Demokritosz szerint a mûvészet nem a szükségbõl, ha-nem a fölöslegbõl született. A történelem hajnalán a mû-vészet csak azt követõen jelen(hetet)t meg, miután az em-ber már képes volt kielégíteni az élet fenntartásához nél-külözhetetlen szükségleteit. Eszerint a mûvészet a „sza-badidõ” gyermeke.
A múzsai tevékenységnek (muziké) a termelõtevé-kenységtõl (techné) való megkülönböztetése már a görög antikvitásban megtörtént. A demokritoszi felismerésbõl késõbb számos elõítélet született. Mind közül talán az a türelmetlen szûk prakticista felfogás bizonyult a legszívó-sabbnak, amely a mûvészetet gyakorlati haszon nélküli, olyan valaminek tekintette (sokan vallják ezt ma is!), ami nélkül nyugodtan meglehetnénk. Tényleg, abba még sen-ki se halt bele, hogy nem olvasta a Háború és békét, hogy fogalma sincs Michelangelo Mózesérõl, nem hallotta a Holdfény-szonátát… Valóban meglehetnénk a mûvészet nélkül is? Igen. De milyen lenne az az élet? Öröm nélkü-li, sivár, mondhatni pusztán biológiai, alig emberi, már-már állati.
Az ember azért élt és él az önkifejezésnek ezzel a le-hetõségével, mert a mûvészetben – akárcsak a bölcselet-ben – szüntelen ott vibrál a teljességigény. Benne, általa az ember – a költõvel szólva – a mindenséggel méri ös-sze magát. És errõl az igényérõl soha se fog tudni lemon-dani.
Hogyha a mûvészet nem elégít is ki olyan közvetlen létszükségleteket, mint az evés, ivás vagy a vasöntés, ki-elégít más természetûeket, amelyek éppúgy hozzátartoz-nak embervoltunkhoz, mint a primer szükségletek kielé-gítése.
„A költõ…
(az adott világ varázsainak mérnöke) Tudatos jövõbe lát
S megszerkeszti magában, mint ti Majd kint a harmóniát.”
(József Attila: A város peremén)
A mûvészet rendeltetése a személyiségnek az erkölcsi jóval és a társadalmi igazságossággal harmonizáló model-lálása, az ember közösségi létformájának folyamatos hu-manizálása. Ennél többet soha senki nem vállalt és nem tett. Szüntelen azon fáradozni, hogy szebbé és jobbá va-rázsold a világot bennünk és körülöttünk, ez a lehetõ leg-szebb, legnagyszerûbb hivatás. Nem túlvállalás ez? Sok-kal inkább predestináltságra utal: ha akarná se tehetne mást.
Persze az alkotómûvész nem egymagában birkózik Herkulesként ezzel a feladattal, hisz más-más módon és eltérõ mértékben végeredményben minden pozitív embe-ri cselekvés ebbe az irányba mutat.
Mégis mi a fontosabb – tódíthatná a megrögzött kérde-zõ –, a külsõ környezet, a dologi világ korszerûsítése, vagy az emberközi viszonyok és belsõ világunk humani-zálása? Az egymást követõ történelmi korok, illetve az életrõl kialakított különbözõ felfogások eltérõen ítélték meg ezt a kérdést.
A primer szükségletek kielégítése nélkül lehetetlen volna élni, a lelki szükségletek kielégítése nélkül pedig nem tudnánk emberi módon élni. A tárgyi világ szüntelen elsajátítása az élet alapfeltétele, de nem kell-e a külsõ vi-lágban beálló változásokat az értelmi, érzelmi és akarati életnek is egyidejûleg követni? Mi több, nem szükséges-e, hogy emez megelõzze amazt? Hiszen ha nincs bennünk igény a szebbre, az igazabbra és a jobbra, nem is fogunk törekedni rá, hogy életre hívjuk. Pedig mi más az élet cél-ja, értelme, mint a szüntelen öntökéletesedés és tökélete-sítés.
A személyiségnek a mûvészetek erejével történõ mo-dellálása fejlett moralitást és felelõsségérzetet követel.
MÛVÉSZET ÉS FELELÕSSÉG
Demokritosz szerint a mûvészet nem a szükségbõl, ha-nem a fölöslegbõl született. A történelem hajnalán a mû-vészet csak azt követõen jelen(hetet)t meg, miután az em-ber már képes volt kielégíteni az élet fenntartásához nél-külözhetetlen szükségleteit. Eszerint a mûvészet a „sza-badidõ” gyermeke.
A múzsai tevékenységnek (muziké) a termelõtevé-kenységtõl (techné) való megkülönböztetése már a görög antikvitásban megtörtént. A demokritoszi felismerésbõl késõbb számos elõítélet született. Mind közül talán az a türelmetlen szûk prakticista felfogás bizonyult a legszívó-sabbnak, amely a mûvészetet gyakorlati haszon nélküli, olyan valaminek tekintette (sokan vallják ezt ma is!), ami nélkül nyugodtan meglehetnénk. Tényleg, abba még sen-ki se halt bele, hogy nem olvasta a Háború és békét, hogy fogalma sincs Michelangelo Mózesérõl, nem hallotta a Holdfény-szonátát… Valóban meglehetnénk a mûvészet nélkül is? Igen. De milyen lenne az az élet? Öröm nélkü-li, sivár, mondhatni pusztán biológiai, alig emberi, már-már állati.
Az ember azért élt és él az önkifejezésnek ezzel a le-hetõségével, mert a mûvészetben – akárcsak a bölcselet-ben – szüntelen ott vibrál a teljességigény. Benne, általa az ember – a költõvel szólva – a mindenséggel méri ös-sze magát. És errõl az igényérõl soha se fog tudni lemon-dani.
Hogyha a mûvészet nem elégít is ki olyan közvetlen létszükségleteket, mint az evés, ivás vagy a vasöntés, ki-elégít más természetûeket, amelyek éppúgy hozzátartoz-nak embervoltunkhoz, mint a primer szükségletek kielé-gítése.
elõítélet a mûvésznek a magányhoz való jogáról beszél, a helyzet éppen ennek az ellenkezõje: ha valakinek nincs jo-ga a magányosságra, az éppen a mûvész. A mûvészet nem lehet monológ. A mûvész, még ha ismeretlen és magányos is, az utókorhoz fordul.”
A történelemmé jegecesedõ élet bizonyítja, hogy a mû-vészet és az erkölcs igen szorosan összefügg, s hogy ez a frigy nem új keletû, hanem egyszer s mindenkorra szól, felbonthatatlan. A mûvész olyan életigazságokat mond ki, amelyek messze túllépik az alkotó önkörét, a közrebocsá-tott mûbõl sugárzó mûvészi hitvallás átsugárzik a befoga-dókra, a mûélvezõkre. A mûvészet nem magánügy, nem is volt az soha.
A mûvészet varázsereje nagyon régen ismert. A politi-ka számtalanszor megkísérelte – több-kevesebb sikerrel – a maga önös érdekeinek szolgálatába állítani a mûvésze-ket, a mûvészeteket.
Voltak, akik a puszta gyönyörködtetés eszközévé fo-kozták le, mások viszont annyira közelítették az ideológi-ához, hogy már-már összemosták vele. Igaz ugyan, hogy a mûvészember eszméit, érzelmeit, törekvéseit az élet ins-pirálja; az is igaz, hogy az alkotó nemcsak a maga nevé-ben, hanem másokért is „szót emel”, és ez a körülmény óhatatlanul közelíti a mûvészetet az ideológiához, de a mûvészet nem ideológia. A hiteles mûvészi alkotás a va-lóság egy-egy szeletének, valamilyen életjelenségnek az alkotói szubjektivitáson átszûrt ábrázolása, megjeleníté-se, jelentéses tükörkép, Arany János szavaival: égi mása.
Ez határozza meg a rendeltetését, társadalmi funkcióját.
Értékek világában élünk. A pozitív értékek elõsegítik, a negatívak, az úgynevezett anti-értékek pedig fékezik ké-pességeink kibontakozását, a nemes törekvések megvaló-sulását. Az értékek összefüggnek, rangsort alkotva rend-szerbe szervezõdnek. Ilyen módon valamennyi pozitív ér-tékfajta visszavezethetõ a szabadságra mint legfõbb ér-tékre. Ellenkezõleg, az anti-értékek a kiszolgáltatottság-ban testet öltõ nem-szabadságra utalnak. A szabadság (mint emberi uralom) alkotó elemként magában foglal olyan kimagaslóan fontos értékeket is, mint az igazság és Mert itt a tévedéseknek sokkal súlyosabb
következmé-nyei lehetnek, mint a dologi világ átalakításakor történt baklövéseknek. Ugyanis itt a selejt(ember) nem dobható el, nem is kapcsolható ki egykönnyen a társadalmi élet fo-lyamatából, és ha beindul és értékeket rombol, úgy mûkö-dik, mint egy célt tévesztett bumeráng.
Az önjelölt váteszek baljós látomásait pedig nem oszt-juk, mivel nem hiszünk a mûvészet sokszor beharango-zott halálában. Egyáltalán nincs kizárva, hogy a jövõ tár-sadalmának még nagyobb szüksége lesz a mûvészetre, mint amennyire szükségét érezték a múltban. Minél köny-nyebben fogja kielégíteni az ember az alapvetõ életszük-ségleteit, annál többet foglalkoztatja majd saját maga: ki-léte, jövõje, sorsa, közelebb kerülnek hozzá a metafizikai kérdések , a mûvészet is. A mûvészet iránt feltételesen fo-kozódó jövõbeli igény összefügghet a személyiség szét-hullásának a veszélyével is. Keresve az atomizálódás oka-it és a gyógyírt a bajra, Schiller arra a következtetésre ju-tott, hogy a személyiség harmonikus kiteljesedésének egyetlen lehetséges eszköze a mûvészet. Hegel is hason-lóképpen látta: a mûvészet világtörténelmi szerepe az el-idegenedett világ visszahódításában rejlik.
Hogyha a mûvészetnek ilyen fontos a társadalomban betöltött szerepe, jó, ha az alkotómûvész is érzi a ránehe-zedõ erkölcsi felelõsség súlyát. Mert a mûalkotás nemcsak leírása, ábrázolása, kifejezése valaminek, hanem a szóban forgó valóságszeletrõl alkotott értékítélet is. Értékelve, a mûvész állást foglal valami mellett vagy valami ellen, még akkor is, ha történetesen nem tudatosul benne. Itt nem az a perdöntõ, hogy mit ábrázol a mûvész, sokkal inkább az, hogy hogyan. Hogy mit üzen vele, általa az alkotó.
Albert Camus a Nobel-díj átvételekor mondott beszé-dében azt fejtegette, hogy napjainkban a mûvésznek akar-va-akaratlan színt kell vallani. Régebben az író „mindig ki tudott térni a történelemben való részvétel elõl. Aki nem helyeselt, az gyakran hallgathatott, vagy beszélhetett másról. Most minden megváltozott, és maga a hallgatás is szörnyû szimbolikus értelmet nyert. Ma magát a kitérést is választásnak tekintik; akár akarja a mûvész-akár nem, felveszik a fedélzetre… Bár a széles körökben elterjedt
elõítélet a mûvésznek a magányhoz való jogáról beszél, a helyzet éppen ennek az ellenkezõje: ha valakinek nincs jo-ga a magányosságra, az éppen a mûvész. A mûvészet nem lehet monológ. A mûvész, még ha ismeretlen és magányos is, az utókorhoz fordul.”
A történelemmé jegecesedõ élet bizonyítja, hogy a mû-vészet és az erkölcs igen szorosan összefügg, s hogy ez a frigy nem új keletû, hanem egyszer s mindenkorra szól, felbonthatatlan. A mûvész olyan életigazságokat mond ki, amelyek messze túllépik az alkotó önkörét, a közrebocsá-tott mûbõl sugárzó mûvészi hitvallás átsugárzik a befoga-dókra, a mûélvezõkre. A mûvészet nem magánügy, nem is volt az soha.
A mûvészet varázsereje nagyon régen ismert. A politi-ka számtalanszor megkísérelte – több-kevesebb sikerrel – a maga önös érdekeinek szolgálatába állítani a mûvésze-ket, a mûvészeteket.
Voltak, akik a puszta gyönyörködtetés eszközévé fo-kozták le, mások viszont annyira közelítették az ideológi-ához, hogy már-már összemosták vele. Igaz ugyan, hogy a mûvészember eszméit, érzelmeit, törekvéseit az élet ins-pirálja; az is igaz, hogy az alkotó nemcsak a maga nevé-ben, hanem másokért is „szót emel”, és ez a körülmény óhatatlanul közelíti a mûvészetet az ideológiához, de a mûvészet nem ideológia. A hiteles mûvészi alkotás a va-lóság egy-egy szeletének, valamilyen életjelenségnek az alkotói szubjektivitáson átszûrt ábrázolása, megjeleníté-se, jelentéses tükörkép, Arany János szavaival: égi mása.
Ez határozza meg a rendeltetését, társadalmi funkcióját.
Értékek világában élünk. A pozitív értékek elõsegítik, a negatívak, az úgynevezett anti-értékek pedig fékezik ké-pességeink kibontakozását, a nemes törekvések megvaló-sulását. Az értékek összefüggnek, rangsort alkotva rend-szerbe szervezõdnek. Ilyen módon valamennyi pozitív ér-tékfajta visszavezethetõ a szabadságra mint legfõbb ér-tékre. Ellenkezõleg, az anti-értékek a kiszolgáltatottság-ban testet öltõ nem-szabadságra utalnak. A szabadság (mint emberi uralom) alkotó elemként magában foglal olyan kimagaslóan fontos értékeket is, mint az igazság és Mert itt a tévedéseknek sokkal súlyosabb
következmé-nyei lehetnek, mint a dologi világ átalakításakor történt baklövéseknek. Ugyanis itt a selejt(ember) nem dobható el, nem is kapcsolható ki egykönnyen a társadalmi élet fo-lyamatából, és ha beindul és értékeket rombol, úgy mûkö-dik, mint egy célt tévesztett bumeráng.
Az önjelölt váteszek baljós látomásait pedig nem oszt-juk, mivel nem hiszünk a mûvészet sokszor beharango-zott halálában. Egyáltalán nincs kizárva, hogy a jövõ tár-sadalmának még nagyobb szüksége lesz a mûvészetre, mint amennyire szükségét érezték a múltban. Minél köny-nyebben fogja kielégíteni az ember az alapvetõ életszük-ségleteit, annál többet foglalkoztatja majd saját maga: ki-léte, jövõje, sorsa, közelebb kerülnek hozzá a metafizikai kérdések , a mûvészet is. A mûvészet iránt feltételesen fo-kozódó jövõbeli igény összefügghet a személyiség szét-hullásának a veszélyével is. Keresve az atomizálódás oka-it és a gyógyírt a bajra, Schiller arra a következtetésre ju-tott, hogy a személyiség harmonikus kiteljesedésének egyetlen lehetséges eszköze a mûvészet. Hegel is hason-lóképpen látta: a mûvészet világtörténelmi szerepe az el-idegenedett világ visszahódításában rejlik.
Hogyha a mûvészetnek ilyen fontos a társadalomban betöltött szerepe, jó, ha az alkotómûvész is érzi a ránehe-zedõ erkölcsi felelõsség súlyát. Mert a mûalkotás nemcsak leírása, ábrázolása, kifejezése valaminek, hanem a szóban forgó valóságszeletrõl alkotott értékítélet is. Értékelve, a mûvész állást foglal valami mellett vagy valami ellen, még akkor is, ha történetesen nem tudatosul benne. Itt nem az a perdöntõ, hogy mit ábrázol a mûvész, sokkal inkább az, hogy hogyan. Hogy mit üzen vele, általa az alkotó.
Albert Camus a Nobel-díj átvételekor mondott beszé-dében azt fejtegette, hogy napjainkban a mûvésznek akar-va-akaratlan színt kell vallani. Régebben az író „mindig ki tudott térni a történelemben való részvétel elõl. Aki nem helyeselt, az gyakran hallgathatott, vagy beszélhetett másról. Most minden megváltozott, és maga a hallgatás is szörnyû szimbolikus értelmet nyert. Ma magát a kitérést is választásnak tekintik; akár akarja a mûvész-akár nem, felveszik a fedélzetre… Bár a széles körökben elterjedt