Két marosvásárhelyi alkotó, Czirjék Lajos festõ- és Fekete Pál keramikusmûvész mutatkozott be 2002. tél-utóján a Budapesti Székely Ház galériában.
Messzirõl jöttek, de nem úttörõként, az ösvényt mások taposták ki már régecskén. Banner Zoltán mûvészettörté-nésztõl megtudjuk, kik és hogyan: „A székelység – írja – már a középkorban létrehozta a maga kõfaragó, oltárkészí-tõ iskoláit. Ezt bizonyítják a Szent László legendakör gya-kori templomi ábrázolásai a Székelyföldön. A reneszánsz és a reformáció korában a templomok festett famennyezetei-nek naiv ember- és természetábrázolásain át vezetett az út a XX. század önállósult polgári mûfajai felé. Kivételt ez alól csak Csík és Gyergyó képezett, ahol a katolikus hit össze-tartó kánonjai tovább éltették a régi közösségi életformát.
Annál elemibb erõvel tört fel a mélybõl a XX. századi életérzés és kifejezõkészség olyan székely festõknél, mint Márton Ferenc, Nagy István, Szopos Sándor, Nagy Imre, késõbb Bene József, Bordi András, Incze István, Kará-csony János, egyféle ellentétpárjaként az alföldi iskolát képviselõ Tornyai János, Koszta Ferenc, Rudnay Gyula, Fényes Adolf szintén sajátos törekvéseinek.
Árnyalta és gazdagította ezt az önkifejezést a nagybá-nyaiak plein air festészete, Thorma János, Mikola András, Krizsán János, Réthy Károly, Ziffer Sándor fény-és leve-gõreflexei.
A két világháború közötti idõszak köztudata számára a székely festõk fedezték fel – a nagybányai ábrázolásmód ellenpólusaként – az elemekkel küzdõ, a létküzdelembe beleszikkadt ember témáját. A székelyföldi táj természeti-légköri változatossága, színpompája, monumentalitása nyert ilyenformán új festõi funkciót.
A székely népéletbõl vett elemekkel csak a XX. század tízes éveiben ismerkedett meg a budapesti kiállításokon a elzsongításnak. De létezik és hat. Ezért küzdenünk is kell
ellene. Nem úgy, hogy elfordulunk tõle, hanem úgy, hogy szembenézünk vele, hisz a továbblépés elengedhetetlen feltétele a megismerés.
Egy erõsen intellektuális beállítottságú, a kor problé-máira érzékenyen reagáló fiatal mûvész „számol be” in-dulásáról, elképzeléseirõl.
Bátorság kell ahhoz, hogy valaki az elandalító szépség helyett a kellemetlenre hívja fel az emberek figyelmét.
Ám ha az alkotómûvész õszinte (márpedig annak kell len-nie!), nem tehet mást, mint hogy a felismert igazság szol-gálatába szegõdik. Saját hangon énekelve szebb is és iga-zabb a dal...
Elhangzott a kolozsvári Magyar Színházban, 1986-ban.
KÉZEN FOGVA
Két marosvásárhelyi alkotó, Czirjék Lajos festõ- és Fekete Pál keramikusmûvész mutatkozott be 2002. tél-utóján a Budapesti Székely Ház galériában.
Messzirõl jöttek, de nem úttörõként, az ösvényt mások taposták ki már régecskén. Banner Zoltán mûvészettörté-nésztõl megtudjuk, kik és hogyan: „A székelység – írja – már a középkorban létrehozta a maga kõfaragó, oltárkészí-tõ iskoláit. Ezt bizonyítják a Szent László legendakör gya-kori templomi ábrázolásai a Székelyföldön. A reneszánsz és a reformáció korában a templomok festett famennyezetei-nek naiv ember- és természetábrázolásain át vezetett az út a XX. század önállósult polgári mûfajai felé. Kivételt ez alól csak Csík és Gyergyó képezett, ahol a katolikus hit össze-tartó kánonjai tovább éltették a régi közösségi életformát.
Annál elemibb erõvel tört fel a mélybõl a XX. századi életérzés és kifejezõkészség olyan székely festõknél, mint Márton Ferenc, Nagy István, Szopos Sándor, Nagy Imre, késõbb Bene József, Bordi András, Incze István, Kará-csony János, egyféle ellentétpárjaként az alföldi iskolát képviselõ Tornyai János, Koszta Ferenc, Rudnay Gyula, Fényes Adolf szintén sajátos törekvéseinek.
Árnyalta és gazdagította ezt az önkifejezést a nagybá-nyaiak plein air festészete, Thorma János, Mikola András, Krizsán János, Réthy Károly, Ziffer Sándor fény-és leve-gõreflexei.
A két világháború közötti idõszak köztudata számára a székely festõk fedezték fel – a nagybányai ábrázolásmód ellenpólusaként – az elemekkel küzdõ, a létküzdelembe beleszikkadt ember témáját. A székelyföldi táj természeti-légköri változatossága, színpompája, monumentalitása nyert ilyenformán új festõi funkciót.
A székely népéletbõl vett elemekkel csak a XX. század tízes éveiben ismerkedett meg a budapesti kiállításokon a elzsongításnak. De létezik és hat. Ezért küzdenünk is kell
ellene. Nem úgy, hogy elfordulunk tõle, hanem úgy, hogy szembenézünk vele, hisz a továbblépés elengedhetetlen feltétele a megismerés.
Egy erõsen intellektuális beállítottságú, a kor problé-máira érzékenyen reagáló fiatal mûvész „számol be” in-dulásáról, elképzeléseirõl.
Bátorság kell ahhoz, hogy valaki az elandalító szépség helyett a kellemetlenre hívja fel az emberek figyelmét.
Ám ha az alkotómûvész õszinte (márpedig annak kell len-nie!), nem tehet mást, mint hogy a felismert igazság szol-gálatába szegõdik. Saját hangon énekelve szebb is és iga-zabb a dal...
Elhangzott a kolozsvári Magyar Színházban, 1986-ban.
Fekete Pál kisplasztikái derûre hangolnak az élet fo-nák dolgainak láttán. Idézzük dr. Imreh István kolozsvári történész-professzor idevágó frappáns gondolatát: „Mire-ánk az hárul feladatként, hogy a székelység életmódját, mûveltségét emeljük, legsajátabb, de sohasem rokontalan értékeit megõrizzük... Kifakadó mosolyát, jóízû kacagás-ra késztetõ szellemi sziporkázását is felleltározzuk, ha-gyományaink sorába iktassuk.”
Fekete Pál ritka, eléggé nem méltányolható talen-tummal megáldott keramikusmûvész, aki érzékeny an-tennáival minden megmosolyogtató élethelyzetet, fo-nákságot észrevesz, s azon frissiben meg is mintázza azokat.
Az élet, a dolgok természetében rejlik, hogy a komi-kumból hiányoznak az olyan ritka erények, mint a hõsi, a fenséges vagy a magasztos. Ami érthetõ is, hisz a komi-kum a nevetségesnek, a mulattatónak, a kisszerûségeknek a világa, azokat pécézi ki, fricskázza meg, karikírozza ki, teszi nevetségessé.
Mi kölcsönöz esztétikai értéket ezeknek a negatív, de még nem bántó élethelyzeteket, furcsa tulajdonságokat kifigurázó kisplasztikáknak? Alapvetõen a negatív ka-rakterjegyek, fonák élethelyzetek hipertrófiája, értõ eltú-lozása, a jellem- és helyzetkomikumok maximális kiak-názása. A mûvész érzékeny barométere olyasmire is rea-gál, ami mellett mi, köznapi emberek észrevétlenül elha-ladunk.
Itt van például egy parasztfej. Mi kelti fel érdeklõdé-sünket iránta? Mindenekelõtt a kiugró csontozat, a cser-zett bõr, a szokatlan határozottság, no meg a mindent el-borító ráncerdõ szövedéke. Ezeket ellenpontozza a ha-miskás tekintet, a lelógó bajusz és a félig nyitott száj. S már hallani is véljük a sokat tapasztalt öreg székely csí-põs, szellemes megjegyzéseit, Tamási és Nyírõ csavaros eszû góbéinak könnyfakasztó tréfálkozásait, az ártatlan kópéságokat. Pedig ezeknek az embereknek kemény munkával telnek ám a napjaik, hisz a Székelyföld amilyen gyönyörû, épp olyan szûkmarkú. Aki itt talpon akar ma-radni, annak olyan kitartással, elszántsággal, sõt fortéllyal kell tudni gyökeret ereszteni a sovány humuszba, mint a szírt fokán álló szél zúgatta fenyõnek.
tárlatlátogató. Márton Ferenc szecessziós világát, Nagy István földszagú pasztellképei követték. Nagy Imre élet-tõl duzzadó férfi–, de fõleg nõalakjai méltóságteljesen néznek szembe a mostoha természeti viszonyok ember-próbáló erejével.
Az 1944 utáni nemzedék: Forró Antal, Kusztos Endre, Sövér Elek, Sükösd Ferenc, Simon Endre, Gaál András, Plugor Sándor, Márton Árpád, Búzás András emberábrá-zolásaiban a tájegység-sorskép összefüggése áll a közép-pontban. Õk a történelmi és társadalmi gondokat bele-ágyazták, beleágyazzák a sajátos természeti közegbe”.
Ennek a gazdag örökségnek a folytatója a két fiatal székely mûvész.
Czirjék Lajos gazdag színvilágú képein szinte kitapint-ható a teremtõ alázat hagyománytisztelete. A meghökken-tésre, sokkolásra, abszurd vagy tendenciózus képzettársí-tásokra építõ álmûvészek siserehada után Czirjék õszinte vallomásaiban lelkünk megfürdik és megtisztul. A szelíd dombok ölelése, az egymásba torlódó hegygerincek, az erdõrengetegek lábánál megbúvó apró falvak békés vilá-ga Kányádi Sándor gyermekkori kóborlásainak kristály-csilingelésû verseit, Tompa Lászlónak egy népközösség döbbenetes erejû karakterjegyeit ecsetelõ Lófürösztését, Áprily Lajos panteisztikus természetimádatát idézik fel bennünk. A gyermek mondhatatlan nyugalmát, biztonság-érzetét édesanyja karjaiban.
Nem lehet nem kiérezni ezekbõl a szemet-lelket gyö-nyörködtetõ festményekbõl a székely ember legendás munkabírását, konok kitartását, a mohos, itt-ott már ro-gyadozó porták marasztaló fészekmelegét. Ugyanakkor valamiféle õsbizonyosság hatja át lelkünket: az erõszakká durvult idõnkénti lerohanások, a fájdalmas pusztítások, a muszájherkulesi kaszaegyenesítések, a többségi hatalom el–, kiûzési kísérletei ellenére is, lám, itt vagyunk, és itt is maradunk sugallata. A fel-felvillanó sziklabércek, a mé-regzöld erdõrengetegek, az idõtõl, széltõl, esõtõl, jégve-réstõl megbarnult porták, mind-mind azt üzenik, hogy ez a föld, eleink nehéz küzdelmek árán megszerzett és ezer-száz esztendeig megtartott földje a mi földünk. Egy va-gyunk vele. Nekünk Erdély tényleg az édesanyánk.
Fekete Pál kisplasztikái derûre hangolnak az élet fo-nák dolgainak láttán. Idézzük dr. Imreh István kolozsvári történész-professzor idevágó frappáns gondolatát: „Mire-ánk az hárul feladatként, hogy a székelység életmódját, mûveltségét emeljük, legsajátabb, de sohasem rokontalan értékeit megõrizzük... Kifakadó mosolyát, jóízû kacagás-ra késztetõ szellemi sziporkázását is felleltározzuk, ha-gyományaink sorába iktassuk.”
Fekete Pál ritka, eléggé nem méltányolható talen-tummal megáldott keramikusmûvész, aki érzékeny an-tennáival minden megmosolyogtató élethelyzetet, fo-nákságot észrevesz, s azon frissiben meg is mintázza azokat.
Az élet, a dolgok természetében rejlik, hogy a komi-kumból hiányoznak az olyan ritka erények, mint a hõsi, a fenséges vagy a magasztos. Ami érthetõ is, hisz a komi-kum a nevetségesnek, a mulattatónak, a kisszerûségeknek a világa, azokat pécézi ki, fricskázza meg, karikírozza ki, teszi nevetségessé.
Mi kölcsönöz esztétikai értéket ezeknek a negatív, de még nem bántó élethelyzeteket, furcsa tulajdonságokat kifigurázó kisplasztikáknak? Alapvetõen a negatív ka-rakterjegyek, fonák élethelyzetek hipertrófiája, értõ eltú-lozása, a jellem- és helyzetkomikumok maximális kiak-názása. A mûvész érzékeny barométere olyasmire is rea-gál, ami mellett mi, köznapi emberek észrevétlenül elha-ladunk.
Itt van például egy parasztfej. Mi kelti fel érdeklõdé-sünket iránta? Mindenekelõtt a kiugró csontozat, a cser-zett bõr, a szokatlan határozottság, no meg a mindent el-borító ráncerdõ szövedéke. Ezeket ellenpontozza a ha-miskás tekintet, a lelógó bajusz és a félig nyitott száj. S már hallani is véljük a sokat tapasztalt öreg székely csí-põs, szellemes megjegyzéseit, Tamási és Nyírõ csavaros eszû góbéinak könnyfakasztó tréfálkozásait, az ártatlan kópéságokat. Pedig ezeknek az embereknek kemény munkával telnek ám a napjaik, hisz a Székelyföld amilyen gyönyörû, épp olyan szûkmarkú. Aki itt talpon akar ma-radni, annak olyan kitartással, elszántsággal, sõt fortéllyal kell tudni gyökeret ereszteni a sovány humuszba, mint a szírt fokán álló szél zúgatta fenyõnek.
tárlatlátogató. Márton Ferenc szecessziós világát, Nagy István földszagú pasztellképei követték. Nagy Imre élet-tõl duzzadó férfi–, de fõleg nõalakjai méltóságteljesen néznek szembe a mostoha természeti viszonyok ember-próbáló erejével.
Az 1944 utáni nemzedék: Forró Antal, Kusztos Endre, Sövér Elek, Sükösd Ferenc, Simon Endre, Gaál András, Plugor Sándor, Márton Árpád, Búzás András emberábrá-zolásaiban a tájegység-sorskép összefüggése áll a közép-pontban. Õk a történelmi és társadalmi gondokat bele-ágyazták, beleágyazzák a sajátos természeti közegbe”.
Ennek a gazdag örökségnek a folytatója a két fiatal székely mûvész.
Czirjék Lajos gazdag színvilágú képein szinte kitapint-ható a teremtõ alázat hagyománytisztelete. A meghökken-tésre, sokkolásra, abszurd vagy tendenciózus képzettársí-tásokra építõ álmûvészek siserehada után Czirjék õszinte vallomásaiban lelkünk megfürdik és megtisztul. A szelíd dombok ölelése, az egymásba torlódó hegygerincek, az erdõrengetegek lábánál megbúvó apró falvak békés vilá-ga Kányádi Sándor gyermekkori kóborlásainak kristály-csilingelésû verseit, Tompa Lászlónak egy népközösség döbbenetes erejû karakterjegyeit ecsetelõ Lófürösztését, Áprily Lajos panteisztikus természetimádatát idézik fel bennünk. A gyermek mondhatatlan nyugalmát, biztonság-érzetét édesanyja karjaiban.
Nem lehet nem kiérezni ezekbõl a szemet-lelket gyö-nyörködtetõ festményekbõl a székely ember legendás munkabírását, konok kitartását, a mohos, itt-ott már ro-gyadozó porták marasztaló fészekmelegét. Ugyanakkor valamiféle õsbizonyosság hatja át lelkünket: az erõszakká durvult idõnkénti lerohanások, a fájdalmas pusztítások, a muszájherkulesi kaszaegyenesítések, a többségi hatalom el–, kiûzési kísérletei ellenére is, lám, itt vagyunk, és itt is maradunk sugallata. A fel-felvillanó sziklabércek, a mé-regzöld erdõrengetegek, az idõtõl, széltõl, esõtõl, jégve-réstõl megbarnult porták, mind-mind azt üzenik, hogy ez a föld, eleink nehéz küzdelmek árán megszerzett és ezer-száz esztendeig megtartott földje a mi földünk. Egy va-gyunk vele. Nekünk Erdély tényleg az édesanyánk.
A juhász testileg-lelkileg eggyé forr nyájõrzõ pulijá-val. Botjára támaszkodva mélázik az idõ percegõ múlá-sán, hol derül, hol borul az élet keserédes ízein.
Amott egy robusztus férfi, aki minden teketória nélkül ölbe kapja a szemrevaló menyecskét, így kíván elégtételt venni az élet nehézségein…
Irigykedve derülünk a két italozó cimbora széles jó-kedvén.
Ha ott lehetnénk, magunk is szívesen leheverednénk a szénacsináló paraszt mellé, aki – mellén keresztbe vetett villával – jólesõen sütteti a hasát a ragyogó napsütésben.
Ember és természet õsi egységét sugallja a kérõdzõ ál-lat mellett békésen szunyókáló gazda.
Életképek.
Különösen sokatmondó a Krisztus-feszület elõtt tér-deplõ öreg gesztusbeszéde: „Bár a mi kezünk nem a szö-gektõl vérzik, mint Isteni Fenségedé, tenyerünket csak a fejsze, a kapa meg a kasza nyele kérgesítette keményre, de tudd meg, Uram, hogy minket, a Kárpátok ölelésében mostoha sorba süllyesztett szegény magyarokat is ke-resztre akartak, sõt továbbra is szeretnének keke-resztre fe-szíteni a cseppet sem atyafiságos többségi hatalom kori-feusai... Mondj hát, kérünk, egy bíztató szót, adj erõt meggyötört testünkbe, hogy a sarkunkra állva, lemossuk végre a ránk hazudott gyalázatot. Hogy méltósággal néz-zünk ellenségeink sunyi tekintetébe. Add, Urunk, hogy ne legyünk többé ûzöttek szülõföldünkön, Erdély lankái, zú-gó rengetegei, rohanó vizû patakjai… jussán, jogán ké-rünk, állj mellénk!”
És a Trianoni diktátum nyomán körbeszabdalt, fájdal-masan megcsonkított anyaország határain kívül rekedt nemzettestvérektõl érkezett mûvészi üzenetek mintha bi-zakodásra adnának okot. Az élet- és alkotókedv nem csappant meg bennük. És mintha tisztában volnának azzal is, hogy csak úgy maradhatnak meg, ha maguk elitté vál-nak.
Fekete Pál mûvészi látásmódja nem rokontalan Er-délyben. Szemléletében és a megformázás módozatait il-letõen Benczédi Sándor kolozsvári szobrász- és kerami-kusmûvész áll hozzá minden bizonnyal a legközelebb.
A juhász testileg-lelkileg eggyé forr nyájõrzõ pulijá-val. Botjára támaszkodva mélázik az idõ percegõ múlá-sán, hol derül, hol borul az élet keserédes ízein.
Amott egy robusztus férfi, aki minden teketória nélkül ölbe kapja a szemrevaló menyecskét, így kíván elégtételt venni az élet nehézségein…
Irigykedve derülünk a két italozó cimbora széles jó-kedvén.
Ha ott lehetnénk, magunk is szívesen leheverednénk a szénacsináló paraszt mellé, aki – mellén keresztbe vetett villával – jólesõen sütteti a hasát a ragyogó napsütésben.
Ember és természet õsi egységét sugallja a kérõdzõ ál-lat mellett békésen szunyókáló gazda.
Életképek.
Különösen sokatmondó a Krisztus-feszület elõtt tér-deplõ öreg gesztusbeszéde: „Bár a mi kezünk nem a szö-gektõl vérzik, mint Isteni Fenségedé, tenyerünket csak a fejsze, a kapa meg a kasza nyele kérgesítette keményre, de tudd meg, Uram, hogy minket, a Kárpátok ölelésében mostoha sorba süllyesztett szegény magyarokat is ke-resztre akartak, sõt továbbra is szeretnének keke-resztre fe-szíteni a cseppet sem atyafiságos többségi hatalom kori-feusai... Mondj hát, kérünk, egy bíztató szót, adj erõt meggyötört testünkbe, hogy a sarkunkra állva, lemossuk végre a ránk hazudott gyalázatot. Hogy méltósággal néz-zünk ellenségeink sunyi tekintetébe. Add, Urunk, hogy ne legyünk többé ûzöttek szülõföldünkön, Erdély lankái, zú-gó rengetegei, rohanó vizû patakjai… jussán, jogán ké-rünk, állj mellénk!”
És a Trianoni diktátum nyomán körbeszabdalt, fájdal-masan megcsonkított anyaország határain kívül rekedt nemzettestvérektõl érkezett mûvészi üzenetek mintha bi-zakodásra adnának okot. Az élet- és alkotókedv nem csappant meg bennük. És mintha tisztában volnának azzal is, hogy csak úgy maradhatnak meg, ha maguk elitté vál-nak.
Fekete Pál mûvészi látásmódja nem rokontalan Er-délyben. Szemléletében és a megformázás módozatait il-letõen Benczédi Sándor kolozsvári szobrász- és kerami-kusmûvész áll hozzá minden bizonnyal a legközelebb.
BETELJESÜLNEK-E VAGY