Már a kérdés is furcsán hangzik a legtöbbeknek: játékokat tanítani? Hiszen a gyerek mást sem csinál, csak játszik, ha szabadjára engedjük, s alig győzzük valami hasznosabbra tanítani, nemhogy még játszani tanítsuk. Aki ezt gondolja, az nem tudja, hogy a gyerek magától nem tud játszani, azt igenis tanulnia kell: ez nyilvánvalóvá válik a játék meghatározásából, amivel számos külföldi és magyar kutató foglalkozott több-kevesebb sikerrel.
Niedermüller Péter (1990) részletesen foglalkozik tanulmányában ezzel a kérdéssel. A játék meghatározásaiban általában szerepel az a tény, hogy a játék minden külső kényszerítő körülményt nélkülöző, szabad cselekvés. A gyermek ugyan nem köteles játszani, „ha azonban nem játszik – ami pszichikailag képte-lenség, illetve valamiféle betegség jele –, megfosztja magát a kultúrával való azonosulás egyik eszközétől” (Niedermüller, 1990. 538. o.). További megjegy-zések után Niedermüller munkadefinícióként a következőt fogalmazza meg:
„a játék a kultúrával való azonosulásnak, a kulturális adaptációnak, a szocia-lizációnak fizikai és ideológiai objektivációja” (Niedermüller, 1990. 539. o.).
A meghatározások közül ez a leginkább elfogadható: a játék tehát annak eszköze, hogy a gyerek el tudja sajátítani az őt körülvevő társadalom kultúráját, és be tudjon illeszkedni a társadalomba, kapcsolatokat tudjon kialakítani. Ha ezt vesszük figyelembe, nyilvánvaló, hogy ezt magától nem tudja megtenni, erre igenis meg kell tanítani.
Miért tanítsunk ma népi játékokat?
A népi játék mint a gyermek kultúrájának alapja című tanulmányomban tárgyalom, hogy mi volt a játékok szerepe a gyerekek életében: amíg be nem vezették a kötelező közoktatást, addig a játék volt a gyerekek iskolája, mindent a különféle játékok során tanultak meg, amire életükben szükségük volt. A játékok tanították meg őket arra, hogy megfelelő mozgáskultúrájuk alakuljon ki, erősöd-jenek, különböző mozdulatfajtákat – például ugrás, futás, együtt mozgás, alkal-mazkodás egymáshoz – jól el tudjanak végezni. A csapat győzelme érdekében tudjanak együttműködni, együtt mozogni vagy feladatokat megosztani, gondol-junk csak a futballra, ahhoz hasonló a métajáték, a görcölés, a kiszorítós labda-játék stb.
Lázár Katalin Lázár Katalin A játék során tanulták meg a gondolkodás számos fajtáját, megtanulták, hogy hogyan lássák a világot, hogyan válaszoljanak kihívásaira, hogyan oldják meg a rájuk váró feladatokat. Megtanultak leleményesnek, kreatívnak lenni, megta-nulták az önfegyelmet. A párválasztó játékok pedig, amiket már nagyobb korban játszottak, megtanították őket arra, hogyan fejezzék ki érzelmeiket, és hogyan fogadják el az irántuk megnyilvánuló érzelmeket.
A szintén a nagyobbak által játszott szabályjátékok arról is meggyőzik a gyerekeket, hogy a szabály nem olyasmi, amit a felnőttek találtak ki, hogy az ő életüket megkeserítsék: a játékszabály nélkül a játék nem működik, ugyanígy az egyéb szabályok nélkül a társadalom sem működik, ezért fontos betartani őket.
Mindez ma, a városi kultúrában is fontos, meg kell tanulni őket, s játék közben, élményszerzés útján ez sokkal jobban működik, mint az iskolapadban ülve, verbálisan magolva.
Minden gyereknek meg kellene tanulnia a legalapvetőbb mozgásfajtákon – például futás, ugrás – kívül a csapatjátékokat, szabályjátékokat, ezeken keresztül a társadalomban elvárt, illetve kötelező viselkedésmódokat és tevékenységeket.
Hogyan tanítsunk ma népi játékokat?
A hagyományos közösségekben a gyerekek a játékokat először a nagyszülőktől, esetleg szülőktől, illetve nagyobb gyerekektől tanulták: tudásuk tárházát az ölbeli gyermek játékai alapozták meg. Később azután kimentek az utcára, csatla-koztak a hasonló korú gyerekek csoportjához, és egymástól tanulták a játékokat.
A tanulás elsődleges módszere az utánzás volt.
Soha egy gyerekcsoport meg nem állt, hogy az újonnan jöttnek megmagya-rázzák, mit kell csinálni: a szóbeli magyarázat nem tartozott a hagyományos közösségek oktatási módszerei közé. Én csinálom, te figyeld, és csináld utánam:
ez volt a fő elv. Így tanultak a gyerekek homokvárat építeni, szőrlabdát készíteni, guggolós körjátékokat játszani, így tanultak dalolni és táncolni, állatokat etetni, kapálni és betlehemezni.
A tanításnak ez a módja napjainkra szinte teljesen eltűnt. A gyerekek már nem egymástól tanulnak játékokat az utcán, hanem az óvodapedagógustól az óvodában, esetleg a tanító nénitől az iskolában. A tanítási módszertan ma a magyarázás, minden verbálisan történik. „Játszani fogtok: álljatok körbe!”
A gyerekek izgatottan körbeállnak, valami jót várnak. Ehelyett egy félórás szöveget kapnak, hogy most mit fognak játszani, ez történik, az történik.
Mire a végére jutnak, a gyerek el is felejti az elejét, ráadásul szörnyen unja az egészet, és a „játék” előbb-utóbb már nem valami nagyszerű, élvezetes időtöl-tést jelent, hanem olyasmit, ami unalmas, de sajnos kötelező. Ezen az sem segít, ha a mondott szöveg nem „fogtok”, hanem „fogunk” formában hangzik el, és a játékba az óvónéni is beáll: főleg azért nem, mert amikor szabadidős
foglal-a gyerekekkel. A gyerekek következtetése: foglal-a játék vfoglal-alfoglal-ami rémes dolog, foglal-amit foglal-a felnőttek találtak ki nekünk, és ők kimaradnak belőle, mert nekik szabad. Ez is oka annak, hogy mihelyt a gyerekek kikerülnek az óvodáskorból, nem szeretnek játszani olyasmit, amit az óvodában játszottak, azzal az indokkal, hogy ők már nagyok, nem óvodások. Nekik ez már nem való, nekik legföljebb a táblás társas-játékok és főleg a számítógépes társas-játékok valók.
A táblás társasjátékok nagyon élvezetesek lehetnek, számos konkrétummal, amit érdemes megtanulni. Gyerekkoromban kaptam egy olyan játékot, amiből megtanultam a Naprendszer bolygóinak nevét és elhelyezkedését. A Legyen Ön is milliomos! játék táblás társasjáték formájában is megjelent, és számos kérdés megjelenik benne, amire játék közben a gyerekek megtanulják a válaszokat, ha még nem tudják. Megtanítják a gyerekeket arra is, hogy örülni kell a nyerésnek, de el kell viselni azt is, hogyha veszítenek, hiszen valakinek veszítenie kell. Az előbbiekben említettük, hogy a gyerekeknek miért érdemes ma is népi játékokat tanulniuk – és persze játszaniuk: minden erényük mellett a táblás társasjátékok ezeket nem tudják nyújtani, a gyerekek nem lesznek erősebbek, mozgéko-nyabbak, fürgébbek, leleményesebbek.
A számítógépes játékok között is sok hasznos található, annak ellenére, hogy vannak köztük olyanok, amelyek szinte lélekölően unalmasak, és vannak olyanok, amelyek csakis háborúból, lövöldözésből, pusztításból állnak. Ez utóbbiakkal kapcsolatban az az érv, hogy a gyerekek ezeken keresztül legalább kiélik agresszív hajlamaikat, csakhogy ez nem így van. A gyerekben nem meghatározott mennyi-ségű agresszív hajlam van, amely a játszás során előbb-utóbb elfogy, ellenkezőleg:
az agresszív játékok elültetik bennük a meggyőződést, hogy agresszív módon minden megoldható, csak ütni, vágni, gyilkolni kell, és minden rendben lesz. Ezek a játékok nem javasolhatók, vannak viszont stratégiai játékok, amikkel a gyerek sokat tanulhat a játékban szerzett tapasztalatai során: ha csak a hadsereget fejlesztem, éhen halnak városom lakói, ha csak a gabonamennyiség növelésére törekszem, a kultúra hiánya okozhat lázadást stb. Vannak számítógépes játékok, amelyekkel konkrét ügyességet tanulhatnak: ilyen például a tetris – welltris – polytris játékso-rozat. A tetrisben egy sorba kell rendezni az érkező alakzatokat, lehetőleg hézagok nélkül. A welltrisben ugyanez történik síkban, a polytrisben pedig térben: ez a csúcs, kitűnően fejlesztheti a térlátást. Ezeknek a játékoknak csöppet sem vagyok ellenére, de rájuk is érvényes, amit a táblás társasjátékokkal kapcsolatban írtam:
másra alkalmasak, mint a népi játékok, azokat nem helyettesíthetik.
A népi gyermekjátékok felhasználási lehetőségei
Hogyan lehet felhasználni a népi játékokat a mai városi kultúrában? A kisgye-rekek még szeretnek futkározni, ugrabugrálni: ne akarjuk erről őket leszoktatni, a játék segítségével azonban határok közé szoríthatjuk őket, hogy elkerüljük a verekedést és a baleseteket. Játék közben legföljebb hasra esik egyik-másik
Lázár Katalin Lázár Katalin gyerek, de ez a kicsiknél – főleg füvön – nem jelenthet problémát. Legyen külön ruhájuk ahhoz a programhoz, amikor kimegyünk az udvarra, és az ne legyen baj, ha itt-ott zöld lesz a hasra eséstől.
Játszhatunk velük az udvaron labdajátékokat – például elkapás, cicázás, a falhoz verőnek az a változata, hogy egyéb szabályok nélkül csak falra kell dobni és elkapni a labdát, földre ütögetőst –, kötélhúzást, „Adj, király, katonát” játékot, télen építhetünk hóembert, hógolyózhatunk, csúszkálhatunk. Tavasszal hívogat-hatjuk a napot, ha nem süt („Süss fel, nap”), mondhatunk mondókát az udvaron a gólyának, katicának, békának, cinkének, amit látunk vagy hallunk, de ne a szobában énekeljük ezeket: a mondókáknak tartsuk meg a funkcióját.
Amikor jó idő van, az udvaron játszhatunk ugróiskolát, ha vannak virágok, készíthetünk virágkoszorút, gyermekláncfűből nyakláncot. A gyermekláncfűvel játszhatunk „Hány óra van” játékot: ahány fújásra sikerül a teljes bugát lefújni, annyi óra van. Ezt játszhatják egyszerre is, csak maguknak, vagy versenysze-rűen, hogy kinek sikerült kevesebb fújással – ez még a tüdőt is fejleszti. Játszha-tunk bújócskát a gyerekekkel, durranthaJátszha-tunk egy levéllel, guríthaJátszha-tunk karikát, és elővehetjük a vonulós játékok – például „Bújj, bújj, zöld ág” – olyan változatát, amit a kicsik is el tudnak játszani. Szobában is, a szabadban is játszható guggolós és kifordulós játék, ugrókötelezés, páros szökdelő, páros forgó, féllábazás, szar-katánc. Ugyanígy a kitalálós körjátékok, az Amerikából jöttünk és a gyűrűsdi, de még a párválasztó körjátékok is – például „Fehér liliomszál”, „Kis kacsa fürdik”,
„Érik a meggyfa” és mások. A szobában télen előkerülhet a verespecsenye, gombból drungattyú készítése (fonalra fűzzük és húzogatjuk), fésűmuzsika, de készíthetünk papiroskígyót, szélforgót is. Játszhatunk pörgettyűvel, vagy átve-hetjük egymástól az ujjainkra föltett fonalat. Ilyenkor kerülhetnek elő a külön-féle mondogatók: Egy megérett a meggy; Hétfőn hetibe; alliterálók, egy magán-hangzóval mondott szövegek (Öt török, öt görög; Két pék; Ádám bátyám), a palindromok (amik visszafelé is ugyanazok), és a Mit visz a kis hajó.
Mindezt csak ízelítőnek szántam: korántsem írtam össze minden játékot, ami használható az óvodában, viszont fel akartam hívni a figyelmet arra, hogy nemcsak az énekes körjátékok játszhatók az óvodában, iskolában: a népi játék nem kizárólag a zenei nevelés eszközéül használható. Aki még ilyenekre kíváncsi, esetleg nem tudja, hogy melyik említett játékot hogyan kell játszani, több mint 2300 játékot találhat a dialektusok szerint közölt sorozatban1. A Mit visz a kis hajó még a dyslexia gyanújának ellenőrzésére is alkalmas. Ha egy gyerek m-re azt mondja: korom, j-re: hajó, és ez nem egyszer történik, hanem többször is, akkor érdemes javasolni, hogy vizsgáltassák meg. Ha a dyslexia még az iskoláskor előtt kiderül, kezelhető, és jóval kevesebb problémát fog okozni az iskolában, mint ha ott derül ki.
Játékfűzések ünnepi alkalmakra
A játékok tehát – ha megfelelően választjuk ki és megfelelően tanítjuk őket – alkalmasak arra, hogy nem-didaktikusan fejlesszék a gyerekeket, és e fejlesz-téshez motivációt biztosítsanak. Van azonban egy konkrét, esetenként igen hasznos felhasználási módjuk, és ez a műsorokban való szereplés, amelyhez játékfűzéseket kell összeállítani, és már meg is van a műsorszám, amit a gyerekek örömmel játszanak, a szülők, pedagógusok pedig örömmel néznek.
A játszó gyereken látszik, hogy fesztelenül, örömmel, valóságosan játszik a műsorban is, vagy az izgalomtól remegve igyekszik teljesíteni mindent, amit az óvónéni előírt. Esetleg nem is igyekszik, az óvónéninek kell a vállán vinni az egészet. Talán nem kell bizonygatnom, hogy az utóbbi kettő nem különö-sebben kellemes, szereplőnek, nézőnek, sőt az óvónéninek is az első verzió esik a legjobban. Aránylag kevés óvodának van arra pénze, hogy erre a feladatra koreográfust alkalmazzon, de néhány alapelv ismeretében ezt bárki meg tudja csinálni. Nem kell hozzá más, mint sok játékot játszani a gyerekekkel (nem megtanítani őket, hanem játszani velük), az eredeti játékmódon a lehető legke-vesebbet változtatni a játékfűzésben, és annak összeállításakor néhány módszert szem előtt tartani.
Fölösleges például népszínműves párbeszédeket alkalmazni, azok csak arra jók, hogy az egészet mesterkéltté tegyék. Ha játék közben valaki elkiáltja magát:
„Most már játsszunk Amerikából jöttünk-et!”, akár természetesnek is tűnhet, ha van olyan gyerekünk, aki képes ezt nem elszavalni, hanem elkiáltani. További szöveggel azonban ezt nem érdemes kibővíteni. Külön szeretném hangsúlyozni, hogy nem érdemes egyes játékok szereplőit előre kijelölni. Nagyon kínos látvány, amikor a kiolvasást végző gyerek összevissza mutogat, hogy a vége arra jusson, akinek a következő játék főszereplőjének kell lenni, vagy a fogó számára ki van jelölve, hogy kit kell megfognia, az nekifog lassan futni, hogy őt könnyű legyen elkapni. És persze futás után ne legyen énekes játék, mert a gyerekek lihegnek:
legyen fordítva, előbb énekeljenek, aztán futkossanak.
A játékfűzés olyan, mint egy fogalmazás, amiről az én gyerekkoromban még azt tanultuk, hogy három részből áll: bevezetés, tárgyalás és befejezés. A játékfűzés három része: bejövetel, bent lét, kimenetel. Ehhez nem kell színpad függönnyel és függönyhúzogatóval, eljátszható az óvodai szobában, csak helyet kell biztosítani hozzá a csapatnak. A gyerekek az ajtón bejönnek egy játékkal, játszanak néhányat, aztán az ajtón kimennek ismét egy játékkal. Utána persze visszafutnak megköszönni a tapsot és meghajolni.
Fontos szempont, hogy a játékfűzésnek nem kell egy óra hosszat tartania:
kicsiktől, de még nagyobbaktól is elég, ha 5–6 játékot eljátszanak egy műsor-számként. Jó, hogyha ezek különböző játékok: nem célszerű a „Fehér liliom-szál”, „Érik a meggyfa”, „Kis kacsa fürdik” eljátszása egy műsorszámban, egyik elég. Minden játékot játsszunk el többször: ha valami csak egyszer szerepel, nem ér el a nézők tudatáig, viszont ne legyen annyiszor, ami már unalmas: két-három
Lázár Katalin Lázár Katalin ismétlés elegendő. Kivétel a kiolvasó: ha egyvalakit kell kiolvasni, akkor az természetesen csak egyszer szerepel. A játékok olyanok legyenek, amelyeket adott nagyságú területen el lehet játszani: ha kicsi a hely, nem célszerű fogócs-kázni. Sajnos a labdajátékok nem alkalmasak arra, hogy műsorokba tegyük őket, mert a labda okvetlenül elgurul valahova.
Fontos, hogy a haladáshoz (bejövés, kimenés) olyan játékot válasszunk, amiben szerepel a haladás. Bejövés és kimenés is történhet guggolós körjátékkal (láncban jönnek be, és amikor bent vannak, körbe fogódznak; illetve körben indulnak, és szétnyílnak lánccá, úgy mennek ki, a guggolást a megfelelő helyen meg tudják csinálni), páros szökdelővel, „Bújj, bújj, zöld ág”-gal. A bejövés és kimenés történhet ugyanazzal a játékkal (mintegy keretbe foglalva a fűzést), vagy két különböző haladós játékkal. A kifordulós körjáték azért nem alkalmas, mert a bejövés és/vagy kimenés közben leguggolni lehet, kifordulni nem. Külön említésre méltó lelemény, amit egyszer láttam egy gyerekcsoporttól: szembekö-tőst játszottak, közben egyik-másik gyerek kiszaladt, s amikor a bekötött szemű egyedül maradt, lerántotta a kendőt a szeméről, körülnézett, és kifutott a többiek után.
A játékfűzést olyan játékokból érdemes összeállítani, amiket a gyerekek ismernek, s akkor a betanulás „csak” annyiból áll, hogy melyik játék melyik után következik, s mit hányszor kell eljátszani. Ez is komoly feladat a kicsiknek, de nem olyan nehéz, mint ha vadonatúj dolgokat tanulnak kifejezetten műsorszám céljából.
Álljon itt két játékfűzés, amiket föl lehet használni, és fel is lehet újítani őket:
ha az „Ántán titiom” helyett „Erre, kakas, erre, tyúk”, a „Fehér liliomszál”
helyett „Hajlik a meggyfa”, a végén a „Lipem-lopom” helyett szembekötős szerepel, az már másik csokor. A továbbiakat mindenki maga is kitalálhatja, csak létező játékokból álljanak. Fontos, hogy ha valamit csinálni akarok, ne kifor-dítsak valójából egy játékot, hanem keressek olyat, amiben a kívánt mozdulat vagy cselekvés eredendően megvan.
A páros szökdelővel először egy pár jön be, aztán még kettő-három, aztán mindenki. Körbe állnak, elindulnak, dalolják a „Hej, gerenda, gerenda” kezdetű dalt, a végén kifordul, akinek a nevét mondták. A következő alkalommal a gyerekek fele, harmadszorra mindenki forduljon ki. Utána egy gyerek kipattan a körből, és kiolvas az „Antanténusz”-szal. Akit kiolvasott, bemegy a kör
köze-kodj meg”: megsimítja az arcát. „Fésülködj meg”: megsimítja a haját. „Törölközz meg”: valakihez odafut, kicsit fölemeli a kötényét (ha van: ha nincs, nem kell semmit csinálni)2. Beáll annak a helyére a körbe, akit választott, az pedig a kör közepére megy. Még egyszer végigjátsszák, és amikor harmadszor is elkezdik, valaki közbekiált: „Ebből elég, játsszunk inkább „Lipem-lopomot”! „Majd én leszek a csősz!” Középre áll, fejét félrehajtja, a szemét becsukja (a szöveg szerint ő alszik, ennél jobban fölösleges eljátszani, és a legkevésbé sem szabad lefe-küdni a földre). A többiek félkörben köré, és elkezdik dalolni: „Lipem-lopom a szőlőt”. Közben egymás után kiszaladnak, a dal végére mind elfogynak, a csősz kinyitja a szemét, és utánuk fut.
Bújj, bújj, zöld ág (bújó-vonuló) Túrót ettem (páros forgó) Adj, király, katonát (láncszakító) Babot főztem (páros szökdelő)
A csapat a „Bújj, bújj, zöld ág”-nak azzal a változatával jön be, amelyben nincsen levágás. Lehetőleg használjuk azt a változatot, amelynek szövegében a „Nyisd ki rózsám kapudat, Hadd kerüljem váradat, Szita, szita péntek, Szerelem csütörtök, Dob szerda” szerepel a „Rajta, rajta, Leszakadt a pajta, Benn maradt a macska” helyett (ez a régiesebb és ismertebb, a macskás változat csak az Alföldön szórványosan fordul elő). Kétszer mondják el, addigra biztosan beérnek: ha kicsi a hely és már eggyel is beérnek, menjenek egy kört. Ha még túl kicsik és nem tudnak a karok alatt bújni, lehet azt a változatot játszani, amelyben nincs kaputartás, hanem a pár az oszlop két oldalán halad előre, és elöl összefo-gódznak. Utána a párok szembefordulnak egymással, gyorsan széthúzódnak, és a „Túrót ettem”-re forognak párokban, a végén leguggolnak. Háromszor játsz-szák el, akkor valaki kiáltja: „Játsszunk Adj, király, katonát!” Föláll a két sor egymással szemben, úgy igazodjanak, hogy egyforma-formán legyenek mind-kettőben. Azt a változatot érdemes játszani, amiben a szakító a lánc kisebbik felét viszi magával, ha sikerül a szakítás. Ezt is három-négyszer eljátsszák, majd valaki a szomszédjával összekapaszkodik, a többiek utánozzák, és páros szök-delőt játszanak, közben mondják: „Babot főztem”. Egyszer úgy, hogy mindenki bent marad, azután kiszökdel két-három pár, utána még több: ez a rövid dallam-változat háromszor-négyszer is eljátszható, amíg mindenki kiszivárog. Hasonló játékfűzések korlátlan számban előállíthatók, a gyerekek viszonylag könnyen megtanulják, és tapasztalatból mondhatom, a hatás nem marad el!
2 Ez az egy játék a magyar néphagyományban, amelynek szövegét jelzésszerűen (nem naturá-lisan!) megjátsszák: ez a játék rituális háttere miatt jelenhet meg. A többi párválasztó körjá-tékban a meggyfa hajladozását, a kis kacsa úszkálását vagy mást nem kell eljátszani, az a népi játékoktól idegen, későbbi műbetoldás.
Lázár Katalin Lázár Katalin
Felhasznált irodalom
Lázár Katalin (2002–2008): Gyertek, gyertek játszani I–IV. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest.
Niedermüller Péter (1990): A magyar játékkutatás története In: Magyar Néprajz VI.
Népzene, néptánc, népi játék. letöltés helye: http://mek.niif.hu/02100/02152/
html/06/99.html, letöltés ideje: 2012.06.15.
Géczi-Laskai Judit