Natalia Bejenaru akvarellista, festõ- és grafikusmûvész nyitott életmûvén ugyanaz a szívhez szóló líraiság vonul végig, ami szülõföldje, Moldva két legnagyobb román al-kotójának, a költõ Mihail Eminescu és a regényíró Miha-il Sadoveanu oeuvre-jét is jellemzi. Úgy tetszik, ez a lel-ki sajátosság alapvetõen határozza és különbözteti meg a moldvai embert regáti (havaselvi) honfitársától. Azt nyil-ván nem gondoljuk, hogy ez a megállapítás általánosan és mindenkire egyformán érvényes lenne, de tény, hogy pél-dául a románság legnagyobb meseírója, Ion Creanga szin-tén ennek a törszin-ténelmi tájegységnek a szülöttje.
Nataliának az életrõl alkotott felfogása és ember mi-volta – a körülmények kényszerítõ hatalma folytán – egy nem elhanyagolható vonással gazdagabb sok-sok románi-ai nyelvtestvérénél. Korábban a Szovjetunióhoz tartozott Moldávia Köztársaság fõvárosában, Kisinyovban, ahol született és évtizedekig élt, nem oroszként neki is szinte ugyanazokat a lelki sérelmeket, frusztrációkat kellett el-szenvednie, mint az erdélyi magyaroknak Romániában, nemcsak Ceausescu regnálása idején. Ennek a részleges jogfosztottságnak tulajdoníthatóan épülhetett be szemé-lyiségébe, jellemvilágába a kisebbségi emberre oly jel-lemzõ tolerancia-készség és „plusz humanizmus”.
Natalia nyitott életmûve egy mélyen érzõ lélek õszinte kitárulkozásának mûvészi bizonyságtétele.
Drámai mozzanatokat sem nélkülözõ eddigi élete da-cára alkotói világát nem a társadalom embertelenségeibe beletörõdõ, velük megbékélõ, azokba belenyugvó attitûd jellemzi, ahogy gondolhatnánk, ellenkezõleg, értékterem-tõ szellemiségét egyféle jobbító szándékú életigenlés hat-ja át, ami úhat-jabb és úhat-jabb kifejezési lehetõségek keresésé-ért a divatfi volt oda – a falusi legény sápkórosnak,
bete-gesnek, csúnyának látta. Miért volt ez így? Azért, mert an-no másmilyenek voltak a falusi emberek életeszményei és megint mások a városi hivatalnokokéi, például.
Bonyolítsuk egy kicsit a dolgot! Az állatkertben, a ket-recben lévõ oroszlán hatalmas erejét megcsodáljuk, de ha ugyanazt a vérszomjas ragadozót a szavannán sétálva meglehetõs közelrõl pillantjuk meg, nemhogy szépnek nem fogjuk látni, hanem félelmünkben halálra rémülünk a szörnyû látványtól.
A parton állva megcsodáljuk a háborgó tengert. Milyen fenséges, mondjuk elragadtatva! Ám egy sajkában gör-csösen kapaszkodva, a hullámoktól ide-oda dobálva bi-zony nyomban elfog bennünket a halálos rémület. Mert a szépség ugyebár mindig az életre, a kiteljesülésre vonat-kozik, utal. Ahhoz tehát, hogy valamit szépnek érezzünk, lássunk, biztonságban kell lennünk, se életünket, se testi épségünket nem veszélyeztetheti semmi.
Mi e kiállítás megnyitóján nyilván teljes biztonságban vagyunk, s ha a bennünk ágaskodó merkantil szellemet ideig-óráig sikerül kiûzni magunkból, elmerenghetünk a tárlat lélekemelõ képein.
Befejezésül mit kívánjunk az ifjú mûvésznek õszintén, szívvel? Mindenekelõtt szerzetesi fegyelmet önmagával szemben, konok kitartást, mert mi a mûvészi pálya annak, akinek megadatik, hogy belépjen ebbe a szentélybe? Nem más az, mint erõltetett menetelés egy végeláthatatlan ka-paszkodón, olyan belsõ vívódásokkal, gyötrõdésekkel és lelki örömökkel vegyes gyalogmenet, ahol acélos elhatá-rozással kell tudni szembenézni az újabb és újabb kihívá-sokkal. Mert itt nincs lovas kocsi, se automobil, amire fel-kérezkedhetnénk, talpunk sajgását enyhítendõ. Olyan me-netelés a mûvészi alkotómunka, ahol nincs megállás, ahol a legfõbb törvény a tovább, tovább, tovább!…
Elhangzott a Budapesti Székely Ház Galériában, 2002. október 10-én.
TERMÉSZETI TÜNEMÉNYEK KÉPÍRÓJA
Natalia Bejenaru akvarellista, festõ- és grafikusmûvész nyitott életmûvén ugyanaz a szívhez szóló líraiság vonul végig, ami szülõföldje, Moldva két legnagyobb román al-kotójának, a költõ Mihail Eminescu és a regényíró Miha-il Sadoveanu oeuvre-jét is jellemzi. Úgy tetszik, ez a lel-ki sajátosság alapvetõen határozza és különbözteti meg a moldvai embert regáti (havaselvi) honfitársától. Azt nyil-ván nem gondoljuk, hogy ez a megállapítás általánosan és mindenkire egyformán érvényes lenne, de tény, hogy pél-dául a románság legnagyobb meseírója, Ion Creanga szin-tén ennek a törszin-ténelmi tájegységnek a szülöttje.
Nataliának az életrõl alkotott felfogása és ember mi-volta – a körülmények kényszerítõ hatalma folytán – egy nem elhanyagolható vonással gazdagabb sok-sok románi-ai nyelvtestvérénél. Korábban a Szovjetunióhoz tartozott Moldávia Köztársaság fõvárosában, Kisinyovban, ahol született és évtizedekig élt, nem oroszként neki is szinte ugyanazokat a lelki sérelmeket, frusztrációkat kellett el-szenvednie, mint az erdélyi magyaroknak Romániában, nemcsak Ceausescu regnálása idején. Ennek a részleges jogfosztottságnak tulajdoníthatóan épülhetett be szemé-lyiségébe, jellemvilágába a kisebbségi emberre oly jel-lemzõ tolerancia-készség és „plusz humanizmus”.
Natalia nyitott életmûve egy mélyen érzõ lélek õszinte kitárulkozásának mûvészi bizonyságtétele.
Drámai mozzanatokat sem nélkülözõ eddigi élete da-cára alkotói világát nem a társadalom embertelenségeibe beletörõdõ, velük megbékélõ, azokba belenyugvó attitûd jellemzi, ahogy gondolhatnánk, ellenkezõleg, értékterem-tõ szellemiségét egyféle jobbító szándékú életigenlés hat-ja át, ami úhat-jabb és úhat-jabb kifejezési lehetõségek keresésé-ért a divatfi volt oda – a falusi legény sápkórosnak,
bete-gesnek, csúnyának látta. Miért volt ez így? Azért, mert an-no másmilyenek voltak a falusi emberek életeszményei és megint mások a városi hivatalnokokéi, például.
Bonyolítsuk egy kicsit a dolgot! Az állatkertben, a ket-recben lévõ oroszlán hatalmas erejét megcsodáljuk, de ha ugyanazt a vérszomjas ragadozót a szavannán sétálva meglehetõs közelrõl pillantjuk meg, nemhogy szépnek nem fogjuk látni, hanem félelmünkben halálra rémülünk a szörnyû látványtól.
A parton állva megcsodáljuk a háborgó tengert. Milyen fenséges, mondjuk elragadtatva! Ám egy sajkában gör-csösen kapaszkodva, a hullámoktól ide-oda dobálva bi-zony nyomban elfog bennünket a halálos rémület. Mert a szépség ugyebár mindig az életre, a kiteljesülésre vonat-kozik, utal. Ahhoz tehát, hogy valamit szépnek érezzünk, lássunk, biztonságban kell lennünk, se életünket, se testi épségünket nem veszélyeztetheti semmi.
Mi e kiállítás megnyitóján nyilván teljes biztonságban vagyunk, s ha a bennünk ágaskodó merkantil szellemet ideig-óráig sikerül kiûzni magunkból, elmerenghetünk a tárlat lélekemelõ képein.
Befejezésül mit kívánjunk az ifjú mûvésznek õszintén, szívvel? Mindenekelõtt szerzetesi fegyelmet önmagával szemben, konok kitartást, mert mi a mûvészi pálya annak, akinek megadatik, hogy belépjen ebbe a szentélybe? Nem más az, mint erõltetett menetelés egy végeláthatatlan ka-paszkodón, olyan belsõ vívódásokkal, gyötrõdésekkel és lelki örömökkel vegyes gyalogmenet, ahol acélos elhatá-rozással kell tudni szembenézni az újabb és újabb kihívá-sokkal. Mert itt nincs lovas kocsi, se automobil, amire fel-kérezkedhetnénk, talpunk sajgását enyhítendõ. Olyan me-netelés a mûvészi alkotómunka, ahol nincs megállás, ahol a legfõbb törvény a tovább, tovább, tovább!…
Elhangzott a Budapesti Székely Ház Galériában, 2002. október 10-én.
mûvész ebben a tekintetben tagadhatatlanul lelki rokon-ságban áll az impresszionista szemlélet- és ábrázolásmód-dal.
A rosszemlékû naturalista szocreál konvencióival szembeni érthetõ idegenkedése legerõteljesebben a grafi-kai lapokon érezhetõ. A mûvész a naturalista leképezés helyett szabadon merít a képzeletbõl, hangsúlyossá téve az elvontabb, kifejezõbb képzeteket. Rajzos(abb) munká-in a formát, a vonalat, mmunká-int meghatározó formaeszközö-ket maximálisan a tartalom, a közlendõ szolgálatába állít-ja.
Formatorzítással Natália csak ott él, ahol indokolt, és csupán annyira, amennyire szükségeltetik. A színekkel való mesteri bánni tudása mellett másik erõssége igen ko-moly rajzkészsége.
A tájképek és a virágcsendélet-kompozíciók jelentõs részét az örök természet fensége ragyogja be. Ám a mû-vész alkotói ars poétikája messze túlmutat a rezzenetlen csend és a színek kölcsönviszonyának harmonikus vilá-gán, neki elsõsorban a Janus-arcú társadalommal van
„elszámolnivalója”...
A mennyiségileg is figyelemreméltó tovább bõvülõ életmûbõl egyértelmûen kitûnik, hogy a bizonyosságok, hitek és kétségek mélyén kovászként hat az értékteremtõ ember csillapíthatatlan átadás-vágya, termékeny nyugta-lansága, ami a tehetség mellett a mûvészi értékek életre hívásának legfõbb záloga.
Budapest, 2005.
re is serkenti. Erre vall az a körülmény is, hogy, jóllehet munkásságának meghatározó hányadát az akvarellek te-szik ki, képességeit, tehetségét az olajfestészetben és a grafika mûfajában is kamatoztatta.
Lírai alkata, emberi habitusa eleve arra predestinálta Natáliát, hogy újraéledõ „gyermeki” rácsodálkozással tet-ten érje a természet tünékeny csodáit. Tájképei, virág-csendéletei múló szépségeket õriznek, soha meg nem is-métlõdõ természeti tüneményeket örökítenek meg. Olyan szépségeket, amilyenekre szívünk mélyén valamennyien õszintén vágyunk. Csakhogy a természet eme múlékony misztériumai csupán percekre, esetleg órákra mutatják magukat, s mielõtt elárasztaná lelkünket örömszerzõ lát-ványuk, pajkos koboldként illannak tova, tûnnek el ki tudja hova.
Natalia Bejenaru gazdag munkássága csupa életigen-lés, az élet pedig örök mozgás, változás, történés. Mûvé-szetében komoly szerepet játszik a tájfestészet, még fon-tosabbat a virágcsendélet, de személyes élettapasztalatá-nak gazdagodásával egyre gyarapszik az emberábrázolás, a portré részaránya is.
A Besszarábiából Budapestre „csöppent” piktor igen jó érzékkel bír a karakterek kifejezésére, amibe hihetõen be-lejátszik az a körülmény, hogy a cselekvõ embert általá-ban a kulmináció elõtti úgynevezett „termékeny pillanat-ban” örökíti meg. Talán éppen ezért olyan kifejezõek a portréi, lett légyenek azok olajba festve vagy grafikai la-pokon megörökítve.
Különös atmoszférájú akvarelljein a rajz óhatatlanul háttérbe szorul, a vonal és a tömeg elveszítik jelentõségü-ket, a fény, a szín és a levegõ jutnak domináns szerephez.
A színkánonoktól és formaelrendezési szabályoktól kissé elvonatkoztatott képek így a pillanatnyiság illúzióját nyújtják. A fény és az árnyék játéka, a színfoltok áttûnése egymásba a frissesség, a könnyedség, a lebegés érzetét keltik. A laza ecsetvonásokkal felrakott fénylõ színek – mint legfõbb kifejezõ eszközök – békévé, harmóniává oldják a látványt. Legfajsúlyosabban a virágcsendélet-kompozícióknál érvényesül ez az elv. Az áttûnésekre, a különös színhatásokra, a különbözõ formaeffektusok te-remtésére a vizes akvarell köztudottan igen alkalmas. A
mûvész ebben a tekintetben tagadhatatlanul lelki rokon-ságban áll az impresszionista szemlélet- és ábrázolásmód-dal.
A rosszemlékû naturalista szocreál konvencióival szembeni érthetõ idegenkedése legerõteljesebben a grafi-kai lapokon érezhetõ. A mûvész a naturalista leképezés helyett szabadon merít a képzeletbõl, hangsúlyossá téve az elvontabb, kifejezõbb képzeteket. Rajzos(abb) munká-in a formát, a vonalat, mmunká-int meghatározó formaeszközö-ket maximálisan a tartalom, a közlendõ szolgálatába állít-ja.
Formatorzítással Natália csak ott él, ahol indokolt, és csupán annyira, amennyire szükségeltetik. A színekkel való mesteri bánni tudása mellett másik erõssége igen ko-moly rajzkészsége.
A tájképek és a virágcsendélet-kompozíciók jelentõs részét az örök természet fensége ragyogja be. Ám a mû-vész alkotói ars poétikája messze túlmutat a rezzenetlen csend és a színek kölcsönviszonyának harmonikus vilá-gán, neki elsõsorban a Janus-arcú társadalommal van
„elszámolnivalója”...
A mennyiségileg is figyelemreméltó tovább bõvülõ életmûbõl egyértelmûen kitûnik, hogy a bizonyosságok, hitek és kétségek mélyén kovászként hat az értékteremtõ ember csillapíthatatlan átadás-vágya, termékeny nyugta-lansága, ami a tehetség mellett a mûvészi értékek életre hívásának legfõbb záloga.
Budapest, 2005.
re is serkenti. Erre vall az a körülmény is, hogy, jóllehet munkásságának meghatározó hányadát az akvarellek te-szik ki, képességeit, tehetségét az olajfestészetben és a grafika mûfajában is kamatoztatta.
Lírai alkata, emberi habitusa eleve arra predestinálta Natáliát, hogy újraéledõ „gyermeki” rácsodálkozással tet-ten érje a természet tünékeny csodáit. Tájképei, virág-csendéletei múló szépségeket õriznek, soha meg nem is-métlõdõ természeti tüneményeket örökítenek meg. Olyan szépségeket, amilyenekre szívünk mélyén valamennyien õszintén vágyunk. Csakhogy a természet eme múlékony misztériumai csupán percekre, esetleg órákra mutatják magukat, s mielõtt elárasztaná lelkünket örömszerzõ lát-ványuk, pajkos koboldként illannak tova, tûnnek el ki tudja hova.
Natalia Bejenaru gazdag munkássága csupa életigen-lés, az élet pedig örök mozgás, változás, történés. Mûvé-szetében komoly szerepet játszik a tájfestészet, még fon-tosabbat a virágcsendélet, de személyes élettapasztalatá-nak gazdagodásával egyre gyarapszik az emberábrázolás, a portré részaránya is.
A Besszarábiából Budapestre „csöppent” piktor igen jó érzékkel bír a karakterek kifejezésére, amibe hihetõen be-lejátszik az a körülmény, hogy a cselekvõ embert általá-ban a kulmináció elõtti úgynevezett „termékeny pillanat-ban” örökíti meg. Talán éppen ezért olyan kifejezõek a portréi, lett légyenek azok olajba festve vagy grafikai la-pokon megörökítve.
Különös atmoszférájú akvarelljein a rajz óhatatlanul háttérbe szorul, a vonal és a tömeg elveszítik jelentõségü-ket, a fény, a szín és a levegõ jutnak domináns szerephez.
A színkánonoktól és formaelrendezési szabályoktól kissé elvonatkoztatott képek így a pillanatnyiság illúzióját nyújtják. A fény és az árnyék játéka, a színfoltok áttûnése egymásba a frissesség, a könnyedség, a lebegés érzetét keltik. A laza ecsetvonásokkal felrakott fénylõ színek – mint legfõbb kifejezõ eszközök – békévé, harmóniává oldják a látványt. Legfajsúlyosabban a virágcsendélet-kompozícióknál érvényesül ez az elv. Az áttûnésekre, a különös színhatásokra, a különbözõ formaeffektusok te-remtésére a vizes akvarell köztudottan igen alkalmas. A
A szomorú történelmi tapasztalatok, a sok-sok elszen-vedett fiaskó okán mind gyakrabban fészkelte be magát a kétely a lelkekbe, hogy ti. van-e értelme a tudósi, írói, mûvészi gyötrõdéseknek? („Ment-é / A könyvek által a világ elébb?”)
Hasonló gondok nyugtalanítják a Kolozsvárról indult, de évtizedek óta Németországban élõ György János szob-rász és keramikusmûvészt is. Néhány munkáján például azt kérdezi a nézõktõl: vajon mi lehet a fajon, bõrszínen, hiedelmeken, hiteken, ideológiákon és elõítéleteken ala-puló gyûlölködések indítéka? Hogyan, miként tudnánk közösen úrrá lenni a pusztító indulatokon, amelyek napja-ink emberét, sajnos, minden korábbinál erõsebben megfertõzték?...
Lurkó munkáit figurális és kvázi absztrakt alkotások-ra oszthatjuk. Az elvont felé hajló mûvek nehezebben hozzáférhetõek, az elvontabb tartalmak kihüvelyezése, pusztán újszerûségüknél fogva is komolyabb erõfeszí-tést igényel. Ismerve a befogadói nehézségeket, György János segítségünkre siet. Az egyik rajzon – párba állítva – két markáns vonal indázik, amolyan kétágú forrás, melybõl a mûvész elvontabb szobrai megkomponálásá-hoz „ihletett” merített. A vonalszakaszok egymásmegkomponálásá-hoz va-ló viszonyából, igazodásából születtek a szoborkompo-zíciók szimbólumai. Amíg az egyik vonal nyugodtan, békésen kanyarog, a másik ideges. Szeretnének „egy-másra találni”, de ez csak nagyon ritkán, és csupán pil-lanatokra sikerül. Noha az emberi tulajdonságokat jelké-pezõ vonalakra azonos vagy hasonló impulzusok hat-nak, a reakciók mégis eltérõek. Mert merõben más a ter-mészetük a gömbölyded, sima, lágy nõies domborula-toknak és homoruladomborula-toknak és megint más a kemény, szögletes, határozott férfias alakváltozatoknak. De így, feszültségektõl terhesen is, sõt csakis így alkothatnak egységet. A kerekded duzzadó formák és az éles, szúrós, hegyes, ékszerû alakváltozatok addig-addig keresik ter-mészetes helyüket, mígnem szoborrá, mûalkotássá szer-vezõdnek.
Hát nem épp ilyenek vagyunk mi, emberek is? Férfiak és nõk, békések és békétlenek, gyûlölködõk és megbocsá-A KIFEJEZÕERÕ MINDENEKFÖLÖTT
Tulajdonképpen mi a „súly alatt a pálma” igazsága?
Leginkább az lehet, hogy kihívásokra van szükség ahhoz, hogy az ember valamivé váljon. Kihívásokra, amelyek egyben azt is jelzik, ki meddig jutott a mûvészet rögös ös-vényén.
Lurkó alias György János munkáival ismerkedve ízelítõt kapunk abból, hogy látja és láttatja a XX. szá-zad- és az ezredforduló jellemzõ, nyomasztó gondjait egy olyan mûvész, akinek nemcsak egy-két röpke alka-lom adatott népek és fajok kultúrájával megismerked-ni.
Ha gondolatban végigfutunk a mûvészi önkifejezés fejlõdéstörténetén, felsejlik, hogy a nagy alkotó egyénisé-gek miképpen összpontosítottak az évszázadok alatt arra, hogy – nem fordítva hátat a „fecsegõ felszín” ábrázolásá-nak – a hangsúlyt mind határozottabban a belsõ történé-sek kifejezésére helyezzék.
Az irodalomban ezen a téren a lélektani regény megje-lenése lendített nagyot. A zenében: Mozart muzsikájában még a mindent maga mögé utasító szépség a központi ka-tegória, Beethovennél már a drámát és a tragikumot sem nélkülözõ szabadságeszme kap központi szerepet. Mozart égi harmóniáinak szépsége hihetetlen magasságokba rö-pít. Hallva a csodás zenét, mennyei béke tölti el a szíve-ket és a lelkeszíve-ket. Beethoven felemel és lesújt, s miközben bejárja velünk a fénylõ egek tündérkertjeit és a poklok bugyrait, elementárisan dübörgi, hogy a szabadságot, mely legfõbb érték, bármi áron ki kell vívnia az oly sokat szenvedett Embernek. Mert csak a szabad élet méltó hoz-zá.
Hasonló törekvéseknek és teljesítményeknek a képzõ-mûvészetben is tanúi lehetünk.
A szomorú történelmi tapasztalatok, a sok-sok elszen-vedett fiaskó okán mind gyakrabban fészkelte be magát a kétely a lelkekbe, hogy ti. van-e értelme a tudósi, írói, mûvészi gyötrõdéseknek? („Ment-é / A könyvek által a világ elébb?”)
Hasonló gondok nyugtalanítják a Kolozsvárról indult, de évtizedek óta Németországban élõ György János szob-rász és keramikusmûvészt is. Néhány munkáján például azt kérdezi a nézõktõl: vajon mi lehet a fajon, bõrszínen, hiedelmeken, hiteken, ideológiákon és elõítéleteken ala-puló gyûlölködések indítéka? Hogyan, miként tudnánk közösen úrrá lenni a pusztító indulatokon, amelyek napja-ink emberét, sajnos, minden korábbinál erõsebben megfertõzték?...
Lurkó munkáit figurális és kvázi absztrakt alkotások-ra oszthatjuk. Az elvont felé hajló mûvek nehezebben hozzáférhetõek, az elvontabb tartalmak kihüvelyezése, pusztán újszerûségüknél fogva is komolyabb erõfeszí-tést igényel. Ismerve a befogadói nehézségeket, György János segítségünkre siet. Az egyik rajzon – párba állítva – két markáns vonal indázik, amolyan kétágú forrás, melybõl a mûvész elvontabb szobrai megkomponálásá-hoz „ihletett” merített. A vonalszakaszok egymásmegkomponálásá-hoz va-ló viszonyából, igazodásából születtek a szoborkompo-zíciók szimbólumai. Amíg az egyik vonal nyugodtan, békésen kanyarog, a másik ideges. Szeretnének „egy-másra találni”, de ez csak nagyon ritkán, és csupán pil-lanatokra sikerül. Noha az emberi tulajdonságokat jelké-pezõ vonalakra azonos vagy hasonló impulzusok hat-nak, a reakciók mégis eltérõek. Mert merõben más a ter-mészetük a gömbölyded, sima, lágy nõies domborula-toknak és homoruladomborula-toknak és megint más a kemény, szögletes, határozott férfias alakváltozatoknak. De így, feszültségektõl terhesen is, sõt csakis így alkothatnak egységet. A kerekded duzzadó formák és az éles, szúrós, hegyes, ékszerû alakváltozatok addig-addig keresik ter-mészetes helyüket, mígnem szoborrá, mûalkotássá szer-vezõdnek.
Hát nem épp ilyenek vagyunk mi, emberek is? Férfiak és nõk, békések és békétlenek, gyûlölködõk és megbocsá-A KIFEJEZÕERÕ MINDENEKFÖLÖTT
Tulajdonképpen mi a „súly alatt a pálma” igazsága?
Leginkább az lehet, hogy kihívásokra van szükség ahhoz, hogy az ember valamivé váljon. Kihívásokra, amelyek egyben azt is jelzik, ki meddig jutott a mûvészet rögös ös-vényén.
Lurkó alias György János munkáival ismerkedve ízelítõt kapunk abból, hogy látja és láttatja a XX. szá-zad- és az ezredforduló jellemzõ, nyomasztó gondjait egy olyan mûvész, akinek nemcsak egy-két röpke alka-lom adatott népek és fajok kultúrájával megismerked-ni.
Ha gondolatban végigfutunk a mûvészi önkifejezés fejlõdéstörténetén, felsejlik, hogy a nagy alkotó egyénisé-gek miképpen összpontosítottak az évszázadok alatt arra, hogy – nem fordítva hátat a „fecsegõ felszín” ábrázolásá-nak – a hangsúlyt mind határozottabban a belsõ történé-sek kifejezésére helyezzék.
Az irodalomban ezen a téren a lélektani regény megje-lenése lendített nagyot. A zenében: Mozart muzsikájában még a mindent maga mögé utasító szépség a központi ka-tegória, Beethovennél már a drámát és a tragikumot sem nélkülözõ szabadságeszme kap központi szerepet. Mozart égi harmóniáinak szépsége hihetetlen magasságokba rö-pít. Hallva a csodás zenét, mennyei béke tölti el a szíve-ket és a lelkeszíve-ket. Beethoven felemel és lesújt, s miközben bejárja velünk a fénylõ egek tündérkertjeit és a poklok bugyrait, elementárisan dübörgi, hogy a szabadságot, mely legfõbb érték, bármi áron ki kell vívnia az oly sokat
Az irodalomban ezen a téren a lélektani regény megje-lenése lendített nagyot. A zenében: Mozart muzsikájában még a mindent maga mögé utasító szépség a központi ka-tegória, Beethovennél már a drámát és a tragikumot sem nélkülözõ szabadságeszme kap központi szerepet. Mozart égi harmóniáinak szépsége hihetetlen magasságokba rö-pít. Hallva a csodás zenét, mennyei béke tölti el a szíve-ket és a lelkeszíve-ket. Beethoven felemel és lesújt, s miközben bejárja velünk a fénylõ egek tündérkertjeit és a poklok bugyrait, elementárisan dübörgi, hogy a szabadságot, mely legfõbb érték, bármi áron ki kell vívnia az oly sokat