Az élet alapvetõ sajátossága a változás. A mozdulatlan-ság: halál. A változásban viszont benne van a túlélés és a fejlõdés lehetõsége, esélye. Igaz ugyan, hogy nem minden él, ami változik, de ami él, az szüntelen változásban, át-alakulásban van.
Ez alól az ember sem kivétel. Változnak az idõk, és ve-le együtt változunk mi is – tartja a mondás. Pusztán azál-tal, hogy jobban szeretnénk élni mint éltek volt eleink, mi magunk sürgetjük, követeljük ki a kívánt változásokat.
De felelõtlenül magunk idézzük elõ a nem kívánt követ-kezményeket is.
Külsõ megjelenésünkhöz hasonlóan eszméink, célja-ink, az értékek szubjektív rendje is módosul egyéni éle-tünk folyamán. Az értékek ilyetén átrendezõdése során is-merjük fel azt is, hogy a legfõbb jó nem a folyton gyara-podó anyagi javak birtoklása felett érzett öröm, elége-dettség hanem az értelmes, tartalmas élet.
Az a gyakorlatias életfelfogás, amely szerint a boldo-gulás (boldogság?) ismérve az élet tárgyi feltételeinek, a külsõ világ dolgainak tetszés szerinti átalakítása, nem több féligazságnál. S tán még annál is kevesebb. Mert le-het-e a haladás gondolatát a dolgok körére korlátozni?
Az kétségkívül afejlõdésjele, ha több és jobb minõsé-gû a lakásállomány, ha tökéletesednek a gépi berendezé-sek, ha egyre magasabbra jutunk, a Holdra (a Marsra?) szállunk…, de kevésbé borzalmas-e az elgázosítás a ke-resztre feszítésénél, a villamosszék a nyaktilónál? Márpe-dig ezeket is az élet hozza magával, anélkül hogy óhajta-nánk vagy akaróhajta-nánk.
Aggódva tapasztaljuk, hogy a mûszaki fejlõdést nem követi automatikusan az ember morális, belsõ tökéletese-dése, hogy a mûszakilag elõrehaladó ember nem hág er-kölcsileg is egyre magasabbra. Ezt látszik igazolni az is, Courbet pedig Manet, mert szerinte kártyalapokat fest.
Mint ahogy az életben, úgy a nagy alkotók képein is, a festõi realitásban is benne foglaltatik a fény-árnyék egy-másnak feszülése. Francastellel ellentétben, aki például Rembrandtnál is kifogásolta azt a bizonyos bujkáló vagy egy-egy pontra terelt fényt, hitem szerint az alkotás létre-jöttében az emberszellemnek ezek az ellentétes erõi jut-tatják el a mûvet a teremtett világossághoz, szimbolikus értelemben gondolva is.
Ami pedig a festõi realitásokat illeti, régi mondás, ahol fény van, ott árnyéknak is lennie kell. Mesterem is han-goztatta, hogy ahol a legerõsebb a fény, ott a legmélyebb az árnyék. Meggondolva ezt, a mi eszközeinkkel azt a drámát, amely maga az élet, ezeknek az ellentéteknek a felhasználásával tudjuk magunkban kifejezni. Akár a mo-nista, akár a dualista szemléletbõl indulunk ki, azt vesz-szük észre, hogy mindkét szemléletben megtalálhatók, sajnos, a hamis próféták, a konkolyhintõk, az emberi rá-ció beszennyezõi, s a velük való súrlódásból és megütkö-zésbõl csiholódnak ki azok az igazi erõk, amelyek, hi-szem, hogy a világosságot szolgálják. Én szándékom sze-rint mindig az építõk oldalán álltam… Az igazi mûvész – függetlenül attól, mely korban élt, illetve él – sohasem fordítja el tekintetét a földre húzó tényektõl, hogy csak a vihar utáni szivárványos öröm állapotát tükrözze. Õ az igazságot szolgálja, csak ez lehet a vezérelve.
Ez az írás a kolozsvári Korunk címû folyóirat Kerekasztal rovatába készült 1986-ban, de sem akkor, sem késõbb nem jelenhetett meg. A döntnökök (a cenzo-rok) rebellis hangokat véltek kihallani belõle.
A MÛVELTSÉG HASZNA
Az élet alapvetõ sajátossága a változás. A mozdulatlan-ság: halál. A változásban viszont benne van a túlélés és a fejlõdés lehetõsége, esélye. Igaz ugyan, hogy nem minden él, ami változik, de ami él, az szüntelen változásban, át-alakulásban van.
Ez alól az ember sem kivétel. Változnak az idõk, és ve-le együtt változunk mi is – tartja a mondás. Pusztán azál-tal, hogy jobban szeretnénk élni mint éltek volt eleink, mi magunk sürgetjük, követeljük ki a kívánt változásokat.
De felelõtlenül magunk idézzük elõ a nem kívánt követ-kezményeket is.
Külsõ megjelenésünkhöz hasonlóan eszméink, célja-ink, az értékek szubjektív rendje is módosul egyéni éle-tünk folyamán. Az értékek ilyetén átrendezõdése során is-merjük fel azt is, hogy a legfõbb jó nem a folyton gyara-podó anyagi javak birtoklása felett érzett öröm, elége-dettség hanem az értelmes, tartalmas élet.
Az a gyakorlatias életfelfogás, amely szerint a boldo-gulás (boldogság?) ismérve az élet tárgyi feltételeinek, a külsõ világ dolgainak tetszés szerinti átalakítása, nem több féligazságnál. S tán még annál is kevesebb. Mert le-het-e a haladás gondolatát a dolgok körére korlátozni?
Az kétségkívül afejlõdésjele, ha több és jobb minõsé-gû a lakásállomány, ha tökéletesednek a gépi berendezé-sek, ha egyre magasabbra jutunk, a Holdra (a Marsra?) szállunk…, de kevésbé borzalmas-e az elgázosítás a ke-resztre feszítésénél, a villamosszék a nyaktilónál? Márpe-dig ezeket is az élet hozza magával, anélkül hogy óhajta-nánk vagy akaróhajta-nánk.
Aggódva tapasztaljuk, hogy a mûszaki fejlõdést nem követi automatikusan az ember morális, belsõ tökéletese-dése, hogy a mûszakilag elõrehaladó ember nem hág er-kölcsileg is egyre magasabbra. Ezt látszik igazolni az is, Courbet pedig Manet, mert szerinte kártyalapokat fest.
Mint ahogy az életben, úgy a nagy alkotók képein is, a festõi realitásban is benne foglaltatik a fény-árnyék egy-másnak feszülése. Francastellel ellentétben, aki például Rembrandtnál is kifogásolta azt a bizonyos bujkáló vagy egy-egy pontra terelt fényt, hitem szerint az alkotás létre-jöttében az emberszellemnek ezek az ellentétes erõi jut-tatják el a mûvet a teremtett világossághoz, szimbolikus értelemben gondolva is.
Ami pedig a festõi realitásokat illeti, régi mondás, ahol fény van, ott árnyéknak is lennie kell. Mesterem is han-goztatta, hogy ahol a legerõsebb a fény, ott a legmélyebb az árnyék. Meggondolva ezt, a mi eszközeinkkel azt a drámát, amely maga az élet, ezeknek az ellentéteknek a felhasználásával tudjuk magunkban kifejezni. Akár a mo-nista, akár a dualista szemléletbõl indulunk ki, azt vesz-szük észre, hogy mindkét szemléletben megtalálhatók, sajnos, a hamis próféták, a konkolyhintõk, az emberi rá-ció beszennyezõi, s a velük való súrlódásból és megütkö-zésbõl csiholódnak ki azok az igazi erõk, amelyek, hi-szem, hogy a világosságot szolgálják. Én szándékom sze-rint mindig az építõk oldalán álltam… Az igazi mûvész – függetlenül attól, mely korban élt, illetve él – sohasem fordítja el tekintetét a földre húzó tényektõl, hogy csak a vihar utáni szivárványos öröm állapotát tükrözze. Õ az igazságot szolgálja, csak ez lehet a vezérelve.
Ez az írás a kolozsvári Korunk címû folyóirat Kerekasztal rovatába készült 1986-ban, de sem akkor, sem késõbb nem jelenhetett meg. A döntnökök (a cenzo-rok) rebellis hangokat véltek kihallani belõle.
berek, akiknek szellemi arculatát a kor alapvetõ problé-mái alakították ki és határozták meg. E tekintetben a hely-zet mit sem változott. Az a törekvés, amely az anyagi és a szellemi élet terén a természetes magatartás, habitus álta-lánossá tételére irányul, lényegében azt a célt követi, hogy az emberek tudati és érzelmi világa összhangba ke-rüljön az elképzelt, óhajtott változásokkal, módosítások-kal; hogy ki-ki ráhangolódjék a méltányosságért folytatott bonyolult és soha véget nem érõ, ám annál nemesebb küz-delem hullámhosszára. Annak csak örülni lehet, hogy újabban a politika és a szaktudományok legjobbjai egyre gyakrabban szóvá teszik annak a szemléletnek a tarthatat-lanságát, amely jószerével csak a külsõ változásokra össz-pontosít, a szubjektívvel, az individuummal, a személyi-séggel viszont nemigen számol, vagy ha mégis, vajmi ke-veset törõdik velük. Ebben az igyekezetben meghatározó-nak érezzük, hogy minél több, sõt lehetõleg csak hiteles értékekkel kerüljünk kapcsolatba, lett légyenek azok szel-lemi vagy anyagi természetûek.
Amióta a költõ megfogalmazta, gyakran és szívesen idézzük: „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” Elõ-mozdította-e a mûveltség a mindenkori állapotokat? Egy-magában a kultúra bizonyára nem elég erõs ehhez, de az egészséges változásoknak semmivel sem pótolható hajtó-ereje. A történelem a kultúra jegyében áll és halad, ha egyáltalán lehet az ember világában haladásról beszélni.
A kultúraellenes vadhajtások folyamatos nyesegetése az egészséges fejlõdés, az emberiesülés nélkülözhetetlen feltétele. Ennek a folyamatnak pedig a jelzõk nélküli de-mokráciaképezi/képezheti a legmegfelelõbb szociális ke-retét, mert ez foglalja magában leginkább a hiteles érté-kek meg- és elismerését, közösségi elsajátítását, megbe-csülését, kiirtva az újratermelõdõ sandaságokat, aljassá-gokat, kizárólagosságokat.
A személyiség harmonikus kimûvelésének, a fejlett moralitással társuló mûveltségnek tagadhatatlan a társa-dalmi jelentõsége, haszna. A gondolkozni, mûvelõdni rest, akinek szellemi látóhatára nemigen terjed túl önma-ga körén, képtelen a kívánt módon hozzájárulni az ember-közi kapcsolatok, a társadalmi folyamatok humanizálásá-hoz, hisz mûveletlensége okán nincs birtokában azoknak hogy az utóbbi évtizedekben egyre több gondolkodó,
mû-vész, politikus hallatta/hallatja hangját azoknak az erköl-csi-jogi felelõsségérõl, akiknek a kezében összpontosul a döntések hatalma egyének és közösségek vagy akár az egész emberiség jövõjét, sorsát érintõ nagy horderejû kér-désekben.
Eltérõen a fejlõdéstõl a haladásolyan folyamat, amely az alacsonyabbtól a magasabb minõség állapotába visz.
Magasabb minõséget képvisel pedig az, ami humánusabb, emberibb, igazabb. Ezért nemhogy figyelmen kívül nem hagyható az etikummal átitatott gondolkodás- és cselek-vésmód, érzés- és érzelemvilág kialakítása és mélyítése, hanem éppen ennek kell szentelni a legtöbb energiát, fá-radozást, figyelmet.
Az, persze, igaz, hogy a társadalom makrostruk-túráinak tényleges átalakítása nélkül minden jobbra irá-nyuló igyekezet jámbor óhaj marad, és a kritikai hang puszta moralizálás, de ne higgyük, hogy a külsõ változá-sok – ha mégoly látványosak is – egymaguk garantálhat-ják az egyének és a kisebb-nagyobb közösségek szemlé-letének, hozzáállásának emberileg kívánatos megváltozá-sát. Márpedig abban a nagy igyekezetben, aminek any-nyira vágyott célja az élet szebbé és igazabbá tétele, a sze-mélyiség harmonikus fejlõdése, az önmegvalósítás leg-alább olyan fontos szerepet játszik, mint a körülöttünk szüntelen gazdagodó dologi világ. Különben mitõl válna szebbé a környezet és emberibbé az élet, hogyha mi ma-gunk nem igényeljük? Fogadjuk el azt a lélektani igazsá-got, hogy csak az figyel élénken a szépre, a jóra és az igazra, akiben kialakultak, kialakították az ilyen termé-szetû belsõ szükségleteket. Csak az vár el magától egyre többet, akit fogékonnyá tettek a magasabb rendû értékek iránt; aki változtatni kíván a fennállón, de nem úgy, hogy tudatlanságában hiteles értékeket rombol, tagad, hanem, elsajátítva azokat, a hagyományos értékek biztos várából tekint elõre és vissza, hogy aztán tehetségéhez és a lehe-tõségekhez mérten újabbakkal gyarapítsa az értékek tár-házát.
Történelmi sorsfordulók alatt, sõt még inkább elõtte ott voltak, ott állnak az újszerûen gondolkozó és érzõ
em-berek, akiknek szellemi arculatát a kor alapvetõ problé-mái alakították ki és határozták meg. E tekintetben a hely-zet mit sem változott. Az a törekvés, amely az anyagi és a szellemi élet terén a természetes magatartás, habitus álta-lánossá tételére irányul, lényegében azt a célt követi, hogy az emberek tudati és érzelmi világa összhangba ke-rüljön az elképzelt, óhajtott változásokkal, módosítások-kal; hogy ki-ki ráhangolódjék a méltányosságért folytatott bonyolult és soha véget nem érõ, ám annál nemesebb küz-delem hullámhosszára. Annak csak örülni lehet, hogy újabban a politika és a szaktudományok legjobbjai egyre gyakrabban szóvá teszik annak a szemléletnek a tarthatat-lanságát, amely jószerével csak a külsõ változásokra össz-pontosít, a szubjektívvel, az individuummal, a személyi-séggel viszont nemigen számol, vagy ha mégis, vajmi ke-veset törõdik velük. Ebben az igyekezetben meghatározó-nak érezzük, hogy minél több, sõt lehetõleg csak hiteles értékekkel kerüljünk kapcsolatba, lett légyenek azok szel-lemi vagy anyagi természetûek.
Amióta a költõ megfogalmazta, gyakran és szívesen idézzük: „Ment-e / A könyvek által a világ elébb?” Elõ-mozdította-e a mûveltség a mindenkori állapotokat? Egy-magában a kultúra bizonyára nem elég erõs ehhez, de az egészséges változásoknak semmivel sem pótolható hajtó-ereje. A történelem a kultúra jegyében áll és halad, ha egyáltalán lehet az ember világában haladásról beszélni.
A kultúraellenes vadhajtások folyamatos nyesegetése az egészséges fejlõdés, az emberiesülés nélkülözhetetlen feltétele. Ennek a folyamatnak pedig a jelzõk nélküli de-mokráciaképezi/képezheti a legmegfelelõbb szociális ke-retét, mert ez foglalja magában leginkább a hiteles érté-kek meg- és elismerését, közösségi elsajátítását, megbe-csülését, kiirtva az újratermelõdõ sandaságokat, aljassá-gokat, kizárólagosságokat.
A személyiség harmonikus kimûvelésének, a fejlett moralitással társuló mûveltségnek tagadhatatlan a társa-dalmi jelentõsége, haszna. A gondolkozni, mûvelõdni rest, akinek szellemi látóhatára nemigen terjed túl önma-ga körén, képtelen a kívánt módon hozzájárulni az ember-közi kapcsolatok, a társadalmi folyamatok humanizálásá-hoz, hisz mûveletlensége okán nincs birtokában azoknak hogy az utóbbi évtizedekben egyre több gondolkodó,
mû-vész, politikus hallatta/hallatja hangját azoknak az erköl-csi-jogi felelõsségérõl, akiknek a kezében összpontosul a döntések hatalma egyének és közösségek vagy akár az egész emberiség jövõjét, sorsát érintõ nagy horderejû kér-désekben.
Eltérõen a fejlõdéstõl a haladásolyan folyamat, amely az alacsonyabbtól a magasabb minõség állapotába visz.
Magasabb minõséget képvisel pedig az, ami humánusabb, emberibb, igazabb. Ezért nemhogy figyelmen kívül nem hagyható az etikummal átitatott gondolkodás- és cselek-vésmód, érzés- és érzelemvilág kialakítása és mélyítése, hanem éppen ennek kell szentelni a legtöbb energiát, fá-radozást, figyelmet.
Az, persze, igaz, hogy a társadalom makrostruk-túráinak tényleges átalakítása nélkül minden jobbra irá-nyuló igyekezet jámbor óhaj marad, és a kritikai hang puszta moralizálás, de ne higgyük, hogy a külsõ változá-sok – ha mégoly látványosak is – egymaguk garantálhat-ják az egyének és a kisebb-nagyobb közösségek szemlé-letének, hozzáállásának emberileg kívánatos megváltozá-sát. Márpedig abban a nagy igyekezetben, aminek any-nyira vágyott célja az élet szebbé és igazabbá tétele, a sze-mélyiség harmonikus fejlõdése, az önmegvalósítás leg-alább olyan fontos szerepet játszik, mint a körülöttünk szüntelen gazdagodó dologi világ. Különben mitõl válna szebbé a környezet és emberibbé az élet, hogyha mi ma-gunk nem igényeljük? Fogadjuk el azt a lélektani igazsá-got, hogy csak az figyel élénken a szépre, a jóra és az igazra, akiben kialakultak, kialakították az ilyen termé-szetû belsõ szükségleteket. Csak az vár el magától egyre többet, akit fogékonnyá tettek a magasabb rendû értékek iránt; aki változtatni kíván a fennállón, de nem úgy, hogy tudatlanságában hiteles értékeket rombol, tagad, hanem, elsajátítva azokat, a hagyományos értékek biztos várából tekint elõre és vissza, hogy aztán tehetségéhez és a lehe-tõségekhez mérten újabbakkal gyarapítsa az értékek tár-házát.
Történelmi sorsfordulók alatt, sõt még inkább elõtte ott voltak, ott állnak az újszerûen gondolkozó és érzõ