J. K. Rowling regénysorozata az 1990-es évek végétől jelent meg és túlzás nélkül állítható, hogy korszakalkotó jelentőséggel bír. A könyv hihetetlen sikere utat tört a
„young adult fantasy” műfaj máig tartó páratlan felfutásának. A kifejezés mindkét részéről tanulmányokat, könyveket írtak már; ha röviden akarnánk meghatározni:
a „young adult literature” nagyon szikáran fordítva ifjúsági irodalmat jelent. A Rowling-féle ifjúsági irodalom azonban nem titkoltan minden korosztályhoz próbál szólni. A „fiatal felnőtteknek” szóló regények pontos behatárolása amúgy is számos problémát vet fel, már rögtön azzal a kérdéssel kezdve, hogy korosz-tályilag hol kezdődik, és hol végződik a fiatal felnőtt. A Harry Potter esetében tovább bonyolítja a kérdést, hogy a szerző bevallottan mindig ahhoz a korcso-porthoz próbál szólni, ahány éves a főhős, így az első kötetek még bátran a gyer-mekirodalomhoz sorolhatók – adott esetben már óvodások számára is élményt nyújtva – míg az utolsó kötetek már kétségkívül közelebb állnak a felnőttek számára írott művekhez, úgy összetettségüket, mint hangulatvilágukat tekintve.
Témánk szempontjából talán még fontosabb, hogy a mű a fantasy alkotá-sokhoz sorolható. Ez az irodalmi műfaj a 19–20. század fordulóján indult útjára, jelentős hangsúlyokat a század közepén kapott, nem utolsósorban John Ronald Reuel Tolkien működésének köszönhetően, igazi virágkora azonban a 20. század utolsó évtizedeiben köszöntött be és máig nagyon népszerű. A fantasy a sci-fi mellett a fantasztikus irodalom egyik stílusirányzata, de „míg a sci-fi a racionalizmus, a technológia, a tudományok fejlődésének, az ember tudomány általi – nem feltétlenül pozitív jelentésű – mindenhatóvá válásának kérdéseivel foglalkozik hangsúlyozottan modern világokban játszódó történeteiben, addig a fantasyra pontosan a modernség és a technikai civilizáció elutasítása a jellemző, valamint az irracionalizmus, a transzcendentális elemek és a misztikum iránti vonzalom.” (Varjú, 1991).
Azaz, míg a sci-fi határozottan a racionalizmus talaján áll, addig a fantasy azt éppen elutasítja, a racionális szabályok felrúgásával alkot új világokat. Nem fogadja el a realizmust, visszanyúlik a felvilágosodás előtti időkhöz, amikor az emberi mentalitás alapvetése volt a tudományosan megmagyarázhatatlan, transz-cendens valóságba vetett hit. Feltételezi egy realitáson túlmutató világ létezését, amely azonban adott esetben organikusan kapcsolódik mindennapjainkhoz, befo-lyásolja, nem ritkán szabályozza azt. Mint ilyen, szabadon táplálkozik a mitolo-gikus elemekből, a közös ókori és középkori kultúrkincsből. A középkori ember
Belovári Anita civilizációját „megkülönböztette a miénktől az a meglátás, hogy a túlélés gyakor-latán túl az élet értelme egy másik, különálló valóságban rejtezik – a szellemek, lények és magasabb erők Másvilágában. A mindennapi élet gyakorlati dolgait legjobban a józan ész és a logika segítségével lehetett megoldani. Azonban a válasz azokra a mélyebb kérdésekre, hogy miről is szól az élet, nem a racionális gondolkodásban, hanem a képzelet birodalmában rejlett.” (Bates, 2005. 81. o.).
Sokan sokféleképp próbálták magyarázni a Harry Potter páratlan sikerének titkát. A különféle tudományok képviselői gyakran villantják fel saját területük paradigmáit a titok megfejtéséhez. Könnyen belátható tehát, hogy az alábbi cikknek sem a terjedelme sem a tematikája nem teszi lehetővé, hogy erre a kérdésre mindenre kiterjedő választ adjon. Azonban – és talán megbocsátható, hogy jómagam is a saját tudományterületemen belül keresem a megoldást – megpróbálhatom érinteni a siker egy aprócska szegmensét, egy bizonyos szöveg-értelmezésen keresztül. Mivel a jó szöveg arról ismerszik fel, hogy számtalan különböző értelmezése lehetséges, álljon itt egy bizonyos próbálkozás, amelynek fő célja a gondolatébresztés, a biztatás a továbbgondolkodásra.
Gondolatmenetem alapjául a fentebb már említett közös kultúrkincs szolgált.
A sorozat elkötelezett olvasójaként és művelődéstörténészként nem tudtam nem észrevenni a műveltségelemek elképesztő gazdagságát, amellyel Rowling műveit árnyalja. Az (olykor sajátos értelmezésű) történelmi tények, mítoszok, középkori hiedelmek és babonák kimeríthetetlen tárházából merítkezik, azokat hihetetlen ötletességgel és széles spektrumban tálalja.
Márpedig a kultúra és annak „kincsei”, azon kívül, hogy az érdeklődő és nyitott olvasó számára állandó intellektuális izgalmat és élvezetet jelentenek, sokkal mélyebb jelentőséggel bírnak. Carl Gustav Jung szerint közös kulturális emlékeinket születésünk óta magunkkal hordozzuk, más értelmezések a nevelte-tésben, szocializációban látják az elsajátítás gyökerét (Jung, 2000). Akárhogy is a kultúra közösséget teremt, az együvé tartozást jelenti, identitásképző funkciója van. Felismerjük egymást közös kulturális emlékeinkről, hagyományaink felidé-zése az ismerősség érzetét kelti, esetünkben újabb élménnyel gazdagítva a könyv olvasásának amúgy is élvezetes folyamatát.
A példa, amellyel erre a sajátos írói eszközre rá szeretnék mutatni, a fekete kutya motívuma, amely egyike a legalaposabban és legötletesebben kidolgozott szimbólumrendszereknek a műben.
Vizsgálódásunk középpontjában természetesen Sirius Black áll, Harry Potter titokzatos keresztapja, aki alakváltóként nagytestű, fekete kutyává képes változni.
A (fekete) kutya szimbolikája azonban sokkal több mindenről is szól ebben a regényben, mint az ő személyéről. Számos kutya szerepel a műben (Bolyhoska, a háromfejű őrkutya, az alvilág őrzőjének, Kerberosznak egyértelmű megidézése, Tapmancs természetesen, Sirius Black megtestesülése és a hűség példájaként Agyar, Hagrid kutyája és Ron patrónus alakja, a terrier), és mindegyik
megjele-A kutya mint szimbólum
A kutya a középkor szimbolikus gondolkodásában és az abból fakadó néphagyo-mányokban kettős – egymásnak látszólag ellentmondó – formában is megjelenik.
Egyaránt roppant erős hiedelem köti őt a halálhoz és a hűséghez. Számos ókori mitológiában is megjelenik, mint a túlvilág, a halál attribútuma. Ebben a szerepben tűnik fel például az egyiptomi vallásban, mint Anubisz alvilági isten kísérője; egyes feltételezések szerint a kutya maga Anubisz, amennyiben sakálként és kutyaként is ábrázolták. Korai egyiptomi vallási képzetek egyesek szerint Anubiszt a Sirius csil-lagképpel is összekötötték. A kutya hasonlóképpen jelenik meg az antikvitásban is, mint Hádész, az alvilág urának házőrzője, Kerberosz (lásd fent) készségesen beenge-dett mindenkit az alvilágba, de a bejáratnál még elszántabban őrizte a kijáratot, így a kifelé vezető út már erősen kétségessé vált (Zamorovskẏ, 2001). Az őrködés és az éber szigorúság, valamint a föld és az alvilág hatalmának, a halál kérlelhetetlensé-gének megtestesítője (Pál és Újvári, 2001). Ismeretes még Hekaté holdistennőnek, a sötétség, éjszakai látomások, szörnyek és a varázslás istennőjének kísérőjeként.
Hekaté a kísértetek úrnője is, éjszakánként kutyáival kíséri a szellemeket. A közép-kori hagyományban a boszorkányokkal kötötték össze alakját, így a kutya, mint a boszorkányok társa is megjelent. „Boszorka-had áldoz a sápadt Hekatének.” (Shakes-peare, 1981. 37. o.) – idézi rémálmát Macbeth. Mint arra később még kitérek, a skan-dináv mitológiában is kutya őrzi az alvilágot és kíséri a túlvilági erőket.
Mindezen negatív, hátborzongató képzetekkel szemben ott van a hűség, mint a kutya legfontosabb tulajdonsága. Persze a fenti példák is összefüg-gésbe hozhatók a hűséggel, mégsem keltenek kimondottan kellemes érzést az emberben. A hűség, mint pozitív tulajdonság, majdhogynem az előzőek ellenté-teként jelenik meg. Számos gyönyörű példa áll rendelkezésünkre az irodalomból, álljon itt egy szép részlet, amelyben a kutya a hűség jelképe maga:
„Argosz, az eb, hát tetvekkel tele nyúlt el a földön.
S most, meglátva, hogy ott van a közelében Odüsszeusz, Farkcsóválva tekintett rá s a fülét lekonyítva;
arra azonban, hogy közelebb csúszhasson urához, nem volt benne erő.”
(Homérosz, 1986. 283. o.)
A fekete kutya a néphagyományban
Sirius Black alakváltó. Animágus, ahogy a regényben nevezik, annak a tudásnak a birtokosa, ami lehetővé teszi, hogy felvegye egy állat alakját. Nagyon röviden utalnék itt arra, hogy a képesség megszerzésének vizsgálata egy újabb irányba vihetné el elmélkedésinket (amely gondolatfutam végigvezetésére itt természetesen nincs idő és alkalom), nevezetesen a veleszületett és a tanulható mágia kérdéséhez.
Belovári Anita A középkori hagyomány mindkettőt ismerte, a Harry Potterben pedig bájosan ötvöződik a modern, racionalista felfogással: a mágikus képesség itt veleszületett, azonban továbbfejlesztéséhez természetesen tanulásra van szükség, amelyről a jól szervezett mágikus közoktatás gondoskodik. Az animágia képessége a regényben tanulható, míg a hozzá hasonlatos metamorfmágia (a külső megváltoztatásának képessége) veleszületett tulajdonság. Esetünkben Sirius Black hosszú éveket áldo-zott rá, hogy elsajátítsa az animágia tudományát.
Az alakváltozás széles körben ismert néprajzi hagyomány. A magyar néprajz főképpen mitológiai mesemotívumként tartja számon, számos formája ismert.
Lehetséges például valamiféle segítőtárgy igénybevételével (madártoll, szőrszál stb.) Szintén gyakori eset, amikor a hős halála után vált alakot és hallá, arany-almafává stb. változik. Számunkra a harmadik típus a fontos, nevezetesen: a varázslók és boszorkányok külső segítség igénybevétele nélkül is képesek állattá alakulni. Az „állattá való átváltozás és az ilyen alakban való utazás, küzdelem arra vall, hogy a küzdő felek felsőbbrendű lények” (Ortutay, 1977. 59.o.). Ez pedig két nagyon fontos dologra mutat rá: az egyik, hogy a boszorkányok és a hétköznapi emberek közötti különbség egyik eleme éppen az alakváltásra való képesség, a másik pedig maga az alakváltás motivációja: olyan tudás/tulajdonság megszerzése, amely a hétköznapi ember képességei fölé emeli az alanyt.
Ez a nagyon erős hagyomány megjelenik a kelta-angolszász mitológiában is: „Az igazi Középföldén az a hiedelem járta, hogy egyes emberek alakjukat és szellemüket emberiből állativá tudják változtatni. Küllemük, hangjuk és viselke-désük olyanná vált, mint az állatoké. Némelyikük varázsló volt és boszorkány, aki azért változtatta az alakját, hogy megszerezze az állatok tudatát, bölcses-ségét és furfangosságát. A nagy harcosok pedig azért vették föl tekintélyes állatok alakját, hogy a csatában hasznosíthassák harci erejüket.” (Bates, 2005.
150. o.). Esetünkben Sirius azért tanulta ki az animágiát, hogy barátján segítsen, azért választotta a nagytestű kutya alakját, mert az alkalmas volt arra, hogy adott esetben egy vérfarkast is megzabolázzon. Ez a tudása pedig később is igen prak-tikus eszköz számára, hiszen például ez teszi lehetővé számára, hogy véghez-vigye a lehetetlent, megszökjön az Azkabanból.
A fentiekben rámutattam a kutya szimbolikus jelentésére. Még ennél is fonto-sabb azonban témánk szempontjából a „fekete kutya” a Brit szigeteken mélyen beágyazódott és ma is élő hiedelme. A folkloristák által begyűjtött megfigye-lések nagy része származik a 20. századból, némelyik közülük egészen friss (Trubshaw, 1996a) sőt, ma is témát jelentenek ezek az észlelések, akár a napi sajtóban is1 (Wright, 2014).
1 A cikk végén felhívás olvasható az észlelések bejelentésére: Have you seen a black dog? Mark Norman is collecting stories of sightings, and you can reach him at M.Norman@exeter.ac.uk.
A fekete kutya hiedelem számos néven ismeretes a Brit szigeteken, számunkra főleg az a néhány tanulságos, amely egyértelműen alátámasztja – ha kétségeink lennének, ami nehezen hihető –, hogy Rowling Sirius Black figuráját erre a népi babonára építette rá. A számos – régiónként eltérést mutató - névváltozat2 közül tehát a Grim (Rowling ezt az elnevezést használja az angol eredetiben, magyarul ez jelenik meg az elmés Zordó fordításban), illetve a Padfoot (magyarul Tapmancs, Sirius Black egyik ál/bece/neve). Akármelyik néven hívjuk azonban, a „jelenés” jól körülírható jellemzőkkel rendelkezik, amelyek – kisebb változa-tokkal – jelentős azonosságokat mutatnak szerte a Szigeteken.
A hiedelem elterjedtségét és ismertségét mutatja, hogy az angol irodalomban is gyakran feltűnik. A legismertebb feldolgozás ezek közül – méltán, hiszen az egész mű erre épül – Arthur Conan Doyle A sátán kutyája című regénye. Megje-lenik az állat például Charlotte Brontë Jane Eyre című művében, mint a férfi főszereplő igen hatásos felvezetése. A kontinensen sem volt ismeretlen a jelenés, jelzi, hogy Goethe Faustjában a Sátán első alkalommal fekete kutya képében jelenik meg. Gyakran emlegetett példák még: Bram Stoker Drakulája, illetve Robert Louis Stevenson Kincses sziget című regénye, ez utóbbiban egy személy megnevezésében (és sorsában) köszön vissza a baljós fekete állat. És most már természetesen Rowling Harry Pottere is feliratkozott erre az illusztris listára.
A fekete kutya tehát egy népi hiedelem, egy képzeletbeli lény, amelynek legfontosabb jellemzői a Harry Potterből is kiolvashatóak. Egy nagy testű, fekete kutyáról van szó, szőre gubancos, szeme hatalmas, tüzesen szikrázik vagy vörös, esetleg zöld fényben játszik. Egyes beszámolók ettől eltérhetnek, esetleg véres a szőre, Yorkshire-ben pedig a források környékén kísértő Guytrash lába úszóhártyás és járása közben csobbanó hangot hallat (Trubshaw, 1996a). A kutya általában éjszaka jelenik, források, kapuk, keresztutak, elhagyatott ösvények őrzőjeként. A szellemállat egy bizonyos típusa gyakori a templomok és főleg temetők körül. Ennek a típusnak feladata a megszentelt hely őrzése. Összefüg-gésbe hozzák régi hiedelemmel, amely szerint a temetőben elsőként eltemetett lélek, mint a hely védelmezője, szellemjárásra kényszerül. Ezért egy régi szokás szerint, gyakran áldoztak kutyát a temetők felszentelésekor, így megvédve az embereket a kellemetlen feladattól. Ez az eljárás rímel egy skandináv módszerrel, amely esetében a létrejött teremtményt Kirkogrimnek hívták (Trubshaw, 1996b).
A leírások meglehetősen egyöntetűen megegyeznek abban, hogy a kutya rendkívül félelmetes, kísérteties, vérfagyasztó. Funkcióját tekintve egyébiránt nem mindig rosszindulatú, néhanapján védelmezőül szolgál a magányos éjszakai utazónak, akit hazakísér, majd eltűnik; ugyanakkor nem ez a domináns
tulajdon-2 Black Shuck, The Gurt Dog, Padfoot, Barguest, Hairy Hound, Yeth Hound, Grim, Moddey Dhoo, Cù Sìth, Devil’s Dandy Dog (Dando), Whist Hound, Barguest, Black Shag, Padfoot, Hooter, Guytrash, Trash, Skriker, Mauthe Doog, Pooka stb.
Belovári Anita sága. Az összegyűjtött észlelések nagy többsége szerint a fekete kutya megjele-nése a halál előjele. Azaz baljós ómen. A halál elérheti azt, aki látta, annak egyik rokonát, esetleg, akit megérint. Sőt egyes esetekben a halott szelleme a fekete kutyában él tovább, különösen, ha az illető gyilkosság áldozata lett. Ahogy Rowling megjeleníti:
– A Zordót, gyermekem, a Zordót! – kiáltotta Trelawney.
– A temetőkben kísértő óriási szellemkutyát! Ez egy ómen, gyermekem, a legrosszabb ómen – a halál előjele!”
(Quaile,2013)
Ahogy a fentiekben kitértem rá, a halál és a kutya összekapcsolása nagyon régi motívum ez európai hiedelemvilágban. Különösen szép példája fejlődött ki azonban a germán-skandináv mitológiában, és ennek igen erőteljes hatására a Brit szigeteken is, ahol ezeket a hatásokat a kelta hagyomány is felerősíti.
Ahogy maga Rowling vall a jelenségről: „Anglia fantasztikus folklórtradícióval bír, mivel minket annyian megszálltak.” (Kende, 2001. 20. o.). Itt nyilvánvalóan nem modernkori eseményekre utal, hiszen az utolsó sikeres idegen megszállási kísérlet Angliában 1066-ban a normann invázió volt. Ha kifordítjuk az állítást:
azóta az angol folklórt nem érte domináns behatás, talán ennek is köszönhető, hogy e korai hagyományok ilyen tisztán megmaradtak.
A Kirkogrim párhuzamra fentebb már utaltam, azonban jó okkal feltételez-hető, hogy a fekete kutya hagyománya szélesebb összefüggésben is a skandináv mitológiából ered. Ezekben az északi mondákban jelenik meg a Rowling (és az angol hiedelmek) Grimjének feltételezhető őse: a Garm. A Garm maga volt a pokol kutyája, elsőrendű és átvitt értelemben egyaránt. A Garm ugyanis, hason-lóképp egyiptomi és görög rokonaihoz, az alvilág bejáratát őrizte. Hel kutyája volt ő, az alvilág úrnőjéé, a rosszindulatú Loki isten leányáé. A Hel azonban nem csak az úrnő, hanem maga a hely elnevezése is: „A közönséges halandók a Helbe jutnak haláluk után, e név az angol hell, német Hölle szóban pokol jelentésben maradt fenn.” (Bodrogi és mtsai, 1985. 212. o.). A bejáratnál, a Gnipahellir barlangnál van kikötve a pokolkutya, amikor elhagyja ezt a helyet, az az Istenek Végzetének egyik jele: „Ezenközben elszabadul a Garm kutya is, amely a Gnipahellirnél volt kikötve, pedig ő a legrettenetesebb teremtmény.”
(Bernáth, 2005. 113. o.). A hatalmas kutyának véres volt a szügye, ami, ha a görög mitológia Kerberoszát párhuzamnak tekinthetjük, azoknak a halottaknak a vére, akik megkísérelték a Helből, az Alsó Világ legmélyebb szintjéből való szökést.” (Bates, 2005. 163. o.).
Nem elválasztható a fekete kutya/pokolkutya egy másik – szerte Nyugat-Európában ismert – középkori hiedelemtől: a vad/ádáz vadászattól. Legismertebb
Angolul: Wild Hunt stb. A sereg rémisztő kísértetekből állt. „A rémisztő kép arra szolgált, hogy figyelmeztesse az embereket, csak bűneik leküzdésével kerül-hetik el a pokol kínjait.” (Le Goff, 2012. 196. o.). Bár ennek alapján kimondottan keresztény hiedelemnek tűnik, valójában már a kelta hagyományban is szerepel, eredete Gwyn ap Nuddhoz, a vad vadászhoz vezethető vissza, „aki démonlovon lovagol, és éjszakánként elhagyatott helyeken vadászik egy falkányi fehér testű és vörös fülű pokol kutyája kíséretében.” (Bates, 2005, 159. o.).
Az 1127-es Angolszász Krónika már árnyalatnyival másképpen fogalmaz: „A vadászok feketék voltak, nagyok és szörnyűek, fekete lovakon és fekete kecske-bakokon ültek, kopóik pedig éjfeketék voltak, csészealjnyi kimeredt szemekkel és szörnyűségesen.” (Bates, 2005. 159. o.). Ezek a lovasok élő lelkekre vadásztak, azaz szintén a halált szolgálták.
Egy gyerekkönyvhöz képest már sokat beszéltünk a halálról – bár soha ne feledjük, ez valójában „ifjúsági regény”, bizonyos elemeinek feltárása inkább a kamasz korosztály számára hasznos és érdekes. Persze kérdéses, hogy a mű maga igazolja e a fentiekben kifejtett erős halálközpontúságot. A hűség és a halál fekete kutyához kötődő szimbolikájának kettőssége több szinten is megjelenik a regényben. Részben természetesen a már említett módon: a sötét, halálhoz kötődő kutyaábrázolás példája Sirius Black maga. Black emberi formájában is visszatükrözi szoros kapcsolatát a halállal:
„Az alak olyan volt, mint egy két lábon járó holttest. Derékig érő csimbókos haja félig eltakarta halálfejszerű, vigyorgó arcát. Állkapcsára és pofacsont-jára mintha rászáradt volna a viaszsárga bőr; csak a sötét szemüregek mélyén
megcsillanó fény jelezte, hogy él. Sirius Black állt előttük.”
(Rowling, 2002. 310–311. o.)
És nem csak a külseje árulkodott belső tragédiájáról. Sirius Black majdnem egy teljes köteten keresztül kimondottan negatív figuraként sejlik fel, ámbár fizikai valójában alig-alig jelenik meg. „Ő a megtestesült, megrögzött, fondor-latos és félelmetes, gonosz, becstelen és gyilkos ellenség. Ezt az írónő egyér-telműen vezeti fel, semmihez kétség sem férhet.”(Kende, 2001. 125. o.). Maga a halálos fenyegetés, amely mindenki szerint Harryre nézve a legveszélyesebb.
Feltételezett indoka a gyilkolásra azonban ekkor is a hűség lett volna. A hűség Voldemorthoz. S mindezt természetesen felerősíti a tény, hogy Sirius Black – nem meghazudtolva nevét – fekete, fekete kutya. Márpedig a fekete szín szimbó-lumként csak tovább hangsúlyozza a halál közelségét: „Az ősi sötétség, a káosz, az éjszaka, a feneketlen, titokzatos mélység, a világűr jelképe. A színekben kife-jeződő élet ellentéte, a halál szimbóluma. A szégyen, a bánat, a lemondás színe, a gyász kifejezője; számos hagyományban a gonosz erőkhöz kötődik.” (Pál és Újvári, 2011. 114. o.).
Aztán minden gyökeresen megváltozik. Sirius Blackről kiderül, hogy épp az ellenkezője igaz rá, mint amit vélelmeztek róla. A tökéletes fordulat egy-egy
Belovári Anita szereplő megítélésében, mint írói eszköz, többször is előfordul a sorozatban. A három leghangsúlyosabb példa: Sirius Black, Alastor Mordon (valójában Barty Kupor, az ifjabb) és Perselus Piton. Rowling láthatólag előszeretettel fordul ehhez a módszerhez. Bizonyítja, hogy semmit sem szabad elhinnünk, ami látszólag egyértelmű, bármi megtörténhet és annak az ellenkezője is. Remek módja a feszültség, a bizonytalanság fenntartásának.
Sirius Black szerepe tehát átértékelődik. Ami marad: a hűség. A hűség, amely ebből az új szemszögből immár végletesen pozitív tulajdonság. Sirius Black a James Potterhez fűződő végtelen hűségének és elkötelezettségének köszönhetően lett a halál „jegyese”. A Potter családért bosszút állt, így került az Azkabanba, a börtönbe, ahonnan ember nem került ki élve. 12 évig tengődött élőhalottként és ebből az állapotból csak az tudta kimozdítani, hogy rádöbbent: Harry Pottert veszély fenyegeti. Ekkor, kihasználva alakváltó képességét, vállalva a halálos kockázatot, megszökik és innentől kezdve élete egyetlen célja, hogy megvédje Harryt és egyúttal beteljesítse a megkezdett bosszút. Mindezen motiváció pedig szinte törvényszerűen vezet végül valóban bekövetkező korai haláláig. Sirius Blacket végig körüllengi az elmúlás közelsége. Valójában ennek köszönheti a halálát. Mindezzel ugyanis ő is tisztában van, ha úgy tetszik minden mindegy
Sirius Black szerepe tehát átértékelődik. Ami marad: a hűség. A hűség, amely ebből az új szemszögből immár végletesen pozitív tulajdonság. Sirius Black a James Potterhez fűződő végtelen hűségének és elkötelezettségének köszönhetően lett a halál „jegyese”. A Potter családért bosszút állt, így került az Azkabanba, a börtönbe, ahonnan ember nem került ki élve. 12 évig tengődött élőhalottként és ebből az állapotból csak az tudta kimozdítani, hogy rádöbbent: Harry Pottert veszély fenyegeti. Ekkor, kihasználva alakváltó képességét, vállalva a halálos kockázatot, megszökik és innentől kezdve élete egyetlen célja, hogy megvédje Harryt és egyúttal beteljesítse a megkezdett bosszút. Mindezen motiváció pedig szinte törvényszerűen vezet végül valóban bekövetkező korai haláláig. Sirius Blacket végig körüllengi az elmúlás közelsége. Valójában ennek köszönheti a halálát. Mindezzel ugyanis ő is tisztában van, ha úgy tetszik minden mindegy