BESZÉLGETÉS MIKLÓSSY GÁBOR
KOLOZSVÁRI FESTÕMÛVÉSZSZEL
–Kezdjük az elején: belejátszottak-e a gyermek- és if-júi évek élményei mûvészi hitvallásának (ki)alakulásába?
– Azt hiszem, erre a kérdésre nem lehet határozott igen-nel vagy nemmel válaszolni, mert vannak esetek, amikor jóval a fiatalság elmúlása után áll be egy hirtelen változás az ember életében. Gauguin banktisztviselõbõl lett festõ, Van Gogh a papi hivatást cserélte fel az ecsettel.
Az én esetem a régi idõk mûvészeinek a pályájához áll közelebb. A családban apám és anyám részérõl megvolt a mûvészetszeretet. Anyai nagybátyám remekül csellózott és festett.
– Ön hogy indult el a pályán?
– Öcsémmel együtt állandóan rajzoltunk gyermekko-runkban ilyen-olyan utasítás mellett. Elõször lovakat, azután gépkocsikat rajzoltam, hogy végül az emberábrá-zolásnál kössek ki. Az olvasott Jókai vagy más regények típusfiguráit igyekeztem megrajzolni, különbözõ lelkiál-lapotokat kivetíteni. Lehettem úgy tizenkét, tizenhárom éves, amikor a Jóbarát, az ismert ifjúsági folyóirat pályá-zatot hirdetett: egy önarcképet, egy férfi fejet és egy sötét háttér elõtt álló pohár vizet festettem akvarellel. A többi rajz volt. Megnyertem a pályázat elsõ díját, és a folyóirat közölte az önarcképet. Az értékelés szerint minden mun-kám gondos és nem mindennapi tehetségre vall. Mindez biztatóan hatott rám.
Azután kezembe került egy katalógus 1911-bõl, amelyben egy õsz mestert láttam korridoros mûtermében ülni, vázlataiba mélyülve. Ennek a mûteremnek a csönd-lõdésével, mûvészi kultúrájával, törekvéseivel. A
befoga-dás értelmezõ, asszociatív gondolati-lelki folyamat. Ezért a mûvész sohasem erõltetheti rá a befogadóra a maga szemléletét és ítéleteit vagy valaminõ elõre gyártott ma-gatartásmintát. Csak sugalmazhat. Ez okból marad „befe-jezetlen” minden autentikus mûalkotás, mely így kellõ szabadságot biztosít a befogadónak, hogy saját fantáziájá-val maga fejezze be a mûvet: ismeretei, tapasztalata alap-ján dolgozza fel a mûalkotásból kihüvelyezett informáci-ókat, a mûben észlelt értékeket a maga értékrendszerével vesse össze, hogy ezúttal vagy megerõsödjék addigi ma-gatartása helyességében, vagy a birtokba vett új értékek régi attitûdjének a korrektivumaivá váljanak.
Így értelmezve a mûélvezést, érthetõvé válik, hogy az emberek egy és ugyanazon mûvet eltérõ módon, esetleg egymásnak ellentmondóan ítélik meg. Ez a körülmény is magyarázza, hogy különbözõ korok emberei ugyanazt a mûvet – a korra jellemzõ eszmék, eszmények, törekvések alapján – különbözõképpen, de bizonyos közös vonásokat is megõrizve értékelik.
A mûvészi alkotások igazi értelme „számunkra-való-ságuk”. Bennük mindenkor magunkat szemléljük, látjuk.
Viszont ez az önszemlélet nem lehet Nárcisszusz módjá-ra történõ tükörbenézés, mert a mûalkotás, a mûvészet nem egyszerû leképezés, hanem alakító erõvel bíró mo-dell. A befogadás mûvészi élménye olyan okos rácsodál-kozás a lehetõre és a kellõre, melyben mindenkor benne rejlik az egyetemesség mozzanata, ígérete és távlata.
Kolozsvár,1988.
ESZMÉNYEM A SZÉPSÉG, A SZELLEM RANGJA
BESZÉLGETÉS MIKLÓSSY GÁBOR
KOLOZSVÁRI FESTÕMÛVÉSZSZEL
–Kezdjük az elején: belejátszottak-e a gyermek- és if-júi évek élményei mûvészi hitvallásának (ki)alakulásába?
– Azt hiszem, erre a kérdésre nem lehet határozott igen-nel vagy nemmel válaszolni, mert vannak esetek, amikor jóval a fiatalság elmúlása után áll be egy hirtelen változás az ember életében. Gauguin banktisztviselõbõl lett festõ, Van Gogh a papi hivatást cserélte fel az ecsettel.
Az én esetem a régi idõk mûvészeinek a pályájához áll közelebb. A családban apám és anyám részérõl megvolt a mûvészetszeretet. Anyai nagybátyám remekül csellózott és festett.
– Ön hogy indult el a pályán?
– Öcsémmel együtt állandóan rajzoltunk gyermekko-runkban ilyen-olyan utasítás mellett. Elõször lovakat, azután gépkocsikat rajzoltam, hogy végül az emberábrá-zolásnál kössek ki. Az olvasott Jókai vagy más regények típusfiguráit igyekeztem megrajzolni, különbözõ lelkiál-lapotokat kivetíteni. Lehettem úgy tizenkét, tizenhárom éves, amikor a Jóbarát, az ismert ifjúsági folyóirat pályá-zatot hirdetett: egy önarcképet, egy férfi fejet és egy sötét háttér elõtt álló pohár vizet festettem akvarellel. A többi rajz volt. Megnyertem a pályázat elsõ díját, és a folyóirat közölte az önarcképet. Az értékelés szerint minden mun-kám gondos és nem mindennapi tehetségre vall. Mindez biztatóan hatott rám.
Azután kezembe került egy katalógus 1911-bõl, amelyben egy õsz mestert láttam korridoros mûtermében ülni, vázlataiba mélyülve. Ennek a mûteremnek a csönd-lõdésével, mûvészi kultúrájával, törekvéseivel. A
befoga-dás értelmezõ, asszociatív gondolati-lelki folyamat. Ezért a mûvész sohasem erõltetheti rá a befogadóra a maga szemléletét és ítéleteit vagy valaminõ elõre gyártott ma-gatartásmintát. Csak sugalmazhat. Ez okból marad „befe-jezetlen” minden autentikus mûalkotás, mely így kellõ szabadságot biztosít a befogadónak, hogy saját fantáziájá-val maga fejezze be a mûvet: ismeretei, tapasztalata alap-ján dolgozza fel a mûalkotásból kihüvelyezett informáci-ókat, a mûben észlelt értékeket a maga értékrendszerével vesse össze, hogy ezúttal vagy megerõsödjék addigi ma-gatartása helyességében, vagy a birtokba vett új értékek régi attitûdjének a korrektivumaivá váljanak.
Így értelmezve a mûélvezést, érthetõvé válik, hogy az emberek egy és ugyanazon mûvet eltérõ módon, esetleg egymásnak ellentmondóan ítélik meg. Ez a körülmény is magyarázza, hogy különbözõ korok emberei ugyanazt a mûvet – a korra jellemzõ eszmék, eszmények, törekvések alapján – különbözõképpen, de bizonyos közös vonásokat is megõrizve értékelik.
A mûvészi alkotások igazi értelme „számunkra-való-ságuk”. Bennük mindenkor magunkat szemléljük, látjuk.
Viszont ez az önszemlélet nem lehet Nárcisszusz módjá-ra történõ tükörbenézés, mert a mûalkotás, a mûvészet nem egyszerû leképezés, hanem alakító erõvel bíró mo-dell. A befogadás mûvészi élménye olyan okos rácsodál-kozás a lehetõre és a kellõre, melyben mindenkor benne rejlik az egyetemesség mozzanata, ígérete és távlata.
Kolozsvár,1988.
– Zenei tanulmányainak idején egyáltalán nem feste-getett?
– Apám aggodalma korlátozott mozgásom miatt lassan bennem is fészket vert. Egyre inkább felerõsödtek bennem gyermekkori aggodalmaim, hogy történhet velem valami, mondjuk megsérül a kezem, és akkor odavesznek a zenei álmok is. Aggályoskodásaimra most is Dürer metszete fe-lelt, a mûtermi enteriõr az öreg festõvel. Apám nyugalmát is szerettem volna biztosítani legalább azzal, hogy egy rajz-tanári oklevelet szerzek. A felvételi két hetet tartott volna, én azonban elkéstem, és így csak kilenc napom maradt egy fej és egy akt megrajzolására. Nem kértek ott se színpróbát, se kompozíciót, se csendéletet, se krokit, elegendõ volt az a fej és az az akt, hogy valakit hozzáértõen diagnosztizáljanak.
– A zene iránti rajongása azután is megmaradt, hogy végleg a festészethez szegõdött? Hatott-e a muzsikus a festõre? Beépülhet-e a zenei a vizuálisba?
– A zene festõi tanulmányaim állandó kiegészítõje volt. Mesterem, Rudnay Gyula is hegedült hajdanában, és azt bizonygatta, hogy a zenében való benne élés milyen minõségi elõnyt nyújt a festõnek.
Említette, hogy valamelyik párizsi világkiállításon, miután végignézte az ezerszámra felhalmozott képzõmû-vészeti anyagot, behívták egy kisebb terembe, ahol csak öt festõ munkái voltak láthatók, amelyeket mint legjobba-kat kiválasztottak. Kiderült, hogy mind az öt alkotó a fes-tészet mellett muzsikált is.
A lényeg az, amit Goethe mondott, hogy tudniillik csak aki már valaki, az csinálhat olyat, ami valami. Én en-nek a valakien-nek a kifejlesztésére törekedtem, hála azok-nak a tanáraimazok-nak, akik szeretetteljes emberséggel igye-keztek mindent átadni nekem, amit felfoghattam.
Viszont úgy hiszem, hogy ehhez pusztán a szorgalom s a szenvedély nem elég, mert ez nagyon sokszor dilettán-sokat is fût. Az élet valamilyen mérlegelése, a gyermek-fokon való filozofálgatás, a komoly írók olvasása, nem kevésbé tanáraim problémafelvetései, akik nemcsak a mesterségre igyekeztek megtanítani, hanem az emberi szellemvilág kincseire is utaltak, nos, ezek együttvéve se-gítettek hozzá, hogy – Rudnay mesteremnek az intésére hallgatva – azután csak a festészetnek éltem.
je majdnem olyan erõvel hatott rám, mint DürerSzent Je-romoscímû metszete, amit elõször a Macalik Alfréd által rendezett kiállításon láttam a váradi múzeumban. A múze-um csendje, ennek a metszetnek az áhítata, a nagy könyv-ben búvárkodó remete, az elõtérkönyv-ben szunyókáló oroszlán, az ólomkarikás ablakon átsütõ napfény olyan meghitt lég-kört teremtett bennem, s olyan vágyakozást a nyugodt, zavartalan munka iránt, amit azóta is érzek. A késõbbi mûtermi kompozícióimban is ez a régi álmodozás kísért vissza.
–Lehet-e két múzsát egyszerre szolgálni, vagy pedig az egyiknek hátat kell fordítani, ha a mûvész komolyan veszi hivatását? Hegedûmûvésznek indult, de késõbb átváltott a festészetre...
– A hegedülés napi foglalatosság volt, de szüleim il-lendõnek tartották beadni engem a híres Pollermann Arankához, aki elõbb nem akart elvállalni mondván, hogy fogok én ülve hegedülni, tudniillik 1918. szeptemberében mindkét lábam megbénult. Így aztán ülve kényszerültem hegedülni, és egy év múlva már nyilvános koncerten is felléptem.
Második hegedû tanárom Weisz József volt, aki akkor tért vissza Hollandiából. Nagyváradon õ váltotta fel Pollermann Arankát. Ez a Weisz József egy alkalommal tudtomon kívül végighallgatott, amikor a lakásban egye-dül maradtam és a hegedûn kedvemre csapongtam. Weisz órákon át hallgatott a kapu alatt, és amikor végre bekopo-gott, bevallotta, hogy „kihallgatott”. Azt mondta, „maga nem maradhat itt tovább”. És egy ajánlólevelet adott Studer Oszkárhoz Budapestre. Így a harmadik hegedû-mesterem a Svájcból jött Studer Oszkár volt.
A különbözõ szereplések azt eredményezték, hogy az illetékes zenei körök rám bízták a Kosch-Helnesberger Tantum ergójának a szólóját, zenekari és énekkari kíséret-tel. Mivel ez jól sikerült, arra kötelezett, hogy egész nyá-ron gyakoroljak és õsszel felvételizzem a budapesti Zene-mûvészeti Fõiskolára. Ezek után az állandó gyakorlás és a kötelezõ iskolai tanulmányok foglalták le minden idõ-met. Tanítványa voltam Koncz Jánosnak, Zathureczky Edének, akinek elõadói nagyságát csak most tudom iga-zán felmérni, még a legnagyobbakkal is összevetve.
– Zenei tanulmányainak idején egyáltalán nem feste-getett?
– Apám aggodalma korlátozott mozgásom miatt lassan bennem is fészket vert. Egyre inkább felerõsödtek bennem gyermekkori aggodalmaim, hogy történhet velem valami, mondjuk megsérül a kezem, és akkor odavesznek a zenei álmok is. Aggályoskodásaimra most is Dürer metszete fe-lelt, a mûtermi enteriõr az öreg festõvel. Apám nyugalmát is szerettem volna biztosítani legalább azzal, hogy egy rajz-tanári oklevelet szerzek. A felvételi két hetet tartott volna, én azonban elkéstem, és így csak kilenc napom maradt egy fej és egy akt megrajzolására. Nem kértek ott se színpróbát, se kompozíciót, se csendéletet, se krokit, elegendõ volt az a fej és az az akt, hogy valakit hozzáértõen diagnosztizáljanak.
– A zene iránti rajongása azután is megmaradt, hogy végleg a festészethez szegõdött? Hatott-e a muzsikus a festõre? Beépülhet-e a zenei a vizuálisba?
– A zene festõi tanulmányaim állandó kiegészítõje volt. Mesterem, Rudnay Gyula is hegedült hajdanában, és azt bizonygatta, hogy a zenében való benne élés milyen minõségi elõnyt nyújt a festõnek.
Említette, hogy valamelyik párizsi világkiállításon, miután végignézte az ezerszámra felhalmozott képzõmû-vészeti anyagot, behívták egy kisebb terembe, ahol csak öt festõ munkái voltak láthatók, amelyeket mint legjobba-kat kiválasztottak. Kiderült, hogy mind az öt alkotó a fes-tészet mellett muzsikált is.
A lényeg az, amit Goethe mondott, hogy tudniillik csak aki már valaki, az csinálhat olyat, ami valami. Én en-nek a valakien-nek a kifejlesztésére törekedtem, hála azok-nak a tanáraimazok-nak, akik szeretetteljes emberséggel igye-keztek mindent átadni nekem, amit felfoghattam.
Viszont úgy hiszem, hogy ehhez pusztán a szorgalom s a szenvedély nem elég, mert ez nagyon sokszor dilettán-sokat is fût. Az élet valamilyen mérlegelése, a gyermek-fokon való filozofálgatás, a komoly írók olvasása, nem kevésbé tanáraim problémafelvetései, akik nemcsak a mesterségre igyekeztek megtanítani, hanem az emberi szellemvilág kincseire is utaltak, nos, ezek együttvéve se-gítettek hozzá, hogy – Rudnay mesteremnek az intésére hallgatva – azután csak a festészetnek éltem.
je majdnem olyan erõvel hatott rám, mint DürerSzent Je-romoscímû metszete, amit elõször a Macalik Alfréd által rendezett kiállításon láttam a váradi múzeumban. A múze-um csendje, ennek a metszetnek az áhítata, a nagy könyv-ben búvárkodó remete, az elõtérkönyv-ben szunyókáló oroszlán, az ólomkarikás ablakon átsütõ napfény olyan meghitt lég-kört teremtett bennem, s olyan vágyakozást a nyugodt, zavartalan munka iránt, amit azóta is érzek. A késõbbi mûtermi kompozícióimban is ez a régi álmodozás kísért vissza.
–Lehet-e két múzsát egyszerre szolgálni, vagy pedig az egyiknek hátat kell fordítani, ha a mûvész komolyan veszi hivatását? Hegedûmûvésznek indult, de késõbb átváltott a festészetre...
– A hegedülés napi foglalatosság volt, de szüleim il-lendõnek tartották beadni engem a híres Pollermann Arankához, aki elõbb nem akart elvállalni mondván, hogy fogok én ülve hegedülni, tudniillik 1918. szeptemberében mindkét lábam megbénult. Így aztán ülve kényszerültem hegedülni, és egy év múlva már nyilvános koncerten is felléptem.
Második hegedû tanárom Weisz József volt, aki akkor tért vissza Hollandiából. Nagyváradon õ váltotta fel Pollermann Arankát. Ez a Weisz József egy alkalommal tudtomon kívül végighallgatott, amikor a lakásban egye-dül maradtam és a hegedûn kedvemre csapongtam. Weisz órákon át hallgatott a kapu alatt, és amikor végre bekopo-gott, bevallotta, hogy „kihallgatott”. Azt mondta, „maga nem maradhat itt tovább”. És egy ajánlólevelet adott Studer Oszkárhoz Budapestre. Így a harmadik hegedû-mesterem a Svájcból jött Studer Oszkár volt.
A különbözõ szereplések azt eredményezték, hogy az illetékes zenei körök rám bízták a Kosch-Helnesberger Tantum ergójának a szólóját, zenekari és énekkari kíséret-tel. Mivel ez jól sikerült, arra kötelezett, hogy egész nyá-ron gyakoroljak és õsszel felvételizzem a budapesti Zene-mûvészeti Fõiskolára. Ezek után az állandó gyakorlás és a kötelezõ iskolai tanulmányok foglalták le minden idõ-met. Tanítványa voltam Koncz Jánosnak, Zathureczky Edének, akinek elõadói nagyságát csak most tudom iga-zán felmérni, még a legnagyobbakkal is összevetve.
fónia – adva az ilyen „mûveknek”. Mi nagyon jól megér-tettük, hogy ezek tulajdonképpen egyéni reflexiók. A megszokott sablonokat igyekeztek szétroppantani, részint kezdeményezõ tehetségek, részint a jelszókat bemagolt epigonok. Késõbb sokszor gondoltam rá, hogy õk úgy lát-hatták, ítélhették meg azt a bizonyos egyformaságot, mint ahogy a saját szellemi sötétjükben állóknak is minden te-hén fekete.
Ami a hallgatókkal való közelebbi együttmunkálkodá-somat illeti, igyekeztem a növendékek személyisége, al-katuk, érzésviláguk szerinti közös hullámhosszra ráhan-golódni. Nem kértem tõlük sablonokat, hanem azokhoz az eszközökhöz igyekeztem hozzájuttatni õket, amelyek-kel könnyebben kifejezhetik magukat, amit majd felhasz-nálhatnak egyéni útjaik kikövezésénél. Egy-egy kép meg-vitatása azt a célt is szolgálta, hogy közelebb kerüljenek a nagy mesterek világához, hogy azok magas rendû szelle-mi légkörének részeseivé válhassanak. Ez már önmagá-ban is a kvalitás szellemet érlelõ boldogsága.
– Az Ön festészetében igen komoly szerepe van a drá-mai életérzésnek...
– Amikor késõ délutánokon sárkányt eregettem, és a lebukó nap a bárányfelhõket alulról világította meg vörö-sen, egy mesevilágban éreztem magam. De alig telt el egy-két perc, lebukott a nap és megszûnt a csoda. Már gyermekésszel is felmértem azt, hogy a festõ, ha nem is pillanatfotót készít, de valami imbolygó felszínre vetõdött árnyat igyekszik megörökíteni. Rájöttem arra is, hogy a mûvészi alkotás örök tusakodás az eltûnõ élet, a felbuk-kanó jelenségek és szertefoszló látomások megörökítésé-ért. Heroikus küzdelem ez azért, hogy a képen másnak is elmondhassam azt, hogy egy szép mozdulattól, látványtól való búcsúzás milyen szívbe markoló lehet. Csak késõbb jöttem rá, hogy a születés és eltûnés drámáját Ady milyen gyönyörûen fogalmazta meg, amikor azt mondta: hiszek abban, hogy a legszebb dal, legszebb muzsika onnan száll, ahol már a halál a birtokos úr. Orfeusz és Eurüdiké példázata sokszor meggondolkoztatott. A látomás és a rá-ció küzdelme már önmagában is dráma. Az alkotás szin-tén az, hisz amikor a látomást vezérlõ én igyekszik kive-tülni, és a felszínre hozottat az értelem a maga kontrolljá-Viszont arról a varázsról, amit a muzsika kelt bennünk,
nem lehet lemondani. Sokszor festés közben még ma is úgy érzem, hogy egy színnek hangja van. Nemegyszer – szinte hallucinációszerûen – valami nagy üres belsõ tér visszhangjait hallom, amikor egy nagy csarnokszerû ente-riõrben bizonyos színeket leteszek. Azt hiszem, ez nem más, mint a dolgok végtelen összefüggése, a Baudelaire-i korreszpondenciák kérdése, az, amivel Szkrjabinnál is ta-lálkozunk, aki azzal igyekezett különös hatást elérni, hogy illatosított orgonakoncerteket tartott.
– Miklóssy Gábor érdemes mester hosszú éveken át a kolozsvári Képzõmûvészeti Fõiskola tanára volt. Felis-mert-e tanítványaiban valamit egykori önmagából?
– Véleményem szerint az alapok lerakása itt is rendkí-vül fontos. Shakespeare semmit sem veszített azzal, hogy kiválóan ismerte az angol nyelvet. Sokan másképp véle-kednek. Úgy gondolják, hogy a festészet anyanyelvének a megismerése vagy meg nem ismerése fõleg a személyi-ségnek a kérdése, ilyen-amolyan vonása. Nem ritkán hal-lani például ezt a teljesen félreértett gondolatot: a mûvé-szet mesterségbeli része. Nagyon jól tudom, hogy példá-ul csak Itáliában hányféle iskola volt. Szerintem az a bi-zonyos mesterségbeli rész nem szervetlen része az alko-tásnak. Lehet valaki egy nyelv ékesszóló birtokosa, még-is megtörténik, hogy nagyon keveset tud elmondani azon a nyelven. A festészetben is a gondolati tartalmat a létre-hozás, a megmódolás mikéntje, a hogyan definiálja. Kije-lenteni valakirõl azt, hogy nagyon jó mesterségbeli felké-szültsége van, ez megfelelõ alkotói szinten a teremtõ erõ-vel egybeolvadó kvalitás.
–Volt alkalma megismerni az itthoniaktól eltérõ euró-pai mûvészi irányzatokat, törekvéseket. Hogy viszonyult hozzájuk?
– Fõiskolai éveim alatt sokfajta külföldi kiállítást lát-tunk, amit aztán meg is beszéltünk. Nagyon sokat a rene-szánsz ideáltól nem távolodtam el, a renerene-szánsz szellemi rangja mindig mérce maradt számomra.
Mellesleg említem, hogy egy alkalommal megtekintet-tük a francia zenei festõk kiállítását, ahol egy-egy vászon olyan volt, mint amire rántottát borítanak, aztán lespricce-lik kékítõvel, hangzatos címeket – például Mozart
szim-fónia – adva az ilyen „mûveknek”. Mi nagyon jól megér-tettük, hogy ezek tulajdonképpen egyéni reflexiók. A megszokott sablonokat igyekeztek szétroppantani, részint kezdeményezõ tehetségek, részint a jelszókat bemagolt epigonok. Késõbb sokszor gondoltam rá, hogy õk úgy lát-hatták, ítélhették meg azt a bizonyos egyformaságot, mint ahogy a saját szellemi sötétjükben állóknak is minden te-hén fekete.
Ami a hallgatókkal való közelebbi együttmunkálkodá-somat illeti, igyekeztem a növendékek személyisége, al-katuk, érzésviláguk szerinti közös hullámhosszra ráhan-golódni. Nem kértem tõlük sablonokat, hanem azokhoz az eszközökhöz igyekeztem hozzájuttatni õket, amelyek-kel könnyebben kifejezhetik magukat, amit majd felhasz-nálhatnak egyéni útjaik kikövezésénél. Egy-egy kép meg-vitatása azt a célt is szolgálta, hogy közelebb kerüljenek a nagy mesterek világához, hogy azok magas rendû szelle-mi légkörének részeseivé válhassanak. Ez már önmagá-ban is a kvalitás szellemet érlelõ boldogsága.
– Az Ön festészetében igen komoly szerepe van a drá-mai életérzésnek...
– Amikor késõ délutánokon sárkányt eregettem, és a lebukó nap a bárányfelhõket alulról világította meg vörö-sen, egy mesevilágban éreztem magam. De alig telt el egy-két perc, lebukott a nap és megszûnt a csoda. Már gyermekésszel is felmértem azt, hogy a festõ, ha nem is pillanatfotót készít, de valami imbolygó felszínre vetõdött árnyat igyekszik megörökíteni. Rájöttem arra is, hogy a mûvészi alkotás örök tusakodás az eltûnõ élet, a felbuk-kanó jelenségek és szertefoszló látomások megörökítésé-ért. Heroikus küzdelem ez azért, hogy a képen másnak is elmondhassam azt, hogy egy szép mozdulattól, látványtól való búcsúzás milyen szívbe markoló lehet. Csak késõbb jöttem rá, hogy a születés és eltûnés drámáját Ady milyen
– Amikor késõ délutánokon sárkányt eregettem, és a lebukó nap a bárányfelhõket alulról világította meg vörö-sen, egy mesevilágban éreztem magam. De alig telt el egy-két perc, lebukott a nap és megszûnt a csoda. Már gyermekésszel is felmértem azt, hogy a festõ, ha nem is pillanatfotót készít, de valami imbolygó felszínre vetõdött árnyat igyekszik megörökíteni. Rájöttem arra is, hogy a mûvészi alkotás örök tusakodás az eltûnõ élet, a felbuk-kanó jelenségek és szertefoszló látomások megörökítésé-ért. Heroikus küzdelem ez azért, hogy a képen másnak is elmondhassam azt, hogy egy szép mozdulattól, látványtól való búcsúzás milyen szívbe markoló lehet. Csak késõbb jöttem rá, hogy a születés és eltûnés drámáját Ady milyen