1989 őszén a Jyväskyläi Egyetemen létrejött a hungarológia-program, amely kétéves fennállása alatt igencsak gyors fejlődésen ment át. E program alapjai és szándékai lényegesen eltérnek attól, ahogyan eddig Finnországban - Finnország egyetemein - a magyar nyelvet és kultúrát kutatták, s még nemzetközi összehasonlításban is több szokatlan vonása van. E programban - amely nem valamely hungarológiai intézet keretei közt működik - talán a hagyományos hungarológiai intézetek valamiféle alternatíváját is lehet látni.
Hogy érthetően beszélhessek a dologról, röviden ki kell térnem saját életpályámra. 1985 és 1989 között a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen voltam vendégtanár. Finn nyelvet és kultúrát kellett tanítanom. Sokat töprengtem akkor azon, hogyan is lehet az egyetemi oktatás keretei közt egy idegen kultúrát átadni. Lassan úrrá lett rajtam az az érzés, hogy az adott keretek egyáltalán nem alkalmasak egy idegen kultúra hatékony átadására.
Ebben a helyzetben eléggé elkeseredtem, s talán éppen ezért, Finnországba való visszatérésem után azt a feladatot tűztem magam elé, hogy megvalósítsam a budapesti éveim idején beérett elképzeléseimet az ellentétes helyzetben, vagyis a magyar kultúra finnek között való terjesztésében. Az irodalom tanszéken betöltött docensi állásom egyáltalán nem kényszerített volna erre, de az is hamar kiderült, hogy ez a pozíció éppen jó kiindulást kínál. Csakhamar alakulni kezdett egy olyan program, amely az idegen kultúra terjesztésének új kiindulópontját kínálta; éppen valami olyasféle, amilyennek a szükségességét budapesti éveim során fölismertem.
A Jyväskyläi Egyetem Bölcsészettudományi Karán több tanszéknek voltak már régebbről is értékes hagyományai a magyar kultúra oktatása és kutatása terén. Különösen a Zenetudományi Tanszék méltó az említésre, ahol már 1989 előtt komolyan folytak a magyar zenére irányuló kutatások, sőt, egy speciális Kodály-központ létrehozását is sikerült elérni. Aligha vonhatnám kétségbe: ebben szerepet játszott, hogy éppen e szaktárgy professzora, Matti Vainio volt az elődöm az ELTE finn vendégprofesszori katedráján. Igen fontos kiindulási pont volt az is, hogy a Finn Nyelvi Intézetben jó két évtizede működik magyar lektor.
A kérdés így hangzott: hogyan koordináljuk a már meglévő tevékenységeket, s hogyan fejlesszük őket tovább. Esetünkben szóba sem jöhetett, hogy külön hungarológiai intézet létrehozására törekedjünk; sokkal célszerűbbnek látszott, ha hungarológiai programot terve-zünk, melynek munkatársaiul megnyerjük a bölcsészkar különböző tanszékeit, vagyis fórumot teremtünk a tanszékek közötti együttműködésnek. A programba hat tanszék kapcsolódott be: a finn nyelvi, a néprajzi, a történettudományi, a művészettörténeti és az irodalmi, ez utóbbit jelölték ki az egész programért felelős tanszéknek. A program nem valamiféle elvi okból korlátozódik a bölcsészkarra, ennek egyszerűen az a magyarázata, hogy a kari keretek túllépése - legalábbis finnországi viszonyok közt - nehezen kezelhetővé és nehezen fejleszt-hetővé tenné a programot. A hungarológiai program úgy határozta meg önmaga feladatát, hogy „előmozdítja a Jyväskyläi Egyetemen a magyar nyelv és kultúra oktatását, kutatását”.
Első feladatunk az volt, hogy olyan hungarológiai tantervet állítsunk össze, amelyet a bölcsés-zkar hallgatóinak teljes értékű egyetemi kurzusként kínálhatunk. Első lépésként az egy év alatt teljesíthető tanrendi egység, az ún. „alapismeretek” kurzusának megtervezésére került sor.
E tanrendi egység tartalmát a részt vevő tanszékek tudományos kompetenciája határozta meg:
úgy gondoltuk, hogy a mi hungarológiánk lehet a „mi képünkre hasonlatos”, vagyis azt tűztük ki magunk elé, hogy mindenekelőtt azokon a tudományterületeken kínáljuk hungarológiai ismereteket, amelyek szakértői részt vesznek a programban. Elvileg egyik területet sem akartuk előtérbe helyezni; azt reméltük, sikerül olyan tanrendi együttest létrehoznunk, amely egyformán vonzó a programban résztvevő valamennyi tanszék hallgatóinak. Nyilvánvaló, hogy az így létrehozott hungarológia meglehetősen eltér a hagyományos magyar filológiától; a filológia képviselői idegenkedtek is a végeredménytől.
Az egyéves tanrendi egységben végül is az alábbi részterületek kaptak helyet:
- magyar nyelv (kezdő, középhaladó kurzus és fonetika)
- tanulmányok a magyar kultúra köréből (résztanfolyamok: népi kultúra, művelődéstörténet, irodalomtörténet);
- történelem és országismeret.
A hallgató nyelvészeti vagy kulturális speciális képzést választhat. Azok, akik a nyelvi specképzést választják, a kötelező kurzusokon kívül ismereteket szereznek a magyar nyelv történetéről és nyelvjárásairól. A kulturális irányban szakosodók is két további kurzust választhatnak, a magyar kultúra különböző területeiről. A jyväskyläi adottságok közepette ez egyelőre mindenekelőtt a magyar zenei életben és művészettörténetben való ismeretszerzést jelentette, minthogy programunk ezeken a területeken tud speciális képzést nyújtani.
Az oktatási feladatokat a terveknek megfelelően legnagyobbrészt a Jyväskyläi Egyetem bölcsészkarának oktatói vállalták magukra. Különösen nagy felelősség hárult egyetemünk magyar lektorára, Varga Pálra, aki a magyar nyelven kívül irodalmat és országismeretet is tanít. A többi tanár finn. A hungarológiai programnak mint ez a fentiekből ki is derül -nincsenek saját tanerői, a kar különböző tanszékeinek oktatói tanítanak hungarológiát. Más státusai nincsenek - legalábbis egyelőre - a programnak, a részmunkaidős kutatási segéderő állását leszámítva, akinek munkája ezideig leginkább adminisztratív teendőkből állt. /.../
Finnországban eddig leginkább a finnugrisztika részeként közelítették meg a magyar kultúrát -akárcsak Magyarországon a finn kultúrát. Emögött az a feltevés állt, hogy a finnugor nyelv finnugor kultúrát implikál. A Jyväskyläi Egyetem hungarológiai programja megpróbált elsza-kadni ettől a hagyományos kiindulóponttól, amely lényegében nem több, mint a nyelvészet-központúság keltette illúzió. Egyáltalán nem vitatjuk, hogy a kultúra finnugor szempontú megközelítése, téves volta ellenére is, értékes és hasznos kiindulás volt a finn kultúrakutatás számára, másrészről azonban meg vagyunk győződve arról, hogy immár összehasonlít-hatatlanul gyümölcsözőbb, ha abból a művelődéstörténeti tényből indulunk ki, hogy a magyar kultúra a nyugat-európai művelődési kör része. A Jyväskyläi Egyetemen ez a kiindulópont már csak annál is természetesebb, mert oktatóink végzettsége nagyobbrészt nem a finnugrisztikán, hanem az európai kultúrával kapcsolatos tudományokon alapszik. Mihelyt elfogadtuk a magyar kultúra egészen új, vonzó kutatási tárgyként jelenik meg. Többek közt azért is, mert Magyarországot olyan kapunak láthatjuk, amely nekünk nyílik Európa felé.
Magyarország ugyanis olyan része Európának, amely sok szállal kötődik a finn kultúrához, s ahol különös szimpátiát éreznek iránta.
Minden változással szemben felvetődnek - s ez szükséges is - kételyek. Így volt ez a Jyväskyläi Egyetem hungarológiai programjának beindításakor is. Felhívták a figyelmünket, hogy tervezetünk összeegyeztethetetlen a Helsinki Egyetem filológiaibb jellegű hungarológiai tantervével; úgy ítélték meg, hogy tantervünk nem fog megfelelő érdeklődést kelteni a hallgatókban. Az előbbi észrevételre azzal a megállapítással reagáltunk, hogy a Jyväskyläi
Egyetem hungarológia-programjának tervezésekor a helyi viszonyokat vettük kiindulásul, s hogy a programot a kar működésének fejlesztéseként, a meglevő tartalékok eddiginél hatéko-nyabb kihasználására való törekvésként kell tekinteni. Az utóbbi kételyre azzal válaszoltunk, hogy a kétkedők figyelmét felhívtuk a tudományos élet elmúlt évekbeli fejlődésének fő irá-nyára, arra, hogy a művelődéskutatás a korábbiaknál nyíltabb, sokoldalúbb kérdésföltevések felé tolódott el, valamiféle interdiszciplinaritás felé, miközben a művelődéskutatás új tárgyaiul megjelentek a hagyományos műfajokat nyilvánvalóan túllépő multimédiák. Azt is mond-hatnánk, hogy számos művelődéskutató van, aki nem éri be azzal, hogy egy-egy speciális terület képviselője legyen, de egyben művelődéstörténészként is kíván működni. Mindezek alapján úgy véltük, hogy hungarológiai programunk megfelel a jó ideje uralkodó szellemi légkörnek, s éppen ezért érdeklődést fog kelteni a hallgatókban - már csak felépítésénél fogva is.
Amikor 1990 nyarán először lehetett jelentkezni hungarológia szakra, nyolcan adták be kérelmüket. Mikor aztán ősszel megindult az oktatás, hétről hétre új meg új jelentkezők jöttek.
Végül számuk tizennyolcra emelkedett. Tizenketten mindjárt az első évben elvégezték az alapismeretek kurzusát, de még további meglepetés is várt ránk, tanárokra: az egyéves oktatási program elvégeztével kilencen szerették volna megszakítás nélkül folytatni tanulmányaikat.
Ebben a helyzetben a bölcsészkar úgy döntött, hogy beindítja az alapkurzusra épülő kétéves oktatási program (ún. cum laude-tanulmányok) tervezését. A tavasz folyamán a részt vevő tanszékek egyetértésre is jutottak a szélesebb körű tanulmányok tartalmát illetően, s a kari tanács döntött a cum laude-tanulmányok 1991 őszétől való beindításáról. Ezzel egyidőben újabb tizennyolc hallgató jelentkezett a szakra, ami azt jelenti, hogy Jyväskyläben több mint harminc hallgatója van a hungarológiának.
A teljes, hároméves oktatási programot olyan érv alapján bírálták, amelyre már nem lehet a fentiekhez hasonló egyszerű választ adni. „Célszerű-e, hogy a hallgatók olyan szakon foly-tassák megkezdett egyetemi tanulmányaikat, amely nem képvisel önálló tudományterületet, és nincs saját módszertana sem.” Erre úgy válaszolhatunk, hogy először is utalunk arra: ma már a bölcsészettudomány egyetlen területének sincs saját, különálló módszertana abban az értelemben, ahogy valaha korábban; minden kutatási területen egyre nagyobb mértékben törekszenek a művelődéskutatás általános módszertanának alkalmazására. Erre jó példát kínál akár a strukturalizmus, akár a szemiotika elterjedése a művelődéskutatás különböző területein.
Napjainkban pedig a művelődéskutatás terén éppenséggel valamiféle anarchia uralkodik; akár a legújabb elméleti paradigmákra - a dekonstrukcióra vagy a posztmodernre - való támasz-kodás is problematikusnak tűnik; a művelődéskutatás kiindulópontjául egyre általánosabban elfogadottá válik a politikai céltudatosság az érdektelen vizsgálódások helyett. Mindezek fényében legföljebb a módszertani hagyományok hiányát lehet a hungarológiával kapcsolatban kifogásolni. Másodszor arra kell emlékeztetnünk, hogy a Jyväskyläi Egyetem hungarológiai programja eredetileg is az egyes intézetek együttműködési formájaként jött létre. Vagyis a Jyväskyläi Egyetem hungarológiai programja - csakugyan paradox módon - nem is arra törekszik, hogy hungarológusokat képezzen, hanem arra, hogy segítse a hallgatók és a kutatók szakosodását, vagyis hogy a magyar kultúra szakértőivé válhassanak - saját szakterületükön belül, lett légyen az akár a zenetudomány, akár a történettudomány, akár bármi más. Ezzel függ össze programunknak az a sajátossága is, hogy valamennyi oktató csakis a saját tudo-mányterületének tárgyából ad elő. Tényleges hungarológusok nincsenek oktatói gárdánkban, csupán egyes tudományszakok olyan képviselői, akik képzettségüket kiegészítették azzal, hogy elmélyültek a magyar kultúra kérdéseiben.
Hungarológiánk másik működési területe a kutatás. Első feladatul azt tűztük magunk elé, hogy átfogjuk a finneknek a magyar kultúráról alkotott képét, vagyis hogy tisztázzuk, milyen a
magyar kultúra - a finnek szemszögéből. Ebből a célból előadás-sorozatot szerveztünk a Jyväskyläi Egyetemen, melynek előadói a magyar kultúra legjobb finn szakértői közül kerültek ki. Valamennyien saját területükről választottak témát: saját művelődéskutatói kompetenciájukon belül valamennyien arra törekedtek, hogy bemutassák és értékeljék a magyar szellemi életet, s hogy összehasonlítsák a mi kultúránkkal. Az eredmény valamiféle, finnek rajzolta térképvázlat lett a magyar kultúra 1990-es állapotáról. A mű 1991 tavaszán jelent meg Kulttuurin Unkari (A kultúra Magyarországa) címmel. A benne szereplő tíz tanulmány nyelve a finn, de a külföldi érdeklődőkre való tekintettel bőséges német nyelvű összefoglaló is helyet kapott a kötetben. A következő kiadvány, amelyen jelenleg dolgozunk, fordításkötet lesz, válogatás a huszadik századi magyar esszéirodalomból. Témaköre a magyar történelem és a magyarság lesz. Vagyis, ha az első kötetünk a finnek magyarokról alkotott képét mutatta be, úgy e másodikat tekinthetjük a magyarok önarcképének. Ezt az önarcképet századunk vezető magyar esszéistái rajzolják Adytól, Fülep Lajostól, Babitstól, Kosztolányitól egészen Csoóri Sándorig, Dümmerth Dezsőig. Egyéb, az egész programot érintő kutatási tevékenységről korai volna még beszélni, de elmondhatom, hogy az egyes intézetekben jó tempóban folyik a kutatás. Különösen eredményes a Zenetudományi Tanszék, ahol Kodály zenefilozófiájához közelítenek egészen újszerűen, s a Történettudományi Tanszék/.../
A kultúra Magyarországa nem szokványos egyetemi kiadványként látott napvilágot; meg-jelentetője a Jyväskyläben működő Atena kiadó volt. Azért hangsúlyozom ezt, mert megmutatja, hogy a hungarológia programnak, tudományos-oktatási céljai mellett, az is célkitűzései közé tartozik, hogy szélesebb körű kulturális küldetést töltsön be, kommunikációs kapcsolatokat tartson fenn az egyetemen kívüli világgal is. Másik oldalról nézve a dolgot, az idei évtől a jelentkezők közt több olyan is van, aki nem hallgatója a Jyväskyläi Egyetemnek;
az is ide tartozik, hogy előadóink közt voltak az egyetemi világon kívülről jött szakértők is.
A magyar kultúra kutatása és oktatása területén kitűzött céljaink megvalósításához feltétlenül szükségünk van egy tudományos könyvtárra. Mikor ezt fölismerve tájékoztattuk a Jyväskyläi Egyetem könyvtárát programunkról, meglepetésünkre azt a választ kaptuk, hogy nem sokkal ezelőtt kereste meg a könyvtárat a Helsinkiben működő Magyar Kulturális Központ azzal a javaslattal, hogy jó volna, ha a finnországi egyetemi könyvtárak közül éppen a jyväskyläi fordítana kiemelt figyelmet a hungarológia területére. A könyvtár vezetése érdeklődött a javaslat iránt, s így örömmel fogadták a hungarológiai program előterjesztését, amely a magyar nyelvvel és kultúrával kapcsolatos könyvek gyarapításának területén kifejtendő együttműködésre vonatkozott. A hungarológiai tevékenységet koordináló bizottság rögtön kiegészült az Egyetemi Könyvtár képviselőjével; az ő révén a könyvtár is részt vesz a program irányításában, s információkat kap fejlődéséről. Ez a szerves együttműködés a program és a könyvtár között lehetővé tette, hogy az Egyetemi Könyvtár igazán dinamikusan fejleszthesse a hungarológia által igényelt könyvtári és információs szolgáltatásait.
A Jyväskyläi Egyetem hungarológiai programjának gyors fejlődése a mi számunkra is új kihívásokat hozott, amelyek megválaszolására alig volna célszerű kizárólag a saját erőnkből törekedni. Jelenleg elsőrendűen fontos feladatnak tartjuk, hogy programunk mihamarabb a nemzetközi hungarológia szerves részévé váljon. /.../
In: Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön, külföldiek Magyarországon III. Szerk.
Békési Imre, Jankovics József, Kósa László, Nyerges Judit. Bp.- Szeged, 1993. 1555-1560.p.