikai állampolgár. A neve régebben Hochstein volt, vagy valami ilyesmi. Keresse meg azt. Bár nem tudok róla, hogy lenne bejelentett lakóhelye.
— Hová küldte a pénzt?
— Egy számozott svájci számlára.
— Ideadná a számot és hozzá a Swift kódot?
— Odaadhatom, de semmi haszna nem lesz belőle. A svájciak aztán igazán bakafántosak, ha védeniük kell pénzbetevő klienseik információját. De mit beszélek én itt ennyit? Maguk zsidók kellene, hogy ezt a legjobban tudják. A svájciaknál még mindig ott vannak a náci milliárdok, amit elloptak a gazdag európai zsidóktól.
— Találkozott szemtől szembe ezzel a Berni Higgins-sel?
— Igen, egy öreg ürge és szívbaja van.
— Mi volt a legutolsó lakcíme?
— Fogalmam sincs. Csak lelépett a falvédőről és idebiciklizett. Az egyik hajós összebarátkozott vele, és Berni befektetési lehetőséget keresett, ahol parkolhatná ötvenezer dollárját. Ne várja tőlem, hogy kérdezzem a pénz eredetét és, hogy ki kicsoda.
— Van még valami más is, amit tudsz róla? Beszélj és szelídebben bánok majd a főnököddel. Mondok neki egy-két jó szót is rólad, a kiemelkedő integritásodról, és, hogy a nyomás alatt milyen jól megállod a helyed.
— Természetesen. Történhet akármi Bernivel, nem az én orrom lesz véres. Berni megvette Derrick Wilson öreg Winnebago lakókocsiját és egy-két nappal az után, hogy nekivágtak az óceánnak a vízözönelőtti rozsdatömeg eltűnt a portájáról.
— Melyik nap történt ez?
— Nem emlékszem pontosan, de ugyanabban az időben, amikor egy tiszta új Winnebago felrobbant egy nudista klubban a Route 41 úton. Érdekes véletlen. Maga is úgy gondolja, nem?
— Határozottan úgy gondolom. — Eli bólint és kérdezi. — Melyik klubban történt?
— Ember, maga nagyon sokat akar tudni. Keresse meg az idevágó cikket a könyvtár újság archívumában. Maguk zsidók járnak a könyvtárba, nem?
— Ebből elég. Felettébb nem méltányolom antiszemita szitkozódásait és tegye vissza a polcra azt az UZI gépfegyvert.
— Nem fogja macerálni Don Vittóriót. Vagy igen?
— Nem, ha együttműködik velem, hogy a teljes harmincmilliót visszaszerezzük Berni Higginstől.
— Én egyedül csak Higginsre koncentrálnék. Az ilyen alakok tele vannak pénzzel és mind illegális vagy lopott. Fizetni fog, csak elég határozottan kell kérni.