Szórványos híradások a hungarus szellemiségű Magyarország első nyelvtanulóiról Az iskoláztatás még nem volt természetes velejárója a mindennapi életnek, és persze nem is

részesülhetett benne mindenki, inkább azok kiváltsága maradt, akik papi, kántori, illetve különböző hivatalnoki pályára készültek. Az alsó fokú káptalani iskolákban még anyanyelvi közvetítéssel tanulták a kisdiákok a latin nyelv, a grammatika és a logika alapelemeit, de magasabb szinteken is megmaradt az anyanyelv, mint nem hivatalos segítség. Erről tanúskodnak például a 14. és 15. századból ránk maradt töredékes nyelvemlékek, pl. az 1300-as évek közepéről származó Königsbergi Töredék, amely az eredeti latin szöveg mellé írt, mintegy 30 soros magyar bejegyzést tartalmaz, az 1400 elejéről származó Schlängi Szójegyzék, a latin szavakhoz írt 2140 magyar megfeleltetéssel.

Az első, tudatos nyelvtanulóra utaló szövegemlékünk pedig Rotenburgi János deák saját használatára készült magyar nyelvmestere, amely 1418 és 1422 között íródott. Ez valójában nem nyelvkönyv, inkább a szójegyzékekhez áll közel, hiszen olyan szavakat és kifejezéseket tartalmaz magyarul és németül vagy latinul egy latin grammatika lapjaira írva, amelyek a mindennapokban hasznosak lehettek egy Budán tanuló, német anyanyelvű diák számára.³⁸ Néhány példa az említett nyelvemlékből: „Thiet he es” [Tied-e ez?], „ette bart” [adj te bort],

„necket Soloc” [neked szólok] stb.³⁹

A 15. század közepéről származik Enea Silvio Piccolomini reneszánsz szellemiségű oktatókönyve, amelyet a fiatal V. László magyar és cseh király számára állított össze Tractatus de liberorum educatione címmel. Nevelési elvei között szerepel a testi és erkölcsi nevelés fontosságának, a játék - tanulás - pihenés arányosságának a kifejtése, a latin nyelv

37 Kosáry Domokos, 1984. 806-807.p.

38 Az említett nyelvemlékekre vonatkozóan lásd: Molnár József - Simon Györgyi: Magyar nyelvemlé-kek. Bp. 1980. 50-65.p.

39 I.m. i.h.

tökéletes elsajátításának követelménye, valamint az, hogy az uralkodónak nemcsak a latin nyelvet kell ismernie, hanem alattvalói nyelvét is. Erre a következő módszert javasolja:

„Környezetedben igazmondó, tiszta erkölcsű, szemérmes, szerény ifjak legyenek, akik egyúttal egészségükre is tudnak vigyázni... Egyik közülük magyarul, másik németül, harmadik csehül beszéljen, latinul azonban mindnyájan tudjanak, és felváltva, hol az egyikkel, hol a másikkal társalogjál. Így azután könnyűszerrel, fáradság nélkül, játszva megtanulod mindezeket a nyelveket, és abba a helyzetbe jutsz, hogy minden alattvalóddal saját nemzeti nyelvén tudsz beszélni. Hidd el, nincs semmi, amivel a fejedelem népének szeretetét oly könnyen megnyerheti, mint nyelvének biztos használatával.”⁴⁰

Az 1500-as években egyre több anyanyelvű kiegészítés jelenik meg az európai iskolákban általánosan használt latin grammatikákhoz, olvasókönyvekhez: magyar, német stb.

kommentárokkal látták el a híres Doctrinale-t, magyar szentek legendáival egészítették ki Jacobus de Voragine legendáskönyvét, Krakkóban 1527-ben magyar szövegrészeket is tartalmazó kivonatot készítettek a Donatus-féle tankönyvből, amelyben megjelennek az első magyar nyelvtani terminus technicusok, az olvasási-szótagolási gyakorlatot pedig a Miatyánk és az Üdvözlégy segítségével végzik.⁴¹ Egyre-másra jelennek meg a bibliafordítások, s néhány szerző megpróbálkozik a magyar nyelv - egyelőre latin nyelvű - leírásával is. Az anyanyelv térhódítása az oktatásban a reformációnak volt köszönhető. A leendő magyar értelmiség protestáns hitre tért képviselői az új szellemiségű egyetemeket látogatták Wittenbergben, Heidelbergben, Utrechtben, Leydenben, Oxfordban stb. Itthon megszervezték saját iskoláikat többek között Debrecenben, Sárospatakon, Nagyenyeden és Kolozsváron. Közülük kerültek ki többek között az első magyar grammatikák szerzői is.

1. 3. A magyar nyelv belső felfedezése

A latin iskolázottságú filológus-teológus értelmiség megpróbált ekvivalenciákat keresni a latin és az anyanyelve között. Erre számos rövidebb-hosszabb terjedelmű szövegemlékünk utal. Az idegen nyelvű sorok mellé írt megjegyzésektől az első magyarnyelv-leírásokig azonban még hosszú utat kellett megtennie a magyar tudományosságnak.

A 16. századtól folyamatosan megjelenő nyelvleírások bemutatását és típusba sorolását segíti Balázs János felosztása:

a) az első típusba azok a grammatikák tartoznak, amelyekben a latin szöveget valamely vulgáris nyelven írott magyarázatok egészítik ki;

b) a következő lépcsőfokot a kétnyelvű grammatikák megjelenése jelenti; ezekben a latinnal szinte egyenrangú a nemzeti nyelv szerepeltetése;

c) a kezdeti magyar nyelvleírások között azok a latin vagy magyar nyelven írott grammatikák képviselik a legfejlettebb változatot, amelyek még a latin kategorizálás hatása alól nem tudtak kiszabadulni ugyan, de már megfigyelhető bennük a nyelv belső felfedezése.”⁴²

40 Idézi Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon. 996-1777. Bp. 1981. 95.p.

41 Vö. Mészáros István, i.m. 160-162.p.

42 Vö. Balázs János: A nemzeti nyelvek nyelvtanirodalmának kialakulása. In: Nyelvi rendszer és nyelvhasználat. Szerk. Balázs János. Bp. 1988. 24.p. (első közlés: Magyar Tudomány, 1956. 313-322.p.

Az első jelentős mű szerzője Sylvester János. A tudománytörténetben a híressé vált Grammatica Hvngarolatina közvetlen előzményének a Rvdimenta Grammatices Donati-t tekintjük, amely 1527ben jelent meg Krakkóban három nyelvű magyar, lengyel, német -magyarázatokkal, és a fenti tipológia szerint az első kategóriába tartozik: Amint a mű címéből is sejthető, felépítése a klasszikus, donatusi felosztásra alapul, bár a magyar nyelv természetét felismerve, sokszor eltért a hagyományos kategóriáktól pl. a birtoklás kifejezőeszközeinek, a névelőnek, az esetragoknak, valamint a határozott igeragozás bemutatása során.⁴³

Következő műve, a Balázs János tipologizálása szerinti második csoportba tartozó Gramma-tica Hvngarolatina 1539-ben jelent meg. Többen vitatták, hogy latin vagy magyar nyelvtanról van-e szó. Szathmári István szerint⁴⁴ a hangsúly a magyar nyelv leírásán van, a latint inkább kiindulópontként, használja. A kortárs itáliai, angol, francia szerzőkhöz hasonlóan ő is igazolni akarja, hogy nemcsak a három „szent nyelv”, a latin, a görög és a héber foglalható szabályokba, hanem a vulgáris nyelvek - tehát a magyar - is. Éppen ezért magát a grammatika műfaját is a gyakorlat oldaláról közelíti meg: a helyes beszédre és írásra kíván tanítani. Ehhez megalkot egy helyesírási rendszert és felhívja a figyelmet a magyar stílus követelményeire is.

Sajnos mindkét könyve viszonylag rövid idő alatt feledésbe merült, mert a Rudimenta nem jelent meg többször, a Gramatica Hvngarolatina pedig nem terjedt el az iskolákban⁴⁵.

Közel ez utóbbival egyidőben, de valószínűleg tőle teljesen függetlenül látott napvilágot Dévai Bíró Mátyás Ortographia Vngarica című könyve, amely az első teljesen magyar nyelvű leírása nyelvünknek. Kidolgozott egy helyesírási rendszert, szabályokba foglalta az alkalma-zási lehetőségeket, emellett foglalkozott a magyar hangtan és alaktan sajátosságaival is.

A 16. századi nyelvleírások mellett meg kell említenünk a szótárirodalmat, amely szintén bizonyítja a magyar nyelv belső (és külső) felfedezését, s amelynek köszönhetően az igen negatív „barbár” jelzőt lassan az „ismeretlen”, „rokontalan”, „érdekes” minősítések váltották fel. Murmellius háromnyelvű, latin-német-magyar szótára az első a sorban (1533), majd Calepinus latin-magyar szótára (1585) és Verancsics Faustus ötnyelvű szótára következik, a Dictionarivm qvinqve nobilissimarum Evropae Lingvarum, Latinae, Italicae, Germanicae, Dalmaticae, et Vngaricae 1595). A fentiektől némiképpen eltér „Baldi Bernardin magyar-olasz szótárkája 1583-ból. A szótár A-tól GY-ig terjed, s a jelek szerint a sok nyelvet ismerő olasz hallás után jegyezte le a szavakat. A legfontosabb, a mindennapi életben leghaszná-latosabb szavakat tartalmazza. Valószínűnek látszik, hogy szerzője beszélni akart megtanulni.

A szótár afféle minimumszótárnak tekinthető. /.../ Hogy a szerző beszélni akart megtanulni, nem különösebben meglepő. Korábban említettük, hogy a XVI. század második felében a magyar nyelv úgyszólván diplomáciai nyelv volt a török és a bécsi udvar között. Bizonyára abban az időben, a török háborús mozgalmak korában, sokan tanulhattak és tudhattak magyarul.”⁴⁶

Az első, a nyelv minden elemére kiterjedő magyar nyelvtant a zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert jelentette meg, Novae Grammaticae Ungaricae succinta Methodo comprehensae, et

43 Vö. I.m. 33.p.

44 Vö. Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Bp. 1968. 91.p.

45 A Sylvester-féle grammatika utóéletével, kritikai fogadtatásával és értékelésével foglalkozik Éder Zoltán: Sylvester Grammatikájának utóéletéről c. tanulmánya. Megjelent: Bp. 1990. Dolgozatok 19. sz.

46 Hegedűs József: A magyar nyelv összehasonlításának kezdetei az egykorú európai nyelvtudomány tükrében. Bp. 1966. 76.p. [Nyelvtudományi Értekezések 56. sz.]

perspicuis exemplis illustratae. Libri duo címmel 1610-ben. A könyv célja az, hogy rendsze-rezze az anyanyelv normatív nyelvtani szabályait, és így az idegenek számára is hozzáférhe-tővé tegye. A nyelvtudomány akkori művelői már próbálkoztak a nyelvek összehasonlításával, eredetük feltárásával. A magyar nyelvről gondolkodó tudósoknak azonban rá kellett jönniük, hogy a magyar esetében nehéz lenne a héberből levezetni az eredetet, így az óvatosabbak -mint Szenczi Molnár is - inkább úgy nyilatkoztak, hogy nem állapítható meg sem a nyelv eredete, sem pedig rokonsága. Szathmári István fentebb már idézett művében az alábbiakban foglalja össze jelentőségét:

„1. A „Novae Grammaticae ... libri duo” az első magyar nyelvtan, amely a latin grammatika befolyásától ugyan nem mentesen, de immár a vulgáris nyelv rendszerének, sajátságainak a bemutatását tűzi ki feladatául, s ilyenformán a vulgáris nyelvek nyelvtanirodalmában a harmadik, legfejlettebb fokot képviseli. Továbbá: ez az első teljes magyar nyelvtan, amelyben megjelenik a mondattan is.

2. Szenczi Molnár e művében - az előző enemű munkákhoz viszonyítva - nyelvünknek sok újabb hangtani, helyesírási, alaktani, mondattani, sőt stilisztikai sajátságát ‘felfedezi’ és rögzíti, többször megadva a használatukra vonatkozó szabályt vagy elgondolást is.

3. Ez a grammatika több elődeinél abban is, hogy sok, elterjedt, továbbá már kiszorulóban vagy még csak alakulóban levő hangtani és alaktani változatot közöl. Igaz, hogy jobbára minősítés, nyelvhelyességi vagy nyelvhasználati megjegyzés nélkül. Ez utóbbi negatívumot azonban lényegesen enyhíti az a körülmény, hogy Szenczi Molnár rendkívül jó gyakorlati nyelvérzékének és - talán - az alakuló normáknak a hatására a paradigmákban és műveiben már - az esetek többségét illetően - az egyik alakváltozatot juttatja kizárólagosan vagy kevés kivétellel uralomra /.../.

4. Nyelvtani szabályait, elgondolásait általában követi műveiben, tehát ezeket normáknak, normaféléknek tekintette - legalábbis a maga számára.

5. Külön ki kell emelnünk a helyesírás további alakításában betöltött szerepét. Nemcsak összefoglalta ugyanis a XVII. századi protestáns helyesírást, hanem a Heltai rendszerét követő Károlinál is továbbment. Rendezte az u és a v hang jelölését, a palatális mássalhangzók mainak megfelelő írását és az sz hang jelét. (Vö. Kniezsa, MHír. 2 19.)

6. Szenczi Molnár az első, aki mintegy felmérve nyelvünk korabeli állapotát - a szókincsét szótáraiban, nyelvtani rendszerét grammatikájában -, műveivel, amelyekben mint ihletett költő, színes stílusú író és kiváló műfordító is megszólal, addig egyáltalán nem, de mindmáig ritkán tapasztalt hatást tud kifejteni.

7. Minek köszönhető Szenczi Molnár Albert nyelvi hatása? Úgy gondoljuk, elsősorban annak, hogy a Károli örökét folytatva - sőt talán nem túlozunk, ha azt mondjuk: továbbfejlesztve - a korábbi nyomtatványok í-ző nyelvjárása helyett az é-ző, illetve az ö-zővel szemben az e-ző beszédmódot választotta, és egy táji szélsőségektől mentes, ugyanakkor több nyelvjárás jelen-ségeit magában foglaló, kiegyenlítettebb, normalizálódni és egységesülni kezdő nyelvhaszná-lati típust teremtett.”⁴⁷

Szenczi Molnár Albert kapcsán meg kell említenünk azokat a tényeket, amelyek az ő sze-mélyes, tudományos kapcsolatainak köszönhetően kerültek be a külföldi munkákba. Hegedűs József a már idézett tanulmányában két ilyet említ: Megiseri Thesaurus Polyglottus (1603) című művét, amely az addig megismert nyelvek szótári jellegű összefoglalása, valamint

47 Szathmári István: i.m. 230-231.p.

Mathias Martini Lexicon Philologicum (1623) című munkáját, amelynek forrásai között szerepel Szenczi Molnár szótára is. Ez a mű arra vállalkozott, hogy a latin nyelvet alapul véve, bebizonyítsa a nyelvek közös eredetét a benne felsorolt nyelvek változékony szókincsének segítségével. Ebben a folyamatban a magyar nyelv több esetben szerepel, mint egy-egy jelentéstani probléma magyarázó eszköze.”⁴⁸

Geleji Katona István protestáns teológus és prédikátor tollából született 1645-ben a Magyar Grammatikatska, amely a szerző Titkok Titka című, vallásos elmélkedéseket tartalmazó kötetéhez csatolva jelent meg. Ez nem rendszeres nyelvtan, inkább a nyelv belső felfedezé-sének egy másik területéhez, a nyelvműveléshez tartozik. Ő is kitér a magyar nyelv rokonságának kérdésére, megállapítja, hogy milyen alapvetően eltér az általa ismert többi nyelv rendszerétől, de azt is megjegyzi, hogy a különböző, a magyarral érintkező nyelvek közül sok szó került át a héberből, a görög, a német és a szláv nyelvekből.⁴⁹ A helyesírási rendszer alapos és igen részletes felvázolásához kapcsolódó nyelvhelyességi, stilisztikai megjegyzései könyvének legértékesebb megállapításait tartalmazzák.

A gyakorlati célú, sokszor a szerzővel azonos területen élő, más anyanyelvű népességnek szánt nyelvleírás igénye érintőlegesen már fölmerült Szenczi Molnár Albert kapcsán. Követői közül meg kell említeni Komáromi Csipkés György, a Hungaria Illustrata (1655) szerzőjének a nevét, aki a mű teljes címében jelzi, hogy munkájával a Magyarország nyugati részén élő németek magyartanulását szeretné megkönnyíteni, egyben a született magyaroknak is segítséget kíván adni, ha nyelvünk rendszerét tanulmányozva, még alaposabban el akarják sajátítani a helyes kiejtést, a ragok stb. használatát, egyszóval el akarnak mélyedni az anyanyelvük szépségeiben.

A Felvidék többnyelvű közege, a magyar, szlovák és német nyelv egyidejű jelenléte indíthatta Szenczi Molnár egy másik követőjét, Pereszlényi Pál nagyszombati jezsuita szerzetest arra, hogy 1682-ben Grammatica Lingvae Vngaricae címmel egy gyakorlati magyar nyelvtant, pontosabban nyelvtanító könyvecskét jelentessen meg a tanulóifjúság számára. A metodikai felépítést a jezsuita iskolákban használatos latin nyelvkönyvből, Emmanuel Alvarez: De Instituione Grammaticae című könyvéből merítette, amely számos módszertani tanácsot is ad a tanárok számára. A jezsuita szerzetesek többször is átdolgozták a művet aszerint, hogy éppen milyen nyelvű közegben végezték térítő és tanító munkájukat.⁵⁰ Pereszlényi művéről írja Szathmári István:⁵¹

„A Grammatica Lingvae Vngaricae az olvasónak szóló rövid, de lényeges előszófélével (405-6.) kezdődik. Ebben az egyes nyelvekre általában jellemző sajátságokból kiindulva rámutat a magyarnak jó egynéhányféle, továbbá több egyedi jellemvonására, amelyeket elsősorban a tanítóknak kell meglátniuk és megérteniük, hogy felhívhassák rá a tanulók figyelmét, mert - s itt már egy szép képpel az olvasó, illetőleg a tanuló felé fordul - ‘aki a magyar nyelv magvát ki akarja venni, annak meg kell törnie a diót’ /.../. A magyar nyelv sajátságai, ill. a tanulásban és tanításban nehézséget jelentő vonásai között megemlíti a birtokos személyragozást; a tárgyas ragozást s annak a harmadik és a második személyű tárgyra utaló változatát (ezek tekintetében nyelvünket a héberhez hasonlítja, s ezzel igazolja, hogy a szent nyelvekkel együtt az első nyelvek közé tartozik); a metaplazmusokat; a

48 Hegedűs József: I.m. 78.p.

49 Vö. Hegedűs József: I.m. 88-89.p.

50 Vö. Szathmári István: I.m. 305.p.

51 I.m. 306-307.p.

hangzó-hosszúságnak a ragozás közben való változását; a helyesírásbeli egyenetlenségeket (még az olyan nagy íróknál is, mint Káldi és Pázmány) a szóllanék ~ szólnék, továbbá cseleke-dem ~ cselekszem-féle alakváltozatokat; s az azonos alakú szavakat, megjegyezvén, hogy még más hasonlókat lehetne előszámlálni.”

Pereszlényi könyve az első után még két kiadást ért meg, 1702-ben és 1738-ban is készült belőle utánnyomás.

Egyértelműen iskolai célokra - a soproni evangélikus líceum diákjai számára - készült Kövesdi Pál Elementa Linguae Hungariacae című könyve 1686-ban. Nem tudományos igénnyel írta, inkább az elődök, főként Szenczi Molnár nyelvtanát akarta átalakítani az iskolai nyelvtankönyvek szellemében. Pontokba, regulákba szedve, példákkal bemutatva igyekszik közel hozni a magyar nyelvtant a magyar anyanyelvű diákokhoz.

A nyelv belső felfedezése, amely az első nyelvleírásokban és nyelvtanokban ölt testet, arról tanúskodik, hogy a 16. és 17. században használt írott nyelv még nem volt egységes (a nyelvjárási különbözőségek sok helyesírási, betűrögzítési próbálkozásra adott alkalmat), de már alkalmas volt arra, hogy részben vagy egészben tudományos igényű művek szület-hessenek magyarul. Ebben az időben még nem válik el egymástól a magyar mint anyanyelv és a magyar mint idegen (vagy környezet-)nyelv tanulmányozói számára készült nyelvleírás. A szerzők egy része katolikus, más része protestáns volt, abban azonban egységesek voltak, hogy a peregrináció keretében külföldön eltöltött éveik, s az ott megtanult klasszikus és vulgáris nyelvek keltették fel érdeklődésüket anyanyelvük rendszere iránt. Éppen ezért sokszor közvetlenül, néha utalások formájában megjelennek a könyveikben a magyar - latin / görög / héber (esetenként a német és a cseh) nyelvhasonlítás elemei is. Ezek segítségével mutatnak rá a magyarnak azoktól eltérő sajátosságaira. Teljes és minden részterületre kiterjedő megállapítások ebben a korban még nem fogalmazódnak meg, inkább egy-egy fonetikai, alaktani, mondattani vagy általános stilisztikai probléma vizsgálatával viszik előbbre a kialakulóban lévő magyar nyelvtudományt.

1. 4. Az első magyar nyelvkönyv a 17. századból

A 17. századból az eddigi kutatások alapján egyetlen nyelvmestert (mai szóval: nyelvkönyvet) ismerünk, Warmer Kristóf: Gazophylacium Decem Linguarum Europearum apertum... című tíz nyelvű kötetét, amely 1691-ben jelent meg Kassán, s a melyet Szabó Dénes mutatott be a III. és a IV. nyelvészkongresszuson.

„A nyelvkönyv, címlapja szerint, a külföldre utazók, a tanuló ifjúság és általában az idegen nyelvek kedvelői számára készült. Szerkezete átmeneti: a tíz nyelv anyaga keskeny oszlopok-ban sorakozik egymás mellett, az utolsóoszlopok-ban a magyaré. A könyv két fő részre oszlik. Az első rész kis kivonat a grammatikákból (betűk, az olvasás szabályai, mutatványképpen öt főnév, egy melléknév deklinációja, három ige konjugációja táblázatosan). A könyv második részében személyek közötti terjedelmes beszélgetések (egy nap történései reggeltől estig, élelmiszer-piac, adósság behajtása, utazás és szállás, kelmevásárlás, alkudozás stb.), továbbá levél-, szerződés-, kötelezvény- és nyugtatványminták találhatók. Mint kitetszik, itt tulajdonképpen a több nyelvű beszédgyakorlatos könyvecske egészült ki rövidke nyelvtani résszel - a szójegyzék vagy a szótári rész még egészen hiányzik. Külföldi minta alapján, készült ugyan, de már a jövőbe mutat. (Ilyen nyelvtani kiegészítéssel ellátott beszédgyakorlatos könyvecske

ismeretes még a XVIII. század közepéről is, az ismeretlen szerzőtől magyarított »Recueil de dialogues royals ... Királyi beszélgetések ... öszve-szedegetése «. Pozsony, 1749.)”⁵²

1. 5. A magyartanítás kezdetei a 18. századi Pozsonyban

Pozsony etnikai képét a 18. században még a német anyanyelvű lakosság túlsúlya határozta meg, de éltek a városban magyarok, s kis létszámban szlovákok is. Egymás nyelvének megtanulása minden bizonnyal a hétköznapok gyakorlati követelménye volt. Ezt ismerte fel BÉL MÁTYÁS (1684-1749), a pozsonyi evangélikus líceum tanára, amikor német, illetve magyar nyelvkönyvet írt a város diáksága és polgárai számára.

Bél Mátyás a XVIII. századi magyar művelődéstörténet kimagasló tudású, polihisztor szemé-lyisége volt. Szlovák környezetben élt, magyar családban született 1684-ben, a Zólyom megyei Ocsován. Losoncon, Kálnón, Alsósztregován, Besztercebányán majd Pozsonyban tanult. Volt tanárának, Burius Jánosnak az ajánlásával érkezett meg Halléba, ahol August Hermann Francke tanítványa (és gyermekeinek nevelője) lett. A fiatal, elkötelezett pietista teológus Besztercebányán, korábbi pártfogói segítségével kezdte pályafutását, és tanári munkája révén rövid idő alatt olyan tekintélyt szerzett magának, hogy 1714-ben meghívták a pozsonyi evangélikus iskola vezetésére. Itt rövid idő alatt átalakította az oktatás rendszerét, megkövetelte a tanterv alapján történő tanítást, új szemléletű tankönyvekkel látta el a tanulókat. Iskolája az újjászervezés alatt álló debreceni kollégiumnak is példája lett. A klasszikus latin mellett három nyelv - a német, a magyar és a szlovák - aktív jelenléte határozta meg oktatói és tudósi pályáját. Mindhárom nyelven alkotott, de életművét főként latinul írta.

Bél Mátyás tudományos tevékenysége az Institutio ad symbola conferenda, dum historiae linguae Hungaricae libros duos...edere parat (Berlin, 1713) című nyelv- és irodalomtanítási tervezet elkészítésével kezdődött. Ebben a műben a nyelv eredetével, ismertségével, történetével, valamint a szótárakkal és a költészet kérdéseivel foglalkozott.

Mai szemmel egy kicsit szokatlannak tűnik az az előszó, amellyel Bél Mátyás német nyelvtanában (Institvtiones lingvae Germanicae. Lőcse, 1718) az olvasóhoz fordul. Miután kijelenti, hogy - „A magyar nép dicsőségéhez tartozik, hogy több nyelvet szokott anyanyelv-ként használni. A magyaron és latinon kívül ugyanis, mely itt a nép között is elterjedt, a szlovák és a német már az ősi időkben polgárjogot nyert.”⁵³- röviden vázolja a népek és nyelvek együttélésének történelmi hátterét, jellemzi az egyes nyelveket, dialektusaikat, a különböző kultúrákat és azok jelentőségét a magyar városok, az ipar, a kereskedelem stb.

fejlődésében. Az előszó második felében a Felföldön honos nyelveknek az oktatásban

fejlődésében. Az előszó második felében a Felföldön honos nyelveknek az oktatásban

In document MAGYAR MINT IDEGEN NYELV HUNGAROLÓGIA (Pldal 40-53)