A népi játékról sokan azt gondolják, hogy már idejétmúlt, elavult vacak, csak a hazafias lelkesedés és a hagyományőrzés szent kötelessége miatt kell őrizni.
Nemcsak a kutató tudja, hogy ez nem így van. Mindenki, aki körülnéz a mai világban, látja, hogy mennyire hiányzik azoknak, akik nem találkoztak vele – de ők nem tudják, hogy mit látnak: a problémát igen, de hogy mi okozza, azt nem.
Nézzük, hogy mire szolgált a játék a hagyományos társadalomban. Először is le kell szögeznünk, hogy nem „gyermekjáték”-ról van szó, hanem játékról, amit a gyerekek és felnőttek egyaránt játszottak, mégpedig aktívan, nemcsak nézték. Hajdu Gyula testnevelő tanár, a népi játékok lelkes gyűjtője, oktatója és terjesztője írja például a métajátékról: „Hazánkban e labdajátékok legvirágzóbb kora Mátyás és II.
Lajos király uralkodásának idejére esett (1458-1526). A játékot az idegen főurakkal együtt a királyok és főurak is űzték.” (Hajdu, 1980. 85. o.). Ha királyoknak, főuraknak jó volt a 15–16. században, akkor valószínűleg ma sem szégyellnék a felnőttek, ha ismernék a játékot és módjuk volna játszani! Amúgy a métajáték a baseball néven elterjedt sport alapja, amit viszont szokás szerint néhányan játszanak, vannak, akik a helyszínen, a túlnyomó többség pedig a TV-ben nézi. Annak idején a falvak, falurészek éppúgy versenyeztek métajátékkal, mint ma az országok a futballal, csak azt nem hívták BL1-nek, és nem volt hivatalos szervezőbizottsága.
Nincsen 100 éve, hogy a felnőttek is játszottak kiszorítóst, csülközést, vakfa-zekat, golyózást/gombozást/pénzezést (a három eszközzel lényegében ugyan-azokat a játékokat): sajnos ez mára már elmúlt, és így példát sem mutatnak a gyerekeknek, nem viszik magukkal őket, azok nem tanulják meg a játékokat. A készlet meglehetősen unalmas, egyes-egyedül a futball olyan játék, amit apuka is játszik a kisfiával, és szükség esetén változtatnak valamelyest a szabályokon, akárcsak a népi játékokban.
A népi játék tehát valaha a hagyományos társadalom minden tagjának szóra-koztatására szolgált. Ami a gyerekeket illeti, az ő esetükben másról is szó volt: a játék volt az ő iskolájuk. Mindent megtanultak a játszás során, amire szükségük volt életükben: azt ugyan nem, hogy hol van és melyik ország fővárosa Kuala Lumpur, de e nélkül a tudás nélkül egész jól megvoltak. Megtanultak viszont olyasmiket, amik nélkül nem tudtak volna meglenni.
1 Utalás a kedvelt Bajnokok Ligája futballmérkőzés-sorozatra.
Lázár Katalin A kisbabát születésétől fogva körülvette a népi játék: arcát simogatták („Ciróka-maróka”), ujjait morzsolgatták („Ez elment vadászni”), tenyerét cirógatták („Kerekecske, dombocska”), simogatták, csiklandozták egész testét („Mászik a bogár”). Ez nemcsak arra jó, hogy a felnőtt és a kisbaba egyaránt élvezi a birizgálást, hanem arra is, hogy a kicsi megtanulja elkülöníteni saját testét a külvilágtól. Ez első feladata, hiszen nem úgy születik, hogy külön érzé-keli saját magát és külön a világot: számára a kettő egységet alkot. Saját maga és a külvilág elkülönítése nemcsak a hagyományos közösségekben volt szükséges tudás: ma is az. Az ezt elősegítő játékoknak a kicsi kezdetben passzív résztve-vője volt, de aztán maga is megtanulta őket: először csak nyújtotta a kezét, hogy
„elment vadászni”, de aztán már ő is kiszámolta anyja, apja ujjait, csiklandozta a tenyerüket.
Más játékok arra szolgáltak, hogy különböző testrészeit mozgassa, használa-tukat megtanulja. A „Szita, szita, sűrű szita” játék közben a felnőtt két tenyere közé fogta a kicsi arcát, és a fejét jobbra-balra hajtogatta, miközben a szöveget mondta. A „Lóg a lába, lóga” játékra akkor került sor, amikor a kisgyerek már ülni tudott: megfogták a két lábát, és felváltva mozgatták őket előre-hátra, miközben a szöveget mondták akár dallammal vagy anélkül.
Számos játékot játszottak a kezükkel, mert azt lehet a legtöbbféleképpen használni. Az ujjasdit („Ez elment vadászni”) és a tenyeresdit („Kerekecske, dombocska”), már említettük, de ezek inkább az érzékelést szolgálják, nem a kéz használatát. A tapsolás azonban már önálló tevékenység, komoly feladat elé állítja a babát: egyik kezével el kell találnia a másikat, két tenyerét összecsapni.
Közben különféle szövegeket mondtak, gyakran dallammal dúdolgatták a „Süti, süti pácsát”, „Tapsi, baba, tapsi” vagy más kezdetű szövegeket, ami az élvezetet csak fokozta, és annak ritmusára tapsoltak. Még komolyabb feladat az öklöcskék összeütögetése: kétszer az egyik ököl van felül, utána kétszer a másik ököl kerül felülre. Az ütögetés a tapsoláshoz hasonlóan ritmikusan, dalocskára történt:
„Töröm, töröm a mákot”. Első pillantásra biztosan nem tűnik fel, de a gyerekek tapsolás, ökölütögetés közben a házimunkák – például a pogácsakészítés és a máktörés – mozdulatait is gyakorolták: ez ma már fölösleges, a pogácsát több-nyire készen vesszük, a mákot pedig nem mozsárban törjük, hanem daráljuk. A kéz mozgatására, sokoldalú használatára azonban még mindig szükség van!
Picinek nem csekélység a „Csip, csip, csóka”. A felnőtt talán nem is gondolja, mekkora teljesítmény egy kisbabától, hogy két ujjával össze tudja csípni a felnőtt vagy a nagyobb gyerek kézhátán a bőrt. Miután megtette, érezte, hogy az övét is összecsípik, majd egy másik kézháton a másik kezével is összecsípte a bőrt. Ez azonban nem minden: az összecsípett kezeket föl-alá kellett lengetni úgy, hogy ne essenek szét, s a lengetést segítette a közben énekelt dal, aminek ritmusára lengettek. A végén aztán elengedték, és boldogan hadonásztak, hessegettek a kezükkel. Ezt még a nagyobb, 6–8 éves gyerekek is szívesen játszották: élvezték
Megint más játékok a kisbaba egész testét „foglalkoztatták”. Fürdetés után tornáztatták őket: megfogták a lábukat, és erre-arra mozgatták őket. Közben mondták:
Szántsunk, (jobbra hajtjuk lábait) Vessünk, (balra hajtjuk lábait)
Boronáljunk, üsztökéljünk, (többször is vállához, homlokához érintjük lábait Kivetjük az ekét! (lábait féloldalra dobjuk és elengedjük)
A kicsi élvezte, ugyanakkor a játék megmozgatta ízületeit, nyújtotta izmait.
Aztán az apjuk a nyakába ültette egyiket, másikat, és szaladgált velük a lakásban: „Viszi, viszi, vásárra!” Később a hátára vette őket, akkor ez járta: „Sót vegyenek!” „Borsot vegyenek!” „Büdös túrót vegyenek!” A család többi tagja szaladt, megcsipkedték a kicsit.
Ma is népszerű játék a höcögtető, még kötetecske is megjelent „Hóc, hóc, katona”2 címmel: a kicsit a térdükre ültetik, és sarkukat emelgetve zötyögtetik.
Nagyon szeretik, ha változó a ritmus, a sebesség. Lassan kezdődik: „Így lova-golnak a papok, így lovalova-golnak a papok”. Aztán felgyorsul, és nagyobbakat zökkentenek rajtuk: „Így meg a katonák, így meg a katonák, így meg a katonák!”
Mindezt ma is lehet játszani a gyerekekkel, csöppet sem hazafias lelkesedésből végzett hagyományőrzésként: ők is élvezik, a felnőtt is.
A játékok közben tehát a kicsik megtanulták elkülöníteni magukat a külvi-lágtól, és testrészeiket, főleg kezüket használni. Ez persze a játékok nélkül is megtörténik, nem tudom, hogy lassabban-e, de hogy kicsinek-nagynak sokkal kevésbé élvezetesen, abban biztos vagyok. Azután következtek más játékok, amikkel bizony fontos dolgokat tanultak.
A mozgásos játékok között, amelyeknek lényege valamely mozdulat, mozgás-fajta elvégzése, számos olyan van, amit 3–6 évesek játszottak. Ilyen például a guggolós körjáték, amiben az a központi elem, hogy a közben mondott3 dal – „Mit játsszunk, lányok”, „Keringő bába”, „Hull a borsó”, „Én kis kertet kerteltem”,
„Ég a gyertya, ég”, „Hej, poléna, poléna” stb. – végén le kell guggolni, és nem szabad elesni. Kicsiknek ez még feladatot jelent, de segít benne a körbe fogódzás:
ha mindkét oldalon fogják a kezét, könnyebben megőrzi egyensúlyát. Hasonló a kifordulós körjáték, amelyben a mindennapi testhelyzettől eltérő módon, a kör
2 Moldoványi Zsuzsa (2014): Hóc, hóc katona. Bölcsődések verseskönyve. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest.
3 A hagyományos nyelvhasználat szerint a dalokat nem énekelték, hanem mondták: az éneklés a templomi éneklést jelentette. A „mondás” szó használata ma arra is alkalmas, hogy ne az iskolás dal-előadásra gondoljunk, és ne követeljünk játék közben a gyerekektől tiszta intoná-lást. Azok, akik 3–4 évesen még nem tudnak tisztán intonálni – sok ilyen van, ritka, aki már tud –, egy életre leszokhatnak az éneklésről, ha mindig az orruk alá dörgöljük, hogy „hamis”.
Lázár Katalin középpontjának háttal kell járni: itt azt a felszólítást foglalja magában a dal –
„Lánc, lánc, eszterlánc”, „Cincom-láncom cérna”, „Ispiláng, ispiláng”, „Hej, gerenda, gerenda”, „Elmentem Bécsbe”, „Kis kacsa fürdik” stb. –, hogy kinek, mikor kell megfordulni. A sima futásban semmi szabály nem szerepel, csak futnak, ami a kicsik szerint a helyváltoztatás egyetlen ésszerű módja, és közben mondják: „Fussunk, szaladjunk, hadd lobogjon a hajunk!”
Aztán volt egy lábon ugrálás mindenfajta szabály nélkül: versenyeztek, hogy ki tud tovább ugrálni a másik láb letevése nélkül, vagy ki tud így gyorsabban haladni. Páros lábon ugrálás a szarkatánc, amikor ketten szembeálltak egymással, összekapaszkodtak és úgy ugráltak erre-arra.
1. ábra: Szarkatánc
Ugyancsak jó játék volt a páros szökdelő, amit párosával játszottak: egymás mellé álltak, úgy kapaszkodtak össze: jobb kézzel a másik gyerek jobbját, ballal a másiknak a balját fogták, és a dal közben erre-arra ugráltak. A végén egy ugrással megfordultak egymás felé, a kézfogást nem engedték el.
2. ábra: Páros szökdelő
A páros forgóhoz a szemben állók keresztkézfogással kapaszkodtak össze:
nem tudom, ezt még játsszák-e az óvodában, iskolában, de dal Budapesten már az 1960-as években sem járt hozzá – máshol igen.
3. ábra: Páros forgó
A játékok fontosságát mutatja, hogy némelyik – például a sótörés és a bakugrás – az iskolai testnevelésórákon is helyet kapott. Ez azt mutatja, hogy a mai iskola is szükségesnek tartja a gerinc rugalmasságának megőrzését vagy az ugrás egy fajtájának elsajátítását, amit később talán egyes sportokban – például a távolugrásban – lehet hasznosítani. A sótörést magam az iskolában tanultam meg, de nem mondtunk hozzá semmit. Testnevelésórán feladat volt a szekrényugrás is, ugyanaz, mint a bakugrás, csak egymás helyett a tornaszekrényt ugrottuk át.
A nagyobbak játékaiban már szabályok is lehettek. Ilyen volt az ugróiskola – a számos helyen felrajzolt ábra tanúsága szerint ma is népszerű, de nemcsak egyféle ábrával játszották4 –, az Adj, király, katonát, a verespecsenye, a Hatan vannak a mi ludaink, és még sok más játék.
Vajon mire volt jó mindez? Ha végiggondoljuk, nemigen van olyan mozgás-forma, amit a gyerekek ezekkel a játékokkal ne tanultak volna meg. Az egyen-súlyérzék fejlesztése – a néphagyományban féllábazással, ugróiskolával –, ma is, városban is fontos, csak a testnevelésórákon gerendával történik, ami sokkal ijesztőbb az említett játékoknál, és minden motivációt nélkülöz.
4 Nemcsak az ábrának, a játéknak is több változata volt: lásd Lázár (2002–2008). Erdélyből Gazda Klára (1980), István Lajos és Lázár Katalin gyűjtéseiből az ábrák számos változatát ismerjük: nemcsak téglalapot osztanak különféle mennyiségű kockákra egy vagy két sorban, hanem átlókat is használnak.
Lázár Katalin Hasonlóképpen fontos az egymáshoz való alkalmazkodás, az együttmozgás képességének kialakítása, ami minden körjátékban megjelenik, továbbá hasznos hozzá a szarkatánc, a páros szökdelő, a páros forgó. És nem hanyagolható el az sem, hogy a körjátékban, páros játékokban a gyerekek megfogják egymás kezét:
akik nem jártak óvodába, azoknak később az iskolában ez komoly problémát okoz, nem akarják megfogni a másik gyerek kezét. Sok játékban szerepelt a futás, a végére a gyerekek sokkal boldogabbak voltak, mint azok, akiknek ma az iskolát kell körülfutniuk háromszor. A játék motiválta a kisebbeket-nagyobbakat a mozgásra, egyszersmind a szocializáció eszköze is volt: a gyerekek között kiala-kult a rangsor, amely azonban nem volt állandó, aki az egyik játékban ügyetlen volt és a rangsor végére került, az a másikban az első is lehetett. Ami igen fontos, az az összetartozás tudatának kialakulása: az együtt játszók csapatot alkottak, és összetartoztak, mindig együtt voltak, senki nem érezte magát egyedül és fölösle-gesnek, mindent együtt csináltak. Akik együtt játszanak, azok ma is szorosabban kötődnek egymáshoz, mint a többi gyerekhez például az óvodai csoportban vagy az osztályban.
A hagyományos közösségekben a gyerekek nemcsak a mozgást tanulták meg a játékok segítségével, hanem az eszüket is fejlesztették. Számos olyan játékot ismerünk, amelyhez valamely szellemi tevékenység szükséges: ilyenek a mondo-gatók, hosszabb-rövidebb szövegek, amelyeket el kell tudni mondani. Egye-sekkel konkrét ismereteket is tanulnak, például a számokat 1-től 10-ig („Egy, megérett a meggy”), vagy a hét napjainak nevét és sorrendjét („Hétfőn hetibe”).
Mások „csak” memoriterként szolgáltak, mint az én gyerekkoromban a versek az iskolában, de aztán ez kiment a divatból, hogy ne terheljük szegény gyere-keket. Eredmény: az ifjúság nyelvhasználatának feltűnő szegényedése. Számos olyan esetben is idegen szót használnak, amikor megvan a megfelelő magyar szó (elmegyek shoppingolni), és lassan semmi nem gyönyörű, csodálatos, elragadó, torokszorító, nagyszerű vagy fenséges, még csak nem is szép vagy jó: minden csak „király”, illetve az, ami manapság e helyett éppen divatban van. A szép és helyes kiejtést fejlesztő nyelvtörők is kikoptak a használatból, az artikulálást a gyerekek, fiatalok kétségbeejtően elhanyagolják, viszont egyre többen hadarnak, és a szavakat sem mondják ki rendesen: „valószínűleg” helyett például többnyire
„valszeg” hangzik el5. Eredmény: az idősebbek alig értik a fiatalokat.
Más szellemi játékokkal a gyerekek egyéb szellemi képességeiket fejlesz-tették – persze ez csak a „hozadék” volt, nem a cél. Ezek közé tartoztak a kitalálós játékok, amelyekben vaktában vagy segítséggel kellett találgatni. Ilyenek voltak a kitalálós körjátékok: „Hej, koszorú, koszorú”, „Árva Panni húgom”, „Szedem
5 Érdemes megjegyezni, hogy ez a jelenség nemcsak a magyar nyelv használatában tapasztal-ható: az 1990-es évek elején orosz nyelvű társalgásban gyakran hallottam, hogy „jagorju”.
szép rózsáját” stb. A szembekötősdi és a popsira verős játékok is, amelyekben fel kellett ismerni a csapatnak azt a tagját, aki befogta a szememet, aki rám csapott.
Igen szellemes volt, és nem csekély kreativitást, valamint komoly és széles körű szövegismeretet követelt, a szöveg kitalálása – valamely közmondásé vagy dalszövegé –, amikor a szavakat szétosztották a játszók között, s a kitalálónak rá kellett jönnie, hogy melyikről van szó. Vagy mindenki egyszerre mondja a szót, amit kapott, vagy a kitaláló mindenkit végigkérdez, s a válaszban mindig benne kell, legyen a kitalálandó szövegnek az a szava, amelyet a játszó kapott. Ez nem csekély feladat a kitalálónak, de a kérdésre válaszoló játszónak sem. A felnőtteket is próbára tenné. A kitalálós játékok közé tartozik az Amerikából jöttem játék is, amelyben mozdulatokból kell kitalálni valamely tevékenységet: ma is szívesen játsszák a gyerekek, és az oly népszerűvé vált Activity elődjének is tekinthető.
A szellemi játékok közé tartoznak a rejtő-kereső játékok is, amelyekben egy játszónak az eldugott tárgyat vagy az elbújt többieket kell megtalálnia. Szellemi feladat ez is, hiszen nem úgy történik, hogy elkezd keresni a játéktér egyik végén, és folyamatosan halad a másik végéig. Mérlegelnie kell, hogy hova dughattak valamit a többiek – például a gyűrűsdiben kinek a tenyerében van a gyűrű –, vagy hova bújhattak el, s ha olyan változatot játszanak, amelyben az elbújtak kiverhetik a hunyót („Ipi-apacs”), akkor még azt is számításba kell vennie, hogy érdemesebb-e a hunyóhelytől messzebb keresnie valakit, vagy csak ott ácsorogni a hunyóhely közelében, hátha feltűnik egy elbújt játszó.
A szellemi játékok közé tartozó tiltó játékok közül néhány gazdag szókincset követel. Ilyen pl. a Tiltott szavak játéktípus, amelyben bizonyos szavakat – több-nyire a „fekete”, „fehér”, „igen” és „nem” szavakat, de más szó is lehet tilos –, nem szabad kimondani, egy kérdező pedig úgy tesz fel kérdéseket a játszóknak, hogy a válaszban természetszerűleg ezek forduljanak elő. A válaszoló ügyel arra, hogy kikerülje ezeket: „fekete” helyett mondhat „sötét”-et, „igen” helyett lehet
„persze”, „nem” helyett „dehogyis”, kinek mekkora a szókincse, ki milyen válto-zatosan tud fogalmazni. A tiltó játékok túlnyomó többsége azonban önfegyelmet követel: nem szabad pislogni, megmozdulni, megszólalni, nevetni. Aki megteszi, ami tilos, az vagy ördög lesz, vagy zálogot ad, vagy egyszerűen csak veszít.
A játékok tehát számos olyan jellemvonás kialakításához adtak motivációt, ami ma is kívánatos. Fejlesztették a gyerekek kézügyességét – számos tárgykészítő játék ma is megjelenik az óvodákban –, mozgáskultúráját, szellemi kultúráját, csapattudatát, önbecsülését és helyes önértékelését, leleményességét, kreativitását, önfegyelmét, képessé tették a szocializálódásra, és még pszichológus sem kellett hozzá. Ez volt kultúrájuk alapja, stabil és biztos alap ahhoz, hogy különféle élet-helyzetekben feltalálják magukat, különféle feladatokat jól tudjanak megoldani.
Minderre ma is szükségük van gyerekeknek és a későbbi felnőtteknek egyaránt. Mindez kiegészíthető sok mindennel, amire a mai világban szükség van: olvasással, a magunk és a világ megismerésével (történelem, földrajz, csil-lagászat stb.), az élővilág és a társadalom ismeretével, de jó, hogyha ezek az ismeretek stabil és biztos alapokon nyugszanak.
Lázár Katalin Gondoljunk csak a mai városi világnak a gyerekekkel kapcsolatos problé-máira. A gyerekek görbék, nem tudják kihúzni magukat, a jó Istennek sem akarnak mozogni, csak a számítógép vagy a tévé előtt ülnek, nincsenek bará-taik. Akik olyan játékokat játszanak, amilyeneket az előbb felsoroltam, azok nem fognak ilyen problémákkal küszködni: igen fontos, hogy a játékok közben megszilárdul bennük a mozgás szeretete. Minden gyerek alapvetően szeret mozogni, futkározni, de sokszor mi magunk szoktatjuk le őket róla: nem győzzük fegyelmezni őket, hogy ne ugráljanak, ne szaladgáljanak, inkább csak sétáljanak, illetve üljenek csendben és nézzék a tévét, ne zavarjanak bennünket.
Aztán persze ülnek a képernyő előtt, és nem lehet kizavarni őket a játszótérre.
Visszacsinálni sokkal nehezebb a dolgot, pláne nem azzal az indoklással, hogy nem egészséges, ha nem mozognak. A gyerekeket nem érdekli az egészségük általában: ha megszokják a foci vagy ugróiskola, fogócska vagy métázás helyett a számítógépen játszást, akkor nem fognak mozogni.
A számítógépen is vannak jó játékok, eszemben sincs azt javasolni, hogy a gyerekek azokkal ne játsszanak: azt viszont a leghatározottabban javaslom, hogy a mozgással, futkározással járó, csapatban játszott játékok mellett játsszák őket, és ne helyettük. Persze az egészet feltételes módban kellett volna mondanom:
ha a gyerekek ilyeneket játszanának – stb. Sem törekvést, sem lehetőséget nem látok arra, hogy ezeket a játékokat újra elővennék, csak néhány óvónőt sikerült előadásaimmal és könyveimmel (Lázár, 2002; 2004; 2006; 2008) megfertőznöm, de annak is nagyon örülök.
Befejezésül leszögezhetem, hogy a gyerekek kultúrája a népi játékok nélkül igencsak megváltozott, és nem biztos, hogy előnyösen, mert számos olyan készség kiveszett belőlük, amelynek ma is tudnák hasznát venni.
Felhasznált irodalom
Gazda Klára (1980): Gyermekvilág Esztelneken. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.
Hajdu Gyula (1980): Sportszerű népi játékaink. In: Keszler Mária (szerk.): Magyar népi gyermekjátékok. Ének-zene szakköri füzetek 2. Tankönyvkiadó, Budapest.
85–90.
Lázár Katalin (2002–2008): Gyertek, gyertek játszani I–IV. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest.
Lázár Katalin