Ady a protestáns, bibliaolvasó sámán, aki egymásra vetíti a népi-ősi hagyomány varázsoló mondókáját és a Bibliából kiolvasott megváltásigényt, és ezt lefordítja a vers nyelvére, mondókát for-mál belőle. Törődött testét, lanyhuló szerelmét mitikus éjszakai vízióban szólaltatja meg: nemőpanaszkodik, a föld számára ösz-szegyűlt mítoszai fonódanak eggyé ebben a mondókában.
Benne van az evangéliumok isteni tüzének küldetéstudata, mely itt a hiány fájdalmává lényegül át. „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön: mennyire szeretném, ha már föllobbanna!”
(Lukács,12, 49) A tűz különös erő, hatalma isteni eredetű.
Prometheusz ellopta az emberek számára, egy botba rejtetten. A pogány világ szemében ez volt az isteneik ellen elkövetett bűn, amint lehozta az égből a földre. De mindez fordítva történt, az Isten adta az embereknek, akik átvették tőle. „Áldassék az első emberi bátorság”. Az Isten a maga eltékozolhatatlan szeretetében úgy fogadta magáévá az embert, hogy – amikor bűnösként eltá-vozott tőle – egy Fiát áldozta érte, a kereszten. „Ő volt kezdet-ben Istennél. / Mindenőáltala lett, / És nélküle semmi sem lett, / Ami lett // Benne élet volt, / És az élet volt az emberek vilá-gossága. / A világosság a sötétségben világít, / De a sötétség nem fogta föl.” (János, 1, 2–5.)
Benne van a tűz megosztottsága, kettősen ellentétes jellege.
Az Istentől származó tűz fényességének emléke és a pokoltűz ár-tó kisugárzása. A requiemek rémisztő végítéletének előérzete. A
„Cristus vincit, Cristus regnat, Cristus imperat”, a második eljö-vetel ítéletmondásának rémsége és reménysége. „Dies irae, dies illa / solvet saeclum in favilla, // Ama nap, a harag napja, / e vi-lágot lángba dobja”. A pusztító tűz és az isteni Szeretet az ember számára visszaadott tűz, egyesül Celanoi Tamás látomásában:
Ki Magdolnát föloldottad, És a latrot meghallgattad:
Nekem is e reményt adtad.
Nem méltó az én kérésem;
De Te jó vagy, tedd kegyesen, Hogy örök tűz ne égessen.
Ez az isteni jóság adja az értelmét a szeretet tüzének. Ez törli el a szomorúságot és a sivatagi létben, a félig mély csend, félig lárma idején a kipusztultság átérzését jellemző szomorúság elle-nében vezetheti a kiszolgáltatottságot felváltó, az isteni szeretet sugárzását megérzőreménység álmodozását:
Esdve és ölelve térded, Hamuvá tört szívvel kérlek:
Őrizz, hogy jó véget érjek!
A szomorúságos útban, amely a pusztulás képzetei fölött tart seregszemlét, a vers mondásában benne lüktet ezáltal minden
„tájkép csata után”-nak az ellentéte, a harcos Ady Endre bibliai hívogatója és a táltos megtisztító igénye is. Ezzel válik hiteles el-esettséggé ez az egész Istentávolság, mert benne lélegzik az isteni szeretetben való megmerültség Szent Pál és Augustinus hitére visszafájó sóhajtása is.
Benne van a Teremtés könyvének fényt teremtő mitológiája, mely a versben a kisebbik égitesthez kapcsolódik. Ebből a sötét-ségből Isten megteremtette a fényességet, égitesteket teremtett, hogy azok világítsanak. A nagyobbat Napnak nevezte, és az hoz-ta a nappalt, a kisebbet Holdnak nevezte, az tölti be az éjszakát.
Ady otthonát felkereső hazai utazásában ezzel a holddal szembesül. Méghozzá annak csonkasága idején. Amikor elveszí-tette sarlójából a tündöklő Asszonyt, aJános Jelenéseinek kiegészí-tő, mégis értelmet adó szimbólumát. Megint csak a hiánnyal szembesül, a csonkaság a szarvvá alakuló hold, amelyik úgy for-málódik ki, hogy magában hordozza a verstudatban a tündöklő
asszonyt, és ugyanakkor mindennek az időleges eltűntét, az Is-ten-távolság fázisát rajzolva a vers terébe.
„És nagy jel tűnék fel az égen: egy asszony, akinek öltö-zete volt a nap, és lába alatt a hold, és fején tizenkét csillag-ból álló korona.” (János: Jelenések Könyve 12, 1.)
Most hiányzik, és ezzel a hiánnyal válik a vers a csonkaságban is erőt sugárzóan egy másik mítoszkör megszólaltatójává.
A kétszarvú patás állatok a legrégebbi időktől mind a paták, mind a szarvuk hold alakja miatt az ősanyai jelleget képviselték, a Hold-istennőképjelei voltak. A tehén-típusú állatokat így kapcso-latba hozták a teremtéssel, a termékenységgel és a megélhetéssel.
A tehén a tápláló anya, az anyaföld állatképe. Gyógyító és védel-mezőszerepet is tulajdonítottak neki.
A szarvasmarhák szarva a Hold alakját idézi, és az istennők ékeként szolgált. Régen a nagy istennőket (Iziszt, Hathort, Nutot), az isteneket (Assurt, Beélt), a keltáknál a nagy hősöket (Cernun-nost), a görögöknél Pánt, Faunust szarvval ábrázolták, amely ké-sőbb uralkodói fejdísszé, hatalmi jelképpé vált. Az állatszarv-fejdísz ma a természeti népeknél a lelki-szellemi hatalom jele.
Csak a törzs sámánja viselheti. Ez a szokás a szibériai, indián és ausztrál törzseknél.
A tehén a hinduk szent állata, akik az embert a mennyei te-héntől származtatták. De az európai hagyományban is szerepet kap. Europé Hold-istennőa Nap-bika hátán lovagol.Ő teremtet-te az embereket, akárcsak az óskandináv Edda-mítoszban szerep-lő tehén. Az északi mitológiában Audumla, az őstehén a tejével táplálta az alvó óriást, Ymirt. Nagy istennőjüket, Brigidet egy te-hén szoptatta. Az egyiptomi anyaistennőt, Hathort a szarvai közt napkorongot tartó tehénként ábrázolták. A templomaiknál tehe-neket tartottak szent állatként, akárcsak a görögök, és évente bi-kaáldozatokat mutattak be nekik. A lelkek istenét, Oziriszt egy tehén alakú koporsóba fektették, hogy újjászülethessen.
A népi szájhagyomány megőrizte a tehén kultuszát a magyar népmesékben is. Itt is előfordul a tehén-ős (Veres tehén fi,,aBarna tehén fiaés aTehéntől lett gyermek).
A mi Fehérlófia-mesénkhez hasonló Tehénfia Iván című szláv mese, melyben a mesehős tehéntől származik.
A bika nagy teste és ereje révén az erő megtestesítője. Meg-termékenyítő férfiasság is társul hozzá. Zoroaszter követői a fe-hér bikát tartották az első állatnak, amelynek magjából keletkez-tek a különböző élőlények. A bikakultusz kezdetei az őskőkorra nyúlnak vissza. Férfias és a rendteremtőuralkodói tartalom társul a bikához, akárcsak az alvilági rossz, pusztító erő is. A bika, úgy mint a tehén, már az ókorban a Holddal egylényegű vízelemhez rendelődött. Így lehetett az egyiptomi Ré, a görög–római Ze-usz/Jupiter, a hindu Rudra, Indra és az északi Thor szent állata.
A harcias istennőket és isteneket szintén bikán lovagolva ábrázol-ták: Astartét, Sívát, Mitrát, Enkidut, a kelta Belit stb. Mitra győzte le az első bikát, akinek kifolyt véréből termékenyült meg a föld.
A bikához társul a mezopotámiai Innin istennőés Dumuzi násza.
A bika az életerő szimbóluma. Régi babiloni ábrázolásokon Gil-games két bikával küzd meg. Marduk és Baál fehér bikaként küzd az élet romboló erőivel. A bikák szobrainak védelmező erőt tu-lajdonítottak. Az asszír paloták kapuit szárnyas bikaszobrok őriz-ték. A görög Héraklésznek is le kellett győznie Poszeidón fehér bikáját, Jaszon meg az aranygyapjú megszerzése érdekében küz-dött meg a rézbikákkal.
AzÓszövetségben is szent jelképnek számított a bika. Nem vé-letlenül öntött aranyborjú bálványt a Mózesre várakozó nép.
Az állatok szarva rítusos áldozati edényként is szolgált. Szarv-ból készült a zsidó királyok felkenésére szolgáló szent olaj tartó-edénye, az olajszaru, valamint az ivókürt és a hangot adó sófár.
Sámuel is az Úr parancsára töltötte meg szaruját olajjal, hogy azután elinduljon a parancsnak megfelelően a betlehemi Izájhoz, hogy az őutódai közül kiszemeltet megtalálja, akit azután felkent:
„Erre Sámuel vette az olajos szarut, s felkenteőt testvérei közepet-te, és ettől a naptól az Úrnak lelke Dávidra szállt.” (1. Sám.16, 13)
Jeroboám, Izrael királya (Kr.e 931–910) is „Gondolkodott, s tanakodott tehát, s két aranyborjút készíttetett, s azt mondta a népnek »Ne járjatok többé Jeruzsálembe; íme itt vannak isteneid, Izrael, akik kihoztak Téged Egyiptom földjéből.«”(1Kir12, 28).
A Kármel hegyén Illés prófétát tűz által hallgatta meg az Is-ten, amikor Baál négyszázötven prófétájával egyedül állt szem-ben, és engesztelésül bikaáldozatot mutatott be: „Ekkor lecsapott az Úr tüze, és megemésztette az egészen elégő áldozatot meg a fát, a köveket és a port, s felitta a vizet, amely az árokban volt.”
(1. Kir. 18, 38).
A szárnyas ökör Szent Lukács szimbóluma – a szarv gyógyító erejébe vetett régi hit hagyománya kapcsolódik össze ebben Luk-ács orvos voltával.
A nyugati kereszténységben olykor a szerzetesek szobrán lát-hatunk szarvból készült fejéket.
Idővel azonban elhomályosult a szarv szakrális tartalma. A középkori Európában az ellenség megfélemlítésére szolgált a szarvval ellátott sisak.
A Bibliát magában újra-és újra megidéző, felmondó, az abban írtakra vágyódó ember mindezt úgy is át tudja formálni versében, hogy éppen a hiánya által hozza be azt. A holdfázis fogyó szar-ván a csonkaság a vers szomorúságának táplálója, az Isten-teremtette víz elapasztója. A hiány: sivatag. Mert az ég a csonka-ságot mutatja fel a maga rész-világosságaként, az ember ehhez sérültségét adja hozzá személyes részállapotaként. És itt válik a világ teljességét minden mítoszban szimbolizáló „kerék” a „rossz szekér” alkatrészeként összegzőjévé a mitikusra fokozott csonka-ságnak, melyben mégis a látott, érzett, tudott Egész létezése osz-tódik részletekké. A kerék – mint a rossz szekér alkatrésze – ma-gyarázza, hogy a Prometeusz-láng, az Istenfia-láng is csak ré-szekben lobban ez alatt a holdfázis alatt.
A Biblia-olvasó tudja, hogy vannak a bibliai nép életében is csonka pillanatok, a sámán is tudja, hogy vannak sötétülő jelené-sek, amikor az Egész csak a kiengesztelődés útján érhetőújra tet-ten. Hiszen a Biblia is ennek a csonkaságnak és Egésznek a pár-harca, az emberi gyengeség ellenében. A tűz, a fény, a víz csak az Egész kísérője, rekvizituma. Amikor a csonkaság veti árnyékát a földre, akkor elapadnak a javak, szünetel az Egész, veszélyben a szó szerinti „egészség”.
És ha a kozmosz így felel az ember esendő állapotára, akkor abban a szerelem is mulandó, törékeny valami. A személyes vál-tozataiban: az Ádám hol vagy?-os Istenközelség is halványuló-ban, és a földi szerelem is elveszíti zsoltáros ódai megszólalási le-hetőségeit. Mindebben az ember is árnyékba kerül, csonkává ala-kul, gondozásra szorul, kiszolgáltatottá válik.
Íme a kerék tökéletessége és a kerék sérültsége: a csonkaság és az Egész-ség a maga mindennapi esendőségében és mitikus bibliás-sámános felnagyítottságában.
Egy vers, amelyet elemzői és filológusai sem tudnak igazi pontossággal meghatározni, adatolni, de tudnak életrajzhoz, be-tegséghez, hunyóban lévő szerelemhez, otthoni elnyugváshoz társítani. Egy vers, amely ebből az életrajziságból kiköszön a szemünk láttára: mondókává formálódik, a hiány, a sivatagoso-dás, az „Erős vár” ellenpólusává szomorodik – hogy annál fénye-sebben sugározzanak ki belőle a fény, a tűz és a víz, a bibliai és a mítoszi őselemek. A hiány verse, amely mégsem a lemondás el-fogadása, hanem a „de ha mégis” lehetőségének kilicitálása.
Holdfogyatkozás, amely a maga csonkaságával éppenhogy a kie-gészülésre vár. A bibliás ember az Istentávolság állapotrajzával, hiányleltárával visszaforrad Istenéhez. A táltos, aki a versbeli uta-zás során eltöri varázspálcáját – a verssel feltámasztja varázsha-talmát.
Nagy J. Endre