Gyakor izben, ‘s megvallom; nem kis nehezteléssel tünődém rajta: mint lehet, hogy midőn közel negyven évek óta a’ honni nyelv és literatura köz tanító intézeteinkben rendszerént tanítatik, vagy bizonyára felsőbb rendelésektől tanítani parancsoltatik: még is számtalanon mind al, mind főbb iskoláinkból magyarszótalanul lépnek ki az egyházi és polgári minden-nemű hivatalok’ viselésére. Ha tovább elgondolom ama’ fagylelküséget mellyel sokan minden rendü tanultaink közül nemzeti nyelvünkre hunyorgatnak, méltán kérdhetem: ők vétkesek e fő kincsünket semmibe hajtván, vagy mások annak becsét és méltóságát elengedően kimutatni, ‘s velök egykor megkedveltetni elmulatván; Jól tudom ugyan, milly gyülöletes bele kötni, kivált ha könnyüdsége által kedvelteti magát, az elterjedt ‘s ha bár hibákra épült, de megállapított szokásba: ‘s milly sikamló lépésnek látszhatik némellyek előtt, a’ kiszabott tanításmódot, minekutánna hazaszerte elhatalmazott, kifogásokkal megtámadni: mindazáltal akár azt tekintem, hogy a’ mostani tanításmód jobbítása épen most vagyon plánumban, akár pedig, az egész nemzetnek az utolsó Ország gyülésben e tárgyról kijelentett kívánságát veszem fontolóra; kecsegtet a’ remény, hogy szándékomat senki rosz néven venni nem fogja, hanem ha talán némelly hiu félékenyek, kik szerént a’ magyar nyelv’ alkotványát a’ latánság’
épületének lerongálása nélkül felvinni lehetetlen dolog. Jóllehet pedig soha egy szándékban nem voltam, ‘s nem is lehetek azokkal, kik a’ római nyelvet vagy kiírtani iskoláinkból vagy csak félszegüen tanítani javalják; tudván annak mind tudományos míveltetésünkbe leghathatósb, mind polgári és hitbeli állapotunkkal legszorosb összefüggését: de csak ugyan azokkal sem tarthatok, kik elegendőnek vélik, ha nemzeti nyelvünk csak futólag, minden nagyobb gond és sürgetés nélkül, mintegy függelék gyanánt terjesztetik ollykor ifjaink elébe, nem különben valamelly idegen plántánál, mellyet midőn az irottképen szemlélünk sem virágja illatját, sem gyümölcse’ ízét nem érezhetjük. Pedig ez volt mind ekkorig a’ magyar nyelv’ sorsa iskoláinkban: tanítatnak reá deákjaink, sőt, mondhatom, kinoztatnak a’ száraz Grammatika tanulásával, de mind ennek maiglan igen csekély sikerét láthattuk.
Kárhozatos hiba, ‘s megbocsáthatatlan hálátlanság lenne az tőlem, ha vagy nem tudnám, vagy öszintén megvallani elmulatnám mennyire iparkodnak Tanítóink e’ pontban tiszteiknek megfelelni, de kivált azok, kik a’ kiszabott tárgyat ‘s ennek előadására rendelt órákat keveselvén különös gondot fordítnak reá, hogy az ifjúságot a’ magyarságban Könyvek’
olvasásával ‘s társaságok’ szerkeztetésével tökéletesítsék. Minden irányzásom tehát oda üt ki;
hogy valamig a’ mai rendszabás szerént fog tanítani a’ honni nyelv és literatura iskoláinkban, a’ Tanítók’ legszorosb pontossága mellett se juthatunk csak oda is, hogy született német, horvát, tót, oláh tanuló ifjaink a’ Gymnasium’ kijárása után annyit értsenek és beszéljenek magyarul, mennyit a’ harmadik Grammatikában tanulók latánul, noha ez is vajmi csekélység, értenek és beszéllenek.
Mert vallyon milly karban állott iskoláinkban mind eddig a’ magyar nyelv? Az 1791-dik évben megtartatott Ország gyülés rendelést hozott, hogy mind az al, mind a’ fő iskolákban egy különös Professor tanítsa a’ magyar nyelvet. De ezen ut szük lőn a’ nyelvnek terjesztésére;
mert a’reá kiszabott üdő kevés vala ‘s az egész Gymnasiumbeli ifjuság egy palotába hajtatott öszve, ‘s mivel a’ nyolcz kilencz esztendős grammatikus fiu egy leczkén volt a’ tizenhat tizenhét esztendős serdülő gyerkőczkével, a’ deák humanista korában alig hallhatott és tanúlhatott egyebet annál, a’ mit principalista korában hallott és tanult volt.
Ki jött 1805-ben a’ Nyilvános nevelés’ módja (Ratio educationis publicae) melly a’ többi tanulmányok között a’ hazai nyelvnek is helyet ad, s előadására órákat szab, de fájdalom! se Grammatika se ehhez elkerülhetetlenül szükséges, válogatott darabokból szerkeztett kézi könyv nem jött ki a’ tanulók számára, sőt a’ minek szükségképen meg kellett volna határoz-tatnia, az sincs ki szabva mit, vagy mennyit kellessék minden osztályban tanítani, mert a’ mi a’ feljebb említett könyvnek harmadik és negyedik §§-ban a’ magyar nyelvről elég röviden foglaltatik, csak arra megy ki, hogy hasznos és szükséges azt tanulni, és hogy minden oskolai osztályban ugyan azon osztálybeli Professoroktól tanítassék; de miből, vagy mennyi meddig és milly segéd eszközök által? arról szót nem találok. Midőn minden más tanítandó tárgyak a”
47-dik §-tól egész a’ 93-dikig egyenként kétízben is előszámláltatnak, a’ magyar nyelvről köztök emlités sintsen. Milly módot tartsanak a’ Tanítók a’ latán Grammatika, a’ Geographia, a’ Historia, és más tanulmányok előadásában, gondosan, ‘s a’ mit köszönettel veszünk, helyes oktatással utba igazítatnak, de arról, mikép lehessen legalkalmatosb szerrel a’ magyar nyelvet nem magyar deákjainkba csepegtetni, semmi czélirányos utmutatás nincsen.
Mi lett már ennek következése könnyü eltalálni. A’ hány Gymnasium, sőt, a’ hány tanító fő volt, annyi felé szakadt a’ honni literatura’ előadásának külömbsége. A’ mint kinek vagy kevésbé vagy jobban szivén feküdt, a’mint kiki tulajdon szabad akaratja szerént végezte, már többször, már kevesebbszer, mint az illyes határozatlan állapotban szokott történni, másmás, és sokszor egymással ellenkező Grammatikusok után adta oskolai leczkéit. És vajha csak ezt is minnyájan és mindenkor tették volna! Mert voltak, mit tagadnók, kik az eszközök hijánya miatt, igen kevés vagy talán néha semmi fáradságot se fordítottak reája, mig végre a’ Felséges Helytartó Tanácstól 31-dik Januáriusban 1814 eszt. 25,342-dik szám alatt ujabb sürgető parancsolatok nem érkeztek, Grammatika bocsátatván ki egyetemben az Universitás’
Könyvnyomtatójából, mellyet boldog emlékezetü Verseghy Ferencz Epitome Institutionum Grammaticarum Linguae Hungaricae czím alatt szerkeztetett össze.
Most már méltán remélhettük, hogy ezen tudós férjfiú, kinek a’ hazai Literaturában szerzett érdemeit az egész haza isméri, olly könyvel ajándékozza meg iskoláinkat, mellyel ifjaink a’
kiszabott czélra bizonyosan eljuthatnak. De kiestünk reményünkből, minekutána kezünkbe vevők a’ könyvet, ‘s tanubizonyságát láttuk annak, hogy lehet valamit jól tudnunk, de a’
módot annak előadásában, ‘s a ‘ gyermekekhez tett alkalmaztatásban egészen elvétenünk.
Nem szándékom itt kiterjeszkednem a’ szerzőnek némelly grammatikái különségeire, és okfőjire, mellyekben csak nem minden jelesebb iróink’ messze ütnek tőle, valamint azt is csak rövideden érintem, hogy a’ kérdések rende meg nem egyezvén a’ magyarul és németül írt példányokban, mind a’ tanítóknak mind a’ tanulóknak felette alkalmatlan a’ leczkézések miatt; magára az Epitome’ felosztására megyek által.
A’ mint a’ könyvnek czimlapjára tekintünk, meg kell rajta akadnunk, és kérdenünk: miért csak a’ második, ‘s nem mingyárt az első Grammatikában kezdődik a’ magyarnyelvbeli oktatás? talán gyöngék még az ABC-re parvistáink? a’ mit ki higyjen? vagy egyébb tanulmányok sokasága miatt nem érkeznek reá? de hiszen a’ latán Grammatikán kivül a’
többit u.m. a’ Katekismust, Bibliát és Számvetést már a’ Nemzeti Oskolákban jobbára hallották ‘s itt csak ismételik; azonban már mai nap tudtomra, első évi Grammaticusaink is mindenhol gyakoroltatnak a’ magyar Grammatikában. Öt kötetecskére (Tomulus) szakad az egész Epitome e következő rendben: Második Grammatikára esnek a’ betük, a’ többes szám’
formálása, a’ nevek’ hajtogatása, a’ ragasztékok, és a főnevek’ formálása; harmadik Grammatikára: az utoljárók, a’ melléknevek, a’ számnevek, a’ névmások, és birtokos nevek;
a’ negyedik Grammatikára: a’ névmások és birtokos nevek folytatása, az igék átaljában; és a’
van igének ragasztása.
Mi előtt tovább mennék, félbeakasztom itt a’ bonczolást, ‘s bizodalmasan kérem a’ tudós Olvasót, mit itél ezen felosztásról, hogy ne mondjam, eltépésről? Mert nem csak el nem végzi egy évben a’ beszédnek minden részeit e’ szerint a’ tanuló; de még egyik részét is u.m. a’ név másokról, és birtokos nevekről szóló czikkelyt két különös esztendőben tanulja. Lehet e már ennél vagy czéltalanabb gyerek-zaklatás? minekutánna már három esztendeig forgatta deákunk a’ magyar Grammatikát, hová jutott végtére? Tudja a’ vagyok, voltam, leszeket, ‘s itt van reá nézve a’ nonplus ultra. Ha már gondolóra vesszük, hány ifjaink állanak ki a’ negyedik Grammatikából a’ kézimívek tanulására, ‘s hány szülék jobban a’ magyar mint a’ latán nyelv’
kedvéért járatják ezen oskolákba gyermekeiket, elképzelhetjük, mi hasznát látják azok ugyan költségeiknek, ezek pedig oskola járásoknak. Megesnék valóban a’ szüléknek, kik német, franczia vagy más külső nyelvek’ tanítására mestereket fogadnak, ha fiaik három négy esztendő’ lejárása után ezekben sem mentek volna messzebb, mint mi iskoláinkban a’ magyar nyelvel.
De lássuk már, hová ér a’ magyar nyelv Gymnasiumaink’ két felső osztályában. A’ cselekvő, szenvedő, ik gyökerű, és közép kurtító igék’ ragasztása teszi a’ negyedik Tomulust, ‘s ez a’
Rhetoroké; a’ rendhagyó igék, kapcsolatok, névhatározók, és igehatározók az ötödik és utolsó Tomulusban foglaltaknak ‘s ez a’ Poeták kézikönyvetskéje. Ezeken kivül a’ Tudós Szerző Exercitationes Idiomatis Hungarici czim alatt holmi leírások-mesék-idiotismusok-közmon-dások- és levelekből elegyített olvasó könyvet szerkesztetett össze, mellyről csak azt jegyzem meg, hogy igen kímélve, vagy inkább fösvényen bánt a’ magyar jobb irók darabjaival, mert a’
magáén kivül az akkorig ismért irók munkájiból semmit nem vegyíte közéjök. Ime itt van minden sommája, itt végső határa a’ Gymnasiumra kiszabott magyar nyelvbeli oktatásnak!
Ha valahol és valamikor kijött minden nyelvbeli Grammatikákat össze hordanók, ha mindannyi híres Didaktikusok’ systemájit átforgatnók, nem hiszem, hogy olly nagy számuak között csak egy is találkoznék, ki csupa Grammatikát, de semmi többet ám! öt hat esztendeig húzni halasztani javallaná, hanem ha talán a’ 80,000 betüből álló Chinai nyelv’ Gramma-tikáját. Mert közönségesen bevett mód szerént legjobb rende a’ nyelvtanításnak az, ha a’
tanítvány mentül elébb annak rajzolatjával megismérkedik, ha a’ magokban izetlen regulák után mingyárt alkalmatos példákat találhat, ha a’ beszéd külön részit öszve foglalgatja, ‘s a’
fordításokban gyakorolja magát. De úgy van-e intézve az Epitome? koránt sem. Midőn már három esztendeig tanultak belőle ifjaink, még constructiót se tudnak csinálni, de nem is analyzálhatnak még helyesen, mert a beszédnek minden részeit nem ismérik. Igy van a dolog a’ Rhetorikában is; ‘s csak Poézisban juthatnak arra tanulóink, a’ mire már az első Grammatikában el kellett volna jutniok, t.i. a’ constructiók foglalására és analysisre.
Meg nem állhatom, hogy itt reá ne figyelmeztessem az Olvasót, milly csorbát szenved ezen rendszabás által a’ magyar ékesszólás és költői müvészség. Forgathatják Humanistáink a’
Rhetorikát, fejtegetik Romának régi remekírójit, Cicerót, Liviust, Tacitust, Quintilianust, még több másokat. Igen helyesen: mert mind egyházi mind polgári hivatalokban, a megyék’ és az Ország’ gyűlésein, a törvényszékeken egykor a’ latán irásmódot használniok kelletik; de vallyon kevesbé szükséges-e ugyan ott a’ magyar stylus? a’ mi ugyan a’ papiszemélyek’ fő hivatalát, az Evangyéliom’ hirdetését illeti, tudjuk, hogy Cicero nyelvére, mint nyelvre semmi, de Pázmánéra igen is nagy szükségünk vagyon. Mi csuda tehát, ha újoncz akár egyházi polgári szónokjaink készebbnek vallják magokat a’ latán mint a’ magyar beszédírására, ‘s ha a’
deákban ékestollú sok tiszteink darabosak, ‘s észrevételre se méltók a’ hazaiban? vagy azt véli talán valaki, hogy a’ római remekírók’ fordításai által czélunkat érhetjük? de ha megengedem is, noha nem épült igazságon, ezen véleményt, ez úttal csak azokkal lehetne valamire mennünk, kikre anyjok’ tejével örökben szállott a’ honni nyelv, de nem ollyanokkal is, kik azt mindeddig az oskolai könyvből meg nem szerezhették; jobbára ugyan rajta vannak Tanítóink,
hogy a’ mit tanítványaik a’ classicusokból fejtegetnek, azt ékes magyarságba öltöztetve minnyájokkal megtanultassák; de valamint őket azért, a’ mit önszántokból tesznek, dicsérnünk kell: úgy mások ellen, kik parancsolat nem lévén reája, azt elmulatják, tellyes igazsággal ki nem kelhetünk. Aztán lehetetlen is a’ magyar ékesszólásban előmenetelt tenniök deákjainknak, mert micsoda nyelven lehetne ékesen és értelmesen szóllani, mielőtt annak Syntaxisát tudnók? az Epitoméban pedig, mint feljebb láttuk, szó sincsen felőle.
Hát a’ Poézisről mit mondjak? ha minden oskolai könyvünket összevissza hányjuk, ingyen sem találnánk bennök honni költőink munkájiból választott darabokat; de vegyük csak elé az Institutiones Poeticaet majd találunk szót: Acrostichonokról, Echokról,Cancrinusokról, Leoninusokról, Diabelicusokról, Centókról, és még nem tudom miféle ringyrongyokról, mellyeket, úgymint minden classicus ízlés ellen valókat idő volna már egyszer kiküszöbölni oskoláinkból, ‘s hasznosabb lenne Virágokkal, Kisfaludyakkal, Berzsenyiekkel megismérked-niök ifjainknak, mint ama sültelen verskoholásokban üdejöket töltögetni, ‘s téveszteni ízlésöket. Különös valóban, ‘s mintegy kirekesztő privilégiuma az iskoláinknak, hogy míg az ideigen ‘s régi productumokkal elfoglalják ifjainkat, a’ honniakra és mostaniakra igen keveset ügyelnek: miattok bizony hírt sem tudnának mondani hazai lieteraturánkról, ‘s magyar könyvek lételéről deákjaink, ‘s elég jártasaknak tarthatják benne magokat, ha néha otthon a’
gerendán, vagy valamelly oldalas szugolyban heverő Rontó Pál, Peleskei Nótárius, Kartigám, vagy más illyes ősi maradványokból, mint hiteles documentumokból valamit gyaníthatnak a’
honni művészségről.
A’ helyes rend kivánná, hogy szóljak már arról is, mikép’ lehessen a’ legkönnyebb módon, minden erőltetés nélkül közönségessé tenni iskoláinkban a’ magyar nyelvet; de mivel ezen tárgyról nagy érdemű Tudósunk B.Mednyánszky Alajos Úr Tud. Gyűjt. hat. évi folyamat 1-ső kötetében olly bőven, fontosan és kimerítőleg értekezett, mint annak méltósága és szükséges volta kivánja: itt csak emlékeztetni akarom reá az Olvasót, mellynek figyelmes áttekintése után látni fogja, milly alaptalan okokra épült azok’ állítása, kik iszonyú terhekről, nehéz-ségekről, és lehetetlenségről álmodoznak, midőn a’ tudományok’ előadására és terjesztésére a’
magyar nyelv ajánltatik. Azt az egyet még is, teljes igaznak tartván, el nem hallgathatom, hogy nem magyar származatú tanuló ifjaink sokkal könnyebb móddal, tisztábban, ‘s rövidebb idő alatt megtanulhatnák a’ magyar, mint a’ latán nyelvet. Vessük csak egy kevéssé szemeinket iskoláinkra, ‘s nem lesz benne kétségünk. Négy tudományos kerület vagyon Országunkban:
Győri, Kassai, Nagy-Váradi, és Pozsonyi. A’ mi a’ Győri és Nagy-Váradi Kerületeket illeti, csaknem minden Gymnasiumainkban a’ magyar születésü ifjak’ száma vagy felülmulja, vagy bizonyosan megüti a’ más nyelvbeliek’ számát; a’ kassaiban ugyan és Pozsonyiban vannak egészen magyartalan Gymnasiumok, de ezekben a’ deákság száma nagyon csekély, mint Rosenbergán, Zolnán, Privigyén, ‘s így általában lehet mondanunk, hogy kevés iskola vagyon, mellyben nehány született magyar nem találkoznék. Nem-e lehet már ezekben könnyebb a’
honni nyelv tenyésztése, mint a’ deáké? közönségesen bevett szokás iskoláinkban: hogy a’
kisded grammatikusok latán nyelven tartoznak egymással beszélgetni, minden más anyanyelv’
beszélése eltiltva lévén tőlök; milly kinnal, milly fülsértő hangokkal, ‘s mennyi barbarismus-sal megyen ez véghez, úgy vélem elég lesz elé hoznom, ‘s nem szükség példákkal támogat-nom állításomat, kivált midőn nemcsak ifjú grammatikusaink’, de sok felnőtt deákos embereink’ szájából is, ha így szabad szóllanom, koránt sem tiszta, hanem konyha vagy úgy nevezett huszár deákságot hallunk hangzani. De ezen csodálkoznunk éppen nem lehet; mert a’
gyermekek között egy se lévén, ki anyja tejével szívta volna a’ latán szót, egymáson se a’
kiejtésben, se pedig a’ szavak valódi értelmében nem segíthetnek, ‘s mivel elébb dadognak, mint sem a’ remekírók’ olvasásában magokat gyakorolhatták volna, meggyökerezik bennök a’
rossz szokás, és: quo semel est imbuta recens, servabit odorem testa diu. Fordítsuk már ezt a’
szokást magyar nyelvünkre, mingyárt különben fog kiütni a’ dolog: mert a’ tanuló ifjak egymásnak mind a’ kimondásban, mind a’ szavak’ értelmében segédül lehetnek, mindenkor akadván némellyek, kik annyit jól értenek és beszélenek, mennyit korokra és esméreteikre nézve érthetnek, beszélhetnek. Nem merném ezen módot ajánlani, ha állításom bizonyító tapasztalás nélkül szűkölködnék, ‘s nem ismérnék Tanítókat, kik az alsóbb iskolákban ezen plánumot teljes sikerrel végre is hajtották.
Midőn tehát a’ kegyelmes királyi rendelések parancsolják, ‘s több országos gyülések kiván-sága, a’ magyar nyelvet iskoláinkban honossá tenni, midőn ennek teljesítése nem csak lehetetlen, de könnyen is eszközölhető: bizodalmas reménnyel lehetünk, hogy mentül hama-rább czélirányos rendszabások hozatnak be ez iránt, mellyek ugyan az egész haza’ óhajtását, de kivált azon férjfiaktól érzett hiányt kipótolják, kik az ifjúság’ nevelése reájok lévén bizva, leginkább érezik, milly nehéz, elegendő és czélirányos eszközök nélkül, a’ felséges rendeléseknek, és a’ nemzet’ igazságos várakozásának teljesen megfelelni, ‘s kiknek valamint legszentebb tisztök, úgy legédesbb örömök is volt és leszen mindenkor a’ hazának jövendő polgárait minél jobb, szükségesb, és bővebb isméretekkel gazdagítani.
(Tudományos Gyüjtemény, 1828. X.kötet 72-83.p.)