A magyar mint idegen nyelv/hungarológia oktatásának története
2. A MAGYAR MINT IDEGEN NYELV/HUNGAROLÓGIA
INTÉZMÉNYRENDSZERE 1916-TÓL A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ VÉGÉIG 2. 1. A berlini magyar tanszék
A hungarológia oktatásában és a diszciplína történetében is mérföldkő az 1916-os év: a porosz állam ekkor létesített magyar tanszéket a berlini egyetemen, s nevezte ki vezetőjének a hungarológia későbbi spiritus rectorát, GRAGGER RÓBERTet.
A mindkét ágon német származású, de magát magyarnak valló Gragger Róbert a Felvidéken nőtt fel, azon a tájon, ahonnan az elmúlt évszázadokban több jeles hungarus értelmiségi, így például Bél Mátyás is származott. Budapesti egyetemi évei alatt (1905-1909) az Eötvös Collegium diákjaként ismerte meg Gombocz Zoltánt és Horváth Jánost, akik felismerve Gragger tehetségét, a komparatisztika felé irányították érdeklődését. Diákkorában több nyugat-európai várost és egyetemet is felkeresett, így Párizst, ahol első publikációi meg-jelentek, Strasbourgot, Hallét. Életére és pályájára azonban az az egy év volt döntő hatással, amit az egyetem befejezése után Berlinben töltött. Itt nemcsak a német irodalomtudomány eredményeivel ismerkedett meg, hanem olyan barátságokat kötött, amelyek először hozzá-segítették, hogy habilitálhasson Berlinben, majd később a hungarológia ügyében is támo-gatták. „Gragger berlini barátai, felismerve a politikai helyzet kínálta lehetőséget, a magán-tanári habilitációt egy magyar tanszék felállítására tett javaslattá bővítették. Az egyetemen Johannes Bolte etnográfus és Max Roediger egyetemi tanárok vették pártfogásukba az ügyet.
Ennek nyomán 1916 márciusában a porosz képviselőház azt az indítványt tette, hogy a kormány a berlini egyetemen mielőbb létesítsen egy tanszéket a magyar nyelv és történelem
számára. Az említett egyetemi tanárok pedig már a kormánynak tettek javaslatot a kineve-zendő személyre, s jegyzékben ismertették a tervezett tanszék tudományos működésének lehetőségét, és bemutatták Gragger addigi szakmai tevékenységét.”101
A tanszékkel szinte egyidőben alakult meg a nyelvi és irodalmi szeminárium, amely rövid idő alatt népszerű lett. Az első év végén már közel százan tanultak magyarul, majd ez a szám a következő évben megduplázódott, öt osztályt indíthattak. 1917-ben Gragger megszervezte a Berlini Egyetem Magyar Intézetét és ennek pártfogó szervezetét, a Berlini Magyar Intézet Barátainak Egyesületét, amely kitűnő társadalmi, sőt anyagi hátteret is biztosított a berlini hungarológiai tevékenységhez.
Az Intézet feladatait Gragger a magyarságra, s általában a magyar államra vonatkozó problémák tudományos kutatásában, az oktatásban, az imázsformáló ismeretterjesztésben és az idegen nyelvű publikációk megjelentetésében határozta meg. Ennek segítségével látta biztosítottnak, hogy létrejöhet a szellemi híd a német és a magyar kultúra között, s a magyar tudomány bekapcsolódhat a nemzetközi tudományos életbe.102
Az Intézet bővítése még népszerűbbé tette a nyelvoktatást. Gragger munkáját magyarországi lektor segítette, akinek a feladata a nyelvoktatáson kívül előadások tartása is volt. Itt dolgozott többek között Koszó János, Farkas Gyula és Keresztury Dezső is. Ezzel a munkamegosztással lényegében létrejött az a hungarológiai oktatási rendszer, amely több egyetemen ma is gyakorlat: a szaktárgyakat vendégprofesszor tanítja, a nyelvet pedig lektor. Az Intézet oktatási struktúráját később kiszélesítették, finnugrisztikai, valamint ural-altajisztikai stúdiumokat is hirdettek a magyar nyelv, nyelvészet és irodalomtörténet mellett.
A feladatok ellátásához szakkönyvtárra volt szükség. A ma is létező könyvtár alapjait Gragger a saját könyveivel vetette meg, majd kapcsolatait felhasználva, 99 évre kölcsönözte a halle-wittenbergi magyar gyűjteményt, Budapesten pedig antikváriust bízott meg a gyűjtőkörbe tartozó könyvek folyamatos beszerzésével. Kapott ajándékot a berlini és a budapesti nagy könyvtáraktól, és jelentős gyarapodást biztosítottak a recenzált könyvek is. A kezdeti ezer kötetes állomány Gragger halála évében, 1926-ban már elérte a húszezret. A gyűjtőkör az alapító hungarológiai koncepcióját tükrözi: beletartozott a Duna-medence népeire, illetve a Magyarországra vonatkozó nyelvészeti, irodalomtudományi, történelmi, jogi, szociológiai, állam- és közgazdaságtudományi szakirodalom; egy levéltári dokumentáció és egy cikkgyűjtemény, amely a német sajtóban megjelent magyar vonatkozású írásokat tartalmazta.
Gragger több levelében, jelentésében szorgalmazta103 az idegen nyelvű publikációk megjelen-tetését. Ő maga is több nagyszabású feladatot vállalt ezen a területen. 1921-ben indította meg évnegyedes folyóiratát, az Ungarische Jahrbüchert104, amelyben értékes nyelvészeti, történeti, kapcsolattörténeti stb. tanulmányokat közölt, valamint külön rovatban, recenziók formájában számolt be az érdeklődésre számot tartó szakkönyvekről. Ungarische Bibliothek címmel könyvsorozatot jelentetett meg, amelynek harmadik darabjaként látott napvilágot hatalmas magyarságismereti bibliográfiája, a Bibliographia Hungariae105. A Magyarországra
101 Schneider Márta, 1992. 75.p.
102 Vö. Gragger, 1918. 2.p.
103 Vö. Schneider Márta, im.
104 A folyóirat Ural-Altaische Jahrbücher címmel ma is létezik, Bloomingtonban, az Indiana Univer-sity kiadványaként jelenik meg.
105 Kont Ignác a francia nyelvterületet térképezte fel hasonló szándékkal. Bibliográfiája Bibliographie française de la Hongrie (1521-1910) címmel jelent meg Párizsban, 1913-ban.
kozó történelmi és földrajzi kötet még életében megjelent, a filológiai részt és a mutatót utódja, Farkas Gyula rendezte sajtó alá. Tervezett többek között még egy hungarológiai lexikont is, de rövid élete megakadályozta ennek elkészítésében.
Intézményszervezői munkáját Klebelsberg Kunó kultuszminiszter és tanácsadója, Magyary Zoltán is támogatta. Levelezésükből szinte egy szellemi műhely körvonalai rajzolódnak ki.
Klebelsberg kulturális külpolitikája és új ösztöndíjas politikája eredményeként egymás után jöttek létre a berlinihez hasonló magyar oktató- és kutatóhelyek, valamint a magyarországi fiatal tudósok továbbképzését szolgáló Collegium Hungaricumok. Gragger helyeselte és lelkesen támogatta ezt a koncepciót. A berlini Collegium Hungaricum létrehozása volt élete utolsó nagy műve.
„Rendkívül büszke volt a kollégiumra, nem érdemtelenül, s beszámolt arról Klebelsbergnek, hogy mekkora visszhangja volt Berlinben a magyar kultúrpalota építésének: ‘...valóban megirigyelhet mindenki. Kezdik is már utánozni a Collegium Hungaricumot. Elsőnek a franciák építenek itt egyet, az oroszok, olaszok és japánok pedig most tárgyalnak, hogy utánozzák intézményünket. Ha készen leszünk, senki utánunk ilyen jól már nem csinálhatja, mert a legjobb s legszebb hely már a mienk az egyetem mellett.’ ”106
A problémát később csak az óriási költségek jelentették, s a Gragger hirtelen halála miatti pénzügyi rendezetlenség - ezeket azonban feledtette a három pilléren nyugvó magyar kulturális, oktató- és kutatóbázis, amelynek létrejöttével a hungarológia először valósult meg önálló intézményi keretben.
2.2. A Monarchia felbomlása előtti utolsó nyelvpolitikai intézkedések
A magyar nyelv oktatása a bevezetett törvények ellenére továbbra sem bizonyult sikeresnek.
Lukács György miniszter 1905-ben, a népiskolai törvény módosításának előterjesztésében külön kitért erre a problémára. Szavait igazolták az 1900-as népszámlálás adatai, amelyekből kiderült, hogy az ország lakosságának 40%-a, nemzetiségi lakosainak pedig 83,2%-a egyáltalán nem beszéli az államnyelvet. A 3343 felekezeti jellegű nemzetiségi iskolák közül 1340-ben sikertelen volt a magyartanítás. A törvényjavaslatban a miniszter a hittan oktatását magyar nyelven írta elő.
A legtöbbet támadott nyelv- és oktatáspolitikai intézkedések Apponyi Albert nevéhez fűződnek. Apponyi a nem-állami, felekezeti iskolákban folyó magyar nyelvi- és hazafias nevelést próbálta ösztönözni részben gazdasági, részben tantervi intézkedésekkel. Az 1907.
évi XXVII. törvénycikk foglalkozik a nem állami iskolákban tanítók jogállásával, támogat-hatóságának kritériumaival (tudniuk kellett írni és olvasni magyarul, emellett eredményes hazafias nevelőmunkát kellett végezniük). A törvény nem kívánt lehetetlent a nemzetiségi iskoláktól:
19.§ „A nem magyar tanítási nyelvű elemi iskolákban, akár részesülnek állami segélyben, akár nem, a magyar nyelv a mindennapi tanfolyam valamennyi osztályában a vallás- és közoktatásügyi miniszter által a hitfelekezeti iskolafenntartó meghallgatásával megállapított tanítási terv szerint és kijelölt óraszámban oly mérvben tanítandó, hogy a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni.”107
106 Schneider Márta, 1992. 91.p.
107 Vö. Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Kolozsvár, 1944. 443.p.
Ez a paragrafus a gyakorlatban azt jelentette, hogy a tanítók számától függően, heti 13 - 39 órában tanították a magyar nyelvet, ami az akkori óraszámok és terhelés mellett nem volt teljesíthetetlen előírás. A későbbiek során azonban sok félreértésre adott okot az értelmezése:
a nemzetiségek a magyar tannyelv bevezetésétől azért tartottak, mert úgy vélték, ezzel lehetetlenné válik a nemzetiségi jelleg érvényesítése. A kultuszkormányzat ezzel szemben igyekezett hangsúlyozni, hogy ez nem azt jelenti, hogy a népiskolákban az iskolai tantárgyakat a számukra idegen nyelven kellene tanítani. Emellett még néhány kötelező külsőséget is előírt a törvény, így az osztályokban a magyar címer és a jeles eseményekre utaló dekoráció elkészítését, ami fokozta a nemzetiségi képviselők ingerültségét.
A nagyobb problémát az ezt megelőző, 18.§ okozta, amelynek értelmében az oktatási nyelvhez bizonyos arányszámokat is kapcsoltak és minden iskolatípusban kötelezővé tették az államnyelv oktatását. Az itt leírtak jelentősége valójában Trianon után nőtt meg, amikor az utódállamok megalkották saját nyelv- és oktatási törvényeiket, amelyek következtében a kisebbségbe került magyarság hangsúlyozottan érezhette a „Lex-Apponyi” negatív utóhatásait.
18.§ „... ha pedig a magyar anyanyelvűek száma a huszat eléri, vagy az összes beírt növend-ékeknek 20%-át teszi: számukra a magyar nyelv, mint tannyelv okvetlenül használandó. Ha pedig a beírt tanulóknak legalább fele magyar anyanyelvű, a tanítási nyelv a magyar; de az iskolafenntartók gondoskodhatnak arról, hogy a magyarul nem beszélő növendékek anyanyelvükön is részesüljenek oktatásban.”108
A fenti törvénycikkeket a Monarchia fennállása alatt többször módosították, kiegészítették, de nem sikerült olyan megoldást találni, amely a nemzetiségek megelégedésére szolgált volna.
Az azonban történelmi és jogtörténeti tény, hogy a magyar nemzeti kisebbséggel szemben alkalmazott diszkriminatív intézkedéseknél a mai napig hivatkozási alap az Apponyi-féle iskolatörvény.109
2.3. A magyarországi államnyelvnyelv-oktatás főbb jellemzői az első világháborút követő évtizedekben
Az első világháborút lezáró békeszerződések nyomán több millió magyar anyanyelvű lakos került az utódállamok területére. Ebben a helyzetben a magyar nyelv elveszítette hivatalos nyelvi státusát és ismét lingua vernacula lett, de a történelmi-politikai viszonyoknak köszönhetően sajátos kisebbségi jegyekkel egészült ki. Az adott államok törvényeinek megfelelően szervezték meg saját iskolarendszerüket és próbálták megőrizni nyelvi és kulturális identitásukat. A megmaradt területeken továbbra is működtek a nemzetiségi iskolák.
Az oktatáspolitika irányítóinak az addigiak mellett még két új összetevőre is figyelniük kellett: a kisebbségvédelmet garantáló nemzetközi szerződésekre, valamint az utódállamok -ezeket szinte kivétel nélkül figyelmen kívül hagyó - intézkedéseire.
A magyarországi nemzetiségek számára továbbra is működtették a kisebbségi tanítási nyelvű iskolákat, ahol a tantárgyak mindegyikét anyanyelven tanították. A magyar nyelv oktatása
108 Vö. Mikó Imre: I.m. 441.p.
109 Például az 1995. november 15-i szlovák nyelvtörvény indoklásai között is hivatkoznak az Apponyi-féle törvényre, amely „magyarizálta” az összes népiskolát. A nyelvtörvény 4.§-ában szerepel, hogy
„Az államnyelv oktatása minden alap- és középiskolában kötelező.” „A Szlovák Köztársaság területén levő összes iskolában és oktatási intézményben a pedagógusok - a külföldi pedagógusok és lektorok kivételével - kötelesek az államnyelvet szóban és írásban ismerni és használni. A teljes pedagógiai dokumentációt államnyelven vezetik.”
továbbra is kötelező maradt, de a korábbiaknál jóval alacsonyabb óraszámban folyt: 1-2-3.
osztályban még heti 8, 4. osztályban heti 7, 5-6. osztályban pedig heti 4 órában. A vegyes típusú iskolákban a magyart, a földrajzot, a történelmet és a testnevelést magyarul tanították, a számtant és az éneket pedig két nyelven. A nemzetiségi környezetben működő magyar iskolákban minden tárgyat magyarul tanítottak, de kötelező jelleggel bevezették az adott kisebbségi nyelv tanítását is.
Az oktatásban továbbra is a direkt módszert alkalmazták, mert „ez a közvetlen szemléletből indul ki, elevenséget, életet kelt az iskolában, az összes gyermeket foglalkoztatja és helyes alkalmazásával a magyar nyelven való gondolkodásra ösztönzi őket.”110 A vezérkönyvek ajánlása szerint először a környezetben érzékelhető tárgyakból kell kiindulni, majd az alapvető cselekvéseket kell megtanítani, később pedig ezekhez kell hozzáfűzni a mellékneveket, illetve a határozókat. A beszélgetéseket alaposan meg kell tervezni: ne legyen bennük ismeretlen elem, de mégis „határozottak, céltudatosak, természetes fejlődésűek legyenek”111. A javasolt társalgási témák egy-két kivétellel (pl. „Idegen a faluban”) ma is megtalálhatók a nyelv-könyvekben (pl. „A postán”, „A boltban”, „A vasúti állomáson”, „Beteg van a háznál”).
2.4. Klebelsberg Kunó kulturális külpolitikája
KLEBELSBERG KUNÓ 1903-ban kapcsolódott be államtitkárként a kulturális politikába:
többek között közoktatási kérdésekkel, nemzetiségi ügyekkel, a déli területek szórvány-gondozásában részt vevő Julián-egyesületekkel foglalkozott, de 1916-ban részese volt a rövid életű Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet alapításának is. 1917-ben a Magyar Történelmi Társulat elnökévé választotta. Beköszöntő beszédéből már akkor kirajzolódtak a későbbi miniszter koncepciójának körvonalai: az ösztöndíjas politika megújítása, valamint ezzel párhuzamosan a hazai és külföldi intézményrendszer megszervezésének igénye.
Klebelsberg 1922 és 1931 között töltötte be Magyarország kultuszminiszterének tisztét.
Eszmei elődjének hat kiemelkedő személyiséget tartott: Bessenyei Györgyöt, aki a francia felvilágosodást közvetítette Magyarországra, Kazinczy Ferencet, aki a német klasszicizmust hozta közel a magyar kultúrához, Ürményi Józsefet, aki a felvilágosodott abszolutizmus idején létrehozta a tervszerű iskolarendszert, Széchenyi Istvánt, aki felismerte az angol orientáció fontosságát, Eötvös Józsefet, aki a kor európai szellemi irányaihoz kapcsolta a magyar kultúrpolitikát, valamint közvetlen elődjét, Trefort Ágoston kultuszminisztert.112 Klebelsberg a magyar művelődéspolitika szerteágazó részterületeit egységes, összetartozó egészként értelmezi, amelybe beletartozik az oktatásügy az elemi (tanyasi) iskoláktól a modern polgári középiskolákon át a tanárképzésig és egyetemalapításig; a vezető értelmiség képzését szolgáló ösztöndíj és intézményrendszer, valamint a tudományirányítás önkormányzati jellegének kialakítása is. „Kultúrpolitikámnak két vezető motívuma tehát az, emelni a magyar tömegek művelődési szintjét, erkölcsi és szellemi belértékét, fajsúlyát és ennek a műveltebb nemzetnek olyan vezetőket adni, akiknek méretei megütik az európai dimenziókat, akiket a nemzet minden téren bizalommal és a siker reményével követhet.”113 Parlamenti beszédeiben, egyetemeken elhangzott előadásaiban sokszor hangoztatta, hogy ez a vezetői réteg minden
110 Dezső Lipót: Vezérkönyv a magyar beszédnek az idegen ajkú iskolában való tanításához. Bp. 1926.
5.p.
111 Vö. Dezső Lipót: I.m. 8.p.
112 Vö. Klebelsberg Kunó: Magyarország jövendő vezérei. In: Klebelsberg, 1927. 637.p.
113 Klebelsberg Kunó: A magyar kultúra jövője. In: Klebelsberg, 1927. 332.p.
nemzet esetében mindössze két-háromezer elhivatott és kiemelkedően kiképzett szakember.
Ők azok, akik szakterületük művelésén túl kialakítják azokat a nemzetközi kapcsolatokat, amelyek az ország ismertségét elősegítik. Bár kortársai közül többen támadták ezért az
„elitképzésért”, Klebelsberg nem hagyta magát eltéríteni kialakított koncepciójától.
Széleskörű érvrendszerrel támasztotta alá elképzelését, és hangsúlyozta, hogy a kultusztárca egyben honvédelmi is,114 amelynek nem szabad figyelmen kívül hagynia Trianon követ-kezményeit, az utódállamok nyugat-európai hadállásainak kiépítését. A pártpolitikai érdekeket azonban veszélyesnek tartotta, s egy átgondolt, hosszú távú nemzeti stratégia alapján akarta felépíteni az új magyar tudománypolitikát.
„Ha a külügyi, pénzügyi vagy közigazgatási politika rossz, a bajok rögtön mutatkoznak, és így a politika elhibázottsága nyomban nyilvánvalóvá válik. A kultúrpolitika terén soká lehet büntetlenül mulasztani, mert a bajok csak tíz-tizenöt év múlva mutatkoznak, de akkor aztán irreperábilisok, és a hibát csak egy nemzedék múlva lehetne nagy nehezen megkorrigálni. A kultúrpolitikának tehát mindig jó tizenöt esztendővel előre kell dolgoznia.”115
A klebelsbergi kulturális külpolitika elméleti alapja a Nyugathoz való sokoldalú kapcsolódás volt. Helytelenítette az egyoldalú elkötelezettséget: „Óriási hiba lenne gyengíteni kapcso-latunkat a német tudományossággal, amely még ma is hatalmas szerepet tölt be a világon. De az eddigi egyoldalúságot meg kell javítani s különösen az angolszász kultúrával az eddiginél nagyobb kapcsolatot kell teremteni.”116 Ennek érdekében megkereste az amerikai Rockefeller alapítványt, Oxford, Cambridge, Aberdeen híres College-ait, Franciaország és Olaszország egyetemeit, hogy fogadjanak magyar ösztöndíjasokat. Már az első alkalommal közel 30 külföldi állami ösztöndíjat oszthatott ki ezekbe az országokba. Ez a törekvése, az ösztöndíj-politika megújítása a koncepció gyakorlati részéhez tartozik. A külföldi egyetemjárásnak ugyan már a középkortól vannak magyarországi hagyományai, a világháborút követő időszak gazdasági visszaesése azonban elértéktelenítette a hazai ösztöndíjakat, így még jobban megnőtt az idegen országokból érkezett felajánlások értéke.
A koncepció gyakorlati oldalát a magyar kultúra külföldi intézményi bázisának létrehozása határozta meg. A kulturális diplomácia természetesen azokat az országokat (nyelvterületeket) tartotta elsődleges fontosságúnak, amelyekkel Magyarország szövetségesi kapcsolatba lépett.
Két irányban folyt a kulturális expanzió: az egyik a magyar ösztöndíjasok elhelyezését szolgáló Collegium Hungaricumok hálózatának kiépítése, a másik az egyetemi magyar oktató-és kutatóhelyek, történeti intézetek alapítása.
A berlini egyetem nem véletlenül került a magyar kulturális külpolitika homlokterébe. A nemzetközi politikai kapcsolatok alakulása mellett fontos tényező az is, hogy a német nyelvvel, kultúrával, filozófiával, joggal foglalkozó diákok, ha tehették, megfordultak ezen az egyetemen. Gragger Róbert is járt ott ösztöndíjasként, s Klebelsberg is látogatott Berlinbe joghallgató korában. Az ott töltött idő mindkettejük számára életre szóló kapcsolatokat, barátságokat hozott. A sors játéka folytán a német ismerősök egyike, Carl Becker lett később a porosz kultuszminiszter. Ő volt az, aki a magyar tanszéket porosz állami támogatással tető alá hozta, majd Klebelsberg Kunó minisztersége idején segítette a Collegium Hungaricum létrehozását, és a kölcsönös kulturális kapcsolatok kiépítését.
114 Vö. Klebelsberg Kunó: Magyarország jövendő vezérei. In: Klebelsberg, 1927. 638.p.
115 Klebelsberg Kunó: Magyarország jövendő vezérei. In: Klebelsberg, 1927. 638-639.p.
116 Klebelsberg, i.m. 640.p.
Először tehát Berlinben, a már meglévő intézmény együtteshez kapcsolva jött létre Collegium Hungaricum 1924-ben, s még ugyanebben az évben Bécsben is megnyitotta kapuit a volt gárdapalota épülete. „Ennek az intézménynek két célt kell szolgálnia: először is legyen internátusa a mi kezdő germanistáinknak, a német nyelv és irodalom jövendő közép- és felsőiskolai tanárainak, akik ezentúl a német egyetemeken fogják akadémiai tanulmányaikat végezni; másodszor pedig szolgáljon otthonul ama fiatal magyar kutatók és tudósok részére, akiket a német tudományos intézetek szívélyesen befogadtak.”117 A harmadik Collegium Hungaricumot 1928-ban Rómában hozta létre Klebelsberg. Az ő minisztersége idején alakult ki tehát a magyar nyelv és kultúra megismertetésére, valamint a helyspecifikus kutatásokra szakosodott tudományos intézetek rendszere118, amelynek fejlődése a második világháború kitöréséig folyamatos volt. Szinte minden évben létrejött valahol valamilyen formáció, amelynek segítségével rést lehetett ütni Magyarország ismeretlenségének a falán.