Mi is az a gyerekkultúra? A definícióra többször kísérletet tett a szakma. Körvo-nalazódik, hogy gyerekkultúrán azokat a kulturális jelenségeket és környeze-tüket értjük, melyeket:
• A gyerekek számára alkottak. Például Janikovszky Éva és Réber László híres képes történetei; Lázár Ervin meséi; Zelk Zoltán Három nyulai, Kodály Zoltán Gyermekkarai; Bartók Béla Gyermekeknek című zongo-raciklusa; óvodaépületek; iskolaépületek, Zöld Péter játszótér a Millenáris Parkban; Bácskai Lauró és Csukás István Keménykalap és krumpliorr című filmes remekműve; a Kolibri Színház „csecsemődarabja”, a „Toda”;
Antoni Rozália, Lévai Sándor bábjai; tévéműsorok, a legendás lendke-rekes autó, lemezpersely; a Lego, számítógépes játékok; gyermeksajtó – Az Én Újságomtól a Pajtásújságon át, Kisdobosig, Kincskeresőig, Csoda-ceruzáig.
• A gyerekek számára alkotott műveknek – már fentebb is kiviláglott – olyan akár elkülöníthető csoportja is a fogalom része, amelyek valóságos létre-hozásához elengedhetetlen a gyermeki aktivitás. Például Györgyfalvay Katalin, Foltin Jolán és tanítványainak koreográfiái kifejezetten gyerek-csoportoknak születtek.
• A gyermekek számára válogattak – vagy egyszerűen csak hozzáférhetővé tettek számukra, netán maguk a gyerekek „szerezték meg maguknak” – az egyetemes kultúrából (például Weöres Sándor Rongyszőnyegéből T. Aszódi Éva válogatta Bóbita, a szerkesztőnő más „leleménye” – a Móra Kiadó verses sorozatában még József Attila, Radnóti Miklós, Kassák Lajos, sőt Polasovszky Ödön verseiből is jelent meg kisgyerekeknek szánt szemelvény; a gyermekek számára – régi kifejezéssel „ad usum delphini”
– „megszelídített” Gulliver, Don Quijote, Robinson; akár a Varázsfuvola megannyi „gyerekváltozata”; az amerikai filmipar gyereknek is, felnőttnek is szánt effektekkel megtűzdelt úgynevezett „családi” alkotásai – Reszkes-setek, betörők stb.; népmese sőt Grimm-mese átiratok; Kass János Brue-ghel-átrajzolása – Gyermekjátékok – stb. A tankönyvi-tantervi kánonokba sorolt műveket is idesorolhatjuk.
• Gyerekek hoztak-hoznak létre – többé-kevésbé spontán – csoportosan vagy magukban saját maguk örömére, épülésére (homokvárak a homokozóban,
születésnapi zsúron, intenzív átéltségről tanúskodó gyermekrajzok1, fotók –„szelfik” a Facebook számára – vagy a néphagyomány szerinti táncos alkalmakkor a táncház sarkaiban a lépéseket követni próbáló gyerek; bizo-nyos szempontból a muzsikus csodagyerekek megszólalásai – például a kis Mozart kompozíciói – idesorolhatók.
• Gyerekek hoznak létre, de szakember felnőttek segítségével, facilitálásával például gyermekszínjátszó előadások; (jó-rossz) óvodai-iskolai ünnepélyek, műsorok; kórusfellépések, képzőművészeti alkotóközösségek – GYIK műhely stb.
• Van a gyerekkultúrának egy olyan szegmense, melyben „megfordulnak a szerepek”: s gyerekek művészeti-kulturális teljesítménye válik felnőttek számára kulturális-esztétikai élménnyé, gondoljunk a bécsi (sőt immár budapesti) Énekes fiúkra; a francia királyi udvarban fellépő gyermek-táncosokra, a világhírű zánkai Gyermekalkotások Galériájára, gyerekek fellépéseire közösségi ünnepeken, vagy gondoljunk Boros Misi sikerére a Virtuózok című tévé-vetélkedőben stb.
• Nem lenne teljes a felsorolás, ha ne tekintenénk a gyermekkultúra szerves részének, alrendszerének a közvetítőrendszert mondhatni a gyermek-kultúra infrastruktúráját, beleértve a gyártó műhelyeket, a marketinget, kritikai szemlézést, tudományos kutatásokat, a gyermekkultúra értelmisé-gének képzését stb.
Vagyis ha feltesszük azt a kérdést, hogy kik a szereplői a „gyermekkulturális szcénának”, akkor alkotók, közvetítők, „fogyasztók” igen széles köréről kell, lehet beszélnünk. Jelentős társadalmi jelenség mögött álló jelentős társadalmi csoportról gondolkodunk nagyszülőtől játszótértervező iparművészig, áruházi eladóig, nemkülönben a csecsemőtől a gyerekkultúrából kilépő ifjúig2.
A fenti rendszerezésből az is kiviláglik, hogy a tartalmak is roppant sokszí-nűek. Léteznek különböző hangsúlyok a kevés számú teoretikus megközelí-tésben, de mindenképpen érzékelhető, hogy a (több szempontból) hagyományos (klasszikus művészeti élményekből építkező) felfogása mellé felzárkózik egy, a korszakváltással lépést tartó „modern-elektronikus” jelenségeket fókuszba helyező értelmezés. Érezhetően fokozódik a hangsúlya az „öntevékeny, generatív” jelenségeket középpontba állító értelmezésnek, s létezik a jelenség-világot már-már parttalanná dagasztó, a mindennapi élet kultúrájához sorolható univerzumot hangsúlyozó értelmezés (Bús, 2013b. 11. o.).
1 Szabó István a múlt század jeles novellistája Isten teremtményei című megrendítő elbeszélé-sében ír egy agyagszobrokat készítő kisgyerekről, akinek műveit a paraszti élet szikár szigora a szó szoros értelmében sárba tapossa. Középosztályi családokban mára divat lett bekeretezett gyerekrajzokkal díszíteni a lakást.
2 Aki az úgynevezett ifjúsági kultúra alkotója és fogyasztója, egy újabb nagyszabású társadalmi kihívás főszereplője (Gábor, 1993) lesz.
Trencsényi László A közvetítőrendszer dilemmái megkerülhetetlenek. Leírható az alkotástól a
„fogyasztásig” ívelő út megannyi állomása, ezek gazdagsága vagy (többnyire) szegénysége, hatékonysága, szociológiai értelemben vett kiterjedtsége, tagoltsága.
De még inkább megkerülhetetlen az a – kapitalizmus, polgári társadalom viszo-nyai és különböző szakaszai, olykor modern alternatívái közepette – fel-fel lángoló vita, hogy a szabályozók közt az államé-e vagy a piacé-e a fontosabb szerep.
A diktatúrák, akár a létező szocializmus művelődéspolitikusai, művelődés-igazgatói – különböző (másutt elemzett motívumokból indíttatva) az állam szerepét hangsúlyozták, az értékválasztásokban (Trencsényi, 2003). Az ellátás terítésében az állam „bölcsességébe” utalták a kérdést, s aztán (akár sikerült, akár nem) már-már hatósági eszközökkel próbálták azokat érvényre juttatni.
A létező szocializmus abban volt speciális, hogy a Marxhoz köthető értékfelfogás alapján hirdettek nyitottságot – József Attilával szólva – „Minden emberi mű”
előtt, értékközpontúak voltak tehát. Egyben az így kanonizált értékuniverzumot (melyből jóformán csak az avantgárd és az az utáni kulturális eszközrendszer volt kizárva) „mindenkinek” hirdették – szintén a plebejus demokrácia teóriája iránti elköteleződésből, legalábbis ebből következően3. (Innen a létező szocia-lizmus és a „Zene mindenkié” jelszót hirdető Kodály Zoltán érdekszövetsége.)
Még az is igaz, hogy a diktatúra, főként a pongyolának nevezett diktatúra paternalista viszonyai közepette arányaiban több jutott a gyerekkorosztálynak, s a
„magaskultúrából” száműzött alkotók sora szentelhette a gyerekeknek életművét.
Mészöly Miklóstól, Kormos Istvántól a könyvillusztrátor Szántó Piroskáig, Reich Károlyig4. De látnunk kell: ez az értékelv korlátozó volt, s éppenséggel az új nemze-dékek kreatív-generatív kedvét fékezte, szeszélyesen szolgálta aktuális művelődés-politikusok ízlését. A mesterségesen felállított kánon „visszaütött” – a gyerekvi-lágban, családi viszonyok közepette is burjánoztak az ellenkulturális jelenségek.
Ezért tehát óvunk minden állami túlhatalomtól. Nem beszélve arról, ha az állam visszaél, s hamis érték együttesek mellett agitatív, szankcionál. Az iskolai ünnepélyek kultúrájának visszarendeződése konzervatív, gyerekidegen formákba máris jele ennek.
S szabályozzon hát a piac? Győzzön a gagyi, ha jobb a marketingje? A Móra Kiadó monopolhelyzetének felszámolása után elöntötte a kínálatot a kulturális mocsok, némely elektronikus médium gyerekprogramjai is hajmeresztőek. Arról nem is beszélve, hogy a javak egyenlőtlen, diszkrimináló elosztásának elve győzedelmeskedik. S már nem vigasztalhatja magát a kulturális antropológus, hogy a szegregátumokban eleven organikus kultúra közt organikus gyerekkul-túra virulhat – a globalizáció ennek az illúziónak véget vetett. Emlékezzünk
3 Más kérdés, hogy ebbe a kultúrafelfogásba belefért organikus kultúraképek felmorzsolása is (lásd a modernizációs „programban” a cigány etnikum kulturális örökségének romlását). NB a cseppet
Kusturica remek filmjeiben – Cigányok ideje, Macskajaj – ábrázolt kulturális jelenségekre, talmi minták virágzására.
Szabályozzon tehát mégis kánonjával, költségvetésével az állam? Fékezze meg a kulturális szennyezést?
Nem megy.
Mi a kiút? Van-e, található-e művelődéspolitikailag, közgazdaságilag is kiala-kítható helyes arány? Megszervezhető-e egy műveltebb társadalommal, kriti-kával, jó tájékoztatással, civil védjegyek alkalmazásával egy önszabályozó kont-roll? E kérdést meg kell válaszolnunk.
Mert hamis a dichotómia az értékelvűség – piac között. Miért gondoljuk – előítéletesen –, hogy a divat ártalmas? Hány közszeretetet kiváltó kulturális divat volt? A Lego diadalútjától a táncházig, a játszóházig, de Harry Potter „divatja”
is több olvasót szerzett világszerte a gyerekvilágból, mint a fűrészporízű, avas iskolai kötelező olvasmányok!
Mindebből az következik, hogy a fenti kihívásokra szervezett, integrált kuta-tásokkal kell válaszolni.
E kutatások feltétlenül interdiszciplináris kutatásként elképzelendők. Annak mintájára, ahogyan 100 éve a Gyermektanulmány is ilyen interdiszciplinaként fordult a gyerekkultúra felé. Gyermeklélektan, pedagógia, ágazati esztétika, művelődésszociológia, politológia, kulturális antropológia, művelődéstörténet, közgazdaságtan – mind-mind részt kér egy ilyen kutatási stratégiából.
Befejezésként emlékeztessünk előzményekre. A már említett Gyermektanulmány, Nagy László, Nádai Pál és mások nemzedéke mellett szólni kell a hetvenes évek „kis magyar détente”-jében kibontakozó törekvésekről, így a 4 számot megélt Gyerek-múzsák című szakfolyóiratról, a Háttér kiadó gyűjteményes kötetéről (Magyari Beck Anna kezdeményező és csoportépítő energiája mindkettőben). A legújabb törekvé-sekből kiemelkedik a Szávai-házaspár töretlen hite abban, hogy nemcsak lesz, de van Fordulópont. A Csodaceruza talpra állásáért drukkolunk. Pótolhatatlanok azok a számok, melyekkel a gyerekkulturális szakma értelmiségét kínálta meg.
Ne feledkezzünk meg néhány jó kedvvel tájékoztató internetes portálról, Takács Vera, Gyermekszínházi portáljáról, Both Gabi, Meseutcájáról.
Örvendetes, hogy az ELTE Tanítóképző Kara Gyermeknevelés című internetes folyóiratának már második számát a gyermekkultúrának szentelte. S reménnyel nézünk a szekszárdi kezdeményezésre is, a főiskola körül Bús Imre vezetésével tömörülő kutatócsoportra, melynek kiadványai közül az első tanul-mánykötet – Tanulmányok a gyerekkultúráról5 – óta már sorozattá szerveződnek, s a kutatók további jelentős terveket ringatnak (Bús, 2013a).
Legyen erő, figyelem hozzá!6
5 Mai hivatkozásainknak is e kötet alapvető forrása.
6 Vö. a VII. Nevelésügyi Kongresszus dokumentumaihoz megfogalmazott álláspontommal.
(Trencsényi, 2008. 122–132. o.)
Trencsényi László
Felhasznált irodalom
Bús Imre (2013a, szerk.): Tanulmányok a gyermekkultúráról. PTE Illyés Gyula Kar Gyermekkultúra munkacsoport, Szekszárd.
Bús Imre (2013b): A gyermekkultúra vázlata. In: (uő, szerk.): Tanulmányok a gyer-mekkultúráról. PTE Illyés Gyula Kar Gyermekkultúra munkacsoport, Szekszárd.
Gábor Kálmán (1993, szerk.): Civilizációs korszakváltás és ifjúság. Szociológiai műhely, Szeged.
Németh Tibor (2013): Gyarmatosítás és kiengesztelődés. Őslakos hagyomány Kanadában. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest.
Szuhay Péter (1999): A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Panoráma, Budapest.
Trencsényi László (1993): Például a gyermekkultúra. Eszmélet, 4. 9. sz.
Trencsényi László (2003): A már nem és a még nem között, A gyermekekhez forduló költészet felvirágzása a késői Kádár-korban. In: Kiss Endre (szerk.):
Interdiszciplináris pedagógia és a tudás társadalma. A II. Kiss Árpád Emlékkonferencia előadásai. Debreceni Egyetem, Debrecen.
Trencsényi László (2008): A gyermekkultúra is közügy: adalékok a gyerekek kulturális környezetéről induló vitához. In: Trencsényi László (szerk.) Jorgosz közlegény jelentései a 38. kilométerről: Tanulmánygyűjtemény. Új Helikon Bt., Budapest.
Trencsényi László (2013a): A gyermekkultúra eredeti felhalmozása a hetvenes-nyolcvanas években. In: Bús Imre (szerk.): Tanulmányok a gyermekkultúráról.
PTE Illyés Gyula Kar Gyermekkultúra munkacsoport, Szekszárd.
Trencsényi László (2013b): Művészeti neveléstől a gyermekkultúráig. Tanulmányok, módszertani írások, reflexiók 1965–2013. PTE Illyés Gyula Kar Gyermekkultúra munkacsoport – Új Helikon Bt kiadása, Szekszárd-Budapest.