Ady Endre:Kocsi-út az éjszakában
Bevezetés helyett – személyesen
Szinte egész gyerekkoromat elkísérte egy a kor nyomdatechnikai színvonalán készült nyomat Csontváry Kosztka Tivadar: Sétako-csizás újholdnál Athénban című képéről. A kép ma is ott függ anyám lakásában, az ún. kisszobában.
Ez a kép jutott az eszembe, amikor megláttam, hogy „A 12 legszebb magyar vers”-programsorozatban a következő „legszebb költemény” Ady Endre:„Kocsiút az éjszakábancíműverse lesz.
Eszembe jutott még – amúgy tanárosan –, hogy a saját gim-nazista éveimben milyen „divatos” irodalomtanítási módszer volt az összehasonlító (vers)elemzés. Aztán eszembe jutottak még magyartanárom, Z. Szabó László „magyar faktjai” is, ahol ezek az összehasonlító elemzések különösen izgalmasak voltak. Igazi szárnypróbálgató, nagyon különösnek és a középiskolát túlnövő-nek látszódó feladatokat kaptunk ezeken a fakultációs órákon.
Annál is inkább, mert akkor még nemigen volt szinkronban a magyar irodalmi és történelmi tananyag; nem voltak modultan-könyvek; irodalomból és történelemből sem feltétlenül korszak-okban gondolkodtak és gondolkodtattak bennünket tanáraink; és nem hívta fel senki a figyelmünket arra, hogy amikor ez és ez tör-tént Magyarországon, mi törtör-tént ugyanakkor a világ más tájain.
Arról pedig, hogy amikor egy-egy fontosabb, korszakhatárokat kijelölő, szellemiséget elindító, világképet meghatározó irodalmi alkotás keletkezett, amikor egy-egy korstílus vagy stílusirányzat elindult, az az eszmeiség, szellemiség hogyan jelentkezett a kép-zőművészetben, a zenében vagy később a filmművészetben – nemigen hallottunk a magyarórákon.
Z. Szabó tanár úr fakultációs órái különlegesek voltak. Volt egy olyan félév, amikor a tanár úr csupa összehasonlító elemzést várt tőlünk, de nem irodalmi alkotásokat, hanem verset–zenét, verset–festményt hasonlítottunk össze. Ilyeneket: Janus Panno-nius és a reneszánsz természetfestészet; Zrínyi: Szigeti veszedelem című művének egy csatajelenete és Rubens: Amazoncsata című képe; Berzsenyi: Magyarokhoz című ódája és Beethoven Eroicája.
16-17 évesen, akkori tudásunkkal próbáltunk „fogást találni” a szokatlan feladaton, mely komoly könyv- és könyvtárhasználatot kívánt. Választott témánkból egy dolgozatot kellett készítenünk, majd egy referátumot kellett tartanunk, egy másik témából pedig korreferátummal kellett készülnünk. (Felsőfokú tanulmányaim első éveiben hálás voltam a tanár úrnak, hogy magam nem a fő-iskolán kerültem szembe először ilyean feladattal. Miért jutott eszembe Ady verséről Csontváry festménye? Nem tudom. De úgy éreztem, és úgy gondolom ma is, hogy a két mű között van összefüggés.
Nem vagyok irodalmár, magyar szakos tanárként is csak pá-lyám kezdetén tanítottam „intézményesen”, középiskolában.
Most előadásokat, rendhagyó könyvtári órákat tartva, szakmai és érdeklődő csoportokat vezetve meg cikkeimmel „tanítok” – csak remélem, hogy „nem középiskolás fokon”. Életem, sorsom úgy alakult, hogy könyvtáros lettem, könyvtári szakmai témákkal fog-lalkozom. Az utóbbi másfél évtizedben „az” irodalommal más-ként foglalkoztam-találkoztam, mint egy gyakorló tanár. DeA 12 legszebb magyar vers-programsorozat újra „tanári izgalomba” ho-zott, rdeklődéssel, tisztelettel és örömmel figyelem.
Tehát Ady:Kocsi-út az éjszakában
és Csontváry:Sétakocsizás újholdnál, Athénban
Korosztályom „tanár-beidegződése”, (bátortalansága?), hogy nem fog neki „csak úgy” modern és bátor irodalomtudósként, hogy senkivel és semmivel nem törődve leírja, amit az adott té-máról gondol, vél, felismer, hanem körülnéz: írt-e valaki a két
műről külön-külön, és ami még izgalmasabb kérdés: írt-e valaki a két műről együtt? Azt hiszem, hogy vagyunk így néhányan, és az-zal sem vagyok egyedül, hogy az 1960-as, 1970-es években szüle-tett elemzéseket olvasva mindig meg-megdöbbenek a kor diktálta
„tiltott–tűrt–támogatott” lehetőségei között született írások vo-nalasságán, merevségén, melyet diákként – a ’80-as években vol-tam gimnazista – még egy évtizeddel később sem ismert fel ma-gától nyiladozó értelmünk. (Bocsánatot kérek mindazoktól, akik nem így voltak vele.)
Bevallom, nem ismertem Klaniczay Tibor: A Csontváry-kérdés című írását,1 melyben párhuzamot von a két művész között, és Varga József tanulmányát2sem Ady képzőművészeti érdeklődé-séről, csak izgatott a kép és a vers – valós és vélt kapcsolatuk. A következőkben megkísérlem vázlatosan összefoglalni, hogy mi minden jut és jutott eszembe a képről, a versről és a kettőről együtt, majd ösztönös ráérzéseimet „igazoltatom” (vagy cáfolta-tom) a rendelkezésesünkre álló (szak)irodalom segítségével.
Van-e, lehet-e Csontváry és Ady között párhuzam?
Bár az utóbbi két-három évtizedben már senki nem kérdőjelezi meg Csontváry Kosztka Tivadar zsenialitását, festészetének kü-lönösségében rejlőnagyságát, de köztudott, hogy megítélése éle-tében, saját korában és a halála utáni évtizedekben nem volt egy-értelmű. Mint a zsenit általában, meg nem értettség kísérte. A jó-zan polgári (kispolgári?) gondolkodás számára a Csontváry-jelen-ség: a tisztes és köztiszteletnek örvendő foglalkozását (gyógysze-rész) otthagyó, zavaros eszméket és eszményeket valló, megszál-lottan küldetéses ember érthetetlen. A nem átlagos pszichéjű, ér-zékeny személyiséggel, a pontosan nem is definiálható művészlé-lekkel szemben az átlagos, hétköznapi ember első reakciója, az, hogy ilyen-olyan mértékben, de elveti. Ez a fajta gondolkodás
1Itk,. 1966, 1, 3–13.
2Ady képzőművészeti érdeklődése= VARGA József,Ady és műve, Budapest, Szép-irodalmi, [1982], 169–190.
csak egyféle szempontból képes látni az embert, csak egy „arcát”, életének, személyiségével csak egy-egy szeletét, és könnyen elő-fordul, hogy – Csontváry esetében – sommásan „az őrült pati-kusnak” titulálja.
Persze Ady Endre megítélése sem volt egyértelműéletében és halála után sem, haőt előbb és inkább értékelte is helyén az utó-kor. Még élnek, még kortársaink azok, akik Adyval fejezték be magyar irodalmi tanulmányaikat a gimnáziumban, akik számára Ady volt a (majdnem) „kortárs irodalom” egyik képviselője.
Ezért attól függően, hogy milyen hivatást, foglalkozást választot-tak, egykori tanáraiktól is függött, hogy Ady, a költő hogyan ma-radt meg emlékezetükben. Idős emberektől hallottam Adyval kapcsolatban is olyan megítélést, ami csak (korhely) életmódjára és betegségére vonatkozott.
Azt hiszem, ma már senki nem kérdőjelezi meg sem Csont-váry, sem Ady zsenijét, nagyságát. Művészszemélyiségük, élet-művük összevetése azonban már csak a különbözőművészeti te-rület miatt sem könnyűfeladat.
Klaniczay Tibor említett művében állítja is és bizonyos érte-lemben cáfolja is az Ady–Csontváry közti párhuzamot. „Csont-váry nagy alkotó periódusa […] 1902-től 1909-ig terjed, vagyis egybeesik az 1900-as évek nagy forrongásának idejével, azokkal az évekkel, amikor Ady győzelmesen vívta költői forradalmát.
Szokták is Csontváryt Adyval rokonítani, vele párhuzamba állíta-ni, s látszólag nem is jogtalanul. […] Formátumukat, problemati-kájuk egyetemességét, feladatvállalásukat tekintve valóban egy-máshoz illenek; sőt… nem egy motívumuk, gondolatuk, szimbó-lumuk is megegyezik. A kronológiai egyezések teljessé tétele ér-dekében hozzátehetjük […], hogy Ady írói s Csontváry festői pá-lyájának kezdete egyaránt az 1890-es évek második felére esik, s hogy haláluk időpontja sincs messze egymástól: a festő fél évvel élte túl a költőt. Ha ebből a párhuzamból indulunk ki, s ha azt tesszük mérlegre, hogy ugyanannak a kornak a problémáira mi-lyen választ adott Csontváry és milyet Ady, akkor az összehason-lítás ez előbbire nézve – minden zsenialitása ellenére is – nagyon előnytelen eredménnyel jár. Míg Ady beleveti magát kora
moz-galmaiba, politikai életébe, verseiben pedig forradalmak előhír-nöke lesz, addig Csontváry kivonul a társadalomból, egyre mé-lyebben merül el látomásaiban, álomvilágában, majd elhallgat, s utolsó tíz évében zavaros fantazmagóriák rabjává válik. ”3
„A Csontváry–Ady-párhuzam azonban minden látszat ellené-re hamis. Ha Csontváryt és Adyt kortársaknak gondoljuk, az csak a kronológia játéka, s az ebből fakadó optikai csalódás követ-kezménye. Nemcsak, mert Csontváry 1853-ban, tehát egy kerek negyed századdal korábban született Adynál, hanem elsősorban azért, mert bármennyire is a XX. század elsőévtizedében festette képeit, a kor, melyet „megfestett”, melynek világát a vásznon új-rateremtette, nem azonos a művek születésének idejével, az Ady korával, a kibontakozó nagy szellemi forradalom időszakával.”
[…] „Az az élményvilág, amelyből az évtizedek óta benne érlelő-dő, majd 1900 után páratlan gyorsasággal elkészülőremekművek táplálkoztak, a kor, mely Csontváry látásmódját, szemléletét, vi-lágképét meghatározta, jó két évtizeddel korábbi, s csupán a fel-készülésre szánt húsz év tolta későbbre a Csontváry-képek szüle-tésének idejét. Ezek tehát nem az 1900-as éveknek, Ady korának a mondanivalóját fejezik ki, hanem az ezt megelőzőperiódusét.
Csontváry kora tehát a XIX. század utolsó századnegyede. S ha stiláris tekintetben nem is szakítható el a XX. század elejétől, hiszen művészete még ekkor is páratlanul újszerű és modern, s ha a nagyságrendet, a klasszist tekintve valóban egyedül Ady te-kinthető is rokonának – tartalmi vonatkozásban, a vele egy nem-zedéket képezőköltőkkel kellőt egy sorba állítanunk.”4
Varga József tanulmányában így látja ezt a kérdést: „A kortárs költők közül Csontváry a legrokonabb alkat Adyval. Nem a pilla-natnyi divat – a neofitákra oly jellemző túllihegés – íratja ezt ve-lünk! Mind a két életmű önmagában is él és megáll az időben, s így nincs szükségük egymás támogatására. A rokonság nem is külsődleges: Ady nagy lírai motívumával és élményével, a ma-gánytól szenvedő-gyötrődő költő portréjával s az ebből kitörni
3KLANICZAY Tibor,A „Csontváry-kérdés”, Kritika, 1966, 1, 6.
4Lásd 3. jegyzet, 6–7.
akaró emberével Csontváry két legnagyobb magát megmutató képe harmonizál: aMagányos cédrus, aZarándoklás a cédrusokhoz Li-banonban (1907). Akkor is így igaz ez, ha a nagy kortárs festőnél magánya társadalmi gyökereinek tudata nem is volt világos, mint Adynál.”5(Az utolsó fél mondattal kapcsolatban fontosnak érez-zük megjegyezni, hogy a tanulmány 1963-ban íródott.)
Kép és vers
A Csontváry és Ady személyiségének, zsenijének valós és vélt ha-sonlóságától vagy különbözőségétől eltekintve, pusztán a két művet tekintve ismét feltesszük a kérdést: miért juthatott eszünkbe ez a vers és ez a kép együtt? Csontváry képe gyermek-kori önmagamnak nyugalmat árasztó és félelmetes volt egyszerre.
A pasztell – nem éppen a Hold fényével, hiszen újhold van –, tompított színekkel festett képen házak láthatók, hátrébb az Ak-ropolisz épülete, néhány ciprus. Az előtérben a ma már jelmez-nek tűnő ruhát viselő, többé-kevésbé jól megrajzolt utasok és az inkább vázlatosan megformált egyenruhás kocsisok láthatók lo-vas hintókon. A képen látható alakok valóságosak (lehetségesek), és mégis, mintha nem igazi emberek lennének, hanem jelképesek vagy legalábbis jelmezbe bújt színészek. A táj, a szűkebb-tágabb környezet valóságos és díszletszerűegyszerre. Valóságos, hiszen a festő a kép címében meg is jelöli, hogy hol járunk, a konkrét tájra-helyre igazában csak az Akropolisz utal, és bizonyos tám-pontot kaphatunk még a tujáktól-ciprusoktól is, hogy valahol dé-len vagyunk, de ha a görög építmény(ek) nem dé-lennének a képen, igazában akár Itáliában is lehetne a helyszín. A táj, a környezet ugyanakkor díszletszerű is, mesebeli módon. A színek és a lát-vány békés, varázsos, nyugtalanító egyszerre.
Éjszaka van a képen, ha nem is holdvilágos éjszaka. A Hold – legyen bár újhold vagy telehold – nemcsak a romantika díszlete;
minden korban (ma is), izgatja az embereket, hat az emberekre.
(Gondoljunk napjaink Hold-naptár kultuszára.) A Hold érdekes,
5Lásd 2. jegyzet, 178.
izgalmas, legalábbis titokzatos, olykor félelmetes, akár kerek, te-lehold („A hold ma oly kerek” – Radnóti: Erőltetett menet), akár csonka („Milyen csonka ma a Hold – az Ady-versben). Csontvá-rynál újhold van, mely lehet valamiféle újat, így akár reményt ho-zó kezdet, ugyanakkor valami ismerős ismétlődés is. A képen sé-takocsizás történik, éjszaka, újholdnál, Athénban, szórakozásból, kedvtelésből.
Ha a Csontváry-kép a maga szépsége és líraisága ellenére nyugtalanságot is áraszt, az Ady-vers még inkább.
A felnőtté érő személyiség előbb-utóbb szembesül élete ér-telmetlenségével. Szinte minden nagy költő megfogalmazza ezt.
Radnóti a „2 x 2 józansága” szókapcsolattal, Babits azEsti kérdés-sel; „miért nő a fü, hogyha majd leszárad?”, József Attila a „Kit anya szült, az mind csalódik végül…” megállapítással, Ady a
„Minden Egész eltörött” felismeréssel. Mert az életnek a célja – bár inkább csak az ebben vagy abban hívő ember számára – így vagy úgy felismerhető, de értelme nem. A további kérdés az, hogy ezzel a felismeréssel: töredékes, véges ember voltával, a ha-landósággal képes-e a lélek együtt élni? Hogy úrrá tud-e lenni a rá-rátörőrossz hangulatokon vagy a szorongás állandósul-e ben-ne?A Kocsi-út az éjszakában című Ady-vers Király István szerint
„töprengés a világ értelmetlensége előtt.”6A „Minden Egész törött”, vagyis az élet, a világ értelmetlenségének felismerése el-lenére a vers nem árasztja a teljes, kétségbeejtőreménytelenséget.
A lírai én képes kezelni, képes úrrá lenni a szorongáson, ha kiáb-rándultság, fásultság árán is. „Milyen csonka ma a Hold, [...] Mi-lyen szomorú vagyok én ma”. Bár nem először, de most, ma ju-tott eszébe az élet értelmetlensége, amely most és ma éles, aztán megint viselhetőlesz.
Az Ady-vers hőse szintén holdfényben, éjszaka, egyedül megy kocsizik valahova. Adynál is ott a csonka Hold, melyről – szö-vegről lévén szó – nem lehet tudni, hogy nővagy csökken éppen.
6KIRÁLY István,Ady Endre II, Bp., Magvető, 1970, 230.
A csonka jelző és a „tudatlanság” egyféle bizonytalanságot, így szorongást ébreszt.
A táj Adynál sem valós táj, díszlet, ám míg a Csontváry-képen mesebeli, addig a versben szimbolikus. Az Ady-vers helyszíne – erdő– is bárhol lehetne. Az erdő az irodalomban – beleszámítva a meséket is –, titkos és félelmetes hely. Olyan helyszín – sűrű, sötét erdő, ahol titokzatos homály van, hatalmas fák, ahol elbi-zonytalanodik a lélek fényes nappal is, hát még éjszaka. Ez az er-dőés ez az út – az Ady-versben – is ilyen: félelmetes és elbizony-talanító.
A vers hősével (magával a költővel vagy sem?) saját bevallása szerint rohan a kocsi. Nem kocsikázásról van szó, hanem kocsizás-ról, nem egy rendes kocsin, hanem egy rossz (paraszt)szekéren. Az egyes szám elsőszemélyűszereplőmég csak nem is hajtja a kocsit, egyáltalán nem szekerezik, sőt nem is egy rossz szekéren fut, ha-nem egy rossz szekér fut vele – irányíthatatlanul. Talán megkoc-káztathatjuk: kétféle kocsizásról van itt szó. Egy valóságosról – a lírai én éjszaka, egy erdőn keresztül tart valahová – és egy szimbo-likusról. A szimbolikus a lélek, a személyiség – vagy az élet, a csak valamelyest irányítható sors „futása”, száguldása.
A fentieken túl mi is köti hát össze Csontváry:
Sétakocsizás újholdnál, Athénban
címűművét és Ady:Kocsi-út az éjszakábancíműversét?
A „cselekmény” vagy „cselekvés”, mely a képen kocsikázás, a versben kocsin (szekéren) rohanás. Mindkettő céltalan. Ebben a céltalanságban pedig van valami nyugtalanító, félelmetes. A vers-ben több is mint nyugtalanság érződik: félelem, sőt már a félel-men túli fásultság, közömbösség. Persze egyféle távolságtartás is lehet az egykedvűség: a szorongás távoltartása, a rossz hangulat
„eltolása”, hogy ne süppedjen kétségbeesésbe a lélek.
A festményen és a versben is mozgás van – és sajátos hangok.
A versben céltalan rohanás: melyet mély, félelmetes csönd és fel-zaklató lárma kísér, a képen csönd van, az éjszaka nyugodt és
megnyugtató csöndje és nem zavaró zaj: a kocsik zörgése, lovak poroszkálása.
A versben „jajszó” hallik. Más az, ha valaki jajgat, vagy ha
„jajszó” – akár csak egyetlen jajkiáltás visszhangzik, állandósul. A versből félelem, majd a félelmen túli egykedvűség, a festményről inkább titokzatosság-nyugtalanság érződik.
A vers alanya bárki lehet férfi-nő, idős-fiatal, XIX. vagy XX–
XXI. században élő. Maga „az ember”, aki előbb-utóbb szembe-sül az élet értelmetlenségével. A képen – a festészet sajátos esz-közeiből adódóan – egyértelműebbek az alakok. Gyerekként kí-gyónak láttam a két kalapos utast. Tudtam, hogy emberek és mégis újra és újra kígyók nyújtogatták a nyakukat a képen, ha rá-néztem. Jelmezes alakoknak tűntek, díszletek között játszó színé-szeknek. Különös módon az elmosódottabban ábrázolt, de feke-te ruhás, arc nélküli kocsisok kevésbé voltak félelmefeke-tesek, ők in-kább kísértetek, szellem-alakok voltak. A kép valós és valótlan, álarcot, jelmezt viselői „szereplői” varázslatosak – mesebeliek- és nyugtalanítók egyszerre.
A vers és a kép „ideje” egyaránt este, éjszaka. Árnyakkal teli, elbizonytalanító, félelemmel, szorongással teli, amikor nem lát tisztán az ember, különösen nem a testileg-lelkileg megfáradt ember, a versben. Az éjszaka ugyanakkor a pihenés, a megpihe-nés, az erőgyűjtés ideje is. Ha a festmény szereplői jelmezes szí-nészeknek tűnnek, akkor a képnek egyféle (színi)előadás-hatása is van, melyet csak fokoznak a fények, színek, a festészet adta esz-közök. A színház (a dráma) pedig – legyen bár komédia vagy tra-gédia – elbűvöl, elvarázsol, sajátosan hat az emberre.
A festményen díszletszerű a versben szimbolikus táj, tér és környezet mesterséges, és mint ilyen, a fenti „színházi előadás”
része.
A verset és a képet a következőhasonlóságok (és különböző-ségek) kötik össze: a szimbolikus vagy díszletszerű nem valósá-gos táj; az idő: éjszaka; az azonos „klisé”: holdvilág, holdfény; a tevékenység: kocsizás-kocsikázás; a nem valóságos (kísértetszerű vagy zaklatott) „szereplők”; a – talán nem túlzás belehallanunk – titokzatos, félelmetes „hangok” és a „látvány”.
Mit mondnak az „ítészek” a képről és a versről?
Csontváry életútjában és életművében igen fontos szerepe volt a görögországi, athéni utazásának és az itt festett festményeinek.
„[Csontváryra] a görög harmónia […] nyugtatóan hatott. Ő, aki oly kritikus szemmel járta a múzeumokat és még a legna-gyobbakkal szemben is fenntartásai voltak, a görögséget kritika nélkül dicséri. Megérezte a görög művészet harmóniáját, tökéle-tességét és azt, hogy a klasszikus szépség mögött ott lüktet a gö-rög élet, a gögö-rög természet varázsa.”7
A Csontváryval foglalkozók úgy tudják, hogy három képet festett athéni útja során, a Sétalovaglást, egy a Zeusz (Jupiter) templom romjait ábrázoló festményt, mely sajnos elveszett, és pontos címét sem tudjuk, és aSétakocsizás újholdnál Athénbancímű képet. Ez utóbbival kapcsolatban és általában a görög művészet hatásával kapcsolatban Németh Lajos azt állítja, hogy: „A görög művészet »dekoratív ereje« […] Csontváry esztétikai kategóriái-ban a művészet csúcsát jelenti, élettelisége, harmóniája, szépségre való törekvése visszhangzott Csontváry lelkében. A görög művé-szet élményének a gyümölcse Csontváry egyik legpoétikusabb, legharmonikusabb műve, aSétakocsizás újholdnál, Athénban.”8
Festményről lévén szó, a formát a szerkezet és a színek adják.
De milyen is ez a szerkezet? Milyen színekkel teremti meg a ké-pet, végsősoron a mondanivalót, az üzenetet a festő? „A Sétako-csizás újholdnál, Athénban az egyik legtisztább szerkezetű képe Csontvárynak, a kora quattrocento festményeken találunk ilyen tiszta szerkezeteket vagy Cézanne tájain és a kora kubista képek térrekonstrukciójában láthatunk ehhez hasonlót anélkül, hogy va-lamiféle köze is lenne ez utóbbiakhoz. A függőleges és vízszintes erővonalak kristályos rendszere, a geometriai alapformákra ösz-szevont és mégis tárgyiasnak maradó formák páratlan egyensúlya alkotja a kép kompozícióját. A felkiáltójelszerű, arányaiban meg-növelt ciprusok, a különféle színű, élesen tagolódó házfalak, a
7 NÉMETH Lajos,Csontváry Kosztka Tivadar, Bp., Képzőművészeti Alap Ki-adóvállalata, 1964, 89.
8Lásd 7. jegyzet, 90.
keskeny hosszú ablakok és kapu foltjai, a merev tartású kocsisok alakja a kompozíciós rend függőleges szerkezeti elemei; a házte-tő, a párkányok és erkélyek párhuzamos csíkjai, a teraszkorlát lépcsőzetes ritmusa és a sommásan rajzolt lovak hátvonala pedig a horizontális konstrukció építőelemei. E tiszta geometriai szer-kezetűelőtér fölött, a ciprusok közé zártan, a varázsos színűégre rajzolódik az Akropolisz-domb szeszélyes ritmusa, s azon a Partheon áttört oszlopsorainak ékszerfinomságú rácsozata. A geometriai tökély és a szeszélyes formajáték páratlan összefonó-dása a kép. Minden a helyére került, tökéletes belsőrend szervezi megváltoztathatatlan összefüggések láncolatává. A holdkaréj vi-lágos foltjának színbeli ellentéte a barna házfalon csattanó ablak keskeny sárga csíkja, a jobb oldalon pedig a háttéri sötétbarna ház melegfényű ablaka egyensúlyozza e kiemelt színfoltokat; az ég hideg kékes-lilás színének ellentétpárja az előtér narancsos, mély színű sárgája és melegbarnája; a középpontban a sötétzöld mellett mogyoróbarna, négerbarna, okker és sárgába mosódó vi-lágoszöld ragyogó átmenetei.”9
keskeny hosszú ablakok és kapu foltjai, a merev tartású kocsisok alakja a kompozíciós rend függőleges szerkezeti elemei; a házte-tő, a párkányok és erkélyek párhuzamos csíkjai, a teraszkorlát lépcsőzetes ritmusa és a sommásan rajzolt lovak hátvonala pedig a horizontális konstrukció építőelemei. E tiszta geometriai szer-kezetűelőtér fölött, a ciprusok közé zártan, a varázsos színűégre rajzolódik az Akropolisz-domb szeszélyes ritmusa, s azon a Partheon áttört oszlopsorainak ékszerfinomságú rácsozata. A geometriai tökély és a szeszélyes formajáték páratlan összefonó-dása a kép. Minden a helyére került, tökéletes belsőrend szervezi megváltoztathatatlan összefüggések láncolatává. A holdkaréj vi-lágos foltjának színbeli ellentéte a barna házfalon csattanó ablak keskeny sárga csíkja, a jobb oldalon pedig a háttéri sötétbarna ház melegfényű ablaka egyensúlyozza e kiemelt színfoltokat; az ég hideg kékes-lilás színének ellentétpárja az előtér narancsos, mély színű sárgája és melegbarnája; a középpontban a sötétzöld mellett mogyoróbarna, négerbarna, okker és sárgába mosódó vi-lágoszöld ragyogó átmenetei.”9