1986-ban a „Hungarológiai Értesítő”-ben néhány cikk jelent meg „A hungarológia fogal-mának és tárgykörének értelmezése” témában. Kósa László, Rákos Péter és mások vitatkoztak arról, mi a hungarológia szerepe és milyen a fogalmának és tárgykörének az értelmezése.
Ahogyan ezt Rákos Péter találóan megfogalmazta cikke címében: „Hungarológia: a dolog és a szó”. Rákos Péter itt a magyar „hungarológia” és „hungarisztika” fogalmakat értelmezi és egyebek között ezt írja a cikkében : „A „lógia” (a kutatási terület jelzésével egyidejűleg) inkább a tudományos statútumot hangsúlyozza, az „isztika” (a tudományos statútumot elvileg nem vonja kétségbe) elsősorban a kutatási területet. Tehát nem feltétlenül rangkülönbség, de mindenképpen hangsúlyeltolódás. Más megfelelések a „lógiát” mint „törvénytudományt”
látszanak szembesíteni az „isztikával” mint inkább leíró, vagy „eseménytudomány” jellegű diszciplínával”.
Rákos értelmezésében nyilvánvalóan az első értelmezés helytállóbb, mint a másik. Cseh szempontból viszont teljesen felesleges vitatkozni a „hungarológia” és a „hungarisztika”
fogalmak előnyeiről vagy hátrányairól, mert a cseh tudományos gyakorlat egyöntetűen elfogadta a „hungarisztika” elnevezést, éppen úgy, mint a szlavisztikát, bohemisztikát, germanisztikát, romanisztikát, stb.
Bár a hungarológia szót csak Gragger Róbert kezdte több tudományág összefoglaló neveként használni a XX. század elején, kétségtelen, hogy a hungarológia mint olyan önálló tudományág, amely elsősorban a magyar nyelvvel és kultúrával foglalkozott, a felvilágosodás magyar tudományának terméke, és kialakulása főleg Sajnovics, Gyarmathi és Révai nevéhez fűződik. Nálunk szintén csak a felvilágosodás légkörében mélyül el a magyar történeti és irodalomtörténeti kutatás, lassan elérkezik, megérik az idő a hungarológiának, mint önálló tudományágnak a megszületésére.
Akkoriban Josef Dobrovský volt az a tudós személyiség, aki cseh földön tudományos szinten kapcsolta össze a történelemtudományt a filológiával. Az ő alapvető jelentőségű munkásságát, a cseh hungarológia és a finnugrisztika létrehozásában szerzett érdemeit vizsgáltam a Brnóban, 1967-ben megjelent Josef Dobrovský als Hungarist und Finno-Ugrist című köny-vemben. Josef Dobrovský ezzel a nagyszabású koncepcióval, amellyel a finnugor nyelveket besorolta az általános nyelvi rendszerbe, vetette meg a cseh hungarológia tudományos alapját.
Számos hungarológiai részletkérdést kortársai és munkatársai dolgoztak ki - a magyar nyelv lexikális összefüggéseit Stefan Leška és Juraj Ribay, a magyar nyelv szintaxisát és stilisztikáját Anton Gubernáth -, de Dobrovskýé az érdem, hogy a cseh és a szlovák hunga-rológia és finnugrisztika tudományágát jól kidolgozott tudományos módszerrel támasztotta alá. A grammatikai nyelvi struktúra elemzéséből indult ki, és a lexikális-etimológiai össze-függések felismerésének alapvető kritériumává a nyelvtörténeti kutatást tette. Ezért fűződik nálunk, cseh földön, Josef Dobrovskýnevéhez, munkásságához a hungarológia tudományának megszületése.
Országainkban a hungarológiai kutatások fejlődésének szervezett kereteit a XX. században az osztrák miniszter, gróf Leo Thun teremtette meg, amikor megszervezte a prágai egyetemen a magyar tanszéket, amelyet a besztercebányai születésű Riedl Szende vezetett. Riedl Szende 1854-1860 között Prágában magyar nyelvet és irodalmat tanított, ezenkívül ösztönözte a
magyar irodalom gyakoribb cseh fordítását. Tanítványai voltak olyan ismert fordítók, mint Adolf Müller, Vlastimila Růžičková és mások. Riedl valószínűleg nyersfordításokkal segített tolmácsolni magyarból a kiváló cseh költőnek Jan Nerudának is, aki felhasználta segítségét híres Petőfi és Vörösmarty fordításainál is. (Neruda fordította cseh nyelvre Vörösmarty Szózatát és Petőfi Egy gondolat bánt engemet című költeményét.) Különös jelentősége volt az első könyv alakban megjelent cseh válogatásnak Petőfi Sándor költeményeiből, amelyet 1871-ben adott ki a cseh radikális demokrata Karel Tůma František Brábek segítségével. Brábek lett 1883-ban a magyar nyelv és irodalom lektora a prágai egyetemen és folytatta a Riedl Szende távozásával abbamaradt magyartanítást a bölcsészeti karon. Már 1875-ben megírta cseh nyelvű művét: „A magyar nyelv nyelvtana”-t (Mluvnice jayzka maďarského, Praha 1875) címmel, és később néhány magyar-cseh és cseh-magyar szótárt is szerkesztett. Ezek a szótárak bőven merítettek a köznyelvből, de ugyanakkor ma már sok elavult szót is tartalmaznak.
Olyan „csodabogarakat” hozott a szótárában, hogy a cseh ember is alig érti egyes cseh szavak értelmét.
Brábek érdeme viszont alapvető a magyar irodalom cseh tolmácsolásának továbbvitelében.
Brábek maga fordította cseh nyelvre pl. Eötvös József híres regényét, a Falu jegyzőjét (1885), és a jeles cseh költőnek, Jaroslav Vrchlickýnak segített nyersfordításokkal Petőfi költemé-nyeinek új cseh válogatásában (Nové překladný básni Alexandra Petőfiho, Praha 1907, 1912) és Madách Imre világszerte ismert drámájának, Az ember tragédiájának tolmácsolásában is.
(Tragédie človéka, Praha 1892, az új kiadása Praha 1904). A 19. század kilencvenes éveiben kezdte fordítói pályáját Jókai leghíresebb cseh tolmácsolója, Gustav Narcis Mayerhoffer.
A 19. század második felében indult fejlődésnek egy másik csehországi hungarológiai köz-pont Brnóban. Az ottani gubernium hivatalnoka, Eduard Vodnařík itt adta ki 1867-ben cseh nyelven először „A magyar nyelv nyelvtanát” (Mluvnice jayzka maďarského, Brno 1867).
Vodnařík a morvaországi Pačlavicében született 1837-ben és gyakran fordított Jósika Miklós és Jókai Mór műveiből. Akárcsak Karel Adámek, ő is az olmützi Hvězda (Csillag) című folyóirat köréhez tartozott. Karek Adámek, cseh politikus és történész, számos Magyar-országról szóló könyv és tanulmány szerzője. (Zaklady vývoje Madarův, Praha 1879, Uhry a Rakousko, Brno 1891, Upomínky z Uher, Praha 1909). 1840-ben született, s fiatal korában Hvězda főmunkatársa volt. 1860-61-ben itt jelent meg a kor egyik legjobb tanulmánya a korabeli magyar történelemről. Ebben Adámek részletesen leírta Magyarország reformkori fejlődését, valamint végigköveti legújabb kori tudományos és kulturális tevékenységét Széchenyi István haláláig. Széchenyi István első cseh biográfusa, František Škorpík is Magyarországról származott.
A XIX. század második felében a cseh történészek közül leginkább Antal Gindely, a XVII.
század elején lezajlott cseh nemesi felkelés kiváló szakértője tanulmányozta a magyar történelmet. Két magyar vonatkozású munkája, Bethlen Gábor és udvara és az Acta et documenta historian Gábor Bethlen illustrantia, ugyanabban az évben, 1890-ben jelent meg Budapesten. Más cseh történészek közül pl. Alois Srb írt cseh nyelvű tanulmányt, Kossuth Lajos és a cseh kérdés 1871-ben, (Ludwig Kossuth a česká otázká r. 1871, Ostveta c. folyóirat 1893), Jaroslav Kaizl pedig, ‘Kiegyezés Magyarországgal 1867-ben és 187-ben’ (Vyrovnání s Uhry r. 1867 a 1877, Praha 1886) címmel. A morvaországi történész Béda Dudík levelezett Horváth Mihállyal, Fraknói Vilmossal és más katolikus magyar történészekkel. A kölcsönös történeti kapcsolatok pozitív értékelése mellett találkozunk az Anonymus-krónika forrásértéke körüli éles vitával, amely a cseh régész Josef Ladislav Píč és a magyar néprajzos Hunfalvy Pál között folyt a XIX. század nyolcvanas éveiben.
Természetes, hogy a XIX. század második felében a mai Szlovákia területén a magyar történelem és irodalom iránt fokozódott az érdeklődés. Itt dolgozott néhány olyan jeles történész, aki behatóan foglalkozott a magyar történelemmel, pl. František Viktor Sasinek, az árpád-kori magyar történelem kiváló szakértője. Egyidejűleg megnőtt az érdeklődés a magyar irodalom iránt a szlovák fordítók köreiben is. A szlovák területen a XIX. század kilencvenes éveiben három önálló szlovák válogatást adtak ki Petőfi Sándor költeményeiből (Karol Hrdlička, 1890, Emil Podhradský, 1893, František Otto Matzenauer, 1893). A magyar szlovák irodalmi kapcsolatok kérdését a második világháború után részletesen feldolgozza a magyar Sziklay László és a szlovák Rudolt Chmel, így csak utalok számos tanulmányukra, valamint Csukás István és Käfer István munkáira.
1918-ban létrejött az önálló csehszlovák állam, ekkor a hungarológiai kutatások további fejlődésének új lehetőségei alakultak ki. Csak az első világháború után 1924-ben nevezték ki Prágában az első magyar szakos docenst, Pavol Bujnák szlovák irodalomtörténészt. 1930-tól, professzori kinevezésétől 1933-ban bekövetkezett haláláig Pavol Bujnák mind a prágai, mind a pozsonyi egyetem egyetlen magyar szakos tanára volt. Főleg összehasonlító irodalom-történettel foglalkozott, ma is figyelemreméltó műve az ‘Arany János a szlovák irodalomban’
(Ján Arany v literatúre slovenskej, Praha 1924) című, és számos tanulmánya, mint pl. a
‘Neruda és Petőfi’ (1932) című. A korabeli, még Dobrovský-ig visszanyúló nézetekre jellem-ző, hogy habilitálnia csak finnugor nyelvtudományból lehetett, így született ‘Az igekötők a finnugor nyelvekben, főként a magyarban’ (Praefixa verbalia v jayzkoch ugrofínskych a zvlášte v maďarskom) című erősen vitatható könyve (1928). A finnugor nyelvtudományt egy tehetséges finnugor nyelvész, Bujnák utóda, a prágai egyetem professzora, Vladimír Skalička fejlesztette tovább, aki már a magyar filológiából habilitált. Műve „Zur ungarischen Grammatik” (1935) a prágai nyelvészeti kör kezdeményezésének egyik kiváló műve.
A csehszlovákiai hungarológiát 1945 előtt nemcsak Bujnák és Skalička képviselték, érdemes megemlítenünk még Szlovákiában pl. Orbán Gábor A finnugor nyelvek számnevei című könyvét (1932), Alžbeta Göllnerová ‘Eötvös József’ című tanulmányát (szlovákul 1937) vagy Arany A. László Kolón nyelvjárásának fonológiai rendszere című tudományos monográfiáját (1944). Fontos továbbá Rudo Uhlár összehasonlító tanulmánya (Kapcsolatok a szlovák irodalom és a szomszéd irodalmak között (1932) és Emil Boleslav Lukáč tanulmánya (Ady és a dekadencia, 1933) , mely a dekadenciával szöges ellentétben álló értékeket mutatta ki Ady művében. František Brábek elavult magyar - cseh szótára után (1912) az első igazi modern szótár a szlovák Ján Hvozdík által összeállított magyar-szlovák és szlovák-magyar szótár (1933). Hvozdík falusi birtokos volt, nem képzett filológus, ennek ellenére rendkívüli filológiai érzékkel rendelkezett, ezért szótára mindmáig időtálló kézikönyvnek tekinthető.
A hungarológiai kutatás megindulása a brnoi bölcsészeti karon Josef Macůrek akadémikus nevéhez fűződik. Macůrek már 1934-ben kiadott egy egyetemi tankönyvet ‘A magyarok és a történeti Magyarország államának története’ (Dějiny Maďarů a uherského státu) címmel.
Ezzel a művével habilitált és 1935-ben a brnoi egyetemen a magyar történelem professzorává nevezték ki.
1945 után új korszak kezdődött a csehszlovák hungarológia történetében is. Eredmények ezen a téren csak jó néhány évvel későbben születtek, hiszen az első szakaszban, 1945-48 között még nem alakultak ki a hungarológia fejlesztésének feltételei, mert magyar nyelvű tanítás mind a magyar iskolákban, mind az egyetem magyar szakán szünetelt. A negyvenes évek végén újból megnyílt a pozsonyi egyetemen a magyar szeminárium, s két évig megbízott előadóként működött itt Emil Boleslav Lukáč, a kiváló szlovák költő, aki Adyról és a modern magyar költészetről tartott előadásokat.
1951-ben Sas Andor és Csanda Sándor kezdett először magyar nyelven tanítani Pozsonyban a Pedagógiai és Bölcsészettudományi Kar akkor egyesített tanszékén. 1953-ban megalakult a Pedagógiai Főiskola és a Felsőbb Pedagógiai Iskola magyar tanszéke, s különvált a Bölcsész-kar magyar szemináriumától. 1959-ben alakult meg a pozsonyi Bölcsészettudományi Kar önálló magyar tanszéke Sas Andor docens vezetésével. A Pedagógiai Fakultás magyar tanszéke Nyitrára került a más szakokat is magába foglaló tagozattal együtt. Sas Andor halála után 1962-1974 között Turczel Lajos, 1974-1987 között Csanda Sándor volt a tanszék vezetője. 1987-től máig Fónod Zoltán vezeti a pozsonyi magyar tanszéket.
A pozsonyi magyar tanszék fő pedagógiai érdeme a szlovákiai magyar iskolák tanárainak képzése. 1977-ben, az újabb iskolai reform után a magyar iskolák magyar szakos tanárainak képzését (az általános iskolák felső tagozata és a középiskolák számára is) a pozsonyi Komenský egyetem magyar tanszékén egyesítették. A nyitrai Pedagógiai Karon azóta csak az általános iskola első 4 osztályát tanítók képzése folyik.
A pozsonyi és a nyitrai tanszék körül széles kutatócsoport jött létre. Sas Andornak, a francia műveltségű tudósnak, a pozsonyi hungarikák szakértőjének legfontosabb tanulmánygyűjte-ménye a Történelmi és irodalmi tanulmányok 1953-ban jelent meg Pozsonyban. Pályája azonban már az első csehszlovák köztársaság idején, Munkács város levéltári kalauzának kiadásával (Szabadalmas Munkács város levéltára, 1376-1850, Munkács 1927) elkezdődött.
Kárpátalján végzett kutatásait ismert történelmi monográfiájában: Egy kárpáti latifundium a hűbéri világ alkonyán (Bratislava 1955) ismertette. Pozsonyt célzó történeti és irodalom-történeti kutatásainak fő terméke poszthumusz monográfiája: A koronázó város. A bécsi kongresszustól a nagy márciusig (1815-1848), Bratislava 1973.
A kritika és irodalomtudomány területén a szlovákiai magyar irodalom legfontosabb egyénisége Fábry Zoltán. Már 1946-ban elkészült a szlovákiai magyarságot védő, humanista szellemű írása A vádlott megszólal, nyomtatásban azonban csak 1968-ban jelenhetett meg.
Esszé és irodalomtudományi tanulmánygyűjteményeinek sora nagyon hosszú: A gondolat igaza (1955), Hidak és árkok (1957), Palackposta (1960), Harmadvirágzás (1963) , Kúria, kvaterka, kultúra (1964), Európa elrablása (1966), Hazánk Európa (1967), Valóságirodalom (1967), Vigyázó szemmel (1971), Egy ember megszólal (1971), Vox Humana (1974), Vigyáz-zatok a strázsán! (1975), Ady igaza (1977), Tanú és tanulság voltam (1977),. Fábry Zoltán irodalomkritikai esszéi elsősorban erkölcsi-politikai szempontúak, 1945 után ő lett a csehszlo-vákiai magyarság legnagyobb tekintélye és vezető kritikai egyénisége.
Sas Andor és Fábry Zoltán európai műveltsége és sokoldalúsága egyedülálló, követőik is inkább a hazai földön maradtak. A szlovákiai magyar irodalomtörténészek elsősorban a szlo-vákiai magyar irodalommal foglalkoztak behatóan, ami természetesen elsődleges feladatuk és küldetésük is volt, ugyanakkor nagy figyelmet fordítottak a szlovák-magyar irodalmi kapcso-latokra is. Első kutatási témakörüknek rendkívül gazdag a szakirodalma, rövid előadásomban itt csak néhány érdekesebb könyvet említenék, mint pl. Turczel Lajos a Két kor mezsgyéjén (1967), a Portrék és fejlődésképek (1977), a Hiányzó fejezetek (1982) és a Tanulmányok és emlékezések (1987) című könyvei, amelyek elsősorban a két világháború közötti cseh-szlovákiai magyar irodalmat, sajtó- és kritikatörténetet dolgozták fel. Turczel Lajos európai összefüggésbe helyezi a két világháború közötti magyar irodalom számos jelenségét.
Első nemzedék című könyvét (1968), ugyancsak a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalomnak szentelte Csanda Sándor is, majd a Harmadik nemzedék című könyvében (1971), elsősorban az 1948-cal kezdődő korszak csehszlovákiai magyar irodalmáról rajzol mozaikszerű képet. Összehasonlító jellegű könyve a Nemzetiségi irodalmunk és kapcsolatai (1985)
A csehszlovákiai magyar irodalomtörténészek részéről még mindig hiányzik a csehszlovákiai magyar irodalom közel hét évtizedes történetének összefoglalása. Ugyanakkor Fónod Zoltán és Szeberényi Zoltán is nagyon sokat tettek egy jövőbéli szintézis elkészítéséért. Fónod Zoltán Tegnapi önismeret című könyve (1986) kitűnő kísérlet arra, hogyan lehet egy speciális művelődéspolitikai és szociológiai módszerrel mélyebb irodalomtörténeti önismerethez jutni.
Az 1987-ben megjelent Megmozdult világ c. művében Fónod Zoltán először próbálta Fábry Zoltán életét és munkásságát egy részletes monográfiában feldolgozni. A csehszlovákiai magyar irodalom másik kimagasló egyéniségének, Győry Dezsőnek pedig Szeberényi Zoltán szentelt már régebben alapos művet A vox humana poétája címmel (Bratislava 1972) és legújabban Arcok és művek című könyvében (Bratislava 1988) nyújtott az olvasónak „negyven arcképet a szlovákiai magyar irodalomról”.
A szlovákiai magyar irodalomtörténészek és irodalompolitikusok közül említenem kell Tőzsér Árpád, Duba Gyula, Popély Gyula, Kováts Miklós, Párkány Antal, Révész Bertalan, Tolvaj Bertalan, Dobos László, Alabán Ferenc, Gyüre Lajos, stb. nevét.
Szlovák nyelven mutatja be a szlovákiai magyarság irodalmát a ‘Magyar irodalom Cseh-szlovákiában’ (Maďarská literatúra v CSSR, Bratislava, 1983) című gyűjteményes tanul-mánykötet. A két szlovák szerkesztő, Karol Rosenbaum és Rudolf Chmel bevezetőjéből a következő szavakat érdemes idézni a csehszlovákiai magyar irodalom küldetéséről: „A Csehszlovákiában magyarul írott irodalom viszonya a hazai csehszlovák írásbeliséghez és a Magyarországon magyarul írott irodalomhoz - összetett. A szlovák irodalommal, és részben a cseh irodalommal összeköti a közös államiság, konkrétan a társadalmi, gazdasági, kultúr-politikai kapcsolatok, a magyar irodalommal pedig a nyelv, a kulturális és irodalmi hagyományok.”
A szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok területén elsősorban Csanda Sándor nevét kell megemlítenünk. Több könyvet és tanulmányt írt ebben a témában, ezek közül főleg A török-ellenes és kuruc harcok költészetének magyar-szlovák kapcsolatai c. könyve (1961) érdemes említésre. Csanda a régi magyar irodalommal is foglalkozott, fontos Balassi Bálint költészete és a közép-európai szláv reneszánsz stílus című monográfiája (1973), a Szülőföld és irodalom című könyve (1977), ezenkívül a Szülőföldünk régebbi irodalmi hagyományai (1986) című tanulmánygyűjteménye is. A Magyar irodalmi hagyományok szlovákiai lexikona Pozsonyban Csanda szerkesztésében 1980-ban jelent meg.
Az újabb magyar irodalommal behatóan foglalkozott Jaroslava Pašiaková, a ‘Kassák Lajos’
című szlovák nyelvű biográfia szerzője (Bratislava 1973), aki ‘Folyamatos múlt’ című tanulmánykötetében (Bratislava 1981), az újabbkori cseh és magyar irodalom párhuzamairól szól, így Otakar Březina és Kassák Lajos szellemi rokonságáról, és arról is, miért egyezik meglepően Karel Čapek Fehér kór, és egy elfelejtett, lexikonokban sem jegyzett szlovákiai magyar író, Török Géza Szérum című regényének alapmotívuma. Fontos Ľudovít Garaj munkája a modern magyar irodalom szlovákiai kutatásában és népszerűsítésében (Kosztolányi Dezső, Sánta Ferenc, stb.). A stilisztika és poétika területén ki kell emelni Zsilka Tibor mun-kásságát, elsősorban az A stílus hírértéke (Bratislava 1973) és a Poétikai szótár (Bratislava 1977) című műveit. Zsilka modernebb szemiotikai módszerrel dolgozik és elméletileg a néhai Anton Popovič nyitrai irodalomtudományi iskolájához kapcsolódik.
A szlovákiai hungarológiai irodalomkutatásban a verselemzéssel foglalkozó kutatók közül elsősorban Koncsol László és Zalabai Zsigmond művelik magas szinten szakmájukat. A Koncsol-féle eszmetörténeti nyomozásnak eredménye pl. Ívek és pályák című kitűnő könyve (Bratislava 1981). Figyelemreméltó Zalabai Zsigmond Tűnődés a trópusokon című úttörő jellegű poétikai munkája is (Bratislava 1981). Zeman László a szaknyelv terminológiájának
szentelt figyelmet. Itt kell megemlíteni A szlovák-magyar szak- és műfordítás kérdései című tanulmánykötetet (Bratislava 1981) is.
Ha a szlovákiai magyar irodalomtörténeti hungarológiáról szólunk, akkor nem szabad elfelejteni, hogy a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében is foglalkoz-nak hungarológiával. Anfoglalkoz-nak idején itt működött Rudolf Chmel, a csehszlovák írószövetség jelenlegi titkára és a Slovenské Pohľady című folyóirat főszerkesztője. Már 1972-ben egy szlovák nyelvű monográfiájában (Literatúry v kontaktoch, Bratislava 1972) az összehasonlító irodalomkutatás korszerű módszereivel kísérelte meg a szlovák és a magyar irodalom sajátos kapcsolatrendszerének elemzését. A bemutatott anyag, kérdésfelvetések Chmel munkáját mindenképpen a szlovák-magyar kapcsolatkutatás alapművévé teszik. Munkája magyarul is megjelent (Két irodalom kapcsolatai, Bratislava 1980). Az újabb magyar irodalommal rend-szeresen foglalkozik még Karol Tomiš, aki pl. a Nyugat és a szlovák irodalom kapcsolatairól, Ady Endre szlovák visszhangjáról írt. Az 1918 előtti magyar színházzal Milena Česnáková-Michalcová foglalkozott.
A szlovákiai magyar és szlovák irodalomtörténeteken kívül említenünk kell még a szlovákiai nyelvtudományi hungarológiát is. Az utóbbi időben gyakran foglalkoznak a kutatók kontrasz-tív lingvisztikával. Itt utalhatunk pl. a Tanulmányok a magyar-szlovák összevető nyelvvizs-gálat köréből (Z konfrontácie maďarčiny a slovenčiny, Bratislava 1977) című tanulmány-gyűjteményére, amely a magyar-szlovák összehasonlító nyelvkutatás kezdetének tekinthető, és Bertók Imre A szlovák és a magyar nyelv kontrasztív elemzése, különös tekintettel az eset-rendszerre című tanulmánygyűjteményére (Bratislava 1977). A magyar-szlovák összevető nyelvvizsgálatban a szlovák Ján Horecký, Juráj Furdík és Klára Buzássyová szintén értékes eredményeket értek el. A szlovák-magyar lexikális kapcsolatokat elsősorban Ján Duruľa, Vincent Blanár és a cseh Zoe Hauptová tanulmányozták eredményesen. A szlovákiai magyarok közül ki kell emelnünk Sima Ferenc és Jakab István munkásságát. Sima Ferenc nálunk a magyar történeti nyelvtan legjobb szakértője, aki a Magyar nyelvtörténet (Bratislava 1971) című könyv szerzője, és az egyetlen szlovákiai magyar nyelvészünk, aki szélesebb finnugor nyelvészeti képzettséggel is rendelkezik. Jakab István már hosszabb ideje foglalkozik a magyar nyelvtannal. Nyelvészeti könyveinek sora hosszú: A magyar igekötők állományi vizsgálata (Bratislava 1976) Nyelvünkről nyelvünkért (Bratislava 1980), Nyelvünk és mi (Bratislava 1983), Nyelvi vétségek és kétségek (Bratislava 1987). Éppen a „Nyelvünkről nyelvünkért” című nyelvművelő könyvének előszavában szépen fejezte ki a magyar nyelvész feladatát: „Egy magyar nyelv van. Ezt használja a magyar nemzeti társadalom, ez használják anyanyelvükként más országok magyar nemzetiségei és szórványai. Fontos tehát, hogy ez a közös nyelv minden magyar számára érthető legyen.” A más csehszlovákiai magyar nyel-vészeti munkák közül ki kell emelnünk Zsilka János egész nyelvi rendszer feltárására irányuló a Jelentés szerkezete (Bratislava 1978) és a Jelentés - integráció (Bratislava 1978) című könyveit is.
A szlovákiai magyarok közül több kimagasló tudós egyéniséget is említhetünk a hungarológia különböző területeiről. Ilyen tehetséges „magántudós” pl. a történész Püspöki Nagy Péter is, bár a nagymorva birodalommal kapcsolatos nézetei erős és jogos kritikában részesültek.
Heraldikai munkái, pl. Dunaszerdahely város címeréről (Bratislava 1970), mintául szolgálnak ezen a tudományterületen.
A szlovákiai hungarológiai kutatás mellett a cseh hungarológia eredményeit is számba kell venni. Bár Cseh- és Morvaország soha nem voltak ilyen közeli kapcsolatban a magyarsággal, mint a mai Szlovákia, ezért itt más feltételei voltak a hungarológia tudományos művelésének,
A szlovákiai hungarológiai kutatás mellett a cseh hungarológia eredményeit is számba kell venni. Bár Cseh- és Morvaország soha nem voltak ilyen közeli kapcsolatban a magyarsággal, mint a mai Szlovákia, ezért itt más feltételei voltak a hungarológia tudományos művelésének,