Előadásom címe, jól tudom, avittas, szűkös, keveset ígérő. Régi, poros elemző gyűjteményeket idéz fel, s olyasféle attitűdöket in-volvál, amelyek irodalomtudományi pre-időkhöz kötődnek, a nagy elméleti bummot megelőző kőkorszakhoz kapcsolódnak.
De hát mit csináljunk? Az ember néha újra megkívánja az egy-ügyűt, a régit, valahogy úgy, ahogy ezerkilencszázhatvanhatban egy sláger erejéig Koncz Zsuzsa is megáhította az öreg, régimódi, vérpezsdítő tangót a rock and rollok, twistek, letkissek, minden-féle lázak és ugrálások divatja után.
Miért is szép hát aKocsi-út az éjszakában? A választ megkísért-ve az értelmezőnek mindenekelőtt a megkísért-vers mértéktartó visszafo-gottsága tűnik szemébe. Igen, az 1909 augusztusában született költemény másképpen szép, mint az erő teljét látványosan muta-tó Ady-művek. Hiányoznak belőle az Ady Endre-i „balladák”
(Azős Kaján;Az én koporsó paripám; aDús lovag násza;Az eltévedt lo-vas) talányos-izgalmas, mítoszi figurái, látomásos-fantasztikus színtér-kellékei, erőteljes, dramatikus erőterei. De nem találjuk a szövegben a költői nyelv sajátszerűségét demonstráló pazar sze-mantikus eltolásokat, grammatikus és mozaikrímeket sem: a
„muszáj” segédigéből nem teremtődik tulajdonnév-melléknév, a
„lelkét-lelegelték”, a „part inog-jázminok”, a „törpék-megtörnék”
kapcsolások erőteljes rímhatásai ezúttal nem nyűgözik le az olva-sót. Nem fedhetünk fel átütőmetrikát, lüktetőjambust, muzsiká-ló daktilust sem a költeményben, mondjuk a „Dunának, Oltnak egy a hangja” vagy a „Reccsen a deszkapalánk” példájára, de a kuruc-versek intenzív tagoló erejét, a „szól a sípszó, átkozott nép / Ne hagyja az úr veretlen”-féle ritmusok archaikus energiáit is hiába keressük-keresnénk a szövegben. Nem szuggerálja a Kocsi-út az éjszakában az Adyra oly jellemző aszimmetrialátomást, a té-pettség hiteles, poétikailag megkonstruált vízióját sem. A versre nem jellemző a provokatív rímtelenség (Az anyám és én;A Léda
arany szobra), a háromsoros strófaalakításhoz társuló rímritkítás (Héja-nász az avaron;Búgnak a tárnák;Vén faun üzenete) s a strófa-végről elmozdított, „hatálytalanított” refrén, a rímtelen sorismét-lés sem (Beszélgetés egy szekfűvel; aLéda a hajón).
AKocsi-út az éjszakábantalán azért is szép, mert nem akar egy-szerű, szomorú versnél több lenni, s ehhez a vershez nem illené-nek a látványos hangoztatások: az azonosulás és a máslét dialek-tikáját fölragyogtató rímek, a rímhívások és válaszok megnyugta-tó harmóniája vagy gourmand különössége, a metrika és a ritmi-ka erős lüktetése, a szóritmi-kapcsolatok „költői” sajátszerűsége, a köl-tői metafora, a szimbólum ultima ratiója.
De lássuk ezt a hitelesen kopár poétikát kissé közelebbről! Az 1909-es költemény nem tüntet a szimmetrikus Gestaltok hiányá-val, de az erős Gestaltokat, határozott bevéséseket, éles kontúro-kat rendre mérsékeli, visszafogja. A strófák négysorosak ugyan, de a sorok szótagszáma, a hetes-kilences-kilences-hetes kombi-náció eleve visszafogott ritmikát ígér, s minél közelebb hajolunk a vershez, annál inkább érzékeljük ezt a visszafogottságot. A jambikus-trocheikus metrika határozottan tompított, s időnként egészen feltűnő „ametrikusságot” is konstatálhatunk a versben.
„Az éj milyen sivatag, néma, / Milyen szomoru vagyok én ma”
sorpárban a rövid és hosszú szótagok váltakozása egyáltalán nem rajzol ki metrikai képletet, a „Minden láng csak részekben lob-ban” sorban pedig a szintaktikai ritmus közömbösíti a sponda-ikus lejtést. Aligha véletlen, hogy a ritmikai-verstani elemzések terén oly alapos, igényes Király-monográfia is meglehetősen bi-zonytalanul nyilatkozik az 1909-es mű metrikájáról. „S a maga többnyire hangsúllyal – s nem időmértékkel – kihozott trochei-kus-dachtilikus lejtésével s ölelkező rímeivel, határozott, kemény csengésűvolt a vers zenéje is” – írja a szerző.1
A metrikához hasonlóan visszafogott a Kocsi-út... ritmikája is.
A strófák első és negyedik sorai, igaz, tartalmaznak bizonyos rit-mikai erőt, de e hetesek – nem nehéz belátnunk – a nyolcasok, hatosok intenzitásával összevetve ab ovo gyengébb hatásfokkal
1KIRÁLY István,Ady Endre II. kötet, 1972, 229.
tudnak csak működni, nem beszélve arról, hogy a költeményben a közbülső sorok „darabos” kilencesei tovább mérsékelik a rit-mikai intenzitást.
A versszerűség evidenciáját az 1909-es költeményben, úgy tű-nik, nem is a metrika-ritmika, hanem a szótagszám-azonosságok, a strófába rendezés és a rímek szolgáltatják. A vers három kétta-gú rímpárja azonban, ha más-más módon is, egyaránt korlátozott hatásfokú. A „szállna”–„lárma” rímpár szimpla asszonánc, a „lob-ban”–„darabokban” összecsengést a ragrímjelleg fogja vissza. A
„néma”–„én ma” összekapcsolás a maga tiszta, mozaikrím mi-voltában kétségkívül érdekesebb, mint a másik kettő. Király Ist-ván és Angyalosi Gergely talán e különösséget érzékelve tulajdo-nítanak „groteszk, elidegenítő, játékos” szuggesztiót ennek a rímpárnak.2 Észrevételükkel azonban nem értek egyet. A „né-ma”–„én ma” rím differencia specificájának nem a groteszkséget, hanem a „szándékolt”, „nemtörődöm” sutaságot, ügyetlenséget érzem: a személyes névmás beiktatása redundáns-felesleges, az időhatározó szó pedig stilisztikailag „menthetetlen” szóismétlés, hiszen az elsősor már pontosan jelezte, hangsúlyozta a jelen ide-jűpillanatnyiságot („Milyen csonka ma a Hold”).
A visszafogottság szuggesztióját erősíti a versbeli keret is; a strófák elsőés negyedik sorainak egybeesése csak valamiféle visz-szafogott Gestalt-érzékelést tesz lehetővé. Király István ugyan, mint már megidéztem, ezt az egybeesést „ölelkező rím”-ként tartja számon, de megfogalmazása nagyon is félrevezető. A há-rom keretezősorismétlés (a „Milyen csonka ma a Hold”, a
„Min-2„s a szomorúság, amely a vers elején még csak az egyén hangulataként […] élt, s amelyet, egy groteszk, elidegenítő, játékos rímmel (én ma – néma) némileg kö-zömbösített is a költő: a műnek a végén nemcsak a konkrét tájnak, hanem a vi-lág egészének az értelmetlenségét is magába szívta már […]” – fejtegeti Király István monográfiájában. „A «Milyen szomorú vagyok én ma» sor pedig jószeri-vel gyermeki nyafogásnak hangozhatik. Ezt a hatást még fel is erősíti a «néma – én ma» rímpár, amelyről Király találóan jegyzi meg, hogy groteszk, elidegenítő és játékos jellegével némileg közömbösíti, ellenpontozza az infantilizáló közvet-lenséget.” – idézi Királyt egyetértőleg AngyalosiAz egésztől a részigcímű tanul-mányában. KIRÁLY, i. m., 229-230., ANGYALOSI Gergely, A minta fordul egyet, Bp., 2009, 79-80.
den egész eltörött” és a „Fut velem egy rossz szekér”) ugyanis – bár kétségkívül szilárd rámát adnak a strófáknak és a versnek – ölelkező rímnek egyáltalán nem nevezhetők, hiszen a rím azo-nosság-másság élményéből semmit sem idéznek fel. S, tegyük hozzá, az igazi refrénhez sem hasonlítanak. Az itteni, mechaniku-san keretező ismétlések szuggesztiója egészen más, mint a Petőfi Sándor, Arany János által oly kedvvel alkalmazott, strófavégi, so-rozatot alkotó, rímmel illeszkedő(dinamikus, ütős, kiemelő, ösz-szegző, diszharmóniát enyhítő, harmóniateremtő) refréneké (Be-szél a fákkal a bús őszi szél...;Olaszország;A királyokhoz;Letészem a lantot;Fiamnak;Rendületlenül).
AKocsi-út az éjszakában, azt hiszem, tényleg a kopár szomorú-ságból formál poétikai teljességet. „Kell, hogy lett légyen benne valami vele született ösztönös érzék, nyelvnek és vérnek valami megmagyarázhatatlan azonossága. Egészen különösen érezte a szó helyzeti energiáját, annak változásait aszerint, ahogy a vers-ben el van helyezve […]” – írta Ady versérzékéről a mindig lé-nyeglátó Schöpflin Aladár,3s e csodálatos Ady Endre-i érzék az 1909-es versben, úgy tűnik, a visszafogottság keresésében telje-sedik ki.
Aligha tekinthetjük véletlennek azt sem, hogy az éjjeli szeke-rezés tematikai síkját, konkrét szcenikáját a vers folyamatosan megőrzi, visszaidézi. Az első sor pillanatnyiságot jelző, konkré-tumot sugalló időhatározója („Milyen csonka maa Hold”) a köl-temény harmadik sorában, mint már utaltam rá, „ügyetlen” szó-ismétlésben tér vissza („Milyen szomorú vagyok én ma”),4 s az Adynál mindig hangsúlyos verszárás újfent a személyes, konkrét,
„biografikus” ottlét szuggesztióját erősíti („Fut velem egy rossz szekér”).
Az Ady Endre-i szcenírozó életképiség egyébként szűkebb és tágabb értelemben is igen figyelemre méltónak tűnhet. Egyrészt arra figyelmeztet, hogy az 1909-es verset nem szabad egyoldalú-an, csupán az emblematikus tételmondat fényében értelmeznünk.
3SCHÖPFLIN Aladár,Ady Endre, Kolozsvár, 2005, 175.
4A kiemelések tőlem–Ny. B.
A „Minden egész eltörött” sommázata csak a költemény rész-eleme, s az időleges „absztrakció” egyáltalán nem homályosítja el a konkrét életképiség erőtereit. Az axiomatikus, általánosító, „lét-összegző” igény a műben egyébként is mindvégig finoman, ará-nyosan korlátozott. Konkrét-általános mértéktartó dialektikája szempontjából különösen érdekesek a vers a harmadik részének közbülső, rímelősorai.
Az „utána mintha jajszó szállna / Félig mély csönd és félig lárma” helyzetjelentése ugyanis joggal kapcsolható a minden egész eltörését hirdető, axiomatikus tételmondathoz, hiszen nagy erővel sugallja az összezavart világ vízióját; de mindeközben a sorpár a szekerezőéjszaka fogalmi körét sem hagyja el. A máso-dik strófa ugyan kétségkívül elvonatkoztatóbb, filozofikusabb, mint az elsőés a harmadik, de más példákkal egybevetve még ezt a szakaszt is visszafogottnak minősíthetjük. Hasonlítsuk csak össze a Kocsi út az éjszakában „darabos”, vallomásos négy sorát („Minden egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban, / Minden egész eltörött”) azzal a kimunkált metaforikussággal, amely Radnóti Miklós 1944-es ver-sének, az Ó, régi börtönöknek a rokon sorait jellemzi vagy azzal az átható absztrakciós igénnyel, amelyet Tandori Dezső1968-as, el-sőköteténekEgy semcímű darabjában konstatálhatunk! „A való-ság, mint megrepedt cserép, / nem tart már formát és csak arra vár, / hogy szétdobhassa rossz szilánkjait.”; „Aki elveszti egészét / megleli részeit. //Őrzöd pár töredékét, / idegen egészeit.
De a Tandori-vers kapcsán érdemes az elvonatkoztató és a konkrét költői esélyein (a gnomatikus-axiomatikus és a testies-életképies, a mozdulatlanná merevített és a dinamikus konkrét-ságban láttató poétika mikéntjén-hogyanján) kissé tágabb körben is eltöprengenünk. Pláne, hogy irodalomértésünk – nekem leg-alábbis így tűnik – e kérdésben előítéletesen foglal állást. Gondol-junk csak arra a pozitív előítéletre (poétikai problematikusságot sehol sem érzékelő méltánylásra), amellyel irodalomkritikánk a Töredék Hamletnek s az Egy talált tárgy megtisztítása szerzőjének
„absztrakt”, gnomatikus szövegeit (elvont, statikus felismerés-közléseit, variációs-logikai versalkotását) fogadta! Vagy – a
nega-tív előítélet példáiként – emlékezzünk kissé Németh G. Béla ta-nulmányaira (A románcostól a tragikusig, 7 kísérlet a kései József Attilá-ról), és idézzük magunk elé, a nagy tudós milyen energikusan kár-hoztatja a „románcosság”, az életkép-poétika fogalmait, s mily magabiztos lendülettel állítja mintául a fölismerésszerűséget kul-tiváló (szcenikus elemek nélküli), axiomatikus, „létösszegző” köz-lésmódot! Németh G. útmutatásait követve a „Félig mély csönd és féig lárma” sort a szcenikus kötöttségek ballasztja miatt aligha helyezhetnénk a közlésmódok csúcsára, de én, egyszerű és tra-dicionalizmushoz húzó ember lévén, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a költészet sokkal több és másabb, mint a gnó-ma, a felismerés-közlés, a „létösszegzés”, s hogy a konkrét és az általános együtt-érvényesítése, szétszálazhatatlan összeszövése nagyon is a verscsinálás szívén fekszik.
Harkai Vass Éva