frazeológiával, de mindnyájan az elképzelt közös ideálok igazságát, életre hívásuk jogosságát és idõszerûségét zen-gik. Ki ecsettel, ki vésõvel, ki tollal, ki hangszerrel vagy énekhanggal… kísérli meg elõcsalogatni, formába önteni, mûalkotássá varázsolni a saját és a közösség magáénak érzett óhajait, örömeit, fájdalmait, küszködéseit...
Ezerhangú, mégis valahogy egységes. Van ilyen? Ter-mészetesen nem olyanszerû monolit egységre gondolunk,
ahol mindenki ugyanazt ugyanúgy teszi, hisz ez lélektelen és a mûvészet lényegével összeegyeztethetetlen lenne.
(Bár erre is voltak kísérletek s példák is a történelemben.) De az elképzelt többszólamúságot valamiféle laza egy-ségbe hozza, ha más nem, a kor, amelynek mégis csak vannak uralkodó eszméi, eszményei, és amelyben az em-berek hasonló (nem azonos!) módon ítélnek és éreznek.
Persze ami uralkodó, az nem lehet egyeduralkodó. Mel-lette számos más jelentõs vagy kevésbé fontos eszme, ér-zelem, törekvés stb. létezik, munkál, hat. De ami uralko-dó, az jellemzõ is. Ezért rá fogja nyomni bélyegét a kor szellemi-mûvészi életére, valamilyen laza egységet köl-csönözve a kaleidoszkópszerû törekvéseknek.
Egyébiránt a szabad önkifejezés, az önkifejezés sza-badsága szükségképpen maga után vonja a sokféleséget, a gondolatok, érzések, érzelmek sokszínûségét, mivel a nagyközösségek gondjait, eszméit, örömeit, törekvéseit és kudarcait magáénak valló alkotó saját szubjektivitásán átszûrve ábrázolja, jeleníti, írja meg azokat, és nincs két ember, aki egyformán gondolkozna, érezne.
Kikkel és miért „vitatkoznak” („vitatkoznak”, mert vi-szonyulnak) az alkotómûvészek?
Sz. I.: – A vitaszellem önmagában még semminek sem a záloga, a fejlõdést csakis a nyílt, elfogulatlan és haté-kony kritika biztosíthatja, de fõleg csak a tudományban.
A kritika tartalma, célratörõ megállapításai a lényegesek.
Nem az, hogy vitatkoznak vele vagy sem, hanem az a fon-tos, hogy tudomásul veszik-e vagy sem! A mûvészetben a kritika s az esetleg általa megindított vita még nem hoz létre új, jobb alkotásokat, csak annyit érhet el, hogy álér-tékeket leplez le, tévutakra jelzõtáblákat akaszt ki, és nö-veli az igényességet és a felelõsség légkörét.
Több szólamú lehet az énekkar, de ha az irodalmi élet olyan, mint az énekkar, akkor az már nem egészséges. Az irodalmi, mûvészeti élet nem lehet szemléletében egysé-ges! Az alkotó szemléletét olyan tényezõk határozzák meg, mint például lelkialkat, társadalmi helyzet, mûvelt-ség, származás, egyéni sors, testi adottságok és más ilye-nek. Azon kívül egy alkotó a legritkábban indul „egyéni-leg”. Több-kevesebb tudatossággal vagy befolyásoltság-kideríteni, amiket századokig a Rembrandténak tartottak,
hogy az bizony nem Rembrandt. A korszellem, amely sokszor stílushordozó is, nem mindig a plakát jegyeivel, erejével bizonyít. Ez volt a helyzet Giorgioneval is, aki-nek nem egy munkáját Tiziannak vagy más mesteraki-nek tu-lajdonították.
A. K.: – Min alapszik hát a különbségtevés?
M. G.: – Azok a karaktervonások, amelyek alapján a mûveket és a szerzõket megkülönböztethetjük egymástól, sokfélék: említhetjük a fajt, a kultúrát, a történelmi idõ-szakot, az életmódot stb. Ezek sûrítik magukba azokat a jegyeket, amelyek alapján elég biztosan lehet tájékozód-ni. Így állapítható meg az is, hogy például Cremonában vagy Bresciában készült-e az a hegedû. Természetesen ehhez évszázadok kultúrája és tapasztalata szükséges.
Ugyanígy igazodunk el a népek folklórjában is, egy hím-zésben, egy dalban. Az avatott szem, fül ugyanúgy felis-meri az egyedi jegyeket, mint ahogy a pásztor is megkü-lönbözteti a juhait, a hozzá nem értõ pedig csak nyájat lát.
Egyesek aztán úgy gondolták, hogy ezt a nyájszellemet fel is lehet adni a mûvészekre, mint egy uniformist. En-nek volt a visszahatása a pánikba esett individuum tilta-kozása, aki azt érezte, hogy egy masszába akarják be-gyúrni, aminek nem egyszer az lett a következménye, hogy az egyén exhibicionista allûrökbe bonyolódott, fel-adva az egyéniség boldogságát, szépségét. Olyan ez, mint ha valaki félelmében túlkiabálja magát, és nem tudja, hogy berekedt és nem érthetõ, amit mond.
A.K.: – Képzeljük el a mûvészetek világát olyannak, mint egy hatalmas énekkar, ahol az énekesek más-más frazeológiával, de mindnyájan az elképzelt közös ideálok igazságát, életre hívásuk jogosságát és idõszerûségét zen-gik. Ki ecsettel, ki vésõvel, ki tollal, ki hangszerrel vagy énekhanggal… kísérli meg elõcsalogatni, formába önteni, mûalkotássá varázsolni a saját és a közösség magáénak érzett óhajait, örömeit, fájdalmait, küszködéseit...
Ezerhangú, mégis valahogy egységes. Van ilyen? Ter-mészetesen nem olyanszerû monolit egységre gondolunk,
környezetének reflexeibõl merítve úgy tartalmában, mint formájában folyton gazdagabbá lehet, mûvészi erejében pedig meghatározóvá, valós értékhordozóvá válhat. S no-ha a mûvészetben a diszno-harmónia el nem évülõ jelenlétét senki nem tagadja, a szépségteremtés eredményekkel, ku-darcokkal és parázs vitákkal megtûzdelt rögös útjai még-is csak abba az irányba mutatnak, amerre a példás szak-mai tudással megáldott nem mindennapi szellem évezre-deken keresztül a harmónia jegyeiben alkotott. Hogy félt-ve õrzött gyöngyszemei a világ tágas múzeumaiban nap-jainkig, mindannyiunk számára és örömére fennmarad-hassanak.
B. A.: – Én úgy hiszem, hogy az alkotómûvész alkot és nem vitatkozik. Elvégre is tisztában van a mondanivaló-jával. Az a hiedelem, hogy a mûvésznek állandóan vitat-koznia kell akár a reakcióval, akár az elõdökkel, akár a cári birodalom hivatalnokaival, az orosz forradalmi de-mokratáktól származik.
Csernyisevszkij a történelem egyik legmeghatóbban lapos gondolkodója volt, akinek esztétikája olyan, mint a sztyepp. A banalitásoknak ez a hõse és mártírja azt köve-telte, hogy az alkotók egyfolytában bíráljanak és vitatkoz-zanak. De sem Turgenyev, sem Tolsztoj, sem Doszto-jevszkij nem fogadta meg a jó tanácsot. Ez a vitahajlam a cárizmus belsõ fülledésébõl gomolygott elõ. Az orosz cá-rizmus a mûvészeit Szibériába, a katonáit viszont Európá-ba küldte, nevelõ céllal. Tulajdonképpen ezt az akciót for-dítva kellett volna véghez vinnie. Csernyisevszkij az élet szépségének esztétikáját hirdette, amikor Baudelaire a romlás és a bûn szépségét fejezte ki, vele egy idõben. Sa-játságos, hogy Csernyisevszkij, aki a mindenekfelett való bírálat feladatát hangoztatta: nem méltatta figyelemre ezt az Európában született esztétikai fölfogást.
Attól lehet tartani, hogy ez a legnagyobb orosz gondol-kodó el sem tudta gondolni a Franciaországban kialakuló szellemet. Talán így is igaza volt. Mert ha a mû nem vi-tatkozik, a mûvész hiába vitatkozik helyette.
M. G.: – Ha meggondoljuk azt, hogy eszközeink a fe-hér-fekete skáláján mennyire korlátozottak, s hogy Remb-gal mindig valamilyen stílusirány, iskola, ízléshullám
ha-tása alatt áll, és valamilyen módon mindig támaszkodik más alkotó eredményeire, illetve azok által kialakított igé-nyekre és elvárásokra. Mindeme tényeknek a tudomásul vétetése és elismertetése éppen elegendõ vitára adhat al-kalmat még egy énekkarban is.
A. J.: – Az alkotó védekezõ szándékkal vitatkozik, ha egyáltalán vitatkozik. De lehet-e a szándék defenzív?
Nyilván nem…
S. L.: – Szerintem a mûvésznek szakadatlan vitában kell állnia önmagával és mûvésztársaival. Ha önmagával elégedett és társaival kórusban énekel, könnyen korának hamis illusztrátorává válhat. Hiszem és vallom a stílus-váltás szükségességét egyazon életmûvön belül (is). En-nek azonban nem szabad öncélúnak lennie. És még vala-mit: ahhoz, hogy valaki jó mûvész lehessen, jó mesterem-bernek kell lennie, ismernie kell a szakma csínját-bínját.
Ehhez pedig nem árt végigtanulmányozni a mûvészetben észlelhetõ technikai fejlõdést a kezdetektõl napjainkig.
Á. I.: – Igen, az valóban különös lenne, ha netán sike-rülne egyetlen, elsöprõ, nagy oratórium keretein belül ze-nei hangokra átültetni a távolba szökkent múlt, és termé-szetesen jelen korunk mûvészetének rendkívüli összhang-zatát; hisz akkor bizton remélhetnénk: meglepõ Missa Solemnis csendülne fel fülünk hallatára. A soha nem hal-lott dallam eközben lebegve emelkedne a magasba, min-den idõk legfantáziadúsabb, képzelt amfiteátrumában.
Ám, hogy e sajátos hangzás nem a madrigálok megnyug-tató, egyszólamú társas éneklését jelentené, az teljes bizo-nyossággal kijelenthetõ. Szintúgy nem vitás, hogy a vad, kakofón hangzatok sem szolgálnák semmiképpen vá-gyakkal teli csendes áhítatunkat; Bábel zsibongó hangza-vara is csak a komoly, megszívlelendõ tanulságok levoná-sára lenne alkalmas.
Ellenben az a nemes mûvészi többszólamúság, amely-ben jelen van a tisztán csengõ harmónia utáni törekvések és vágyak erõs akarata, az önálló életet élõ színek szabad áramlásának korlátlan lehetõsége, az a késõbbiek során
környezetének reflexeibõl merítve úgy tartalmában, mint formájában folyton gazdagabbá lehet, mûvészi erejében pedig meghatározóvá, valós értékhordozóvá válhat. S no-ha a mûvészetben a diszno-harmónia el nem évülõ jelenlétét senki nem tagadja, a szépségteremtés eredményekkel, ku-darcokkal és parázs vitákkal megtûzdelt rögös útjai még-is csak abba az irányba mutatnak, amerre a példás szak-mai tudással megáldott nem mindennapi szellem évezre-deken keresztül a harmónia jegyeiben alkotott. Hogy félt-ve õrzött gyöngyszemei a világ tágas múzeumaiban nap-jainkig, mindannyiunk számára és örömére fennmarad-hassanak.
B. A.: – Én úgy hiszem, hogy az alkotómûvész alkot és nem vitatkozik. Elvégre is tisztában van a mondanivaló-jával. Az a hiedelem, hogy a mûvésznek állandóan vitat-koznia kell akár a reakcióval, akár az elõdökkel, akár a cári birodalom hivatalnokaival, az orosz forradalmi de-mokratáktól származik.
Csernyisevszkij a történelem egyik legmeghatóbban lapos gondolkodója volt, akinek esztétikája olyan, mint a sztyepp. A banalitásoknak ez a hõse és mártírja azt köve-telte, hogy az alkotók egyfolytában bíráljanak és vitatkoz-zanak. De sem Turgenyev, sem Tolsztoj, sem Doszto-jevszkij nem fogadta meg a jó tanácsot. Ez a vitahajlam a cárizmus belsõ fülledésébõl gomolygott elõ. Az orosz cá-rizmus a mûvészeit Szibériába, a katonáit viszont Európá-ba küldte, nevelõ céllal. Tulajdonképpen ezt az akciót for-dítva kellett volna véghez vinnie. Csernyisevszkij az élet szépségének esztétikáját hirdette, amikor Baudelaire a romlás és a bûn szépségét fejezte ki, vele egy idõben. Sa-játságos, hogy Csernyisevszkij, aki a mindenekfelett való bírálat feladatát hangoztatta: nem méltatta figyelemre ezt az Európában született esztétikai fölfogást.
Attól lehet tartani, hogy ez a legnagyobb orosz gondol-kodó el sem tudta gondolni a Franciaországban kialakuló szellemet. Talán így is igaza volt. Mert ha a mû nem vi-tatkozik, a mûvész hiába vitatkozik helyette.
M. G.: – Ha meggondoljuk azt, hogy eszközeink a fe-hér-fekete skáláján mennyire korlátozottak, s hogy Remb-gal mindig valamilyen stílusirány, iskola, ízléshullám
ha-tása alatt áll, és valamilyen módon mindig támaszkodik más alkotó eredményeire, illetve azok által kialakított igé-nyekre és elvárásokra. Mindeme tényeknek a tudomásul vétetése és elismertetése éppen elegendõ vitára adhat al-kalmat még egy énekkarban is.
A. J.: – Az alkotó védekezõ szándékkal vitatkozik, ha egyáltalán vitatkozik. De lehet-e a szándék defenzív?
Nyilván nem…
S. L.: – Szerintem a mûvésznek szakadatlan vitában kell állnia önmagával és mûvésztársaival. Ha önmagával elégedett és társaival kórusban énekel, könnyen korának hamis illusztrátorává válhat. Hiszem és vallom a stílus-váltás szükségességét egyazon életmûvön belül (is). En-nek azonban nem szabad öncélúnak lennie. És még vala-mit: ahhoz, hogy valaki jó mûvész lehessen, jó mesterem-bernek kell lennie, ismernie kell a szakma csínját-bínját.
Ehhez pedig nem árt végigtanulmányozni a mûvészetben észlelhetõ technikai fejlõdést a kezdetektõl napjainkig.
Á. I.: – Igen, az valóban különös lenne, ha netán sike-rülne egyetlen, elsöprõ, nagy oratórium keretein belül ze-nei hangokra átültetni a távolba szökkent múlt, és termé-szetesen jelen korunk mûvészetének rendkívüli összhang-zatát; hisz akkor bizton remélhetnénk: meglepõ Missa Solemnis csendülne fel fülünk hallatára. A soha nem hal-lott dallam eközben lebegve emelkedne a magasba, min-den idõk legfantáziadúsabb, képzelt amfiteátrumában.
Ám, hogy e sajátos hangzás nem a madrigálok megnyug-tató, egyszólamú társas éneklését jelentené, az teljes bizo-nyossággal kijelenthetõ. Szintúgy nem vitás, hogy a vad, kakofón hangzatok sem szolgálnák semmiképpen vá-gyakkal teli csendes áhítatunkat; Bábel zsibongó hangza-vara is csak a komoly, megszívlelendõ tanulságok levoná-sára lenne alkalmas.
Ellenben az a nemes mûvészi többszólamúság, amely-ben jelen van a tisztán csengõ harmónia utáni törekvések és vágyak erõs akarata, az önálló életet élõ színek szabad áramlásának korlátlan lehetõsége, az a késõbbiek során
ges fényûzése, és a közösségi tudat érdekében bármikor megszüntethetõ. Aminthogy a történelem folyamán tör-téntek is ilyenfajta kísérletek.
A mûvészet egyébként társadalmilag nem hasznos, pontosabban: nem hasznosítható. Inkább azt mondanám, az a társadalom hasznos – nem a közösség tudata, ha-nem az egyének számára –, amelynek többek között a mûvészete is fejlett. Nem állítanám határozottan, hogy mûvészet és kultúra nélkül nincs társadalom. Hiszen a nem is távoli idõben a fasizmus igazán bebizonyította, hogy erkölcs és esztétikum nélkül a társadalmak igenis létezhetnek. A hitleri rend természetesen gondoskodott esztétikai pótanyagokról, amelyek lényege a hõsi dilet-tantizmus, a fölszított aljasság és a monumentális kö-zönségesség.
Lehet, hogy mûvészet nélkül nincs társadalom, de a XX. századnak vannak ellenbizonyítékai. Kik voltak Mussolini festõi és zeneszerzõi? Azt hiszem, hogy õ ma-ga.
A tartalmában, formájában és mûvészi rangjában ér-tékteremtõ mestermû közösségi haszna az (mert a közép-szerû esetében errõl nyílván nem beszélhetünk), hogy né-ma jelenlétével segíti a „mûvészetfogyasztók” és alkotók számára a tájékozódást, ezáltal születése pillanatától fog-va eleget tesz szellem- és korszakformáló nemes rendel-tetésének.
A.J.: – Miben áll a mûvészet hasznossága? Hasznos az, hogy van. Miért nem kérdezi senki, hogy van-e hasz-na a kõnek, a fáhasz-nak, a fájdalomhasz-nak? Ami nincs, anhasz-nak haszna sem lehet…
M. G.: – Hogyha a vallási és másfajta ideológiák