Legyen ez az összesereglés mindnyájunk ünnepe, kik azért gyûltünk itt össze, hogy felemelõ pillanatoknak le-gyünk részesei, tanúi. Azért jöttünk el ezen az estén a Bu-dapesti Székely Házba, hogy szemünket és lelkünket megfürdessük a körbefutó falakon függõ festmények szépségében gyönyörködve.
A mûvészet szentélyébe lépve Nagy Ildikó kellõ alá-zattal és az alkotó köteles szerénységével, de lelkében az értékteremtés erõs óhajától ösztönözve lépked elõre egy képzeletbeli hatalmas korridoros teremben, keresve a ma-gához illõ helyet, szegletet.
Egy tiszta lélek õszinte kitárulkozásai ezek a színpom-pás virág-csendéletek, mélycsöndû holdas éji tájak, vég-érvényesen a múltba veszõ életformát idézõ falusi életképek… Megannyi tanújelei a szépet és meghittet áhí-tó indokolt századfordulós elvágyódásoknak.
Nagy Ildikó, bár eddig jobbadán az akvarell területén jeleskedett, újabban más mûfajokban is próbára tette ké-pességeit, és ott is figyelemre méltót alkotott.
Munkái közül kiemelhetnénk néhányat mondván, azok a legjobbak, legsikerültebbek. Legjobbak, legsikerülteb-bek azért, mert nekünk épp azok tetszenek leginkább.
Megtehetnénk, mondom, mégse tesszük. Hisz egyáltalán nem biztos, hogy éppen azok a munkák a legmûvészib-bek, legidõállóbbak, amelyek adott pillanatban leginkább megnyerik a tetszésünket. Ilyenszerû indokkal bárki mû-élvezõ teljesen más alkotásokat illethetne hasonló jelzõk-kel. És éppúgy igaza lenne, mint nekünk. Mert az ízlés – mint esztétikai kategória – hallatlanul szubjektív, talán a legszemélyesebb valami a világon. Immanuel Kant, a fi-lozófiai gondolkozás hérosza szerint „Szép az, ami érdek nélkül tetszik”. Ez azt jelenti, hogy például mielõtt belép-nénk egy galériába, múzeumba, le kell vetkõznünk ma-nyait, szokásait, kultúráját, vagy közömbössé válik
irán-tuk, aki fittyet hány az õsök által kigyöngyözött és ránk testált nélkülözhetetlen értékekre, az nem több sajnálni-való, letudott páriánál.
Manapság ilyes dolgokról nemigen hallunk szólni a köz- és a politikai élet színterein. Ehelyett álságos bal-zsam-igékkel próbálják idõrõl-idõre csitítani és nyugtat-gatni a fel-feljajdulók vészesen dagadó kórusát.
Trianon! – belém sajog a fogalom, látva Kerékgyártó László azonos címû festménye alakjainak távolba révedõ, semmibe veszõ tekintetét. Akaratlanul is felhorgad ben-nünk a szomorú gondolat: nyolcvanöt éve is elmúlt im-már, hogy az utódállamok többségi hatalmai válogatott módszerekkel sanyargatják az akolon kívül rekedt nem-zettestvéreinket, újabb és újabb javakat orozva el tõlük a jognak szinte már teljesen kiüresített kosarából.
Nagy szerencse, hogy a történelmi folyamatok idõigé-nyesek: bár megszaggatták, azért még nedvdúsak a leg-fõbb éltetõ gyökerek.
Ilyen erõs érzelmi gyökér Kerékgyártó László számá-ra a Szent László királyunk alapította város, a középkori magyar történelemben kulcsfontosságú szerepet játszó Nagyvárad. Vannak tehát fogódzóink, biztos történelmi archimédeszi pontjaink, amiket megragadva-magtartva erõt meríthetünk újabb küzdelmekhez. Ilyen hatalmas erõt jelent Szent István nagysága, múlhatatlan példaereje, lángelméjének sugárzása. Triptichoncímû kompozíciójá-val a fugyivásárhelyi-nagyváradi gyökerû festõmûvész velünk együtt mélyen fejet hajt egy Szent Eszme, a vilá-gon egyedülálló Szentkorona, a Haza Oltára magasztos szimbóluma elõtt.
Az ember nem csupán észlény, érzõ teremtménye is az Úrnak. A szív pedig emlékezik! A szív nem feled!...
Elhangzott a Magyarok Világszövetsége székházában, 2007-ben.
MÛVÉSZT AVATUNK
Legyen ez az összesereglés mindnyájunk ünnepe, kik azért gyûltünk itt össze, hogy felemelõ pillanatoknak le-gyünk részesei, tanúi. Azért jöttünk el ezen az estén a Bu-dapesti Székely Házba, hogy szemünket és lelkünket megfürdessük a körbefutó falakon függõ festmények szépségében gyönyörködve.
A mûvészet szentélyébe lépve Nagy Ildikó kellõ alá-zattal és az alkotó köteles szerénységével, de lelkében az értékteremtés erõs óhajától ösztönözve lépked elõre egy képzeletbeli hatalmas korridoros teremben, keresve a ma-gához illõ helyet, szegletet.
Egy tiszta lélek õszinte kitárulkozásai ezek a színpom-pás virág-csendéletek, mélycsöndû holdas éji tájak, vég-érvényesen a múltba veszõ életformát idézõ falusi életképek… Megannyi tanújelei a szépet és meghittet áhí-tó indokolt századfordulós elvágyódásoknak.
Nagy Ildikó, bár eddig jobbadán az akvarell területén jeleskedett, újabban más mûfajokban is próbára tette ké-pességeit, és ott is figyelemre méltót alkotott.
Munkái közül kiemelhetnénk néhányat mondván, azok a legjobbak, legsikerültebbek. Legjobbak, legsikerülteb-bek azért, mert nekünk épp azok tetszenek leginkább.
Megtehetnénk, mondom, mégse tesszük. Hisz egyáltalán nem biztos, hogy éppen azok a munkák a legmûvészib-bek, legidõállóbbak, amelyek adott pillanatban leginkább megnyerik a tetszésünket. Ilyenszerû indokkal bárki mû-élvezõ teljesen más alkotásokat illethetne hasonló jelzõk-kel. És éppúgy igaza lenne, mint nekünk. Mert az ízlés – mint esztétikai kategória – hallatlanul szubjektív, talán a legszemélyesebb valami a világon. Immanuel Kant, a fi-lozófiai gondolkozás hérosza szerint „Szép az, ami érdek nélkül tetszik”. Ez azt jelenti, hogy például mielõtt belép-nénk egy galériába, múzeumba, le kell vetkõznünk ma-nyait, szokásait, kultúráját, vagy közömbössé válik
irán-tuk, aki fittyet hány az õsök által kigyöngyözött és ránk testált nélkülözhetetlen értékekre, az nem több sajnálni-való, letudott páriánál.
Manapság ilyes dolgokról nemigen hallunk szólni a köz- és a politikai élet színterein. Ehelyett álságos bal-zsam-igékkel próbálják idõrõl-idõre csitítani és nyugtat-gatni a fel-feljajdulók vészesen dagadó kórusát.
Trianon! – belém sajog a fogalom, látva Kerékgyártó László azonos címû festménye alakjainak távolba révedõ, semmibe veszõ tekintetét. Akaratlanul is felhorgad ben-nünk a szomorú gondolat: nyolcvanöt éve is elmúlt im-már, hogy az utódállamok többségi hatalmai válogatott módszerekkel sanyargatják az akolon kívül rekedt nem-zettestvéreinket, újabb és újabb javakat orozva el tõlük a jognak szinte már teljesen kiüresített kosarából.
Nagy szerencse, hogy a történelmi folyamatok idõigé-nyesek: bár megszaggatták, azért még nedvdúsak a leg-fõbb éltetõ gyökerek.
Ilyen erõs érzelmi gyökér Kerékgyártó László számá-ra a Szent László királyunk alapította város, a középkori magyar történelemben kulcsfontosságú szerepet játszó Nagyvárad. Vannak tehát fogódzóink, biztos történelmi archimédeszi pontjaink, amiket megragadva-magtartva erõt meríthetünk újabb küzdelmekhez. Ilyen hatalmas erõt jelent Szent István nagysága, múlhatatlan példaereje, lángelméjének sugárzása. Triptichoncímû kompozíciójá-val a fugyivásárhelyi-nagyváradi gyökerû festõmûvész velünk együtt mélyen fejet hajt egy Szent Eszme, a vilá-gon egyedülálló Szentkorona, a Haza Oltára magasztos szimbóluma elõtt.
Az ember nem csupán észlény, érzõ teremtménye is az Úrnak. A szív pedig emlékezik! A szív nem feled!...
Elhangzott a Magyarok Világszövetsége székházában, 2007-ben.
ben elõforduló szépség között igen komoly különbség van. Bármennyire meglepõ is, a létezõknek az emberi vi-szonyrendszeren kívül nincs esztétikai értékük. A termé-szet dolgai, jelenségei önmagukban sem nem szépek, sem nem rútak, ezeket az esztétikai értékeket, illetve anti-értékeket az ember viszi, vetíti beléjük azáltal, hogy kap-csolatba lép velük. A dolgok úgy és attól függõen válnak széppé vagy rúttá, fenségessé, alantassá, alávalóvá, félel-metessé, groteszkké…, nyernek esztétikai értéket, hogy milyen gondolatokat, vágyakat, fájdalmakat… vetítünk, érzünk beléjük, milyen emberi képességeket, tulajdonsá-gokat tulajdonítunk nekik, nem ritkán antropomorfizálva azokat. Ettõl függõen lesznek többé vagy kevésbé értéke-sek, értéktelenek, hasznosak vagy károsak, ártalmatlanok számunkra. Az értékeseket szépnek, igaznak, a károsakat, ártalmasakat pedig rútnak minõsítjük, és akként viszo-nyulunk hozzájuk.
Mint jeleztük, különbséget kell tennünk a természeti szép és a mûvészi alkotások szépsége között. A természet-ben lévõ szép dolgok, jelenségek a szabadságra mint em-beri bírásra és az életteljességre utalnak; a mûvészi szép a legkülönbözõbb életigazságok jegyében áll.
Csernyisevszkij, ez a felvilágosodás kori orosz gon-dolkodó definiálta tán a legtalálóbban a természeti szép fogalmát: „Szép az élet, amilyennek fogalmaink szerint lennie kell.”Valóban, minden ami a természetben az élet-re, az életteljességélet-re, a kifejlésre utal, szép. Ellenkezõleg, mindent, ami az elmúlást, a halált, a nyomorúságot asszo-ciálja bennünk, ami a rabságnak, a szenvedésnek…a kép-zetét, látványát juttatja eszünkbe, rútnak érezzük, látjuk.
Ezért szép az életet ígérõ bimbó, az üde virágzásban lévõ virágszál, viszont az elhervadt csokrot kidobjuk a vázá-ból. Szép a telivér ló, de rút a csont-bõr gebe.
Régebb, amikor a mezei munka még az ember izomere-jén alapult, a falusi legény a talpas-tenyeres leányzót vet-te, igaz szerelembõl, feleségül, mert csupa ígéret volt, mert életerõsnek, Isten olyan teremtményének tetszett a szemé-ben, aki nemcsak sok gyermekkel lesz képes megajándé-kozni õt, hanem komoly segítõ társa is lehet a kapa, a sü-tõkemence mellett a napi megélhetést biztosító kemény testi munkában is. A városi filigrán leánykát viszont – aki-gunkról a haszonelvûség elvét, el kell vetnünk ezt a
mer-kantil attitûdöt. Hisz úgy képtelenség elmélyülni egy mû-vészi alkotás tartalmi gazdagságában, ha folyton az mo-toszkál a fejünkben, hány tíz- vagy százezer dollárt ér egyik-másik mûalkotás! Istenem, hogy meggazdagod-nánk, ha birtokába jutnánk! A hiteles mûalkotásban rejlõ mély emberi üzeneteket csakis akkor leszünk képesek megfelelõen appercipiálni, magunkba szervesíteni, ha – közös hullámhosszra kerülve a mûvésszel – sikerül kihü-velyeznünk belõle a személyiségünkkel harmonizáló gon-dolati és érzelmi tartalmakat, amiket az alkotó (nem fel-tétlenül tudatosan és akartan) beléjük komponált.
Ha történetesen a középkorban élnénk – amely tudva-levõen sok rejtjelezett üzenettel, szimbólummal, allegóri-ával dolgozott –, egy ilyen virág-csendélet-kavalkádból számos „információt”, titkos üzeneteket olvashatnánk ki.
Ám korunk embere már rég elveszítette a valamikori elõ-dök ilyen képességét. Minket más kvalitásaikkal: üdesé-gükkel, színharmóniájukkal, ügyes szerkesztésükkel, életteljességet sugárzó minõségükkel ragadnak meg ezek a festmények.
Közhely, hogy a képzõmûvészetben a legátfogóbban értelmezett igazság a mûvészi szép formáját ölti. Leonar-do Mona Lisája (Gioconda) nem azért csodálatos remek-mû, mert a mûvész szépséges hölgyet ábrázolt. Mona Lisa, az úrhölgy nem tartozhatott a különösebben szép asszonyok közé. Ez a világhírû festmény azért halhatatlan remekmû, mert a festõ-fejedelem lángelméjének sikerült megtalálni az ábrázolt személy legapróbb lelki rezdülése-inek a kifejezéséhez szükséges tökéletes mûvészi formát.
Merthogy a mûvészetben – képzõ- és zenemûvészetben egyaránt, de az irodalomban is – majd minden azon mú-lik, hogy az alkotó megtalálja-e a szándékolt mondaniva-lóhoz szükséges, (tökéletesen) megfelelõ formát.
Látnivaló, hogy a mûvészi formák keresgélésével küszködött, gyötrõdött Nagy Ildikó is. És a közszemlére kitett munkák tanúsága szerint sokszori nekifutásra, nem egy fiaskó, újabb és újabb nekifeszülések után sikerült megtalálnia a legmegfelelõbb kifejezési formákat.
Szeretném itt mellékesen, de nem jelentõség nélkül va-lóként megjegyezni, hogy a mûvészi szép és a
természet-ben elõforduló szépség között igen komoly különbség van. Bármennyire meglepõ is, a létezõknek az emberi vi-szonyrendszeren kívül nincs esztétikai értékük. A termé-szet dolgai, jelenségei önmagukban sem nem szépek, sem nem rútak, ezeket az esztétikai értékeket, illetve anti-értékeket az ember viszi, vetíti beléjük azáltal, hogy kap-csolatba lép velük. A dolgok úgy és attól függõen válnak széppé vagy rúttá, fenségessé, alantassá, alávalóvá, félel-metessé, groteszkké…, nyernek esztétikai értéket, hogy milyen gondolatokat, vágyakat, fájdalmakat… vetítünk, érzünk beléjük, milyen emberi képességeket, tulajdonsá-gokat tulajdonítunk nekik, nem ritkán antropomorfizálva azokat. Ettõl függõen lesznek többé vagy kevésbé értéke-sek, értéktelenek, hasznosak vagy károsak, ártalmatlanok számunkra. Az értékeseket szépnek, igaznak, a károsakat, ártalmasakat pedig rútnak minõsítjük, és akként viszo-nyulunk hozzájuk.
Mint jeleztük, különbséget kell tennünk a természeti szép és a mûvészi alkotások szépsége között. A természet-ben lévõ szép dolgok, jelenségek a szabadságra mint em-beri bírásra és az életteljességre utalnak; a mûvészi szép a legkülönbözõbb életigazságok jegyében áll.
Csernyisevszkij, ez a felvilágosodás kori orosz gon-dolkodó definiálta tán a legtalálóbban a természeti szép fogalmát: „Szép az élet, amilyennek fogalmaink szerint lennie kell.”Valóban, minden ami a természetben az élet-re, az életteljességélet-re, a kifejlésre utal, szép. Ellenkezõleg, mindent, ami az elmúlást, a halált, a nyomorúságot asszo-ciálja bennünk, ami a rabságnak, a szenvedésnek…a kép-zetét, látványát juttatja eszünkbe, rútnak érezzük, látjuk.
Ezért szép az életet ígérõ bimbó, az üde virágzásban lévõ virágszál, viszont az elhervadt csokrot kidobjuk a vázá-ból. Szép a telivér ló, de rút a csont-bõr gebe.
Régebb, amikor a mezei munka még az ember izomere-jén alapult, a falusi legény a talpas-tenyeres leányzót vet-te, igaz szerelembõl, feleségül, mert csupa ígéret volt, mert életerõsnek, Isten olyan teremtményének tetszett a szemé-ben, aki nemcsak sok gyermekkel lesz képes megajándé-kozni õt, hanem komoly segítõ társa is lehet a kapa, a sü-tõkemence mellett a napi megélhetést biztosító kemény testi munkában is. A városi filigrán leánykát viszont – aki-gunkról a haszonelvûség elvét, el kell vetnünk ezt a
mer-kantil attitûdöt. Hisz úgy képtelenség elmélyülni egy mû-vészi alkotás tartalmi gazdagságában, ha folyton az mo-toszkál a fejünkben, hány tíz- vagy százezer dollárt ér egyik-másik mûalkotás! Istenem, hogy meggazdagod-nánk, ha birtokába jutnánk! A hiteles mûalkotásban rejlõ mély emberi üzeneteket csakis akkor leszünk képesek megfelelõen appercipiálni, magunkba szervesíteni, ha – közös hullámhosszra kerülve a mûvésszel – sikerül kihü-velyeznünk belõle a személyiségünkkel harmonizáló gon-dolati és érzelmi tartalmakat, amiket az alkotó (nem fel-tétlenül tudatosan és akartan) beléjük komponált.
Ha történetesen a középkorban élnénk – amely tudva-levõen sok rejtjelezett üzenettel, szimbólummal, allegóri-ával dolgozott –, egy ilyen virág-csendélet-kavalkádból számos „információt”, titkos üzeneteket olvashatnánk ki.
Ám korunk embere már rég elveszítette a valamikori elõ-dök ilyen képességét. Minket más kvalitásaikkal: üdesé-gükkel, színharmóniájukkal, ügyes szerkesztésükkel, életteljességet sugárzó minõségükkel ragadnak meg ezek a festmények.
Közhely, hogy a képzõmûvészetben a legátfogóbban értelmezett igazság a mûvészi szép formáját ölti. Leonar-do Mona Lisája (Gioconda) nem azért csodálatos remek-mû, mert a mûvész szépséges hölgyet ábrázolt. Mona Lisa, az úrhölgy nem tartozhatott a különösebben szép asszonyok közé. Ez a világhírû festmény azért halhatatlan remekmû, mert a festõ-fejedelem lángelméjének sikerült megtalálni az ábrázolt személy legapróbb lelki rezdülése-inek a kifejezéséhez szükséges tökéletes mûvészi formát.
Merthogy a mûvészetben – képzõ- és zenemûvészetben egyaránt, de az irodalomban is – majd minden azon mú-lik, hogy az alkotó megtalálja-e a szándékolt mondaniva-lóhoz szükséges, (tökéletesen) megfelelõ formát.
Látnivaló, hogy a mûvészi formák keresgélésével küszködött, gyötrõdött Nagy Ildikó is. És a közszemlére kitett munkák tanúsága szerint sokszori nekifutásra, nem egy fiaskó, újabb és újabb nekifeszülések után sikerült megtalálnia a legmegfelelõbb kifejezési formákat.
Szeretném itt mellékesen, de nem jelentõség nélkül va-lóként megjegyezni, hogy a mûvészi szép és a