A hely szellemének adózva, hadd kezdjem felszólalásomat a köl-tő Egy régi Kálvin-templombancíműkölteményének a lírai Ént azo-nosító kitételeivel.1„Ámenből tértem vissza / Húsz évből az igé-re: / »Megtöretett a teste, / Megtöretett a teste, / Kiontatott a vére.«” A „húsz év” túlzásnak tűnik, hiszen – a költemény kelet-kezési évét figyelembe véve – aligha valószínű, hogy Ady Endre 11-12 éves korában járt volna utoljára az érmindszenti templom-ban. Ez az időhatározó azonban négyszer is előfordul a rövid (27 soros) költeményben, nem tekinthetjük tehát „hanyagul odave-tett” költői túlzásnak. Annál kevésbé, mert ugyanennek a ciklus-nak egy másik darabjában is találkozunk vele: „Húsz éve elmúlt, s gondolatban / Ott röpül a szánom az éjben / S amit akkor elmu-lasztottam, / Megemelem kalapom mélyen.”2 Valaminek tehát történnie kellett húsz évvel korábban a kamaszodó Ady Endre
„templomozásával” kapcsolatban, ennek kiderítését azonban bízzuk az életrajz-kutatókra.3
Ady Endrének pályája kezdetén van egy élesen antiklerikális korszaka, s az egyházak bírálata később is jellemző
publicisztiká-1A munkaülés, mely felszólalásommal kezdődött, az érmindszenti református templomban folyt le.
2Krisztus-kereszt az erdőn.
3 Tudnunk kellene (lehet, hogy az adat szerepel az Ady-irodalomban, csak én nem bukkantam rá), hogy mikor történt meg a költőkonfirmációja; esetleg ezt tekinti a vers az utolsó olyan alkalomnak, amikor „imádkozó pózban” láthatta a vers alanyát az érmindszenti templom. Ebben az életkorban Ady a nagykárolyi kegyesrendi gimnázium tanulója volt, melynek katolikus légköre – a költősaját bevallása szerint – hatással volt gondolkodására; megingathatta benne a „helvét hitvallás” kizárólagosságába vetett meggyőződést. „Okvetlenül más lelkűember volnék különben, ha már falun ki nem cseréltetik velem a kálvinista iskolát a ka-tolikussal. S ha a katolikus szerzetes-gimnázium után ismét rám nem borul egy ellenkezővilág a zilahi református kollégiumban” – írja Ady 1909-es Önéletraj-zában. (Nyugat, 1909. június 1.)
jára. Ez az antiklerikalizmus olyan kitételekre is készteti néha, melyekből későbbi értelmezői a költő vallástalanságára vagy ép-penséggel ateizmusára következtettek. Bárhogyan is vélekedjünk azonban a költőhitéről vagy hitetlenségéről, az idézett költemény bizonysága szerint szülei kedvéért Érmindszenten megülte a na-gyobb ünnepeket.4 A hazatérés bizonyos fokig megtérés is volt számára. Nem okvetlenül megtérés Istenhez, hanem megtérés a falu szokásrendjéhez. A nonkonformista költő életének ezen az egyetlen helyszínén engedményt tesz a közszokásnak. Nyilván szeretetből, tapintatból szülei (elsősorban talán édesanyja) iránt.
A nonkonformista lélek mindig magányos, hiszen mindenki más-sal, mondhatni az egész világgal szembekerül, ellentétben áll. A szeretet mindig konformizmusra késztet – de csak a szeretet old-ja fel a magányt. Még azt is megkockáztatom, hogy Ady számára azért jelentett pihenőt, kikapcsolódást minden érmindszenti tar-tózkodása, mert dacos és harcos „muszáj Herkules” szerepét ott időlegesen feladhatta. Ennek jele, hogy versbeli Énje közel áll életrajzi Énjéhez; nyoma sincs e költeményben annak a mitizá-lásnak, mely nagy versei önmeghatározásában meghatározó sze-repet játszik. S bár kivehető a versből egyfajta ironikus távolság-tartás, annak jelzése, hogy a lírai Én már kinőtt ebből a környe-zetből, s csak átmenetileg, mintegy szerepként vállalja vele azo-nosulását, ez az irónia szeretetet is sugall.
A XIX. század második felének modernsége többek között a műfaji normákat is érvénytelenítette. Ennek a „műfajtalanság-hoz” vezetőfolyamatnak az egyik „áldozata” a romantika kedvelt verstípusa, a leíró költemény, más néven a tájköltészet vagy ter-mészetlíra volt.5Baudelaire, akinek hatása Adyra kétségtelen,6az
4AKrisztus-kereszt az erdőn1908. január 5-én jelent meg a Budapesti Naplóban, azEgy régi Kálvin-templomban1908. február 16-án a Nyugatban. Mivel Ady általá-ban otthon töltötte a karácsonyt, feltételezhető, hogy e versek e hazalátogatás emlékei.
5A leíró jelzőa poétikai-retorikai jellemzőkre utal; a költemény külsőtárgyat je-lenít meg, a referencialitás illúzióját keltve. E külsőtárgy azonban – erre utal a táj és a természet – szinte mindig a természet jelenségeiből áll, melyek egységes tájképpé rendeződnek. E két utóbbi a műfaj (vagy verstípus) szülő-irányzatának, a romantikának a szemléletéből következik. A természet a szépség forrása,
felül-elsők között vonta kétségbe e műfaj létjogosultságát. Szerinte a művész „elveszti önbecsülését, ha hódol a külsővalóság előtt”; a művész elsődleges feladata, hogy „tiltakozzék a természet ellen”;
a művésznek csak „a saját természetéhez kell hűnek maradnia”.
Végezetül pedig: „Mi más a költő, mint az egyetemes analógiák le-fordítója, megfejtője?”7 Ezek az „egyetemes analógiák” mentek aztán korrespondenciaként az irodalmi köztudatba, a Correspon-dancescímű, sokat idézett szonett nyomán.8A lényeges számunk-ra az lehet, hogy ebben a poétikai felfogásban a leírás refe-rencialitása nemcsak érvényét veszti, hanem egyenesen tehertétel-lé válik; az olvasó akkor jár el helyesen, ha a költeményben meg-jelenőtárgyiasságokat eleve nem közvetlen jelentésükben fogadja el, hanem azokra a rejtezőelvontságokra próbál figyelni, melyek-kel e tárgyiasságok „korrespondeálnak”, azoknak mintegy érzéki megjelenítői.
Ady Endre költészetében bőségesen találunk leírásnak tekint-hető szövegelemeket. Ezek azonban – a baudelaire-i poétikának megfelelően – ál-leírások, amint az ugyancsak bőségesen olvasha-tó elbeszélő elemek is az ál-epika körébe sorolhatók. Nem kell bizonygatnom, hogy az olyan „tájleírások”, mint a láp világa a Vízió a láponcímű, viszonylag korai versben vagy a Hortobágy a Petőfi-allúziókra (is) épülő A Hortobágy poétájacíműben nem va-lóságos tájat jelenítenek meg, hanem egy olyan komplex valóság-élmény jelképei, melyek – Ady szerint – a magyar költő létfeltét-eleit végzetesen és tragikus módon határozzák meg. Ha pedig az elbeszélőelemek kerülnek túlsúlyba a költeményben, mint példá-ul Az ős Kajánban, akkor az elbeszélés referencialitása kizárólag egy mitikus közegben lehet érvényes. A mítosz történései
azon-múlhatatlan mintája a romantikus költőszámára. („Lelkem édes, mély mámorba szédült / A természet örök szépségétül. // Oh, természet, oh, dicsőtermészet!
/ Mely nyelv merne versenyezni véled?”, rajong PetőfiA Tiszacímű költemé-nyében.)
6Kétségtelennek tartom annak ellenére, hogy a Nyugat Ady-kritikája – vélhető-en költőnk eredetiségének hangsúlyozása végett – többnyire tagadja ezt a hatást.
7 Bővebben lásd Philippe VAN TIEGHEM, Les grandes doctrines littéraires en France, Paris, Presses Universitaires de France, 1965, 243. és kk.
8Szabó LőrincKapcsolatokcímen fordította.
ban csak a mitikus tudat számára rendelkeznek valóság-tarta-lommal, amelyet a XX. századi költőesetében aligha feltételezhe-tünk. Csak megjegyzem, mert fejtegetni messzire vezetne, hogy Ady világképének disszonanciáit egyebek között éppen a csak mitikusan megfogalmazható létélmények és a mítosz modern ko-ri értelmezhetetlensége idézi elő. Az Ady költészetében kifejezett mitikus közérzet ezért lesz az abszurd létérzékelés foglalata.
Láttuk, hogy azEgy régi Kálvin-templombaneltér ettől a „baude-laire-i” poétikától. Nemcsak a lírai Én és az életrajzi Én közelíté-se jellemzőreá, hanem a környezetrajz referencialitásának illúzió-ja is. És a kivételek köre tágítható. Elmondhatjuk, hogy Ady ak-kor adja fel (részben vagy egészen) mitizáló kényszerét, amiak-kor a jelképesen értelmezendő tájelemeket szülőföldje látványaiból vagy emlékképeiből meríti. AMájusi zápor utánkezdősorai és zá-rószakasza a modernség előtti leíró költészetben is helyet talál-hatnának9, aSéta bölcső-helyem körülpedig térképen is azonosítható helynevekkel él.10
Ez a versekben megjelenő „bölcső-hely” a költő számára identitás- és szerepmeghatározó élmények forrása. Első párizsi útja után írtaElűzött a földemcíműkölteményét, melyben a szülő-föld, ha úgy tetszik, a szűkebb pátria erőt adó, költői becsvágyát kiteljesedni segítőkegyelméért fohászkodik.11A költeményben, a tájelemek szimbolikájában feldereng a görög Antheusz-mítosz is;
a hős erejét az anyafölddel (vagy föld-anyával) való állandó
kap-9„Nagymessziről ködölt a Bükk, / Gőzölt a sík, áradt az Ér. //... // Szinte ser-cent, hogy nőtt a fű, / Zengett a fény, tüzelt a Nap, / Szökkent a lomb, virult a föld. //... // Itt is, ott is asszonycsapat / Kapál, hol majd élet terem. / ... / Erősek és fiatalok / S a lábuk térdig meztelen.”
10„Ez itt a Bence, látod-e? / Szelíd, széles domb, méla lanka /.../ Ez itt az Ér, a mi folyónk, / /Ős dicsőségűKraszna-árok /.../ Ez itt a Kótó, volt falu, / El-süllyedt vagy turk horda dúlta...”
11Hogy ebben a „magyar Ugar”-költeményben a „földem” csakugyan a „szű-kebb pátria”, azt számomra az bizonyítja, hogy a költemény motívumai egy prózában írott vallomást ismételnek meg (címe:Itthon vagyok), melyben – első párizsi útja előtt – a költőbúcsúzik szülőföldjétől, és hozzá való hűségét han-goztatja. Bővebben lásd LÁNG Gusztáv,A meddőség mítosza. Egy Ady-vers eszme-és formaszerkezete, Nyelv- eszme-és Irodalomtudományi Közlemények, 1977, 1., 3–11.
csolat adja meg. A mítosz ősisége azonban nagyon is modern élményt hordoz: lényegében „arról szól” a vers, hogy nincs jelen-tős művészi teljesítmény neki megfelelő befogadás nélkül; hogy költő és közönség egyetértése szükséges a „verscsírák” művé tel-jesedéséhez. A jelképes anya–fiú-kapcsolat megszakadása szám-űzi a lírai Ént a nonkonformizmusba, mely ilyenformán nem ön-ként vállalt, hanem kényszerűmagatartás.
Ez az anya–fiú-kapcsolat máskor is felbukkan Ady Érmind-szentre utaló verseiben. A hazavágyás ÉrmindÉrmind-szentre egy védett, bűnök és vágyak nélküli „hajdankorba” viszi vissza, mely persze csak képzeletében létezik. Akárcsak a Léda-szerelemben, itt is érezzük a „megszépítő messzeség” hatalmát. „Szigorú szeme meg se rebben, / Falu nem várt még kegyesebben / Városi buj-dosóra. // Titkos hálóit értem szőtte / S hogyha leborulok előt-te, / Bűneim elfelejti. // Vagyok tékozló és eretnek, / De ott en-gem szánnak, szeretnek, / Enen-gem az én falum vár. // Mintha pendelyben látna újra / S nem elnyűve és megsárgulva, / Látom, hogy mosolyog rám. // Majd szól: »Én gyermekem, pihenj el, / Békülj meg az én ős szivemmel / S borulj erős vállamra.« //
Csicsijgat, csittít, csókol, altat / S szent, békés, falusi hatalmak / Ülnek majd a szivemre. // S mint kit az édes anyja vert meg, / Kisírt, szegény, elfáradt gyermek, / Úgy alszom el örökre.” (Ha-zamegyek a falumba) Tudjuk Ady életrajzából és vallomásaiból, hogy milyen mély szeretet fűzte édesanyjához;őmiatta, aző ked-véért vállalta a rendszeres haza-utakat. A falu ebben a versben is az „anyáskodás” szimbóluma lesz, s a lírai Én boldogan menekül a „városi bujdosó” létből a megbékítő, védett és vigasztaló gye-rekségbe. De arról is elábrándozik (milyen nehéz követni ezt az ábrándot!), hogy milyen lenne költészete, ha azt „Páris helyett:
falu csöndje, / Csöndes Ér, szagos virágok” ihletnék, s telítenék
„Bátor, tiszta, szűz, erős, / Föld-szagú gondolatok”-kal. (Álom egy méhesről)
Az Adyt értelmezőés kanonizációját sikerre vivőközösség a költőben az urbánus irodalom vezető képviselőjét látta (lásd Schöpflin Aladár: A város című tanulmányát), komplikált mo-dernségét eszményítette (Ignotus, Hatvany). Nem figyeltek fel
ar-ra, hogy költészetében nagyon is jelen van a nosztalgia a hagyo-mányosság, a békesség után, melynek adekvát szimbólumait te-remtette meg „falu-verseiben”, a falusi gyerekkor emlékeinek idillé stilizálásával. S ez nemcsak fáradt pillanatok elandalodása, hanem jelen van politikai és magyarság-verseiben is, ám ezekre kitérni már egy más témakör számbavétele lenne.
Ez az urbanizmus természetesen jelen van Ady szülőföld-verseiben is mint a falusi lét ellenpontja. Nemcsak a fent idézett
„városi bujdosó” jelzi ezt, hanem aMájusi zápor utánban is olvas-hatjuk: „Káprázó városi szemem / Behunyom ennyi csók előtt.”
Vagy: „Páris helyett falu csöndje.” VagyA távoli szekerekben: „A városban ébrednek kínnal / Szegény, törött emberek.” Ennek alapján azt mondhatom, hogy Adynak kétféle kapcsolata van Ér-mindszenttel: egy tudatos, melyhez hozzátartozik a distancia, az el-távolodás élménye, s mely esetenként iróniába oldja a visszavágyást és egy „tudat alatti”, melyben a védettség, az összetartozás vágyál-ma szunnyad. Apró elszólások jelzik az utóbbit: „Innen jöttem és ide térek”, olvashatjuk aSéta bölcső-helyem körülcíműkölteményben;
„bölcsőm ez s majdan sírom is”, asszociálhatjuk hozzá. S hogy ez nemcsak képzelgés, kiderül a Nagy sírkertet mérünk című költe-ményből, melyben az apa két fiának is kiméri a majdani nyughelyet az érmindszenti ház melletti temetőben, s a költő szomorú meg-nyugvással mondja: „Édes apám, talán elférünk.”
Mindezzel együtt Érmindszent az otthontalanság ellentéte.
Meggyőz erről a Kis, falusi ház, melyben a szülői ház a lélek leg-mélyebb titkainak osztályos társa, s úgy óvja a hazatérőt, erényei-vel és gyarlóságaival, mint az anyaméh a magzatot. Utolsó sorá-nak tárgyias pontossága szinte egyedülálló Ady költészetében:
„Csitt, jajgatva fut le a hóvíz / A bádog-csatornán.” E hangha-tással a ház mintegy válaszol a fiú töredelmes gyónására.
De térjünk vissza a szekérhez, mely alighanem Érmindszentre vagy Érmindszentről „futott”. Ady verseiben többnyire modern járművekkel találkozunk,12az otthon-versekben tűnnek fel a
„fa-12 Csak azokra a versekre hivatkozom, melyek címükben is megnevezik a jár-műveket: Egy ócska konflisban;Halál a síneken;A Halál automobilján;Halálba vivő vonatok;Találkozás egy gépkocsival;Gőzösről az Alföld;Áldásadás a vonaton.
Mellőz-lusi” járművek, a szekér, illetve télen a szán. Ez utóbbi a Krisztus-kereszt az erdőncíműkölteményben. Azért emelem ki az Érmind-szenthez köthető versek sorából, mert egy Ady-verstípus kelet-kezéséhez kapcsolható. Ady istenes verseiben csak a hit állapotá-ról esik szó, igazi élethelyzetek nélkül. Csak két Érmindszenthez köthető versben esik szó a hit feltámadásának, létrejöttének konkrét élménypillanatairól; a fentiben ésA pócsi Máriacíműben.
Ez utóbbiban nemcsak helyszín Érmindszent, hanem a hirtelen támadt áhítat forrása is a népi vallásosság, a vele való azonosulás.
A Kocsi-út az éjszakában a költő talán legtöbbet idézett verse, különösen korunkban, melyben a teljesség-hiány, a töredék-lét szenvedésének felmutatása elsődleges írói érdem. Nem is akarom az erre vonatkozó jelképiségét taglalni, csak arra hívnám fel a fi-gyelmet – eddigi eszmefuttatásom lényegében ezt készítette elő–, hogy e versnek is van (vagy lehet) köze ahhoz a szülőföld-élményhez, ahhoz az otthonossághoz, melyet itt felvázolni igye-keztem. A „rossz szekér” abból a világból viszi ki utasát, amely-ben otthonosság és önazonosság reménye élt; ez a remény fosz-lik szét a „csonka Hold” látványától.13
Még egy kétértelműségre is figyelmeztetnék. A „kocsi-út”
nemcsak utazást jelent, hanem magát az utat is, amelyen halad a szekér.14Ebben az értelemben a költeményt érdemes összevetni Az elsüllyedt utak cíművel, mely pontosan erről az otthon-elha-gyásról, a visszatalálás lehetetlenségéről szól. „S száz út végén nem vettem észre, / Hogy már minden utam elfogyott.”
Egyet-tem a hajót, mely inkább irodalmi fogantatású motívum, mint tapasztalati.
13 Király István a költemény keletkezését egy nagykárolyi látogatáshoz köti, ahonnan Ady szekéren tért haza Érmindszentre. Én azonban inkább Földessy Gyulával értek egyet, aki szerint Ady nem konkrét élményeket szőtt verseibe, hanem élmény-tömböket, vagyis több (vagy sok) rokon tapasztalatot sűrít egyetlen jelképes mozzanatba. Érmindszentre érkezvén vagy onnan távozóban Ady mindig szekéren utazott a legközelebbi vasútállomásig; ezek a – gyakran éj-szakai vagy hajnali – „kocsi-utak” együtt alakíthatták ki a szóban forgó költe-mény hangulatát. Ezért aKocsi-út az éjszakábanelfogható a távozás versének is, melyben az elszakadás véglegességére döbben rá az utazó.
14A helyi szóhasználat köves útnak, szekér-útnak vagy kocsi-útnak hívja az or-szágutat.
len útra kellene rátalálni, amelyen a „tékozló fiú” hazatalálna (ha távolról is, de erre a bibliai történetre emlékeztet a költemény), ezt azonban elnyeli a „vaksötét puszta” és a „sűrűköd”, akárcsak Az eltévedt lovasban.15 E vers – és a jegyzetben említett élmény-tömb – értelmében én nem a haza-út, hanem a távozás versének vélem aKocsi-út az éjszakábancíműt. Az utolsó szakaszban a „jaj-szó” felfogható úgy is, hogy az elhagyott otthon siratja a távozót.
A „mély csönd” a válasz hiánya; a „lárma” a világ zaja, de lehet az emlékek zsibongása is. Azokhoz a reményekhez, melyekkel az otthon, a szülőföld biztatta az utazót, nincs visszaút. De az ott-honon kívül nincs más, csak a csonkaság, a teljesületlenség.
Végezetül szabadjon idéznem a költemény legtragikusabb sorsú olvasóját, Radnóti Miklóst. Amikor már minden reményt szertefoszlatott benne a „halál-tudat”, utolsó érve a hazatérés, a bölcsebb és jobb halál lehetősége mellett így szól: „De hisz lehet talán még! A hold ma oly kerek!” Vagyis nem csonka, mint Ady versében, s ez biztathatja a halálba menőt.
15További,Az eltévedt lovasban is fellelhetőfordulatok: „vakultan”; „ködbe és éj-szakába”; „vad bozótok”; „emlékek és borzalmak”.
Mezősi Miklós
EMLÉKEZIK VAGY JÓSOL