Mit hagyott ránk a romantika százada, milyen éjszaka-képet? A nagy bűnök és a nagy megbocsátások elbeszélését. A „bűn és bűnhődés”, a „feltámadás” reményét. A romantika búcsúzása a Richard Dehmel költeménye ihlette Schönberg-zeneművel kö-vetkezik el, a Megdicsőült éjben még benne él a világ értelmes el-rendezhetőségének látomása. De mit hagyhat emlékül, önmaga történeti poklaival perbeszállva a huszadik század? Az ember és a természet összhangjának vágyát, a teremtett világ rendjében el-gyönyörködő ember reményével, a hittel, hogy a makrokozmosz hangjai a mikrokozmosz csendjében visszhangra találnak. Bartók oly sok veszéllyel teli éjszakaképei mellett ennek a reménynek is megtalálta a zenei kódoltságát. Az éjszaka zenéje legihletettebb előadását ifjúságomban a vak zongorista, Ungár Imre előadásá-ban hallhattam.
És ami a két zeneműközött van? A sivataglét szomorúsága. A sivatagé – ami ma is készül, fizikailag, esőerdők pusztultával. És szellemileg a század költészetében. Például: „Az ember végül homokos, / szomorú, vizes síkra ér, / szétnéz merengve és okos / fejével biccent, nem remél”. Sivataglét, mint az emberi tájéko-zódás határpontja. Márai A szigetcíműregényében: „s a sívár tá-jat bámulta, amely kopár csúcsaival és szakadékaival úgy hatott rá, mintha valaki értelem nélkül, irtózatosan nagyot ordítana”, és mintha mindezt Camus végérvényesen továbbírnáL’étrangercímű regényében. A huszadik század – mint az emberi tévedések zsák-utcájának tudatosodása. Személyre lebontva, Szabó Lőrinc fordí-tásában Yeats verse: „ugy láttam, mindegy, mi vár: / egyensulyban tartja üres / életem az üres halál.” A létezés rendjé-re vetítve: „Things fall apart; the centrendjé-re cannot hold;” A végítélet előtti sivatag-állapot, a „második eljövetel” ítéletére várva. De ehhez kellett már az első világégés értelmetlensége, a
mauberley-beli „wastage as never before”. Az értelmetlenség, az üresség végállapota.
Ady számára a „sivatag” mindezt megelőzte. Szabályos dal-ban, majdhogynem sanzonban mondódik, fogalmazódik egy ott-hont látogatást kísérő valamely éjszakában, melynek pontos ide-jéről-körülményeiről a kritikai kiadás sem igen tud tájékoztatni. A legbékésebb otthonlét ellenpontjaként mondódik ki valami, ami a század elkövetkezőtapasztalatainak centrumvesztésébe tekint be-le. Szabályos verssel a szabálytalanná váló létezésbe. Amikor az éjszaka asszisztál egy mélységes elkeseredéshez. A vers még meg-íratik, de nemsokára Babits zsoltáros versében: „és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak, / és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd / ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt /az adamant rudakat”. Adyé még a legborzasztóbb pillanat:
a szabályosan formálódó szöveg mondja ki a világ torzulását. A harcos Ady Endre beletörődően beszél az értelmetlenné válto-zott világról. De a „minden Egész” ismeretében szólal meg a szövegben a „csonkaság” szomorúsága. Mint Benn rákkórházá-ban, amint a pusztuló test emlékezik az egészség sugárzására.
Szabó Lőrinc magyar szövege szerint:
Látod: e kupac zsír és rothadó nedv egykor nagy volt egy férfinak
s úgy is hívták, hogy mámor és haza. – Avagy szintígy T. S. EliotAz üresekcíműverséből:
Formátlan alak, szintelen árnyalat, bénult erő, mozgásnélküli gesztus;
Ady beletekint az éjszakába, és mint egy mondóka jön belőle, amit majd a század költői kórusban mondanak ezt követően.
Mert ráéreznek, mit jelent elveszteni a centrumot. Kultúránk ön-fejűen kilépett a hagyományból. A költők szövegei az ebből kö-vetkezőürességgel, csonkasággal szembesülőemberiség látványá-ról beszélnek. Látleletként, ellene is szegülve. Szomorúsággal el-telten. A próféták szomorúsága kell ehhez. Amikor népük meg-szegi szövetségét Teremtőjével. Mint a sornyitó Ady-versben.
Kimondatik a szövetség nélküliség állapota. Az éjszaka sivatagi bolyongásba torkollik. Kiszikkad, hangoltsága: a szomorúság.
Ami mégis élteti a verset, segíti egésszé kerekedni: a szövetség emlékezete, amelyről majd aMargitában fog elgondolkozni: kap-csolódás vagy egyedül maradás, alkotás vagy annak csak látszata, törvény vagy törvénytelenség. „S mi indultunk le ál népünkhöz mélán.” Micsoda veszteség, milyen csalódás! Meg lehet-e írni újra a törvényeket? „Megirom sohsem-jöhet péntek napján”. Innen kezdődik A szétszóródás előtt, a legfájdalmasabb magyar vers. A magyarság azóta történelmében is átélte már, a keresztény Euró-pa ma is szorong miatta.
Mi követheti a sivatagi kocsi-utat? Milyen csodálatos lehetne az arányos éjszakai létezés visszavarázsolása az ember köré!
Ady fájdalmára Bartók emberi elgyönyörködése megfelelhet-e mibennünk? A huszadik század múltán mennyire lehetünk fel-készülve erre?
Ady sornyitó az elkeseredés tematikájában századában, de ki-egyensúlyozó is. Felkészülőés felkészítő. Csodásan megformáló.
De a harcos Ady Endre ebben az éjszakai, szomorú kocsi-útban mintha túl is tekintene a létezés szomorúságán. „A föltámadás szomorúságá”-ba fordítaná tekintetét. A végtelen nyugalmát is belehallja, a nyugalom zenéjét. A csonkaság megértése ebben a széppé formált versben a panaszon-túliságra, az egész-ségre vá-gyódáshoz is hozzásegíthet, Illyés Bartókra hivatkozó szavával:
„fölfeded, / mi neked fölfedetett”, „ki szépen kimondja / a ret-tenetet, azzal föl is oldja.” A szépen-mondás adományával készít elő, és reménykedik a feloldásra is.
Az újra összeállhatásra való készséggel telítődik a vers és telíti átélőjét. Hiszen tudjuk József Attilától: „úgy látszik, szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbülne a világ gyémánttenge-lye”. Mert kell, hogy értelme legyen ennek a világnak, „quia ab-surdum”. Hiszem, a huszadik század nemcsak a csonkaságra készített fel, hanem egyfajta „consolatio mystica”-ra is, a duinói elégiák zárlatára: a panaszolkodás [Klage], a „jajszó” ellenében, „mint, ha lehull, ami bol-dog”, vagy a Yeats-féle, a „centrumot” helyreigazító „tragic joy”-ra. A szomorúság és a sivatag-lét ellentétére. Akik benne élnek ebben, azokról
ír-ja Karinthy Frigyes mélységes együttérzéssel: „A két hívő: Dosztojevsz-kij Krisztus elszánt követője és Marquis de Sade, a sátán elszánt ügyvédje között (mindketten vallásosak) Márai az agnosticizmus bizonytalan, de annál emberibb válaszútján áll. Nem szent és nem gonosz. Az, ami lélekkel megvert emberben e két lehetőség örvénylése: szenvedő. Többet érdemel még az elismerésnél is:
részvétet és megértést”.
És hát számomra Adynak ez a verse ebben is sornyitó lehet.
Ásványi Ilona
KOCSI(KÁ)ZÁS ÉJSZAKA (ÚJ)HOLDFÉNYBEN