Sz. I.: – Itt van elõttem egy gyönyörû középkori kard, pontosabban szablya, egy damaszkuszi penge. Csodálatos mûremek, a hajlása maga a tökéletes megtestesült elegan-cia. Szépsége összefügg azzal, hogy dinamikai, szilárd-ságtani, ergometriai szempontból is hibátlan: egy ilyen szablyával lehet a legjobban vágni. Az ártatlanok torkát épp úgy, mint az arra rászolgáltakét. Nem mondom, ab-ban is van egyfajta humánum, ha az ember torkát finom pengével villámgyorsan vágják el, és nem érez semmi fáj-dalmat, nem kell nyiszitelni… Többnyire mégsem erre gondolunk, ha humánumról esik szó.
Ám sajnos, az azték kultúra építészei és díszítõmûvészei és bizonyára zenészei is csodálatos mûvészi szépségû kere-tet teremkere-tettek iszonyatos vérengzésekhez, a tömegáldoza-tokhoz… kegyetlen asszír királyok és tébolyult római csá-szárok tiszteletére olyan diadalkapukat emeltek, amelyek ma az egész emberiség féltett mûértékei.
Hogy a mûvészetet ne fenyegette volna a dés veszélye? A mûvészet sokszor nemcsak szennyezõ-dött, hanem meg is romlott, kultúrástól elpusztult, nem-csak olyankor, amikor pusztították. Ezen az sem segített, hogy minden korban akadtak, akik tudatosan küzdöttek a szennyezõdés ellen, de minden korban a mûvészet sorsá-ról nem a mûvészek, hanem mások döntöttek. Óvakod-junk attól az álmodozó elképzeléstõl, hogy a mûvészetek mûvelõi a történelmen át folyamatosan mûködõ, céltuda-tos, szentéletû lovagrendet alkottak volna. A mûvészek között is mindig, napjainkban is, vannak más mûvészek és mûvészetek elkeseredett, halálos ellenségei is; és az nemcsak átok, hanem haszon is, hogy mûvészi alkotások sorsáról nemcsak mûvészek döntöttek… A mûvészek ál-talában nem tárgyilagosak a más szemléletûekkel szemben…
S. L.: – A korrupt, beszennyezett mûvészet csak annak mûvészet, aki beszennyezte, valójában semmi köze a mû-vészethez.
A. J.: – Én ehhez még csak egy gondolatot szeretnék hozzátoldani, nevezetesen, hogy a mûvészet – a tisztulás vágya.
lenül. Ez az a bizonyos távolba helyezett fénypont, a re-ménykeltõ, amit egy költõ így fejezett ki: „A borjú még nem látja a távoli vágóhidat.” Vajon bûnül róható-e fel a metafizikai háttérrel vigasztalóknak, hogy megkísérelnek erõt adni az emberi léleknek a végsõ pontig? Csak re-ménnyel és bizakodóan lehet társadalmat építeni, apátiá-val nem. A feladatát szolgálatnak érzõ mûvész legfõbb kötelességét teljesíti, ha képességeit annak a közösségnek a szolgálatába állítja, amelybõl vétetett, és a sokak számá-ra látható képíró beszédmódjait nem cseréli fel a süketné-ma jelek számunkra ellenõrizhetetlen bozótjával. Amint egy francia szakember mondotta, az, aki azt, ami pár szó-val elmondható, végeérhetetlen szöveggel hígítja fel, minden aljasságra képes.
Sz. I.: – Nagyon kell vigyáznunk arra, hogy ne mossuk el a mûvészet és a kultúra fogalma között a különbsége-ket (az utóbbinak civilizáció értelmével is számolva) tart-suk észben, hogy a kultúra és kulturáltság fogalma nem azonos, és hogy a mi mûveltség szavunk is többet tartal-maz annál, mint kultúra… Mindezt számba véve, sajnos, ki kell mondanunk, hogy a történelemben léteztek társa-dalmak, sõt kultúrák, amelyeknek egyáltalán nem a kultu-ráltság, nem a mi mûveltség fogalmunk jellemezte az esz-ményeit, nem ismerték a humanista méltányosságot, nem ismerték fel a szellemi értékeket, és mégis sokáig fennál-lottak, és amíg el nem pusztultak, rendszeresen pusztítot-ták a maguknál mûveltebb és humánusabb társadalmakat és alkotásaikat. Minden esetre nem õk vitték elõbbre az emberi haladás és egyáltalán az emberiség ügyét, annak ellenére, hogy még humanista korunkban (?) is léteznek történelemfilozófusok, akik ilyen embertelen birodalmak létrehozásában látják a történelem értelmét.
Hogy ezen túlmenõen hogyan értelmezem a mûvészet társadalmi hasznosságát? Akkor hasznos a mûvészet, ha hozzásegít az élet tiszteletéhez, ha növeli az életerõmet, ha lehetõvé teszi, hogy rangosabban éljek, ha biztosítja lelki egyensúlyomat és bensõ békémet.
A.K.: – Az élet nem laboratórium: a mûvészetet is fe-nyegeti a szennyezõdés veszélye.
Á. I.: – Fra Filippo Lippi firenzei szerzetes volt a qu-attrocento idején festett legáhítatosabb madonna- és szentképek igazi mestere, eközben a Karmelita rend csak-nem kiközösítette mértéktelenül buja életmódja miatt.
Ám ennek ellenére, Prato vagy Spoleto katedrálisaiban látható mûremekei, a képi tisztaság és megfogalmazás egyedülálló példáiként maradtak ránk, melyet oly nagy-ság is követendõnek tekintett, mint Botticelli. A képfor-málás kanonikus rendszere és az alkotói tehetségben fo-gant szépérzék megóvta mûveit attól, hogy a mindennap-ok megvetett tisztátalansága beférkõzzön mesteri ecset-vonásai közé. Viszont Goya Capriccio-sorozatában már kifejezetten célul tûzte ki a morális csõd képi ábrázolását.
Az említettekben az eltérõ szemléletmód ellenére is az a közös, hogy eme alkotások mûvészi értékének semmine-mû „szennyezõdésérõl” nem beszélhetünk, miután maga a fényes alkotói tehetség lett legfõbb záloga az esztétikai értelemben vett tisztán maradásnak. Ámde az idõk során számtalanszor fennállhatott a mûvekben fellelhetõ erõtel-jes mértékû tartalmi vagy formai szennyezõdés veszélye is. Elõbbi a tisztánlátás hiányából, a mellébeszélésbõl vagy a megalkuvás tényébõl származhatott, utóbbi a gyat-rának minõsülõ mesterségbeli tudásból; mármint abból, hogy hiányzik a mûbõl az a nélkülözhetetlen erõ, ami a somfordáló dilettantizmusnak, vészterhes devianciának ellen tudna állni.
Valóban: az élet nem pusztán a tisztaság laboratóriu-ma. Mint ahogy egy mûterem, és az abban testet öltõ mû-vészet sem mindenkor az. Amint tudatunkban a fehér sem lehetne igazán fehér, a fekete léte nélkül. Mindezeken túl egy mûremek tényleges erényei és tisztasága mindenkor az õt megálmodó szellem teremtõerejébõl és annak
„egészségi állapotából” fakad.
M. G.: – A marxizmus szerint az élet az ellentétek har-ca, a dualista tanítás szerint a jó és a rossz küzdelme. A ja-va képzõmûvészeti alkotásokon, az idõt állókon is megta-lálni a fény-árnyék játékát, küzdelmét. A modern mûvé-szetben, különösen a két dimenzióra való törekvésekben ezt a jelenséget túlságosan leegyszerûsítve találjuk meg.
Degas is ezért gúnyolta Gauguint, a „japán” festõt, B. A.: – Föltétlenül igaz: minden hiteles mûvészet az
embert, a haladást, a szabadságot szolgálja. De minthogy a mûvészet az embert a maga teljességében fejezi ki és fejleszti, különleges érzék vagy sejtelem kell a kortársmû-vészet világos fölismeréséhez. Említettem Baudelairet, õt mint tisztátalant üldözték, mert elhitték neki, hogy a Sá-tánhoz szokott litániát mondani. Petõfit a korabeli kritika útszélinek és költészetellenesnek nevezte, Adyt viszont Petõfihez képest minõsítették barbárnak, triviálisnak és betegnek. Van Goghot kuszának és festõietlennek látták, Szinyei Merse Pál Majálisána mûbírálók egyszerûen ne-vettek. Goethe maga sem értette Kleistot, Heinérõl még csak nem is legyintett. Bartókot annyira zavarosnak és diszharmonikusnak tartották, hogy még az ötvenes évek-ben is bizonyos mûveit saját hazájában sem engedélyezték.
Tehát nagyon sokszor kellett a haladó mûvészetnek megküzdenie a zagyvaság, erkölcstelenség, ha nem éppen az embertelenség vádjával.
Természetesen mindezt nem azért sorolom föl, hogy a barbárság, zagyvaság, sekélység – vagyis az esztétikai környezetszennyezés – nem létezik. Létezett és létezik, de nem föltétlenül ott, ahol keresik. Hallottunk már olyan környezetszennyezésrõl, amelyet gyomirtóval hoztak lét-re, hallottunk elsivatagosodott szûzföldekrõl, amelyek körül természettudósok osztották egymás között a felelõs-séget.
A mûvészetben elsõrendû az, hogy senki se védje meg a mûvészektõl. Ahogy a természet védelmére leginkább a természetes módszerek alkalmasak, úgy a mûvészetet is elsõsorban a mûvészet védheti meg a kuszaságtól, zagy-vaságtól, embertelenségtõl.
Ahol kifejlõdött a mûbírálat, ott fel tudott nõni a jó íz-lés és az egyéni ítélet. Kétségtelen, hogy óriási mértékben létezik a világban szennyirodalom, alantas muzsika, esz-tétikamentes filmgyártás, ismeretlen eredetû mûtárgyak, eltanult és indokolatlan pózok, mindenféle eszmét vagy rögeszmét megjelenítõ zugfestészet. Valóban szükség van az emberi ízlésvilág nagytakarítására. De ezt csak a tudás-ban és érzésekben gazdag emberek vihetik véghez.
Egyébként kihajigálják az értéket, és a mocskot saját ujj-lenyomataikkal hitelesítve a vitrinbe rakják.
Á. I.: – Fra Filippo Lippi firenzei szerzetes volt a qu-attrocento idején festett legáhítatosabb madonna- és szentképek igazi mestere, eközben a Karmelita rend csak-nem kiközösítette mértéktelenül buja életmódja miatt.
Ám ennek ellenére, Prato vagy Spoleto katedrálisaiban látható mûremekei, a képi tisztaság és megfogalmazás egyedülálló példáiként maradtak ránk, melyet oly nagy-ság is követendõnek tekintett, mint Botticelli. A képfor-málás kanonikus rendszere és az alkotói tehetségben fo-gant szépérzék megóvta mûveit attól, hogy a mindennap-ok megvetett tisztátalansága beférkõzzön mesteri ecset-vonásai közé. Viszont Goya Capriccio-sorozatában már kifejezetten célul tûzte ki a morális csõd képi ábrázolását.
Az említettekben az eltérõ szemléletmód ellenére is az a közös, hogy eme alkotások mûvészi értékének semmine-mû „szennyezõdésérõl” nem beszélhetünk, miután maga a fényes alkotói tehetség lett legfõbb záloga az esztétikai értelemben vett tisztán maradásnak. Ámde az idõk során számtalanszor fennállhatott a mûvekben fellelhetõ erõtel-jes mértékû tartalmi vagy formai szennyezõdés veszélye is. Elõbbi a tisztánlátás hiányából, a mellébeszélésbõl vagy a megalkuvás tényébõl származhatott, utóbbi a gyat-rának minõsülõ mesterségbeli tudásból; mármint abból, hogy hiányzik a mûbõl az a nélkülözhetetlen erõ, ami a somfordáló dilettantizmusnak, vészterhes devianciának ellen tudna állni.
Valóban: az élet nem pusztán a tisztaság laboratóriu-ma. Mint ahogy egy mûterem, és az abban testet öltõ mû-vészet sem mindenkor az. Amint tudatunkban a fehér sem lehetne igazán fehér, a fekete léte nélkül. Mindezeken túl egy mûremek tényleges erényei és tisztasága mindenkor az õt megálmodó szellem teremtõerejébõl és annak
„egészségi állapotából” fakad.
M. G.: – A marxizmus szerint az élet az ellentétek har-ca, a dualista tanítás szerint a jó és a rossz küzdelme. A ja-va képzõmûvészeti alkotásokon, az idõt állókon is megta-lálni a fény-árnyék játékát, küzdelmét. A modern mûvé-szetben, különösen a két dimenzióra való törekvésekben ezt a jelenséget túlságosan leegyszerûsítve találjuk meg.
Degas is ezért gúnyolta Gauguint, a „japán” festõt, B. A.: – Föltétlenül igaz: minden hiteles mûvészet az
embert, a haladást, a szabadságot szolgálja. De minthogy a mûvészet az embert a maga teljességében fejezi ki és fejleszti, különleges érzék vagy sejtelem kell a kortársmû-vészet világos fölismeréséhez. Említettem Baudelairet, õt mint tisztátalant üldözték, mert elhitték neki, hogy a Sá-tánhoz szokott litániát mondani. Petõfit a korabeli kritika útszélinek és költészetellenesnek nevezte, Adyt viszont Petõfihez képest minõsítették barbárnak, triviálisnak és betegnek. Van Goghot kuszának és festõietlennek látták, Szinyei Merse Pál Majálisána mûbírálók egyszerûen ne-vettek. Goethe maga sem értette Kleistot, Heinérõl még csak nem is legyintett. Bartókot annyira zavarosnak és diszharmonikusnak tartották, hogy még az ötvenes évek-ben is bizonyos mûveit saját hazájában sem engedélyezték.
Tehát nagyon sokszor kellett a haladó mûvészetnek megküzdenie a zagyvaság, erkölcstelenség, ha nem éppen az embertelenség vádjával.
Természetesen mindezt nem azért sorolom föl, hogy a barbárság, zagyvaság, sekélység – vagyis az esztétikai környezetszennyezés – nem létezik. Létezett és létezik, de nem föltétlenül ott, ahol keresik. Hallottunk már olyan környezetszennyezésrõl, amelyet gyomirtóval hoztak lét-re, hallottunk elsivatagosodott szûzföldekrõl, amelyek körül természettudósok osztották egymás között a felelõs-séget.
A mûvészetben elsõrendû az, hogy senki se védje meg a mûvészektõl. Ahogy a természet védelmére leginkább a természetes módszerek alkalmasak, úgy a mûvészetet is elsõsorban a mûvészet védheti meg a kuszaságtól, zagy-vaságtól, embertelenségtõl.
Ahol kifejlõdött a mûbírálat, ott fel tudott nõni a jó íz-lés és az egyéni ítélet. Kétségtelen, hogy óriási mértékben létezik a világban szennyirodalom, alantas muzsika, esz-tétikamentes filmgyártás, ismeretlen eredetû mûtárgyak, eltanult és indokolatlan pózok, mindenféle eszmét vagy rögeszmét megjelenítõ zugfestészet. Valóban szükség van az emberi ízlésvilág nagytakarítására. De ezt csak a tudás-ban és érzésekben gazdag emberek vihetik véghez.
Egyébként kihajigálják az értéket, és a mocskot saját ujj-lenyomataikkal hitelesítve a vitrinbe rakják.