A magyar nyelv leírása és oktatása hosszú ideig nem differenciálódott anyanyelvi, idegen nyelvi stb. szempontok és igények szerint: a diszciplináris elkülönülés csak lassan, fokoza-tosan ment végbe. Ez többek között azt is jelentette, hogy hasonló módszerekkel és ugyanazokból a könyvekből tanították a magyart anyanyelvűek és más ajkúak számára. A
29 Vö. Éder Zoltán, 1991. In: A magyar mint idegen nyelv fogalma 207-209.p.
differenciálódás a 18. század elején fölerősödött, de még hosszú idő telt el a lényeges nyelvleírási és didaktikai különbségek megjelenéséig. Új helyzet alakult ki a magyar államnyelvvé válása után, amikor a magyar iskolákkal egyidőben bevezették a magyar nyelv tanítását a nemzetiségek körében is. Az adott területen élő nemzetiség arányszámától, a település heterogén vagy homogén etnikai összetételétől függően - mai fogalmaink szerint - a magyar nyelvet környezetnyelvként, nemzetiségi többségű falvakban pedig idegen nyelvként tanították. A magyarral szembeni fenntartások a hungarus-tudat csökkenésével és a nemzeti identitástudat erősödésével egyenes arányban nőttek. A Monarchia felbomlásáig számos tankönyv és tanári „vezérkönyv” készült a nem-magyar ajkú népesség iskolai tanítására.30 A magyar mint idegen nyelv intézményes tanítása a külföldi egyetemeken létesített magyar tanszékek és lektorátusok megszervezésével kapott adekvát formát. Számaránya és kiterjedtsége miatt azóta is ez az oktatás fő területe.
A magyar mint idegen nyelv terminológia esetlegesen, más megnevezésekkel együtt a külföldi hallgatók magyarországi szakképzésének megindulásához kapcsolódva jelenik meg a szak-irodalomban. Magyarország 1952-től fogadott nagyobb létszámban külföldi ösztöndíjasokat.
Nyelvi előkészítésük, majd egyetemi szaknyelvi képzésük jelenti a szakterület és az elnevezés egyik hazai forrásvidékét. Az elnevezés nemzetközi analógiák hatására (Deutsch als Fremdsprache, English as a Foreign Language, Italiano come lingua straniere, Russkij jazik kak inostrannij) alakult ki. Először HEGYI ENDRE: Hogyan tanítsuk idegen nyelvként a magyart? (Bp. 1967) című egyetemi jegyzetében, illetve SZÉPE GYÖRGY: A magyar mint idegen nyelv tanítása és az alkalmazott nyelvészet (1969) címmel az első lektori konferencián tartott előadásában fordult elő.
A magyar mint idegen nyelv oktatásával összefüggő problémák megtárgyalására és az oktatók személyes tapasztalatcseréjére először 1969-ben magyar lektori konferencia keretében került sor. Ez a tanácskozás, amely azóta szakmatörténeti jelentőségűvé vált, bemutatta az oktatás valós helyzetét, és vázolta a megoldásra váró feladatokat. A nyelvleírás elméleti problémái mellett a módszertani kérdések is helyet kaptak, a tankönyvírás és -kiadás gondjai is ekkor jelentkeztek először nyilvános fórumon. A következő években még háromszor került sor hasonló tanácskozásra, amelyek fölerősítették az első alkalommal már megfogalmazott gondokat, a korábbi helyzethez képest azonban nem tudtak változást elérni. 1974-től hét évig nem hívta össze a minisztérium lektori konferenciát, és csak 1981-ben indult meg újra. A kilencvenes években a tanácskozás szakmai jellege háttérbe szorult, ma elsősorban az adminisztratív teendők megbeszélésére szorítkozik az augusztusi lektori találkozó.
A diszciplináris kérdések tisztázása a hetvenes évek elejétől erősödött föl, amikor napirendre kerültek a szakmává válás elméleti és gyakorlati összetevői. Ennek egyik jelentős megnyil-vánulása az a módszertani vita volt, amelyet az MTA Alkalmazott Nyelvészeti Bizottsága szervezett 1977-ben31. Ezen a tanácskozáson részt vettek szinte az összes olyan hazai intézmények képviselői, ahol valamilyen formában foglalkoztak a magyar mint idegen nyelv tanításával. Az egyes intézményekben kialakult módszerek bemutatása mellett, az elhangzottak alapján cselekvési programot is kidolgoztak.
30 Erről bővebben tájékoztat Sági István könyve, A magyar szótárak és nyelvtanok könyvészete Bp.
1922. 105 p.
31 A magyar mint idegen nyelv. Az MTA Alkalmazott Nyelvészeti Munkabizottságának 1977. június 21-i ülése. (Szerk. Szende Aladár és Szépe György). = Magyar Nyelvőr 102: (1978) 299-332.p.
„Az ankét eredményeit - mintegy közmegegyezés alapján létrejött határozatokat - hat pontban foglalhatjuk össze. (A „határozatok” a külső, felső szervek számára javaslatként tekintendők.) (1) Megérett az idő, hogy a szakmában dolgozók saját szervezeti formát kapjanak. Erre a következő négy alternatív lehetőség közül lehet majd kiválasztani a megfelelőt (esetleg többet is):
(a) a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságon belül egy önálló szakosztály vagy szekció;
(b) több munkahelyen dolgozó szakembereket egyesítő munkaközösség;
(c) akadémiai (esetleg nem akadémiai) munkabizottság az Alkalmazott Nyelvészeti Bizottság (vagy más testület) keretében;
(d) önálló - vagy más intézményhez csatlakozó, annak keretében működő - kutatóközpont.
Mivel a szakterület nem csupán a magyarországiak ügye, ezért az (a) megoldás látszik a legkedvezőbbnek; a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaságon belül létrejövő egységnek azután lehet - akár több - munkaközössége is: (b) megoldás.
A létrejövő szervezet látná el a szakterület koordinálásának feladatait; emellett a testületi élet a méltányos kritika és az elismerés fóruma is lehet.
(2) A szakmásítás kérdése is megoldandó (vagyis az, hogy milyen tanulmányi, vizsga- vagy teljesítmény-követelményekhez lehet kötni a magyarnak mint idegen nyelvnek a tanítását). Ez nemcsak jogi kérdés, hanem a szakma rangjának, jellegének és érdekvédelmének biztosítása;
ez egyaránt érinti a tanárok, a tanulók és az oktató intézmények érdekeit.
Ezt a kérdést a magyarországi felsőoktatáson belül kell megoldani (figyelembe véve a nemzet-közi normákat is.) Megfelelő, teljes jogú és nemzetnemzet-közileg is érvényes diplomát kellene biztosítani az oktatóknak. (Ehhez már csak nagyon kevés hiányzik, mivel az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Központi Magyar Nyelvi Lektorátusán évek óta folyik a „C” szakképzés [három éven át, harmadik szakként].)32
(3) A magyar mint idegen nyelv tanításával kapcsolatban fölmerült kutatási igényeket, feladatokat gondosan össze kell gyűjteni és csoportosítani. Az Oktatási Minisztérium és a Magyar Tudományos Akadémia tudományirányító szerveinek együttesen kellene megosztani a feladatokat az érdekelt felsőoktatási és egyéb kutatóhelyek között. Ezzel kapcsolatban kívánatos a feladatok megrendelése témafinanszírozás formájában.
(4) Szükség van a szakterület továbbképzésének megszervezésére is. A néhány évig sikeresen működött „lektori konferenciát” újra kellene éleszteni szélesebb formában. Részt vállalhatna a továbbképzésben az ELTE, a már említett testületi részleg, továbbá a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat is.
(5) Biztosítani kellene a szakterület megfelelő dokumentációját, illetőleg tájékoztatását. Egy mozgékony időszaki kiadvány (bulletin) nemcsak a szakma eseményeiről és kiadványairól tájékoztatna, hanem mindenféle egyéb feladatot is ellátna. Tervbe vehető megfelelő feltételek elérése esetén a bulletinnek kisebb méretű folyóirattá (vagy más folyóirat mellékletévé) való fejlesztése.
(6) Végül koncentrálni kellene a publikálást a szakterületen. Ez nem elsősorban a szakterületre irányuló tudományos kiadványokra vonatkozik, amelyeknek számára is hiányzik a megfelelő publikációs fórum. Sokkal inkább a tananyagokra (írásbeli, valamint
32 1994-től nappali B-szakként működik (Éder Zoltán kiegészítése)
vizuális oktatási segédletekre). Szakmailag is, gazdaságilag is - a tanárok és a tanulók szempontjából egyaránt káros az a jelenlegi helyzet, amelyben minden egyes oktatási egység teljesen független - sokszor fél-amatőr - anyagokat ad ki. Az érdekelt szerveknek a kiadókkal együtt kellene bizonyos sztenderd-sorozatok, kézikönyvek kiadását elősegíteniük.”33
A diszciplináris kérdések megvitatására legközelebb az ötödik lektori konferencia keretében (1981-ben) került sor. Az itt elhangzott hozzászólások és viták hozzájárultak a megoldatlan kérdések áttekintéséhez. Ezek után az események fölgyorsultak, előtérbe kerültek a szakmává válás kérdései. 1982-től megkezdődött a szakirányú pedagógusképzés, amely tovább differen-ciálta a szakterületről alkotott képet.
„A magyar mint idegen nyelv és a hozzá szervesen kapcsolódó magyarságismeret oktatása, mint bármely idegen nyelvé és kultúráé, önálló szakma. A szakma elsajátítására két mód kínálkozik.
Az egyik az empirikus, az az út, amelyet eddig a legtöbben végigjártunk: az oktatás sok éves, esetleg évtizedes folyamatában szerezni meg a szükséges nyelvi-nyelvészeti-pedagógiai ismereteket, találni meg a megfelelő módszereket és alakítani ki azt a szemléletet, amely a magyar nyelv sajátságait és rendszerét, működését és használati szabályait más nyelvi rendszer(ek) szemszögéből, a magyar művelődés múltját és jelenét pedig az egyetemes kultúra szempontjából és részeként képes látni és megláttatni.
A másik mód a diszciplináris, a szakmai igényeknek és a korszerű követelményeknek megfelelő képzés és továbbképzés. Egy olyan tudományszak, amely a közelebbi és távolabbi múlt idevágó oktatási tapasztalatainak, valamint elméleti törekvéseinek felkutatása és összegyűjtése alapján, az alkalmazott nyelvészet, a pszicholingvisztika és a szociolingvisztika, a pedagógia, továbbá a művelődéstörténet újabb eredményeinek értékesítésével egységes rendszerbe állítja a magyar mint idegen nyelv és a hungarológia oktatásának elméletét és gyakorlatát, és tantárgyi diszciplínák keretében közvetíti azokat az ismereteket és módsze-reket, amelyekre az idegen ajkúakat tanító magyartanárnak szüksége van.”34
Jelenleg már több magyarországi egyetemen (pl. Szegeden, Pécsett, Debrecenben) megszer-vezték a szakirányú képzést a leendő tanárok részére. Ezek a programok sok vonatkozásban megegyeznek, de a helyspecifikus oktatási formációk arra is lehetőséget adnak, hogy ne csak a nyelvészeti és irodalmi tanszékek, hanem a művészeti, földrajzi, történelmi, szociológiai tanszékek oktatói is bekapcsolódjanak a munkába.
33 I.m. i.h.
34 Éder Zoltán-Hegedűs Rita-Horváth Judit-Szili Katalin: A magyar mint idegen nyelv tanári szak.
Dolgozatok 17. Bp. ELTE, 1989. 20 p.