Jól tudom, hogy nem én vagyok a legméltóbb arra, hogy akár röviden is foglalkozzam az olaszországi magyartanítás témájával. Mindazonáltal lelkesen teszek eleget a Társaság főtit-kára, Klaniczay Tibor akadémikus úr felkérésének, hogy beszéljek, különböző megfontolá-sokból is, ezen a fontos nemzetközi kongresszuson, bocsánatot kérve mindenkitől rossz magyarságomért.
Elöljáróban szeretném átadni mesterem, az évek óta súlyos beteg Carlo Tagliavini professzor üdvözletét, aki, mint köztudott, az olasz-magyar kulturális kapcsolatok egyik főalakja volt az utóbbi évtizedekben. Tagliavini ezenkívül vérbeli hungarológus: több fontos munkát szentelt a magyar-olasz nyelvi kapcsolatoknak és tudományos alapon népszerűsítette Olaszországban a magyar nyelvet és kultúrát, gyakran a finnugrisztika keretén belül. Több alkalommal írt a magyar-román kapcsolatokról is, megelőlegezve - bár csak egy-két ponton - budapesti utóda, Tamás Lajos professzor Etymologisch-historisches Wörterbuch der ungarischen Elemente im Rumänischen című kitűnő művét, amely hosszú évek kutatómunkájának eredményeképpen 1966-ban jelent meg. Mesterem, Tagliavini professzor széles körű, közvetlen ismeretekre is támaszkodva kiválóan adhatta volna elő ezt a témát, amelyet én a továbbiakban röviden foglalok össze. De hadd említsem meg újra, különösen fiatalabb magyar kollégáimnak, hogy Tagliavini 1929-től 1935-ig vagyis tizennégy féléven keresztül itt Budapesten az újlatin nyelvészeti tanszék rendes tanára volt, és román filológiát is előadott. Az akkor még egészen fiatal oktató Budapesten nagy szeretetnek és megbecsülésnek örvendett, 1935-ben pedig meghívták a Padovai Egyetem Nyelvtudományi Tanszékére, ahol megszakítás nélkül 1972-ig tanított. A Budapesti tudományegyetemi Romanisztikai dolgozatokban vezetése alatt kilenc monográfia jelent meg, közöttük Bató Mária tanulmánya a Veglia-i venét dialektusról (1933), Nyitray Etelé az Adige felső folyása menti Luson és Funés völgyek helyneveiről (1934), vagy például Kovács Johanna dolgozata a közép-latin dialektusok névszóképzőiről (1934).
Tagliavininek ebben az időszakban Budapesten kitűnő tanítványai voltak; közülük hadd említsem meg a néhány éve elhunyt Gáldi László professzort, akivel volt szerencsém több alkalommal találkozni, s ilyenkor mindig nagy elismeréssel beszélt olasz mesteréről.
Itt rögtön hozzá kell tennem, hogy hasonlóan meleg rokonszenvet és őszinte megbecsülést táplálunk magyar kollégáink és barátaink iránt, akik közül sokan tanítottak a mi padovai egyetemünkön, mint a humanista költő, Janus Pannonius és a humanista történész, nyelvész Zsámboki (Sambucus) késői örökösei.
173 Ehelyütt mondok köszönetet Szabó Győző kollégámnak, aki volt szíves előadásom szövegét ma-gyarra fordítani.
Az olaszországi magyartanításról és az itteni hungarológiai tanulmányokról adandó rövid áttekintésemben főként Várady Imre és Tóth László174 néhány munkájára támaszkodom, de a legújabb időszakra vonatkozóan személyes tapasztalataimat is felhasználhatom, mert több olaszországi hungarológiai találkozón vettem részt.
Úgy látszik tehát, hogy a magyar nyelv első olasz ismerői között is először is a híres bolognai poliglottot, Giuseppe Mezzofanti bíborost kell említeni (1744-1849), mint erről Emilio Teza175 egy rövid cikkéből értesülünk; rögtön követi őt Bourbon Károly Lajos, Lucca hercege: neki szentelte egyébként az első olaszországi magyar nyelvtant Deáky Zsigmond (1795-1872) Grammatica Ungherese ad uso degli Italiani címmel, amely 1927-ben jelent meg Rómá-ban176. Szerzője egyházi ember volt, akit a nemes herceg Ferdinánd nevű fiacskája mellé fogadott fel nevelőnek. Ferdinánd később Párma hercege lett. Deáky pedig előzőleg a nevezetes Eszterházy családnál volt pedagógus. Deáky nyelvtana valószínűleg nem terjedt el széles körben, mert amikor bevezették a magyaroktatást a fiumei gimnázium-líceumban, abban a városban tehát, amely köztudottan a magyar és az olasz kultúra összekötő hídja volt, Császár Ferenc (1807-1856), a Tudományos Akadémia levelező tagja, Dante, Foscolo és Pellico fordítója nem említi nyelvtanában (1833, Pest) Deáky művét; sőt Császár abban a hitben élt, hogy ő az első, aki ilyen fontos szolgálatot tesz a két nemzetnek. Érdekességképpen megjegyzem, hogy a magyar nyelv itáliai elterjesztéséhez egy olasz is hozzájárult, mégpedig Vittorio Scaetta veronai ügyvéd, aki Takács Imre eredetileg német nyelvű kézikönyvét fordította le és alkalmazta olaszra a következő címmel: „l’arte di diventare um perfetto Ungherese in sole dodici lezioni”, vagyis, hogy miként lehetünk tökéletes magyarok mind-össze tizenkét lecke után. Várady Imre fedezte fel Scaetta kiadványát, mely valószínűleg 1862-ben jelent meg Veronában, a fordító-átdolgozó gondozásában. A nyelvkönyvet egy hasonló, szintén Scaettától származó, de kéziratban maradt munkával együtt 1874-ben peda-gógiai kiállításon is bemutatták. Az utóbbi címe: „Nuovo metodo di Ollendorf per imparare a leggere scrivere e parlare una lingua in sei mesi; Guida per apprendere la lingua ungherese ad uso delle scuole e dell’ insegnamento privato, compilata dalla terza edizione di quella del professore Francesco Ney della Scuola Superiore di Pest dall’ avvocato Vittorio Scaetta, Verona”, azaz „ Új Ollendorf-módszer, mellyel hat hónap alatt meg lehet tanulni írni, olvasni és beszélni valamely nyelvet; Kalauz a magyar nyelv megtanulásához iskolai és magántanulói használatra, szerkesztette: Vittorio Scaetta ügyvéd Veronában, Ney Ferenc, a pesti főiskola tanára nyelvtanának harmadik kiadásából”. Tóth László, aki figyelmesen megvizsgálta a veronai városi könyvtárban őrzött kéziratot, könnyen ki tudta mutatni, hogy ez a nyelvtan volt a forrása a Hoepli kiadó igen elterjedt és közismert kézikönyvének, mely azonban nagyon szerény munka, szinte hemzsegnek benne a hibák. Ez a Grammatica magiara con esercizi e vocabolarietto először 1907-ben jelent meg, második kiadásban 1930-ban (sőt, nemrégiben újranyomták!). Szerzője a török származású Arturo Aly Belfádel, aki más, jobbára csekély értékű nyelvészeti munkákat is írt. Belfáder nyelvtana jórészt Scaetta kiadatlan művéből
174 Lásd: Tóth László: Az olaszországi magyartanítás módszertani alapvetése. Budapest, 1943;
Adalékok a XIX. századi olaszországi magyartanítás történetéhez, Roma (Katolikus Szemle kia-dása) 1959; La grammatica ungherese di Verona rimasta in manoscritto, „Miscellanea di studi dedicati a Emerico Varady”, Bologna 1966, 30; I. Varady: Das Studium des Ungarischen und der finnisch-ugrischen Spracwissenschaft an italianischen Universitäten. Ural-Altaische Jahrbücher, XXXVII. (1966), 125-134.
175 Emilio Teza: Mezzofanti kiadatlan magyar nyelvű két distichonja. Összehasonlító Irodalom-történeti Lapok, Kolozsvár, 1880. Vol. III. 11.
176 Erről a szerzőről és általában a Bourbonok, valamint Párma magyar kapcsolatairól lásd Carla Corradi ösztönző feldolgozását: Parma e lUngheria, Parma 1975.
meríti anyagát, még a gyakorlatok többsége is onnan való, mint ahogyan Tóth összevetéséből kiderül. Nekem is kezembe került fiatal éveimben: belőle tanultam az első magyar szavakat.
Mint köztudott, 1880 és 1910 között Fiuméban pezsgő irodalmi és főleg didaktikai kiadói tevékenység folyt. Öt magyar nyelvtan látott napvilágot ebben az időszakban. Ezek a könyvek a soknyelvű város iskolái számára készültek, szerzőik: Gresits (1879), Györök (1880), Lengyel (1883), Kőrösi (1891, második kiadás 1893, harmadik 1903, negyedik 1918; második rész 1893), valamint Donáth (1892, második kiadás 1898)177. Az első szótárak is Fiuméban jelentek meg 1884-től kezdve, a legelső Lengyel-Benkő-Donáth-Kavulyák-Szíjgyártó közös munkája 1884-ből és 1887-ből, majd ezt követte Pauletigé 1912-ben és Gelletiché 1914-ben.
Az olasz-magyar szótárírás Kőrösivel ölt tekintélyes méreteket: munkája 1910-ben jelent meg Budapesten. Körösi Sándor ezenkívül a magyar nyelv olasz jövevényszavairól szóló első tanulmány szerzője, amely A magyar nyelvbeli olasz elemek címmel 1892-ben látott nap-világot Fiuméban, több évtizeddel megelőzve Karinthy Ferenc hasonló, de teljesebb Olasz jövevényszavaink című munkáját (Budapest 1947). A kivétel nélkül modern nyelvkönyvek valódi tudósok nyelvoktatói művei: közöttük Várady Imréé az első, melynek nagyobb kiadása 1931-ből való, a Valmartina-féle „Lingue estere” (Idegen nyelvek) sorozatban megjelent rövid kis kézikönyv pedig 1949-es (második: 1965, harmadik kiadás: 1968). A következő Tóth Lászlóé (La lingua maghiara, Nápoly, 1939; második kiadás: 1948. harmadik kiadás: 1964), a legújabb pedig Fábián Pálé (Manuale della lingua ungherese, Budapest 1970). Mind Tóth, mind pedig Fábián műve példás módszereket és rendező elvet követ a nehéz anyag taglalá-sában, valamint hasznos szemléltető ábrákat is alkalmaz. A legújabb kori kétnyelvű szótárírást elsőként Koltay-Kastner Jenő művei képviselik (Pécs, 1930: olasz-magyar; 1943: magyar-olasz), beleértve a későbbi újranyomásokat és a nagyszabású. 1512 lapos magyar-olasz szótárt, mely 1963-ban jelent meg Budapesten. Ennek fordított megfelelője Herczeg Gyula kétkötetes olasz-magyar szótára (Budapest, 1852; újabb kiadás 1967). A kétkötetes kisszótár is, amelynek harmadik kiadása 1966-ban látott napvilágot, az ő munkája, aki az olasz mondattan ismert kutatója.
Az olaszországi hivatásos magyar tanárok közül Márffy Oszkárt kell megemlítenünk elsőként, aki 1930-ban kezdte nyelvóráit a Milánói Katolikus Egyetemen. Később a magyar oktatás átterjedt a Milánó Állami Egyetemre, majd pedig a torinói és a genovai egyetemre is. Ezt a gyakorlati tanítást egyébként megelőzték a Kelet-európai Intézetben (Istituto per I’Európa Orientale) adott órák, 1928-tól kezdődően. Ezeket történelmi és irodalmi előadások kísérték, melyeket a római egyetemen megbízott tanárként 1930-tól Várady Imre tanított. Várady 1942-től Bolognában rendes tanár lett, és itt egészen 1966-ig vezette a tanszéket. Futólag szeretnék utalni az olasz hungarológusokra, akik - főleg ami a nyelvészeti kutatásokat illeti - bizony nincsenek sokan. Tanulmányozta a magyar nyelvet és filológiát a már említett Emilio Teza, aki különféle nyelvekkel foglalkozott rövidebb alkalmi írásokban, melyek jobbára nehezen hozzáférhetők. Meg kell emlékeznünk Paolo Emilio Pavoliniről, aki főként a finnugrisztika körében tevékenykedett és még egyszer mesteremről Carlo Tagliaviniről. Ne felejtsük el azonban, hogy éppen az utóbbi években több, finnugrisztikával foglalkozó fiatal kutató jelentkezett. A múltra vonatkozóan még megemlíthetjük Antonio Marassovich kis
177 Massimiliano Gresits: Grammatica metodica della lingua ungherese, Fiume 1879; L.G. Györök:
Grammatica metodica della lingua ungherese con esercizi, vol. I. , Fiume 1880; Giovanni Lengyel:
Corso teorico-pratico di lingua ungherese scritta ad uso delle scuole e dello studio privato, Fiume 1883; Sándor Kőrösi: Grammatica teorico-pratica della lingua ungherese scritta ad uso delle scuole e dello studio privato, Budapest, 1891. második kiadás: Bp. 1893; Emerico Donáth: Grammatica ungherese e libro di lettura, Fiume 1892 (újra: 1898)
sítő munkáját, Caratteristiche fondamentali della lingua ungherese (A magyar nyelv alapvető jellegzetességei, Milano 1936), mely egy-két általános finnugrisztikai ismeretet is ad.
Az olaszországi magyar nyelv- és irodalomtanításban tevékenykedő lektorok - később professzorok - között, a már említett Várady mellett, Tóth Lászlót, a Római Magyar Akadémia volt titkárát kell élre állítanunk, aki 1935-ben Róma első hivatalos lektora lett, s ezzel egyidejűleg a Nápolyi Keleti Intézetben és a Nápolyi Egyetemen is tanított, később pedig a magyar nyelv és irodalom megbízott tanáraként folytatta oktatómunkáját, egészen nyug-állományba vonulásáig. (1980). 1939 és 1943 között a magyar nyelv tanítása igen elterjedt volt Itália egyetemein, s a nagyszámú diákság már élvezhette a magyarországi nyári tanfolyamokat is. Kitűnő lektorok működtek egyetemeinken, mégpedig - mint Tóth Lászlótól tudjuk - Bolognában, Firenzében, Genovában, Torinóban, Milánóban, Páviában, Padovában, Velencében, Rómában, Nápolyban, Triesztben és Fiuméban.
A második világháborút követően rövid időre pangás állt be a két ország kulturális kapcso-lataiban, de meg kell jegyezni, hogy a nevezetes Magyar Akadémia, melynek székhelye a római Falconieri palota, sohasem zárta be kapuit. Ebben az időben a magyart főként az Olaszországban maradt tanárok oktatták. Hamarosan azonban - Carlo Tagliavini tényleges érdeklődésének köszönhetően is - a két kormány ismét rendszeres kulturális kapcsolatokat hozott létre, melynek keretében Olaszország két egyetemére, Rómába és Padovába a magyar fél küld vendégtanárt. Rómába Balázs János professzor került, a neves klasszika-filológus és általános nyelvész, aki többek között Giorgio Pasqali olasz filológus tanítványa volt a pisai Scuola Normale Superiorén, Padovába pedig 1964-ben a nyelvész és egyben italinista Fábián Pál jött, aki itt 1969-ig tanított. Balázs Jánost Rómában Szauder József, a felvilágosodás irodalmának és a magyar - olasz irodalmi kapcsolatoknak kiváló ismerője váltotta fel, majd a mindnyájunk által ismert Klaniczay Tibor akadémikus, aki számos mesterművel gazdagította többek között az olasz-magyar történelmi és irodalmi kapcsolatok kutatását. Padovában Fábián Pál után előbb Sallay Géza tanított, a Budapesti Olasz tanszék vezetője, 1973-tól pedig Fogarasi Miklós, aki most - Benedek Nándor után - a szegedi Olasz Tanszéket vezeti.
Fogarasit, aki az olasz nyelv történetének tudósa és egy kitűnő olasz leíró nyelvtan szerzője, a Venetói Tudományos, Irodalmi és Művészeti Intézet nemrégiben tagjai közé választotta.
Jelenleg Padovában már ötödik éve tanít Szabó Győző, a nyelvtanítás módszereinek találékony alkalmazója, az olasz nyelvi kérdés és a mai olasz nyelv jellegzetességeinek kutatója. Idő-közben Klaniczay Tibort Rómában Sárközy Péter váltotta, aki a felvilágosodás korszakával és Gramscival foglalkozik, Firenzébe pedig, Pálinkás László hirtelen elhunyta után, Hubay Miklós, a neves író és drámaíró került, s vele párhuzamosan itt tanít finnugort Danilo Gheno, a padovai iskola volt növendéke, akinek egy színvonalas olasz nyelvű egyetemi finnugor jegyzetet köszönhetünk. Szintén finnugor filológiát oktat, immár 1979 óta Páviában Gianguido Manzelli, nagy reményekkel kecsegtető fiatal tudós, aki Fogarassival együtt közös tanítványunk volt. De hogy az itáliai hungarológiai oktatás képe teljes legyen, feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy a bolognai egyetemen - ahol Várady után néhány évig Fábián is tanított - jelenleg Gugliemo Capacchi és Carla Corradi ad elő. A milánói Katolikus Egyetemen most is aktív tanár Ruzicska Pál, az Állami Egyetemen Sikos Anna tanít. Nápolyban a finnugor tanítást olyan elsőrendű ember vezeti, mint Nullo Minissi, aki jelenleg az Istituto Orientale, az egyetemi rangú Keleti Intézet lektora; a magyarral pedig a fiatal Marinella D’Alessandro foglalkozik, aki gyermekkorából hozott kétnyelvűségét céltudatosan fejlesztette tovább.
Előzőleg itt végzett eredményes kutató munkát Éder Zoltán is. Torinóban továbbra is a fiumei származású Paolo Santarcangeli, kiváló író és költő-fordító (sőt újabban magyar nyelvű költő is) a megbízott tanár, Gianpiero Cavaglia segédletével; Velencében néhány éve a finnugor nyelvészettel is foglalkozó Csillaghy András tevékenykedik Tóth Istvánnal együtt. Csillaghy
vezérletével folyik egy éve az udinei magyar oktatás is, ahol Caterina Tropea segédkezik.
Nem érintem itt az irodalmárok és a fordítók tevékenységét, akik közül Umberto Albini emelkedik ki, az ismert klasszika-filológus, a magyar irodalom szenvedélyes közvetítője.
Az olaszországi hungarológiai iskolából, főleg a magyar vagy olasz-magyar mesterek érdemeként, több olyan diák került ki, akiknek magyar nyelvismerete lehetővé tette, hogy magyar intézetekben lektori kinevezést kapjanak, mint például Maria Teresa Angelini Papp, Ezio Bernardelli és előttük a már említett Caterina Tropea és Danilo Gheno.
Ehelyütt szeretnék néhány szót szentelni azoknak az érdemes magyar kutatóknak, akik az olasz-magyar művelődési kapcsolatokkal vagy általában italianisztikával foglalkoztak vagy foglalkoznak. Erről a tárgyról már röviden értekeztem a Civilitá Italiana című folyóiratban közzétett tanulmányomban, ahol is megpróbáltam érzékeltetni, hogy mennyit köszönhet Itália kitűnő magyar kollégáinknak, akik oly sokat tettek az olasz nyelv és kultúra magyarországi terjesztéséért. Mi olaszok csodálattal adózunk nemcsak a magyar oktatók valóban rendkívüli olasz nyelvi és irodalmi ismereteinek, hanem a magyar egyetemi intézetekből és az Olasz Kultúrintézetekből kikerülő fiatal növendékek felkészültségének is. Az újabb nemzedékből itt csupán Lax Évát említeném meg, aki nemrégiben doktorált olasz dialektológiai, pontosabban venét dialektológiai témából, melyet én javasoltam és feldolgozását részben én vezettem.
Kiemelendő, hogy azok között a magyar tudósok között, akik az olasz egyetemeken magyar nyelvet és irodalmat, valamint finnugor nyelvészetet tanítottak, sok jeles italistát, irodalmárt és irodalomkritikust találunk. Írásaik gyakorta az olasz szakemberek körében is nagy érdeklődést váltottak ki. Ezen a helyen szeretnék még egyszer megemlékezni Szauder Józsefről és - bár nem tanított nálunk rendszeresen - Kardos Tiborról, aki számos művet írt a humanizmus és a reneszánsz témaköréből, aki Dante összes műveinek és Petrarca Daloskönyvének magyar kiadását szerkesztette, és mestere volt egy sereg, Olaszországban jól ismert fiatal italistának.
Kívánatos tehát, hogy az olasz-magyar kulturális kapcsolatok, melyek oly mélyrehatóak voltak a közelmúltban és olyan jók a jelenben is, tovább erősödjenek és tökéletesedjenek. Különösen hő óhajom, hogy egyetemem, a padovai egyetem - mely a múlt századokban annyi, gyakran híressé lett diákot vonzott, elsősorban a Duna-medencéből, de más európai országokból is -, valamint a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem kapcsolatai a továbbiakban is számíthassanak mindkét fél odaadó részvételére, s hogy a tudományos együttműködés, melynek a közös padovai-budapesti folyóirat, a „Giano Pannonio” az egyik megnyilvánulása, új találkozók létrejöttében is kiteljesedjék.
Végül megemlítem, hogy Velence és Padova s általában Veneto tartomány kapcsolatai a magyar nemzettel, mint tudjuk, különösen a középkorban igen elevenek voltak. Nagyon szerencsés volt ezért az én kedves kollégám és barátom, Balázs János178 etimológiai sejtése, amikor az eddig ismeretlen eredetűnek tartott „vendég” szót a velencei „venédego”, vagyis -mint a középkori krónikák is igazolják - veneticus ‘velencei’ jelentésű szó magyar adaptáció-jaként magyarázta. Régi román szövegekben is találkozunk ‘velencei’ jelentésű venetic alakkal, mely kétségtelenül bizánci előzményekre megy vissza.
178 Nagy elégtétel volt számomra, hogy én mutathattam be az Istituto Veneto di scienze lettere ed arti (CXXVII, 1978-79, 669-77) közleményeiben Balázs János alapvető felfedezését a következő címmel: Veneti e veneziani: I primi ospiti in Ungheria.
Magyarország első vendégei tehát velenceiek voltak, s a nyelvhagyománynak ezt a tanúságát nem cáfolják meg a világi és vallásos jellegű történeti hagyományok: gondoljunk csak a velencei nemes Sagredo családból származó Gellértre, aki a Szent György-sziget apátja volt egykor a lagúnák városában. Biztosíthatom tehát magyar kollégáimat, hogy Padovában mindig kivételes tisztelettel fogadott vendégek lesznek, annál is inkább, mert nagy érdemeket szereztek nálunk. Kívánom tehát, hogy a hagyományos olasz-magyar barátság és kulturális együttműködés a jövőben is virágozzék.
In: Hungarológiai oktatás régen és ma. Szerk. M. Róna Judit. Bp. 1983. 121-126.p.