A magyar mint idegen nyelv/hungarológia oktatásának története
1.8. A magyar nyelv státusa a XVIII. században
Mária Teréziát 1780-ban fia, II. József követte a trónon, aki kormányzásában a felvilágosult abszolutizmus elveit érvényesítette. Olyan központosított rendszerű országot akart létrehozni, ahol a német nyelv töltötte volna be a lingua franca szerepét. 1784-ben hozott nyelvren-deletének célja az volt, hogy a soknyelvű birodalmat a német nyelv általánossá és kötelezővé tétele révén egységesítse, s így maradéktalanul alkalmassá tegye az abszolutisztikus kor-mányzást kiszolgáló alattvalói szerepre. Általánossá tette a tankötelezettséget, megszüntette a felekezeti elkülönülést, és az iskolákban bevezette a német nyelv tanítását. A hivatali élet szintjein igen rövid időt hagyott az átállásra: a közigazgatás minden szintjén, valamint az országgyűlésen kötelezővé tette a német nyelvismeretet, de az egyházaknál vagy az oktatás területén sem vállalhatott munkát az, aki nem tudott németül, sőt már a rendelet
66 Idézi: Finánczy Ernő: I.m. 297.p.
67 A jezsuita rendet 1773-ban feloszlatták.
kibocsátásának évében sem léphetett középiskolába az a diák, aki írni-olvasni nem tudott az ország új hivatalos nyelvén.
Ez a nyelvi-egységesítő törekvés - felvilágosult uralkodóról lévén szó - egy nemzetközi folyamat részének tekinthető. A korszakot meghatározó francia elképzelés az állam nemzet -nyelv viszonyáról, megváltoztatta az addigi nemzetfogalmat. Az új szemlélet definiálását először a Diderot és D’Alembert szerkesztette Nagy Encyclopedia tartalmazza. Szekfű Gyula megfogalmazásában:
„Nemzet nem egyéb, mint egy kormány alatt, ugyanazon állami határokon belül élő emberek összessége; az állami terület a primér, s belőle vezetendő le a nemzet és nyelv területe.
Ameddig terjed az államhatár, addig nyúlik a nemzet és nyelv is; az állam prepotenciája oly nagy, hogy a nemzetnek még azon jogát is elveszi, hogy egységes államban tájszólások szerint differenciálja önnyelvét. Az Encyclopédie szerzőire itt a Richelieu-től inaugurált francia nyelvi és állami egység hatott, ennek mintájára követelik - más lehetőség eszükbe sem jut -, hogy állami egységnek tökéletes nyelvi egység feleljen meg. „68
A rendelet országszerte felháborodást keltett, hiszen amellett, hogy szinte minden társadalmi réteg érdekei sérültek, ellenkezett a soknemzetiségű és sokkultúrájú Magyarország több évszázados tradícióival is. Az elnémetesítő rendelkezéssel szemben kialakult ellenkezés mértékét mutatja az a tény is, hogy II. József 1790. január 28-án visszavonta nyelvrendeletét.
A magyar azonban még mindig a lingua vernacula státusában maradt.
A magyar nyelv és identitás veszélybe kerülése új lendületet adott a nemzeti nyelv támogatóinak és védőinek. Egymás után jelentek meg a röpiratok, versek, stb., amelyeknek fő mondanivalója a hazai nyelv védelmére, kiművelésére és minden szinten való elterjesztésére vonatkozik. Ezek közül kiemelkedik Decsy Sámuel: Pannóniai Fénix avagy hamvából feltámadott magyar nyelv (Bécs, 1790) című munkája, amely a magyar nyelv kérdését az oktatás és a társadalmi fejlődés összefüggéseiben tárgyalja, s részben kissé patetikus hangvétele, részben komplexitása miatt irányadóvá vált. Fontosnak és időszerűnek tartja a magyar nyelv bevezetését az államigazgatás, az oktatás és a tudomány minden területén -amint ezt más népek is teszik -, mert a latin segítségére már nincs szükség, az inkább gátolja a további fejlődést.
126.§
Mennél könnyebb és világosabb a tanításnak módja, annál jobban boldogul a tanuló ifjúság, annál jobban virágoznak a tudományok. A tanításnak és tanulásnak módját leginkább nehezíti a tudományoknak idegen nyelven való taníttatása. Ezen kellene tehát a magyar iskolákban egy fordítást tenni. Tíz s több esztendőket is eltöltünk a déák nyelvnek tanulásában, csak azért, hogy annak segítsége által érthessük a tudományoknak tanítását...
127.§
... A magyar nyelv legrövidebb s legkönnyebb útja lehetne a tudományoknak megtanulására;
mi pedig elsőben is a legnehezebb nyelvet tanuljuk azért, hogy azután tudományt tanulhassunk, és minekutána megtanultuk azokat, semmi hasznát nem vesszük déák nyelv hosszas tanulásunknak. Ugyan mi hasznát veszi annak a pap, az úr, a gazda, az orvos, a földmérő, a mesterember és a földmívelő paraszt? Csak azt, hogy két s három esztendővel iskolákból való kiköltözések után tökélletesen elfelejtsék... „69
68 Szekfű Gyula: Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez. 1790-1848. Bp. 1926. 11.p.
69 Vö. Dokumentumok a magyar nevelés történetéből 1100-1848. Bp. 1966. 212-213.p.
Decsy Sámuel a magyar nyelv vonatkozásában ugyanazt a felvilágosult francia nemzet-eszményt képviseli, mint II. József a német nyelv bevezetésekor. A nyelvkérdés az ő számára mindenekelőtt politikai ügy, gondolatai az Encyclopedia gondolatmenetét követik. Kifejti, hogy a Magyarország területén élő minden népnek, ha magát magyarnak nevezi, tudnia kell magyarul, hiszen egy államban egy nyelvközösség tagjai élnek. Éppen ezért a nem magyar iskolákba magyar tanítókat, a más etnikumú falvakba magyar lelkipásztorokat küldene, így húsz-harminc év elteltével a nyelvi probléma magától megszűnne.70 Nemzeti lelkesedéstől fűtött gondolatai odáig szárnyalnak, hogy feltételezi, még a magyar árukkal kereskedő külföldieknek is érdeke lehet, hogy megtanulják nyelvünket... Decsy műve termékeny talajra talált, s számos túlzása ellenére is a kortársak számára irányadó lett.
A magyar nyelv ügye nem aratott osztatlan sikert az 1790/91-es országgyűlésen, ahol a főnemesség és a nemesség egyik része a latin visszahelyezése mellett, másik része a magyar bevezetése mellett kardoskodott. Jellemző volt, hogy az alsóházban a magyarul nem tudó követek kivételével mindenki magyarul beszélt - ők latinul, ezzel szemben a felső táblát a latin kizárólagos használata jellemezte. Az áttörés azonban mégis megtörtént: a törvénytár 1791. évi XVI. törvénycikkében deklarálta az országgyűlés, hogy a jegyzőkönyveket az addigi latin helyett két hasábos formában, latinul és magyarul kell vezetni, s ugyanez a két nyelv használható a tárgyalásokon is. Ezzel összefüggésben az oktatás kérdése is előkerült, hiszen ha a latin hivatalos szerepe csökken, a magyaré pedig növekszik, akkor ennek tükröződnie kell az iskolák tananyagában is. Ennek köszönhetően alapítottak magyar nyelvoktató tanszéket a pesti egyetemen, de széles körben nem valósult meg a magyar nyelv bevezetése a különböző iskolatípusokban.
„Ő Szent Felsége biztosítja a hű karokat és rendeket, hogy semmiféle ügyre nézve nem fogja idegen nyelv használatát behozni; hogy azonban a magyar nyelv inkább elterjedjen és kiműveltessék, a gimnáziumokban, az akadémiákon és a magyar egyetemen a magyar nyelv és stílus számára külön tanárt fognak kinevezni, hogy azoknak, akik ezt a nyelvet nem tudják, és meg akarják tanulni, vagy pedig ezt a nyelvet valamennyire már ismerik, és magukat benn tökéletesíteni akarják, alkalmuk legyen bármely irányban kívánságuk teljesedésére; a kormányszéki ügyeket azonban most még latin nyelven kell tárgyalni.”71
A 18. században még egy törvényt hoznak „a magyar nyelv tanításáról és használatáról”, az 1792: VII. törvénycikket. Ebben a magyar tanszékek felállítását kötelezővé tették, a magyar tehát hivatalos, rendes tantárgy lett a közép- és felsőfokú iskolákban. Horvátországban ezzel szemben csak rendkívüli tárgy maradt. Az egyetemeken az előadások nyelve még mindig vagy a latin vagy a német volt, ezért a törvény arra is kitért, hogy azok a külföldiek, akik magyar egyetemen tanulnak ugyan, de nem akarnak az országban munkát vállalni, nem kötelesek magyar nyelvet tanulni.
„Az 1790. évi 16. törvénycikk céljának gyorsabb elérése végett ő királyi felsége hozzájárulá-sával elhatározzák a karok és rendek, hogy a magyar nyelv tanulmányozása ezen ország határai között ezután rendes tantárgy legyen, hogy ily módon bizonyos időszakon belül az országban közhivatalt fokozatosan csak olyanok nyerhessenek, akik egyéb szabályszerűen elvégzett tanulmányaik mellett tanáraik bizonyítványával a hazai nyelv ismeretét is igazolták;
a csatolt részekben pedig maradjon ezután is rendkívüli tantárgy. De az idegeneket, akik tanulás céljából jönnek a magyar egyetemekre vagy akadémiákra, és nem szándékoznak ebben
70 Vö. Szekfű Gyula: I.m. 30.p.
71 Vö. Dokumentumok, 255-256.p.
az országban alkalmazást keresni, a magyar nyelv tanulásának kötelezettsége alól mentsék fel”72.
Az első magyartanárokra vonatkozóan érdekes adalékot közöl Mészáros István: őket pályázat útján választották ki, a magyaron kívül ismerniük kellett az adott terület nemzetiségi nyelvét is, emellett helyt kellett állniuk a latin tanításában is - mindezt a többi tanárénál alacsonyabb fizetésért.73
Az 1700-as évek végén megkezdődött a magyar nyelv elismertetéséért való küzdelem.
Sikerült megtörni a latin egyeduralmát, helyet kapott az országgyűlésben és az oktatásban is, de hivatalos nyelvi státusára még közel fél évszázadot kell majd várni. Fontos megjegyezni, hogy ekkor a nemzetiségek részéről még nem volt tapasztalható ellenérzés vagy ellenállás.
Ennek többek között az is oka lehetett, hogy a természetes többnyelvűség következtében a más nyelvet beszélő etnikumokhoz is közelebb állt a magyar, mint a latin - vagy akár a német.
1.9. A magyar - mint idegen - nyelv tanítása a XVIII. századi Magyarországon
Az országgyűléseken hozott nyelvtörvényeknek, valamint az ország magyar érzelmű nemesi értelmiségének köszönhetően hivatalos formában, vagy közösségi kezdeményezésre több helyen lehetett magyarul tanulni.
A többnyelvű Pozsony továbbra is kiemelkedő helyet foglalt el a magyar mint idegen nyelv tanításában. Bél Mátyás nyomdokain haladva, többen jelentettek meg önálló munkát - vagy egy korábbi művet átdolgozott formában. Közülük az első Korabinszky János Mátyás volt, aki 1759 és 1969 között ugyanabban a líceumban dolgozott, ahol Bél Mátyás. Saját tanítási tapasztalatai alapján kibővítette és átdolgozta a Sprachmeistert. A katolikus liceum oktatója, Szaller György pedig kétnyelvű, latin-német grammatikát írt (Hungarica Grammatica latine et germanice. Ungarische Sprachlehre Lateinisch und deutsch erklärt. Pozsony, 1793 és 1794), amelyet gyakorlásra szánt anyaggal is kiegészített. Ez a mű az első, amely még két élő közvetítő nyelven is megjelenik, szlovákul 1794-ben, szerbül pedig egy évvel később, 1795-ben.74
Pozsony nyitott szellemiségének, a kultúrák együttélésének példája az az olvasói levél, amelyet a papi szeminárium hallgatói írtak a Mindenes Gyüjtemény 1790. évi III. negyede számára. E rövid közlemény alapján fel lehet tételezni, hogy már az országgyűlési határozat előtt is folyt ott rendszeres nyelvoktatás:
„Ugyan onnan írják, hogy sok Ifjak, a’kik születésekre nézve Tótok, a’ Magyar nyelvnek legszorgalmatosabb tanúlójik ‘s pallérozójik. Sőt hiteles beszédek ‘s levelek után, némelly T.
Vármegyéknek különös dítséretekre említhetjük, hogy noha nagy részint Tótok, még is azt sürgetik, hogy mind a’ Polgári mind a’ Törvényes dolgok Magyarúl follyanak a’ hazában.”
„... Valóban kívánni lehetne, hogy a’ mit a’ Pozsoni Semináriumban a’ nagy érdemű Profeszor Urak már Szokásba vettek, ugyan az gyakoroltatnék az apróbb oskolákban is.”75
Itt kell megemlékeznünk a soproni evangélikus líceum diákjainak magyarul tanuló társaságáról, amelyet 1790 márciusában alapítottak. Hetenként összegyűltek, és az akkor
72 Vö. Dokumentumok, 256.p.
73 Vö. Mészáros István: A magyar nevelés története. 1790-1849. Bp. 1968. 175.p.
74 Vö. Éder Zoltán: Fejezetek a magyar mint idegen nyelv történetéből. = Nyr. 107: (1983) 310-311.p.
75 Mindenes Gyüjtemény 1790. III. negyed. 34-35.p.
fellelhető magyar grammatikákat bemutatták egymásnak, majd fordításokat, illetve magyar nyelvű tanulmányokat készítettek. Céljuk részben a nyelvművelés, részben a (szak)nyelv tökéletes elsajátítása volt.
E két szórványos híradásnál nyilván több kezdeményezés is történt, de ezek szinte nyomta-lanul eltűntek a művelődéstörténet más apró adalékaihoz hasonlóan.
A korszak oktatástörténetének kiemelkedő eseménye a pesti egyetem magyar tanszékének megalapítása 1791. június 7-én. A tanári kinevezést Vályi András kapta meg. (Ezt többen kifogásolták a kortársak közül, különösen azért, mert Révai Miklós is szerepelt a jelöltek között.) Vályi már lőcsei diák korában kiemelkedett kortársai közül, s amikor befejezte tanulmányait, már beszélte a Felföldön szokásos nyelveket, de tudott - természetesen - latinul, emellett olaszul és franciául is. Tanári pályáját Lőcsén kezdte, s igazgatója, valamint Kazinczy támogatásával rövidesen Kassára került. Itt alkalma nyílt arra, hogy megismerkedjék a Kazinczy irodalmi köréhez tartozó írókkal, költőkkel, s arra is, hogy bekapcsolódjék -fordítóként, nyelvművelőként és pedagógiai szakíróként a munkájukba. II. József halála után azonban megtört a karrierje egy rövid időre, mert protestáns lévén elvesztette - akkor már borsodi tanfelügyelői - állását. Barátai tanácsára katolikus hitre tért, és így benyújthatta pályázatát a pesti egyetem magyartanári állására. 1791-ben és 1792-ben több tanulmányt is megjelentetett, amelyek összhangban voltak azokkal a parlamentben is fontossá vált törek-vésekkel, amelyek a magyar nyelv rendes tartárgyként való bevezetését sürgették. Egy röpiratában megfogalmazta, hogy ha a magyar nyelv ismerete nem lesz kötelező azoknak, akik Magyarországon hivatalt akarnak vállalni, akkor a „Magyar tanító székek felállíttatása jobb ugyan, mint semmi, de valóban tsak külső színt mutató szem bekötés lessz.”76
A pesti egyetem magyar tanító széke semmiben sem hasonlított a mai „magyar tanszékekhez”.
Nem a bölcsészeti karhoz tartozott, hanem ún. karközi helyzetben volt, és feladata a magyar nyelv kezdő és középhaladó szintű tanítása lett. A kezdő nyelvtanulók számára állította össze 1792-ben a nyelv alapvonalait tartalmazó Grundlinien die ungarische Sprache praktisch zu lehren, und zu lernen, valamint ennek latin változatát Fundamenta lingvam ungaricam practice docendi, et discendi, cum tabella in hunc finem preparata címmel. A mű értékét növeli, hogy nem egyszerű iskolai nyelvtan, hanem egyben a tanítóknak és tanulóknak egyaránt szánt módszertani kézikönyv is, amely a szerző szándéka szerint csak addig szolgált volna tankönyvül, amíg a szükséges szótár és fordítási szöveggyűjtemény el nem készül.
A kiejtés tanításakor azokra a hangokra helyezi a hangsúlyt, amelyek specifikusak a magyar nyelvben (pl. ö, ü, sz, cs, ty, zs). Mondatokban, a mindennapi életből vett fordulatokban mutatja be őket pl.
„Kedves ötsém! jó reggelt. Köszönöm igen szépen. Hová mégy? A’ Szentegyházba, és azután onnan mingyárt oskolába fogok menni. Hát a’ könyveid hol vannak? A’ zsebemben. Még illyen vagy ollyan nagy zsebeket nem láttam. Így parantsolta az édes Atyám, ‘s Asszony anyámnak is úgy tetszett &c.”77
Felhívta a figyelmet arra is, hogy ezek elsajátítását megkönnyíti, hogy tanítványai célnyelvi környezetben tanulták a magyart, így anyanyelvű beszélőktől hallhatták a helyes kiejtést.
(Könyvén végighúzódik az a szándék, hogy a nyelv nehézségeit kisebbítse, így pl. a kiejtésnél
76 Vályi Andrásra vonatkozóan lásd: Éder Zoltán: Vályi András, a magyar nyelv tanára. Bp. 1991.
[Dolgozatok 23.] Az idézet helye: i.m. 8.p.
77 Vályi András: A magyar nyelv gyakorlati tanítása és tanulása.(Reprint).Bp. 1991. [Dolgozatok 21.]
megjegyzi, hogy az írás teljes egészében erre alapul, az igeragozásnál pedig inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen kevés rendhagyó ige van a magyarban...)
Az egyes - kezdők számára megszűrt - nyelvtani egységeket egy-egy szövegből kiindulva tanítja, beépítve a latin ill. a német fordítást is, csak ezután magyaráz a tankönyv nyelvén, szemléltetésül pedig táblázatokba foglalja a tananyagot. Az igék tanítását pl. az alábbi szöveg vezeti be:
„Én most jó kedvel tanúlok, te pedig szépen írsz; de az ötsém ugyan keveset, vagy lanyhán tanúl, ám. Fél óra alatt már jól tudom a’ letzkémet, te-is le-írod úgy é? a’ mi szükséges; de az ötsém sem le nem írja, sem nem tanúllya a’ letzkét, mert mindég játtzik. Ha jól tanúlunk,
‘s szépen írunk, magunknak használunk; míg ti itt tanúltók, írtok, én addig majd a’ piatzra futok, gyümöltsért (vagy gyümöltsöt venni) hozzak é néktek-is &c.”78
A törvényből világossá vált, hogy olyan gimnáziumokban is be kell vezetni a magyar nyelv tanítását, ahol más anyanyelvűek is tanulnak - így többek között Lőcsén is. A költőként ismert Dayka Gábor 1792/93-ban tanított itt magyart latin, illetve ennek hiányában német és szlovák közvetítőnyelv segítségével. Az igazgatóhoz írott jelentéséből kiderül, hogy az eddig megjelent nyelvtanokat vagy hibásnak vagy drágának tartja, és latin nyelvük miatt nem tudja széles körben használni.79 Ő maga nem írt nyelvtant, de kortársai és tanártársai közül többen jelentettek meg iskolai használatra szánt grammatikákat. Sági István: A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete című alapmunkájában (Budapest, 1922. 42-43.p.) a következő műveket tünteti fel a 18. század utolsó évtizedéből:
16. ANDRÁD SÁMUEL. A magyar szóllásnak módjáról. Bécs, 1791.
17. MAKÓ PÁL. Brevis institutionum lingvae Ungaricae adumbratio. Buda, 1792.
18. ROSENBACHER FERENC. Kisdedekhez alkalmaztatott magyar grammatica.
Besztercebánya, 1792.
19. SZENTHE PÁL. Magyar oskola. I. Magyar grammatika. Pest, 1792.
20. (VÁLYI K. ANDRÁS). Fundamenta lingvam Ungaricam practice docendi et discendi.
Pest, 1792.
21. Fundamenta linguae Hungaricae. Grundlinien der Ungarischen Sprache. Pozsony, 1793.
22. SZALLER GYÖRGY. Hungarica grammatica latine et germanice. Ungarische Sprachlehre, lateinisch und deutsch erklärt. Pozsony, 1793, 2. kiad. 1794.
23. PÁZMÁNDI JÁNOS. Magyar grammatika. Pest, 1794.
24. Kisded magyar grammatika. Melly még a Magyar Oskolában lévő, de a Deák Oskolákra igyekező Kisded Tanulóknak olly véggel készíttetett, hogy a Deák Nyelv Mesterségét könnyebben tanulhassák. Pozsony, 1797, 1801.
25. VITKÓCZKI MÁTYÁS. Három nyelvenn szólló rövid magyar grammatika az oskolai ifiúság számára. Kassa (é.n.), 2. kiad. Pest, 1797.
A 18. század utolsó évtizedeiben elkezdődött folyamat a 19. században teljesedik ki, s éri el a magyar nyelv hivatalos státusának megváltoztatását.
78 Vályi András: I.m. 16.p.
79 Vö. Éder Zoltán: I.m. 20-23.p