Megkértek: nyitnám meg a Budapesti Székely Házban Zs. ikon-kiállítását. Szívesen megteszem, mondtam, bár nem vagyok festõmûvész, szakmabeli. De mint minden-kinek, nekem is vannak sejtéseim, elképzeléseim, ilyen-olyan gondolataim…
Képtõl képig haladva érzések támadtak, gondolatok kavarogtak bennem. Milyen merevek és ünnepélyesek! – tört fel belõlem a rácsodálkozó felismerés. Mégis milyen sugárzók és mélyek! Egyik-másik szent szinte számon kérõn tekint le rám. Mintha azt kérdezné: „Mit tettél, mi-lyen bûnöket követtél el világodban, odalent a Siralom-völgyben!?” Némelyik táblaképrõl szánalomféle, mások-ról sajnálat vagy könyörület, olyikmások-ról meg szeretetteljes melegség áradt felém.
Milyen különös – álmélkodtam rájuk meredve –, soha-se másfelé, mindig csak rám néznek. Mint ha beszédbe szeretnének elegyedni velem, minthogyha mondani akar-nának valamit... Talán meg is szólítanak, csupán én nem hallom, én nem értem a szavukat? Avagy arra várnak, hogy én szólítsam meg õket? De kit szólítsak meg elsõ-ként? Krisztus-királyt, a Pantokrátort, a világ uralkodóját, aki magára vállalta a legszörnyûbb szenvedést is éret-tünk? Avagy Máriát, akibõl, lám, itt is felsejlenek az örök anyai érzések, jegyek? Esetleg a kereszténységért vérta-núságot szenvedett sok-sok szentet?...
Mindegyik egyéniség, mi több, személyiség. Segítõ-kész közvetítõk õk az evilági élet és egy csupán sejtett, de ésszel föl nem fogható transzcendens univerzum között.
Nagy szükségünkben közbenjáró szószólóink a Legfõbb Hatalomnál.
Mennyi mindent láthattak, érezhettek és gondolhattak bele az idõk múlását jelzõ mohos falú templomok csarno-kaiban, kolostorok celláinak homályában, a családi fész-kek zugaiban elhelyezett ikonok elõtt fohászkodó-esdek-lõ ortodox hívõk a századok folyamán! Ezt tette, ezt cse-lekszi ma is a szláv népek zöme, a görögök, a grúzok, az örmények…
Nem tudhatom, csak sejtem, miért tiltották be szigorú tiltással (ikonoklasztázia) annak idején az uralkodók és az egyházi fõemberek a kép- és bálványimádást Bizáncban.
Hiszen a képimádók (ikonodulia) igazában nem is a képe-ket, sokkal inkább a mögöttük hitt isteni erõket szólították meg. A képek tulajdonképpen afféle küldöncei, hírvivõi, katalizátorai voltak ennek a cselekedetnek. A képek erõsí-tették a fohászkodók-folyamodók reményét, bizakodását, hitét abban, hogy könyörgésük meghallgattatik és telje-sülni fog. Az ikonok egyik nagyon fontos, ha nem épp legfõbb rendeltetése volt és maradt: elérhetõ közelségbe hozni, elképzelhetõvé tenni azt, ami az (egyszerû) embe-rek milliói számára vagy nem, vagy csak igen komoly szellemi erõfeszítések árán közelíthetõ meg.
Az ikonok amolyan szellemi mankók az Isten és az em-ber közötti irdatlan távolság áthidalására.Vizuálisan se-gítették/segítik a hívõket abban, hogy a mindennapokból felemelkedjenek egy áhított meta-világba. Segítették õket abban, hogy közvetítésükkel, általuk érzelmileg és vala-melyest gondolatilag is közelebb kerüljenek ahhoz, Aki-vel az emberek bár mindenha pöröltek, de Akinek az ol-talma és segedelme nélkül sohasem tudtak meglenni, él-ni. Istent, aki örök-idõtlen, mindenhol jelen lévõ, képtele-nek vagyunk felfogni. Õt csak hihetjük, hisszük. A Te-remtõ elõttünk sohasem fogja felfedni kilétét. („Vagyok, aki vagyok”).
Az ember a konkrét dolgok világában él, ezért csakis véges dolgokat képes elképzelni. A végtelent a konkrétu-mok végtelen soraként gondoljuk, képzeljük. A Szentírás szerint az Úristen az embert saját képére alkotta. Így a te-remtmény Teremtõjét hozzá hasonló kinézetûnek képzeli el. Ebben az Örökkévalót közelítõ-felidézõ élethosszi tö-rekvésükben voltak és vannak segítségükre a pravoszlá-voknak, a görögkeleti hitet vallóknak az ikonok.
MÛVÉSZET ÉS ALKUSZSZELLEM
Megkértek: nyitnám meg a Budapesti Székely Házban Zs. ikon-kiállítását. Szívesen megteszem, mondtam, bár nem vagyok festõmûvész, szakmabeli. De mint minden-kinek, nekem is vannak sejtéseim, elképzeléseim, ilyen-olyan gondolataim…
Képtõl képig haladva érzések támadtak, gondolatok kavarogtak bennem. Milyen merevek és ünnepélyesek! – tört fel belõlem a rácsodálkozó felismerés. Mégis milyen sugárzók és mélyek! Egyik-másik szent szinte számon kérõn tekint le rám. Mintha azt kérdezné: „Mit tettél, mi-lyen bûnöket követtél el világodban, odalent a Siralom-völgyben!?” Némelyik táblaképrõl szánalomféle, mások-ról sajnálat vagy könyörület, olyikmások-ról meg szeretetteljes melegség áradt felém.
Milyen különös – álmélkodtam rájuk meredve –, soha-se másfelé, mindig csak rám néznek. Mint ha beszédbe szeretnének elegyedni velem, minthogyha mondani akar-nának valamit... Talán meg is szólítanak, csupán én nem hallom, én nem értem a szavukat? Avagy arra várnak, hogy én szólítsam meg õket? De kit szólítsak meg elsõ-ként? Krisztus-királyt, a Pantokrátort, a világ uralkodóját, aki magára vállalta a legszörnyûbb szenvedést is éret-tünk? Avagy Máriát, akibõl, lám, itt is felsejlenek az örök anyai érzések, jegyek? Esetleg a kereszténységért vérta-núságot szenvedett sok-sok szentet?...
Mindegyik egyéniség, mi több, személyiség. Segítõ-kész közvetítõk õk az evilági élet és egy csupán sejtett, de ésszel föl nem fogható transzcendens univerzum között.
Nagy szükségünkben közbenjáró szószólóink a Legfõbb Hatalomnál.
(formák) gyakorlásában... Csakhogy az átlagember, ha te-heti, mindig a kisebb ellenállás vonalán halad, tartózko-dik a fokozottabb szellemi erõfeszítésektõl. Nagyobb ha-tással van rá az, amit lát és hall, a közvetlen érzékelés, mint az, amit racionálisan kell felfognia és feldolgoznia.
Magyarán: nagyobb élményt jelentenek számukra az év-tizedek alatt mûvészivé csiszolt egyházi szertartások, mint a szószékrõl elhangzó prédikáció. Ezért a nem pro-testáns történelmi egyházaknak – pravoszláv, görögkeleti, római katolikus – nagyobb esélyük van a hívõk megtartá-sára a szekularizáció körülményei között.”
*
Az ikonok között járva-kelve egy nyugtalanító kérdés horgadt fel bennem. Mivel magyarázható az, hogy amíg tûnt idõk jelentõs munkái, mestermûvei oly nagy hatással vannak rám, addig a kortársmûvészet sok alkotása vérsze-génynek, semmitmondónak, némának tûnik szememben?
Át nem érzett, érvényes üzenetek, mélyebb emberi-erköl-csi tartalmak híján lévõ emberi-erköl-csinálmányoknak, a mûvésziség jegyében tetszelgõ mûvészies valamiknek érzem õket?
De nemcsak én vagyok ám evvel így!...
Mielõtt ezért a „meggondolatlan” kijelentésemért bár-ki lenagyképûzne, beképzelt senbár-kinek, miegyébnek ne-vezve súlyosan elmarasztalna, sietek hozzátenni: észrevé-telem nem irányul senki ellen, szemernyi sértõ szándék, lekicsinylés sincs benne.
Én ezt korjelenségnek vélem és akként is kezelem.
Amit tehát alább mondandó leszek, szigorúan szemé-lyes vélemény. S mint ilyen, vitatható.
Mi lehet tehát a magyarázata ennek az újabb keletû gyakori alkotói kudarcnak, megfeneklésnek? A képmuta-tás, a gátlástalanság és más hasonló nyavalyák kiterjedt tenyészete mellett a legnyomósabb okot minden bizony-nyal korunk szellemszegény voltában, szellemellenessé-gében kell keresni. A szellem trónfosztásának, annak a hatalmas változásnak a folyománya lehet ez, mely szem-lélet a középpontba, illetve a társadalmi értékrend csúcsá-ra az anyagi javakat, a fogyasztást helyezte. Kis túlzással azt is kijelenthetjük, hogy szinte semmi, ami eszmei, szel-Amiként egyházi zenéjük is. Sok évvel ezelõtt történt,
hogy valamelyik orosz nyelvû tévécsatornán húsvéti litur-giát közvetítettek egy pompázatos moszkvai templomból.
Nem volt szándékomban sokáig nézni a szertartást, hisz alig néhány szót értettem belõle. De az, ahogyan a litur-gia a maga egészében meg volt komponálva-koreografál-va; a pópák szigorú rendben egymást követõ, mind maga-sabb és magamaga-sabb fekvésekben történõ dallamos dekla-málása (recitativo), dialogizálásuk, a kórus csodálatos hangzásai egyszerûen lenyûgöztek és odaszegeztek a ké-szülék elé.
A korareggel érkezõ és déli egy órakor távozó hívõk lelki állapota között hihetetlen különbség volt észlelhetõ.
Amikor beléptek a templomba, olyanok voltak, mint min-denki más hétköznapi ember. A ceremónia vége felé vi-szont egy testileg szinte „megsemmisült”, ám lélekben új-jászületett együttimádkozó gyülekezetet láttam. Az az (át)változás, ami ott – az ikonok elõtt imákat mormolva, a zene, a szent szövegek és a csillogó templombelsõ hatá-sára – néhány óra alatt bennük végbement, egy reformá-tus ember szemével nézve is maga volt a csoda. A meg-tisztulás csodája.
Az ortodox egyházaknak minden bizonnyal azért van behozhatatlannak tûnõ elõnyük a hívek megtartásában a protestáns egyházakkal szemben, mert a szentképek és tö-kélyre vitt egyházi zenéjük révén sokkal könnyebben meg-és átélhetõvé teszik a hívõk milliói számára az iste-ni világának a képzetét. A protestáns hívõk azért vannak lényegesen nehezebb helyzetben ortodox, pravoszláv testvéreikkel szemben, mert nekik fogalmilag kell megra-gadni és feldolgozni azt, amit amazok a látás és a hallás segítségével (a konkrét-szenzoriális szintjén) sokkal de sokkal könnyebben elérnek. „Ott (az ortodox egyházak-ban – szerk.) a hitélet közelebb áll a mágiához, mintegy kimerül bizonyos szertartások gyakorlásában – mondta egy húsz év elõtti beszélgetésünk alkalmával Juhász Ta-más professzor, a kolozsvári Protestáns Teológiai Akadé-mia rektora. – Hitük nem intellektuálisan fejezõdik ki, a hívõ ember nem mondja el gondolataiban azt, amit, illet-ve amiben hisz, hanem csak bizonyos érzelmi síkon meg-éli. A vallásos hit, érzület kimerül bizonyos szertartások
(formák) gyakorlásában... Csakhogy az átlagember, ha te-heti, mindig a kisebb ellenállás vonalán halad, tartózko-dik a fokozottabb szellemi erõfeszítésektõl. Nagyobb ha-tással van rá az, amit lát és hall, a közvetlen érzékelés, mint az, amit racionálisan kell felfognia és feldolgoznia.
Magyarán: nagyobb élményt jelentenek számukra az év-tizedek alatt mûvészivé csiszolt egyházi szertartások, mint a szószékrõl elhangzó prédikáció. Ezért a nem pro-testáns történelmi egyházaknak – pravoszláv, görögkeleti, római katolikus – nagyobb esélyük van a hívõk megtartá-sára a szekularizáció körülményei között.”
*
Az ikonok között járva-kelve egy nyugtalanító kérdés horgadt fel bennem. Mivel magyarázható az, hogy amíg tûnt idõk jelentõs munkái, mestermûvei oly nagy hatással vannak rám, addig a kortársmûvészet sok alkotása vérsze-génynek, semmitmondónak, némának tûnik szememben?
Át nem érzett, érvényes üzenetek, mélyebb emberi-erköl-csi tartalmak híján lévõ emberi-erköl-csinálmányoknak, a mûvésziség jegyében tetszelgõ mûvészies valamiknek érzem õket?
De nemcsak én vagyok ám evvel így!...
Mielõtt ezért a „meggondolatlan” kijelentésemért bár-ki lenagyképûzne, beképzelt senbár-kinek, miegyébnek ne-vezve súlyosan elmarasztalna, sietek hozzátenni: észrevé-telem nem irányul senki ellen, szemernyi sértõ szándék, lekicsinylés sincs benne.
Én ezt korjelenségnek vélem és akként is kezelem.
Amit tehát alább mondandó leszek, szigorúan szemé-lyes vélemény. S mint ilyen, vitatható.
Mi lehet tehát a magyarázata ennek az újabb keletû gyakori alkotói kudarcnak, megfeneklésnek? A képmuta-tás, a gátlástalanság és más hasonló nyavalyák kiterjedt tenyészete mellett a legnyomósabb okot minden bizony-nyal korunk szellemszegény voltában, szellemellenessé-gében kell keresni. A szellem trónfosztásának, annak a hatalmas változásnak a folyománya lehet ez, mely szem-lélet a középpontba, illetve a társadalmi értékrend csúcsá-ra az anyagi javakat, a fogyasztást helyezte. Kis túlzással azt is kijelenthetjük, hogy szinte semmi, ami eszmei, szel-Amiként egyházi zenéjük is. Sok évvel ezelõtt történt,
hogy valamelyik orosz nyelvû tévécsatornán húsvéti litur-giát közvetítettek egy pompázatos moszkvai templomból.
Nem volt szándékomban sokáig nézni a szertartást, hisz alig néhány szót értettem belõle. De az, ahogyan a litur-gia a maga egészében meg volt komponálva-koreografál-va; a pópák szigorú rendben egymást követõ, mind maga-sabb és magamaga-sabb fekvésekben történõ dallamos dekla-málása (recitativo), dialogizálásuk, a kórus csodálatos hangzásai egyszerûen lenyûgöztek és odaszegeztek a ké-szülék elé.
A korareggel érkezõ és déli egy órakor távozó hívõk lelki állapota között hihetetlen különbség volt észlelhetõ.
Amikor beléptek a templomba, olyanok voltak, mint min-denki más hétköznapi ember. A ceremónia vége felé vi-szont egy testileg szinte „megsemmisült”, ám lélekben új-jászületett együttimádkozó gyülekezetet láttam. Az az (át)változás, ami ott – az ikonok elõtt imákat mormolva, a zene, a szent szövegek és a csillogó templombelsõ hatá-sára – néhány óra alatt bennük végbement, egy reformá-tus ember szemével nézve is maga volt a csoda. A meg-tisztulás csodája.
Az ortodox egyházaknak minden bizonnyal azért van behozhatatlannak tûnõ elõnyük a hívek megtartásában a protestáns egyházakkal szemben, mert a szentképek és tö-kélyre vitt egyházi zenéjük révén sokkal könnyebben meg-és átélhetõvé teszik a hívõk milliói számára az iste-ni világának a képzetét. A protestáns hívõk azért vannak lényegesen nehezebb helyzetben ortodox, pravoszláv testvéreikkel szemben, mert nekik fogalmilag kell megra-gadni és feldolgozni azt, amit amazok a látás és a hallás segítségével (a konkrét-szenzoriális szintjén) sokkal de sokkal könnyebben elérnek. „Ott (az ortodox egyházak-ban – szerk.) a hitélet közelebb áll a mágiához, mintegy kimerül bizonyos szertartások gyakorlásában – mondta egy húsz év elõtti beszélgetésünk alkalmával Juhász Ta-más professzor, a kolozsvári Protestáns Teológiai Akadé-mia rektora. – Hitük nem intellektuálisan fejezõdik ki, a hívõ ember nem mondja el gondolataiban azt, amit, illet-ve amiben hisz, hanem csak bizonyos érzelmi síkon meg-éli. A vallásos hit, érzület kimerül bizonyos szertartások
„Dolgozz, hogy fogyaszthass!” – bíztat Pénzisten.
„Annyit egyél, amennyit csak bírsz!” – szuggerál „baráti-lag”.
Az ilyen fogyasztói „életfilozófiában” nemes eszmék, igaz-szép ügyek hogyan is kaphatnának helyet, akárcsak egy szerény zugot is!? Lélekemelõ ideákért kiállni, ma-gasztos ügyekért küzdeni, az ilyesmit a manipulált tömeg manapság botorságnak minõsíti. Efféle hívságokért – mondják – csak az éhenkórász idealisták szoktak lelkesül-ni!
„Ne ábrándozz! Ne kövesd a naiv ködfalókat! Légy jó-zan, pragmatikus. Mindenhol és mindenben keresd a gya-korlati és azonnali hasznot! Csak azt cselekedd, amit fel-adatodul róttak! Egyebekkel ne foglalkozz! Nem a te dol-god!” – ekként szól a miheztartás végett kiadott célirá-nyos parancs.
Így lesz a nem is olyan régen még jogait gyakorló, sa-ját véleménnyel bíró felelõsségteljes polgárból agymosott lakos, agyonmanipulált bio-fogyasztó-gép, akarat nélküli birka.
Jóléti, fogyasztói társadalom! – mondtuk fennebb né-mi ironikus felhanggal. Fogyasztani töltött káposztát, tú-rós csuszát, újabban hamburgert..., ilyesmiket szokott az ember.
Bach passióit, Mozart Rekviemjét, a Bánk bánt, az Eroicát, a Cantata profanát... meghallgatjuk, meghallgat-va befogadjuk, miáltal egész lényünk gazdagodik, nemes-bedik. A Gizai piramisok elõtt pillanatra elakad a lélegzet.
Michelangelo Mózesét csodálva minden más elhalványul körülöttünk...
Mi sarkallhatta ezeknek és a hasonló remekmûveknek az alkotóit ilyen hallatlan teljesítményekre? Ellenállhatat-lanul mi motiválta õket? A legerõteljesebb belsõ ösztönzõ századokon, sõt ezredéveken át az istenhit,a vallásosság volt. Ami mára hol szertefoszlott, hol meg annyira meg-gyengült, elsekélyesedett, hogy alig lehet számolni vele.
Amikor a hitrõl mint determináló erõrõl beszélünk, nyilván nem csak az istenhitre, a vallásos érzületre gon-dolunk. Sok mindenben lehet és kell hinni. Vethetjük hi-tünket Istenbe, amiként hihetünk valamely fennkölt esz-lemi természetû érték, a mai világ ítéletében nem kapja
meg az õt megilletõ helyét, becsük aggasztóan csekély.
Emberek millióinak nincs jövõképe!
Száz és százezrek kifejezetten a mában és a mának él-nek. Nemcsak a köznép, az úgymond arctalan tömeg, ha-nem a képzettebb, magasabb státusbeliek figyelemre mél-tó hányada is. És ez a legriaszmél-tóbb.
Érzékelteti ezt az a körülmény is, hogy a jóléti, illetve fogyasztói társadalom unalomig ismételt kifejezései szin-te kizárólag az élet maszin-teriális oldalára vonatkoznak, csak arra utalnak.
Jelzett alkotói megfeneklésért az az új keletû hedonis-ta életfelfogás lehet a fõ felelõs, amely természetébõl ere-dõen összeegyeztethetetlen mindennel, ami emelkedett, fennkölt és távlatos. Az a szemléletmód, amely az életet a vágyak folyamatos beteljesülésének, vége-nincs élvezet-nek képzeli és hirdeti, és azt a boldogsággal azonosítja, óhatatlanul csömörhöz, kiábránduláshoz, kiüresedéshez és elsivárosodáshoz vezet.
„Kövess engem, és én elvezetlek téged vágyaid csodaországába!” – halljuk naponta a rejtõzködõ sze-mélytelen manipulátorok csalóka szirénhangját.
És az agymosottak milliói, akik érthetõen valami mást (is) szeretnének hallani és látni, mint amit naponta átél-nek, megtapasztalnak, ám arról, hogy mit, fogalmuk sincs, ellenállás nélkül bedõlnek a nagy blöffnek.
„Mindent elérhetsz, mindent megszerezhetsz, amit csak akarsz!” – csigázzák a hiszékeny hadak kíváncsisá-gát.
És õk sóváran tekintenek arra a látszólag alig karnyúj-tásnyira csillogó rengeteg valamire, amire nincs ugyan szükségük, hisz ez idõig még a létezésükrõl se tudtak, de mivel, lám, most már vannak, léteznek és mutatósak meg szüntelen kínálják is, szívesen megszereznének néhányat a temérdek „vásárfiából”, sõt...
Az anyagi javak aranyborja a modern élet abszolút kö-zéppontjába került.
Minden az õ függvénye. Minden körötte gravitál. Ko-runk embere fõistenné fetisizálta Mammont. Akinek rá-szedõ utasításait az embermilliók megszámlálhatatlan tö-mege szófogadóan és nyújtott nyakkal követi.
„Dolgozz, hogy fogyaszthass!” – bíztat Pénzisten.
„Annyit egyél, amennyit csak bírsz!” – szuggerál „baráti-lag”.
Az ilyen fogyasztói „életfilozófiában” nemes eszmék, igaz-szép ügyek hogyan is kaphatnának helyet, akárcsak egy szerény zugot is!? Lélekemelõ ideákért kiállni, ma-gasztos ügyekért küzdeni, az ilyesmit a manipulált tömeg manapság botorságnak minõsíti. Efféle hívságokért – mondják – csak az éhenkórász idealisták szoktak lelkesül-ni!
„Ne ábrándozz! Ne kövesd a naiv ködfalókat! Légy jó-zan, pragmatikus. Mindenhol és mindenben keresd a gya-korlati és azonnali hasznot! Csak azt cselekedd, amit fel-adatodul róttak! Egyebekkel ne foglalkozz! Nem a te dol-god!” – ekként szól a miheztartás végett kiadott célirá-nyos parancs.
Így lesz a nem is olyan régen még jogait gyakorló, sa-ját véleménnyel bíró felelõsségteljes polgárból agymosott lakos, agyonmanipulált bio-fogyasztó-gép, akarat nélküli birka.
Jóléti, fogyasztói társadalom! – mondtuk fennebb né-mi ironikus felhanggal. Fogyasztani töltött káposztát, tú-rós csuszát, újabban hamburgert..., ilyesmiket szokott az ember.
Bach passióit, Mozart Rekviemjét, a Bánk bánt, az Eroicát, a Cantata profanát... meghallgatjuk, meghallgat-va befogadjuk, miáltal egész lényünk gazdagodik, nemes-bedik. A Gizai piramisok elõtt pillanatra elakad a lélegzet.
Michelangelo Mózesét csodálva minden más elhalványul körülöttünk...
Mi sarkallhatta ezeknek és a hasonló remekmûveknek az alkotóit ilyen hallatlan teljesítményekre? Ellenállhatat-lanul mi motiválta õket? A legerõteljesebb belsõ ösztönzõ századokon, sõt ezredéveken át az istenhit,a vallásosság volt. Ami mára hol szertefoszlott, hol meg annyira meg-gyengült, elsekélyesedett, hogy alig lehet számolni vele.
Amikor a hitrõl mint determináló erõrõl beszélünk, nyilván nem csak az istenhitre, a vallásos érzületre gon-dolunk. Sok mindenben lehet és kell hinni. Vethetjük hi-tünket Istenbe, amiként hihetünk valamely fennkölt esz-lemi természetû érték, a mai világ ítéletében nem kapja
meg az õt megilletõ helyét, becsük aggasztóan csekély.
Emberek millióinak nincs jövõképe!
Száz és százezrek kifejezetten a mában és a mának él-nek. Nemcsak a köznép, az úgymond arctalan tömeg, ha-nem a képzettebb, magasabb státusbeliek figyelemre mél-tó hányada is. És ez a legriaszmél-tóbb.
Érzékelteti ezt az a körülmény is, hogy a jóléti, illetve fogyasztói társadalom unalomig ismételt kifejezései szin-te kizárólag az élet maszin-teriális oldalára vonatkoznak, csak arra utalnak.
Jelzett alkotói megfeneklésért az az új keletû hedonis-ta életfelfogás lehet a fõ felelõs, amely természetébõl ere-dõen összeegyeztethetetlen mindennel, ami emelkedett, fennkölt és távlatos. Az a szemléletmód, amely az életet a vágyak folyamatos beteljesülésének, vége-nincs élvezet-nek képzeli és hirdeti, és azt a boldogsággal azonosítja, óhatatlanul csömörhöz, kiábránduláshoz, kiüresedéshez és elsivárosodáshoz vezet.
„Kövess engem, és én elvezetlek téged vágyaid csodaországába!” – halljuk naponta a rejtõzködõ sze-mélytelen manipulátorok csalóka szirénhangját.
És az agymosottak milliói, akik érthetõen valami mást (is) szeretnének hallani és látni, mint amit naponta átél-nek, megtapasztalnak, ám arról, hogy mit, fogalmuk sincs, ellenállás nélkül bedõlnek a nagy blöffnek.
„Mindent elérhetsz, mindent megszerezhetsz, amit csak akarsz!” – csigázzák a hiszékeny hadak kíváncsisá-gát.
És õk sóváran tekintenek arra a látszólag alig karnyúj-tásnyira csillogó rengeteg valamire, amire nincs ugyan szükségük, hisz ez idõig még a létezésükrõl se tudtak, de
És õk sóváran tekintenek arra a látszólag alig karnyúj-tásnyira csillogó rengeteg valamire, amire nincs ugyan szükségük, hisz ez idõig még a létezésükrõl se tudtak, de