Hankiss János (1936)

„Ha meg akarod magadat ismertetni, ismerd meg magadat.

Logikus életszabály, de nem könnyű követni. Ha csak a magyar történet, jogrendszer, földrajz, irodalom stb. adataira gondolunk, nem látjuk a feladat nehézségeit. De nemcsak erről van szó, hanem a magyar sajátosságokról, az ú.n. magyar jellegről, amelyet inkább intuitíve érzünk vagy éppen külföldi leírás után fedezünk fel magunkban, s ez éppen a legvonzóbb, a legcsábítóbb bennünk, az a valami, amiért az idegen hajlandó velünk foglalkozni s rólunk szóló ‘ismereteket elsajátítani’. /.../

A szorosabban vett politikai, hadi és dinasztiatörténet mellett a többi történettudományoknak is nagy szerep jut a kultúrdiplomácia munkájában. A vezetés kétségkívül az irodalomtörté-neté, annál is inkább, mert az a ‘szellemtörténet’ legtöbb feladatát is magára vállalta s el lehet mondani, hogy így aztán a művelődéstörténeti kutatás nagyobbik fele is benne folyik le. Míg a történelem felhasználását gyakran gátolja éppen természetes politikai jellege, az irodalom segítségével rengeteg politikai anyagot csempészhetünk be vámmentesen, komoly ellenállás nélkül a külföldi közvéleménybe. /.../

A művészetek története hálás anyagot s alkalmakat ad a magyar kultúra megismertetőjének és védelmezőjének. A művészettörténész az archeológussal együtt bizonyíthatja a magyarság jelenlétét ezen a földön minden művelődési korszakban, s védőbeszédet mondhat az elsajátított kultúrértékek magyarsága felett. A zenetörténész kellő megvilágításba állíthatja a magyar népzene, műzene és népies műzene három rétegének egymás megbecsülését ki nem záró értékét. Ő is, mint a néprajz, s főkép a művészet szakértője, gyakran kénytelen kijózanítani a külföldi rajongót, a rikító egzotikum kedvelőjét, amikor a magyar értékeket józan tudományos talajra állítja.

Szép hivatás vár a ma még elszórt pontokon gerillaharcot vívó tudománytörténetre is: mennyi biztos és erős fegyver, mennyi magyar tudás, ötlet, fölfedezés, önfeláldozás áll rendelkezésre!

S mindezeken belül egyelőre megoldatlanul vár a kutatókra egy gyönyörű, izgató, központi feladat: a magyar jelleg, a sajátos magyar helyzet és magatartás kidomborítása. Ezt a feladatot érzi, sejti, pedzi már történetírásunk a tudománytörténettől a vallástörténetig, a falusi építészet történetétől a székely népballada történetéig, a magyar nyelv történetétől a magyar alkotmány történetéig. /.../

„Igen - itt is ismételjük - magunkkal kell tisztába jönnünk, ha meg akarjuk ismertetni magun-kat. Nem mutatkozhatunk idegenek előtt, ha nem tudjuk, milyen néven kell bemutatkoznunk.

Az önismertetésből így lesz önismeret. És a hungarológia, amely az utolsó negyedszázadban két nemzedéket hozott lázba /.../ közvetve annak a tehetetlenségnek reakciója, amelyet a trianoni szégyenletes ‘ismeretlenségünk’ kellett, hogy kiváltson. Mert ha az első mozdulatunk az is volt, hogy szálljunk vitába, mutassuk meg magunkat, a második az lett, hogy nagyon pontosan, mélyen, őszintén ismerjük meg magunkat és a magunkét. A két mozdulat szétoperálhatatlanul megvan mindegyikünkben: abban is, aki mindig kifelé tekint, a vértelen harctérre, s abban is, aki a magyarcélú kutatásban szinte patriarchális elszigetelődést lát. /.../

A bűvös tükörnek, amelyben kifelé megmutatjuk a magyar arcát, van egy befeléfordult lapja is, s ebben világosan kirajzolódnak önmagunk ismeretlen vonásai.”

(A kultúrdiplomácia alapvetése. Magyar Külügyi Társaság, Bp. 1936.) 7. b. Soó Rezső (1937)

„A hungarológia; a magyarság valódi képének feltárása; multunk és jelenünk, földünk és népünk, lelkünk és sajátos kultúránk struktúrájának, lényegének nagy megmutatása, különösen a Nyugat népeinek tudatában - ez volt már Gragger Róbertnek, a hungarológia névadójának, első öntudatos képviselőjének gondolata. Azóta több mint tíz év telt el és a hungarológia tudománya, a magyarságtudomány lelkünk égető szükségévé lett. Rájöttünk, hogy elsősorban önmagunk számára kell megteremtenünk az öntudatos, világos képet önmagunkról, a magyarságról. Az Egyetemi Nyomda Hungarologia címen most adja közre a magyarság történetét, néprajzát, földrajzát, a magyar föld emberének természetrajzát, ez a hatalmas összefoglalása a tudományos kutatások eredményeinek egyrészt mutat arra, hogy hol vannak a

hiányok a részletkutatásokban, de részben alapul is szolgál ahhoz a szintézishez, ami a hungarologia valódi feladata. /.../

A hungarologiai munkásság létfeltétele a munkaközösség, az egymástól távolálló ismeretkörök, disciplinák összehangolása, a határterületeken érintkező kutatók szükségszerű, kölcsönös együttműködése. A magyarságtudománynak kutatásnak és cselekvésnek kell lennie;

népünk megismerése önmagunk sorsának megismerése, így a hungarologia valóban sors - sőt magatartástudomány is. /.../

A legszűkebb értelemben vett hungarologiának a komoly, tárgyilagos, romantikától mentes hon- és népismeretnek - mai divatos elnevezésével: falukutatásnak kell lennie, amely magában foglal minden kutatási irányt: geologiát, táj- és életföldrajzot, anthropologiát és lélektant, néprajzot és filologiát, történelmet és szociologiát, közgazdaságtant és népnevelést. Ez a kutatás csak megszervezett, arra hivatott szakemberek munkaközösségének keretében jöhet létre, a hungarologus nem lehet mindenben dilettáns, de ismernie kell a problémák összességét, összefüggéseit, megértéssel kell lennie valamennyi iránt, társaival egységes szellemben dolgoznia, mert csak így jöhet létre szintézis, legyen az egy falu monografiája vagy a végső cél: a magyarság tudománya.”

(Debreceni Szemle, 1937.) 8. Eckhardt Sándor (1942)

„Nem jó szó és mégis szükséges. Létrejötte összefügg azzal a szükséglettel, hogy a magyar-sággal foglalkozó tudományokat közös névvel jelöljük; tehát van magyar történettudomány, magyar néprajz, magyar antropológia, magyar nyelvtudomány stb. és van magyarságtudo-mány, ha mindezt a magyarság felől és nem a tudományok épületének ablakaiból nézzük.

A magyarságtudomány szó tehát inkább újabb szempontot, a nemzeti organizmus szempontját fedi, és nem valami új tudományok jelölésére szolgál. /.../

/.../ a magyarságtudomány szóban nem valami új tudomány, vagy új módszer rejlik, hanem csupán olyan program, mely a magyarsággal foglalkozó tudományok célkitűzéseit mind magában foglalja és azokat organikusan kiegészíti, összekapcsolja.

A magyarságtudományba beletartozik tehát a magyar történettudomány minden ágazata, nyelvtudomány, irodalomtörténet, jogtörténet, zenetörténet, néprajz, embertan, népiségtörté-net, emberföldrajz, társadalomtörténépiségtörté-net, archeológia, sőt még a magyar föld növény- és állat-világának tudománya is. Mindaz az emberi és természeti adottság, ami a magyarságot jellemzi, mindaz a környezet, ami a múltban és jelenben körülveszi. Figyelme kiterjed tehát a környező népekre is, melyekkel szimbiózisban él, azok történetére, néprajzára stb., amennyi-ben a magyarsággal valamilyen vonatkozásban vannak. A magyarságtudomány ideális értelemben felöleli a külföldi magyarság ismeretét is, akár Nagy-Magyarország történeti egységében, akár tengerentúli diaszporáiban.”

(Magyarságtudomány, 1942. 1-7.p.) 9. Bibó István (1948)

„A magyarságtudomány olyan tudományszak, olyan tudománycsoport, melyet igen nehéz nemzetközi értelmű idegen szóval visszaadni. Többet, mélyebbet sejtet, és kevesebbet, szűkebbet foglal magában, mint a magyar vonatkozásoknak többé-kevésbé minden

tudomány-szakban objektív, tudományos módon érvényesíthető szempontját. Inkább meghatározott, szorosabban a magyar nemzethez kötött tudományokat, tudományos problémákat szoktuk magyarságtudomány név alatt összefoglalni: magyar nyelvtudományt, néprajzot, folklórt, magyar történettudományt, művelődéstörténetet és irodalomtudományt, a mai népi jelleggel, a magyar lelki alkattal való foglalkozást, s mindezt úgy, hogy különös hangsúly és jelentőség kerül a magyar népre, értve ezen mindenekelőtt a magyar parasztságot. Mindezek magukban még mindig az objektív érvényesség igényével felvethető és többé-kevésbé megválaszolható problémák. /.../

A magyarságtudomány alapjául kifejezetten vagy hallgatólagosan felvenni szokott előfeltevést a következőkben foglalhatjuk össze: a magyar nemzet kultúrállapota valamiképpen válságban van, a maga sajátos jellegével, mélyebb alkatával, feladataival meghasonlásba vagy legalábbis bizonytalanságba jutott, és az ezekkel való normális kapcsolatát, zavartalan viszonyát, egyenletes beidegződését elvesztette; minthogy szükséges, hogy ezt megtalálja, és ehhez visszatérjen, tehát fel kell kutatni, meg kell ismerni az igazi, hamisítatlan magyarságot, a tiszta magyar alkatot, a gyökeres magyar kultúrát; ennek a felkutatásának a legfontosabb területe a parasztság, minthogy a parasztság a magyar jellegnek, a magyar alkatnak, a magyar viselkedés és alkotás spontán, sajátos útjának tisztább és zavartalanabb formáit őrzi, mint a nemzet kevertebb vagy zavartabb többi rétege; csak e kutatások lefolytatása után és azok alapján lehet a nemzet végső kulturális, sőt közösségi problémáinak a megoldásához sikerrel hozzáfogni.

Ez a szempont az, mely a magyarságtudomány címe alatt ismert tudományterületeket és problémafelvetéseket összefoglalja.”

(In: Válogatott tanulmányok II. Bp. 1986. 553-568.p.)