Csak az érzi igazán a természet éltetõ és megtartó ere-jét, aki fájdalmasan elszakadt tõle. Megapoliszokban élünk, kényszerûen egymáshoz ragasztva, mindegyre tá-volodva õseink természetközpontú világától. Hétvégi kiruccanásokkal, felhõkarcolók tetejére rögtönzött „mi-ni-parkokkal”, miegyebekkel hitetgetjük magunkat, hogy nincs minden veszve; bár aggasztóan elvékonyo-dott az a bizonyos köldökzsinór, azért mégiscsak létezik.
Nevetségesen szerény eszközökkel próbálunk küzdeni a gépi civilizáció és a mesterségesen túlbonyolított élet ál-datlan hatásai ellen, ösztönösen ragaszkodva minden-hez, ami biztonságot ígér, az otthon melegét áraszthatja körénk.
Kapros Kósa Edittextilmûvész gobelinjei a természet tünékeny csodáiról, felsejlõ titkokról, s az ember esztelen pusztításairól szóló mûvészi vallomások. Szemlélõdvén, épphogy átadjuk magunkat a boldog összhangot ígérõ lát-vány élményének, hirtelen belénk nyilall egy nyugtalaní-tó érzés. A természet féktelen pusztításának nyomai tûn-nek fel több munkáján is.
A mûvész gazdag színvilágú zaklatott álmai ebbõl a hi-ányból fakadtak. Kósa Kapros Edit az ártatlan gyermek õszinteségével vágyja vissza ember és természet egzisz-tenciálisan összefüggõ, széttöredezett egységét, a valami-kori boldog harmóniát, megálljt kiáltva a világméretû ter-mészetpusztításnak.
A mûvész filozofikus húrokat penget: egyetemes em-beri gondot vet fel. Nem közvetlenül, iskolásan, hanem utalásosan. A pusztuló természetet hol madárra emlékez-tetõ formák, hol meg a tenger világának õstenyészete sej-tetik. Mi indokolja a felhorgadó kérdések ilyenszerû meg-közelítését? Legfõképpen tán az a körülmény, hogy a mû-a legforgmû-almmû-asmû-abb helyeken, mû-a plmû-accokon, hmû-add higgye mû-a
tudatlan látogató, hogy õk voltak itt „az idõk kezdete óta.“
Fáj a rombolás, a hatalmi gõg és az ellenséges, er-kölcstelen rafinéria miatti kevesbedés…
Tolnay Tibor mûvei egy mélyen érzõ lélek õszinte ki-tárulkozásai, egy emberibb világ életre hívására irányuló alkotóélet nagyszerû bizonyságtételei. A mûvész alkotó-világát, értékteremtõ szellemiségét egyféle jobbító szán-dékú életigenlés hatja át, ami újabb és újabb kifejezési le-hetõségek keresésére is serkenti. Erre vall, hogy jóllehet gazdag nyitott életmûvének meghatározó hányadát az olajfestmények teszik ki, képességeit, tehetségét a mû-vész a grafika, az akvarell és más mûfajokban is próbára tette, és mindegyikben figyelemre méltót, sok szépet, je-lentõset alkotott.
Az úgynevezett nem rajzos táblaképeken Tolnay szán-dékoltan háttérbe szorítja a vonal, a rajz szerepét, hogy kifejezõbb festõi valõrökkel még meggyõzõbbé tegye a mûvek költõi üzenetét. Ezek a munkák a fény és az ár-nyék, a színek és az elemek párbeszéde révén egyféle többletet hoznak, különös atmoszférikus hatásokat kelte-nek, egyensúlyba szerkesztve pedig csodás harmóniákat, emelkedettséget, a lelki nemesbedés katarzisát árasztják a befogadóban.
A szakadatlanul gazdagodó nyitott életmûben a mû-vész bizonyosságai, hitei és kétségei mélyén ott bujkál az értékteremtõ ember csillapíthatatlan átadás-vágya, benne irizál a mindenkor termékeny nyugtalanság. Látni és érez-ni az idõs mester közössége iránti felelõs elkötelezõdését, ami az istenadta tehetség mellett a hiteles és jelentõs mû-vek életre hívásának, fennmaradásuknak oly fontos, ha nem épp a legfõbb záloga.
Elhangzott Nagyváradon, 2008 nyarán, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület
Püspöki Palotájában.
SZÉPBE SZÕTT HITEK
Csak az érzi igazán a természet éltetõ és megtartó ere-jét, aki fájdalmasan elszakadt tõle. Megapoliszokban élünk, kényszerûen egymáshoz ragasztva, mindegyre tá-volodva õseink természetközpontú világától. Hétvégi kiruccanásokkal, felhõkarcolók tetejére rögtönzött „mi-ni-parkokkal”, miegyebekkel hitetgetjük magunkat, hogy nincs minden veszve; bár aggasztóan elvékonyo-dott az a bizonyos köldökzsinór, azért mégiscsak létezik.
Nevetségesen szerény eszközökkel próbálunk küzdeni a gépi civilizáció és a mesterségesen túlbonyolított élet ál-datlan hatásai ellen, ösztönösen ragaszkodva minden-hez, ami biztonságot ígér, az otthon melegét áraszthatja körénk.
Kapros Kósa Edittextilmûvész gobelinjei a természet tünékeny csodáiról, felsejlõ titkokról, s az ember esztelen pusztításairól szóló mûvészi vallomások. Szemlélõdvén, épphogy átadjuk magunkat a boldog összhangot ígérõ lát-vány élményének, hirtelen belénk nyilall egy nyugtalaní-tó érzés. A természet féktelen pusztításának nyomai tûn-nek fel több munkáján is.
A mûvész gazdag színvilágú zaklatott álmai ebbõl a hi-ányból fakadtak. Kósa Kapros Edit az ártatlan gyermek õszinteségével vágyja vissza ember és természet egzisz-tenciálisan összefüggõ, széttöredezett egységét, a valami-kori boldog harmóniát, megálljt kiáltva a világméretû ter-mészetpusztításnak.
A mûvész filozofikus húrokat penget: egyetemes em-beri gondot vet fel. Nem közvetlenül, iskolásan, hanem utalásosan. A pusztuló természetet hol madárra emlékez-tetõ formák, hol meg a tenger világának õstenyészete sej-tetik. Mi indokolja a felhorgadó kérdések ilyenszerû meg-közelítését? Legfõképpen tán az a körülmény, hogy a mû-a legforgmû-almmû-asmû-abb helyeken, mû-a plmû-accokon, hmû-add higgye mû-a
tudatlan látogató, hogy õk voltak itt „az idõk kezdete óta.“
Fáj a rombolás, a hatalmi gõg és az ellenséges, er-kölcstelen rafinéria miatti kevesbedés…
Tolnay Tibor mûvei egy mélyen érzõ lélek õszinte ki-tárulkozásai, egy emberibb világ életre hívására irányuló alkotóélet nagyszerû bizonyságtételei. A mûvész alkotó-világát, értékteremtõ szellemiségét egyféle jobbító szán-dékú életigenlés hatja át, ami újabb és újabb kifejezési le-hetõségek keresésére is serkenti. Erre vall, hogy jóllehet gazdag nyitott életmûvének meghatározó hányadát az olajfestmények teszik ki, képességeit, tehetségét a mû-vész a grafika, az akvarell és más mûfajokban is próbára tette, és mindegyikben figyelemre méltót, sok szépet, je-lentõset alkotott.
Az úgynevezett nem rajzos táblaképeken Tolnay szán-dékoltan háttérbe szorítja a vonal, a rajz szerepét, hogy kifejezõbb festõi valõrökkel még meggyõzõbbé tegye a mûvek költõi üzenetét. Ezek a munkák a fény és az ár-nyék, a színek és az elemek párbeszéde révén egyféle többletet hoznak, különös atmoszférikus hatásokat kelte-nek, egyensúlyba szerkesztve pedig csodás harmóniákat, emelkedettséget, a lelki nemesbedés katarzisát árasztják a befogadóban.
A szakadatlanul gazdagodó nyitott életmûben a mû-vész bizonyosságai, hitei és kétségei mélyén ott bujkál az értékteremtõ ember csillapíthatatlan átadás-vágya, benne irizál a mindenkor termékeny nyugtalanság. Látni és érez-ni az idõs mester közössége iránti felelõs elkötelezõdését, ami az istenadta tehetség mellett a hiteles és jelentõs mû-vek életre hívásának, fennmaradásuknak oly fontos, ha nem épp a legfõbb záloga.
Elhangzott Nagyváradon, 2008 nyarán, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület
Püspöki Palotájában.
értelmûen bizonyítják, hogy Kapros Kósa Edit textilmû-vész pályaíve töretlenül ível felfelé. Jogos óhaj, hogy a mûvész gazdagodó életmûve idõnként megmérettessék a szépre fogékony nagyközönség elõtt.
Zirc-Budapest, 2000.
vészi üzenet lényege nem a konkrétumok sokaságában, hanem a jelenségekkel szembeni sajátos alkotói attitûd-ben rejlik.
Az élet rombolása fájdalmas, kínzó, félelmes, rút. A megfelelõ formát talált alkotói idea: a mûalkotás – ez a mûvészi igazság hordozója. Ami pedig a mûvészetben igaz, az egyszersmind szép is. A rossz, az aljas, a gonosz, az élet-és emberellenesség…, egyszóval a rút fölött ara-tott gyõzelem a befogadóban élményt nyújt, felszabadító, katartikus hatást vált ki. A mûvész kifejezett szándéka: a határozott figyelmeztetés. Ha tovább romboljuk a környe-zetet, végpusztulásba sodorjuk magunkat. Ha nem sza-bunk határt idejében az egyre dagadó önzéseknek, nagyon könnyen úgy járhatunk, mint Goethe csínytevõ bûvész-inasa, aki – önhittségének hízelegve – meggondolatlanul kiszabadította a szellemet a palackból, ám arra már kép-telen volt, hogy idõben vissza is parancsolja. Nagy és megválaszolatlan kérdés: ha a technika bûvkörébe került ember túllépi a kritikus határt, lesz-e még számára visszaút!?...
Kapros Kósa Edit nyitott életmûve két sajátos szemlé-leti univerzumból szervesül egységes egésszé. Munkái-nak egy része absztrakt-közeliek, a másik szegmens pedig a figurális alkotásoké.
A budapesti Postamúzeum tulajdonában lévõ, a hírvi-tel, a magyar posta történetét felidézõ faliszõnyeg-soroza-tának némelyikén örömmel fedezzük fel a kalotaszegi népmûvészet jellemzõ motívumait: a fiatornyos templo-mokat, a pompázatos népviselet elemeit, amikkel a mû-vész nemcsak boldog gyermekkorának helyszíneit idézi fel, hanem Erdély és az anyaország mindenkori egységét, ezerszáz éves közös múltunkat is jelezni kívánja. Ugyan-ott láthatjuk a tizenhárom aradi vértanú remekbe szõtt portréját is. Fejet hajtva elõttük, Edit asszony hitet tesz a nemzet szent ügye, a szabadság múlhatatlan ideálja mel-lett. A múlt vállalása a jövõ záloga.
Magyarországi, erdélyi, német–, francia–, spanyolor-szági, romániai kiállításai és az a tény, hogy munkáit olyan közgyûjteményekben, középületekben és múzeu-mokban õrzik, mint a Veszprémi Bakony Múzeum, a bu-karesti Palota Termek, a budapesti Postamúzeum…
egy-értelmûen bizonyítják, hogy Kapros Kósa Edit textilmû-vész pályaíve töretlenül ível felfelé. Jogos óhaj, hogy a mûvész gazdagodó életmûve idõnként megmérettessék a szépre fogékony nagyközönség elõtt.
Zirc-Budapest, 2000.
vészi üzenet lényege nem a konkrétumok sokaságában, hanem a jelenségekkel szembeni sajátos alkotói attitûd-ben rejlik.
Az élet rombolása fájdalmas, kínzó, félelmes, rút. A megfelelõ formát talált alkotói idea: a mûalkotás – ez a mûvészi igazság hordozója. Ami pedig a mûvészetben igaz, az egyszersmind szép is. A rossz, az aljas, a gonosz, az élet-és emberellenesség…, egyszóval a rút fölött ara-tott gyõzelem a befogadóban élményt nyújt, felszabadító, katartikus hatást vált ki. A mûvész kifejezett szándéka: a határozott figyelmeztetés. Ha tovább romboljuk a környe-zetet, végpusztulásba sodorjuk magunkat. Ha nem sza-bunk határt idejében az egyre dagadó önzéseknek, nagyon könnyen úgy járhatunk, mint Goethe csínytevõ bûvész-inasa, aki – önhittségének hízelegve – meggondolatlanul kiszabadította a szellemet a palackból, ám arra már kép-telen volt, hogy idõben vissza is parancsolja. Nagy és megválaszolatlan kérdés: ha a technika bûvkörébe került ember túllépi a kritikus határt, lesz-e még számára visszaút!?...
Kapros Kósa Edit nyitott életmûve két sajátos szemlé-leti univerzumból szervesül egységes egésszé. Munkái-nak egy része absztrakt-közeliek, a másik szegmens pedig a figurális alkotásoké.
A budapesti Postamúzeum tulajdonában lévõ, a hírvi-tel, a magyar posta történetét felidézõ faliszõnyeg-soroza-tának némelyikén örömmel fedezzük fel a kalotaszegi népmûvészet jellemzõ motívumait: a fiatornyos templo-mokat, a pompázatos népviselet elemeit, amikkel a mû-vész nemcsak boldog gyermekkorának helyszíneit idézi fel, hanem Erdély és az anyaország mindenkori egységét, ezerszáz éves közös múltunkat is jelezni kívánja. Ugyan-ott láthatjuk a tizenhárom aradi vértanú remekbe szõtt portréját is. Fejet hajtva elõttük, Edit asszony hitet tesz a nemzet szent ügye, a szabadság múlhatatlan ideálja mel-lett. A múlt vállalása a jövõ záloga.
Magyarországi, erdélyi, német–, francia–, spanyolor-szági, romániai kiállításai és az a tény, hogy munkáit olyan közgyûjteményekben, középületekben és múzeu-mokban õrzik, mint a Veszprémi Bakony Múzeum, a bu-karesti Palota Termek, a budapesti Postamúzeum…
egy-Közhelyszámba megy: korunk emberének uralkodó életérzése a félelem, a szorongás. Sejtjeiben a letûnt pat-riarchális életviszonyok iránti ösztönös vonzódással, az ember ma egy nem éppen atyafiságos hatalom kozmikus markában szorongva, nyakát nyújtva lohol újabb státus-szimbólumokért, miegyebekért. Rossz közérzete állandó-sult. Egyre többen vagyunk, nyüzsgünk, tülekedünk, ki a puszta megélhetésért, ki a jobb érvényesülésért, miköz-ben bénító idegenség vesz körül miköz-bennünket. Korunk em-bere úgy érzi, egyedül van, gondjaival magára maradt, nincs akihez fordulnia. Szeretne kitörni a testet-lelket nyomorgató idegenségbõl. Még él benne a bizakodás, hogy azt a gyûlöletes cserépburkot szétfeszítheti, szétre-pesztheti. Nekilendül, de csakhamar elbizonytalanodik, mert felismeri, hogy csekély erejébõl még arra se futja, hogy a Kolosszust megcsonkítsa, elgyengítse, nemhogy legyõzze. Eredendõ bátorsága odalesz, félelmei magasra csapnak, úgy érzi, hogy csak akkor nem pusztul el, ha me-rész álmairól, ideáiról lemond és megalkuszik sorsával.
Nos, ez a lírai groteszk lengi be I. Feszt László grafi-káinak jó részét. A mûvész reakciói egyértelmûek, hitele-sek, meggyõzõek, függetlenül attól, hogy míg az egyik grafikai lapon az iróniát erõsíti fel (Egy kis éji zene), a másikon a tiszta groteszk lép elénk. (Két halász párbeszé-de)
A fiatal grafikusmûvész munkáiról messze sugárzik a remek mesterségbeli tudás. I. Feszt László – bátran te-kinthetjük õt édesapja, Feszt László kiváló kolozsvári grafikusmûvész, a Kolozsvári Képzõmûvészeti Egyetem egykori professzora és rektora tanítványának – bevallot-tan törekszik a technikai tökélyre, mert meggyõzõdése, hogy a minél tökéletesebb a forma, annál teljesebben jut kifejezésre a mûvekben az eszmei-költõi üzenet.
Szinte irigylésre méltó az a végtelen türelem, mellyel egy-egy felületrészt kidolgoz. Másutt a nagyobb formák biztos kezelésével hívja fel magára a szakma és a közön-ség figyelmét. Nyitott kérdés: meddig mehet el a mûvész a részletek kimunkálásában anélkül, hogy igyekezete ön-célúvá válna. Úgy gondolom, hogy ilyen dolgokban lehe-tetlen matematikai pontossággal meghúzni a vonalat: ed-dig tart a muszáj, itt kezdõdik a zavaró fölösleg. Az ilyes-UTAZÁS IDÕGÉPEN– MAGUNKHOZ
Egyetemes kultúrszimbólumok, geometrikus való-ságelemek, hieroglifák, spirálok, szokatlan jelek…, ezekbõl építi mûvészi világát I. Feszt László grafikus-mûvész. Aki különös erõvel vonzódik – nem utolsó sor-ban tisztasága, egyszerûsége okán – a távoli múlt, a mí-toszok vagy az azon is túli õsi világok iránt. Minthogy-ha onnan akarna erõt meríteni a bonyolult jelenkor megértéséhez, elsekélyesedett életviszonyainkat huma-nizálandó. Egyszerre figyel a kozmikus jelenségekre (Szakítás, Mágneses tér stb.), civilizációs örökségekre (Maori sorozat) és a magyar múlt népi, nemzeti kultúrtényeire (Ereklyetartó). Múlt és jelen ilyen ötvö-zete olybá tûnhet, mint egy heideggeri eszméket hirde-tõ, tógába bújtatott kortárs-filozófus. Persze kinek-ki-nek magánügye, milyen mezben lép a nagynyilvános-ság elé, a lényeg az, hogy fontos dolgokról érdekfeszí-tõen igazat mondjon. Amibõl ez esetben egyáltalán nincs hiány.
A fiatal mûvész rólunk szól és nekünk beszél, mégis kissé tanácstalan vagyok. Mert ami elém tárul, az nem lát-ványfestészet, ahol bizakodva hasonlóságokat kereshet-nék a kézzel fogható dolgok és képi másuk, a valóságosan létezõ és az ábrázolt között.
I. Feszt László lírai alkat. Ami a huszadik század vé-gén talán egyre ritkább és nem éppen hálás dolog. Mert a líraiság végeredményben a belsõ és a külsõ békés harmó-niájából (annak óhajából?) fakad, márpedig a mi világun-kat naivitás lenne békésnek, harmonikusnak tekinteni. Az eszményvesztések korát éljük, amitõl a mûvész láthatóan szenved. Ezt az érzést igyekszik kifejezni a mûvész a collographya, a kõnyomat, a különbözõ vegyes techni-kák, a sokszorosító grafikai eljárások formanyelvén. Szí-nesben és fekete-fehérben.
Közhelyszámba megy: korunk emberének uralkodó életérzése a félelem, a szorongás. Sejtjeiben a letûnt pat-riarchális életviszonyok iránti ösztönös vonzódással, az ember ma egy nem éppen atyafiságos hatalom kozmikus markában szorongva, nyakát nyújtva lohol újabb státus-szimbólumokért, miegyebekért. Rossz közérzete állandó-sult. Egyre többen vagyunk, nyüzsgünk, tülekedünk, ki a puszta megélhetésért, ki a jobb érvényesülésért, miköz-ben bénító idegenség vesz körül miköz-bennünket. Korunk em-bere úgy érzi, egyedül van, gondjaival magára maradt, nincs akihez fordulnia. Szeretne kitörni a testet-lelket nyomorgató idegenségbõl. Még él benne a bizakodás, hogy azt a gyûlöletes cserépburkot szétfeszítheti, szétre-pesztheti. Nekilendül, de csakhamar elbizonytalanodik, mert felismeri, hogy csekély erejébõl még arra se futja, hogy a Kolosszust megcsonkítsa, elgyengítse, nemhogy legyõzze. Eredendõ bátorsága odalesz, félelmei magasra csapnak, úgy érzi, hogy csak akkor nem pusztul el, ha me-rész álmairól, ideáiról lemond és megalkuszik sorsával.
Nos, ez a lírai groteszk lengi be I. Feszt László grafi-káinak jó részét. A mûvész reakciói egyértelmûek, hitele-sek, meggyõzõek, függetlenül attól, hogy míg az egyik grafikai lapon az iróniát erõsíti fel (Egy kis éji zene), a másikon a tiszta groteszk lép elénk. (Két halász párbeszé-de)
A fiatal grafikusmûvész munkáiról messze sugárzik a remek mesterségbeli tudás. I. Feszt László – bátran te-kinthetjük õt édesapja, Feszt László kiváló kolozsvári grafikusmûvész, a Kolozsvári Képzõmûvészeti Egyetem egykori professzora és rektora tanítványának – bevallot-tan törekszik a technikai tökélyre, mert meggyõzõdése, hogy a minél tökéletesebb a forma, annál teljesebben jut kifejezésre a mûvekben az eszmei-költõi üzenet.
Szinte irigylésre méltó az a végtelen türelem, mellyel egy-egy felületrészt kidolgoz. Másutt a nagyobb formák biztos kezelésével hívja fel magára a szakma és a közön-ség figyelmét. Nyitott kérdés: meddig mehet el a mûvész a részletek kimunkálásában anélkül, hogy igyekezete ön-célúvá válna. Úgy gondolom, hogy ilyen dolgokban lehe-tetlen matematikai pontossággal meghúzni a vonalat: ed-dig tart a muszáj, itt kezdõdik a zavaró fölösleg. Az ilyes-UTAZÁS IDÕGÉPEN– MAGUNKHOZ
Egyetemes kultúrszimbólumok, geometrikus való-ságelemek, hieroglifák, spirálok, szokatlan jelek…, ezekbõl építi mûvészi világát I. Feszt László grafikus-mûvész. Aki különös erõvel vonzódik – nem utolsó sor-ban tisztasága, egyszerûsége okán – a távoli múlt, a mí-toszok vagy az azon is túli õsi világok iránt. Minthogy-ha onnan akarna erõt meríteni a bonyolult jelenkor megértéséhez, elsekélyesedett életviszonyainkat huma-nizálandó. Egyszerre figyel a kozmikus jelenségekre (Szakítás, Mágneses tér stb.), civilizációs örökségekre (Maori sorozat) és a magyar múlt népi, nemzeti kultúrtényeire (Ereklyetartó). Múlt és jelen ilyen ötvö-zete olybá tûnhet, mint egy heideggeri eszméket hirde-tõ, tógába bújtatott kortárs-filozófus. Persze kinek-ki-nek magánügye, milyen mezben lép a nagynyilvános-ság elé, a lényeg az, hogy fontos dolgokról érdekfeszí-tõen igazat mondjon. Amibõl ez esetben egyáltalán nincs hiány.
A fiatal mûvész rólunk szól és nekünk beszél, mégis kissé tanácstalan vagyok. Mert ami elém tárul, az nem lát-ványfestészet, ahol bizakodva hasonlóságokat kereshet-nék a kézzel fogható dolgok és képi másuk, a valóságosan létezõ és az ábrázolt között.
I. Feszt László lírai alkat. Ami a huszadik század vé-gén talán egyre ritkább és nem éppen hálás dolog. Mert a líraiság végeredményben a belsõ és a külsõ békés harmó-niájából (annak óhajából?) fakad, márpedig a mi világun-kat naivitás lenne békésnek, harmonikusnak tekinteni. Az eszményvesztések korát éljük, amitõl a mûvész láthatóan szenved. Ezt az érzést igyekszik kifejezni a mûvész a collographya, a kõnyomat, a különbözõ vegyes techni-kák, a sokszorosító grafikai eljárások formanyelvén. Szí-nesben és fekete-fehérben.
GRAFIKÁK CÍM NÉLKÜL
Sajátos lehetõségeibõl fakadóan minden mûvészeti ág szuverén hatalom a maga területén. Egy olyan elképzelés-nek, hogy a festõ ugyanúgy fejezzen ki valamit, mint a költõ, kudarccal kellene végzõdnie. Mert képtelenség.
Minden mûvészeti ágnak sajátos, máshoz nem hasonlít-ható a világlátása és -láttatása, formanyelvük és egynemû közegük annyira különböznek egymástól, hogy lehetetlen csak úgy átültetni valamit egyik mûvészeti ágból a másik-ba. Például szavakban maradéktalanul kifejezni azt, ami a szobor, a festmény vagy a szimfónia. Egy regény vagy egy novella lehet ugyan ihletforrása akár egy zenei mû-nek, akár egy képzõmûvészeti alkotásnak, ám az így ke-letkezett mûvészi mû egészen más, mint az, amely forrá-sául szolgált.
Amit alább Ady József grafikai munkáiról mondandó leszek, nem több egyéni értelmezésnél.
Aki csupán kikapcsolódni járogat el a kiállításokra, azt egyre gyakrabban érhetik meglepetések. Mert a kortársal-kotók tekintélyes hányada számára már jó ideje nem a szépség, még kevésbé a megszépített élet ábrázolása ké-pezi a mûvészet célját. Ady József mûvészetében is ha-sonló szemlélettel találkozunk. Hogyha tekintetünkkel végigpásztázzuk a mûvész grafikai lapjait, hirtelen nem tudjuk eldönteni, mit is ábrázolnak ezek a „röntgenké-pek.” Bizonyos, hogy nem természetelvû felfogásmóddal van dolgunk: nem házakat, virágokat, völgyet és hegyeket látunk a lapokon, hanem hangulatok, magatartásformák, emberi viszonyok… válnak – többnyire a színek feleselé-sében – szemlélhetõvé. Hangulatok, amelyek oly tünéke-nyek, hogy a hol elõretörõ, hol meg visszaszoruló, egy-másba folyó és áttûnõ színek csak nehezen tudják azokat követni. Ezek a munkák nem a természetre való rácsodál-kozásból, hanem a lélek belsõ történéseinek a megfigye-mi sokkal inkább megérzés, belsõ mérce dolga, amegfigye-mi a
közlendõ minemûségétõl, jellegétõl, természetétõl függ.
Grafikusunknak igen kifinomult érzéke és tudása van hozzá.
Egy alkotói pályaív elsõ tízéves szakasza zárul le itt.
Egységes, koherens világ. A legújabb keletû munkákból
Egységes, koherens világ. A legújabb keletû munkákból