Ady első köteteinek poétikai hangoltságáról jegyzi meg Bednadics Gábor, hogy jól érzékelhetően egy olyan versnyelvi te-ret képez meg, amelyben a megszólalás mindig egy megszólaló énhez köthető.46A szubjektum mint versalkotó tényező hangsú-lyos helyzetben van, és belőle indul ki egy olyan viszonyrendszer, amelynek mindenhez köze van, és mindennek őáltala van jelen-tősége és értelme. A Kocsi-út az éjszakában című vers az Ady-költészet mélyén húzódó létprobléma remek példája. A passzivi-tás, a visszahúzódó vitalitás gondolatmenetemben olyan elemek-ként működnek, amelyek a lét kérdésessé válásának elemeielemek-ként vannak jelen a versben.
A versben a lírai én saját jelenlétét pusztán a hangadás, a meg-szólalás által érzékelteti. A lírai énre vonatkozó önkép csak jelen-tős engedményekkel értelmezhető arcképként: a beszélő jelen van a szövegben, megszólal, kijelentéseket tesz saját magáról és a rajta kívül álló dolgokról. Nem kérdez rá a jelenségekre, hanem egy állapotot konstatál, amelyben önmaga is bennefoglaltatik.
A versben az érzékelésnek kitüntetett szerep jut. A környező térből annyit tudunk meg, hogy csonkahold van, az éjszaka nyu-godt, már-már élettelen, sivár, puszta, és hogy a lírai én egy kéren utazva halad át az éjszakán. A melléknévi funkcióban sze-replő „milyen” névmás nyomatékosítja a Hold csonkaságát, fo-kozza a hiány jelenlétét, és a végsőkig hangsúlyozza, elkülöníti a beszélőt a tájtól. A lecsupaszított versnyelv és a „milyen” szó rá-csodálkozást is sejtető funkciója egyben átléphetetlen határt is képez a tájat érzékelő, látó és a látott, illetve a lírai alany és annak környezete közé.
46BEDNADICS, 1999, 86.
AKocsi-út az éjszakábana jelen időuralkodik. Pontosabban ír-ná le a vers időkezelését a folyamatos jelen időkifejezés. A pilla-natképek az ismétlődő szerkezetek által kitágulnak és megrög-ződnek: a pillanat állandósul erőteljes, elnyúló jelenidejűséggé, a pillanat időtartamból intenzitássá válik.47Ebből kiindulva mond-hatjuk azt, hogy az utazás, a kivonulás is folyamatos: nem a kez-detét és nem is a végét látjuk, csupán a folyamat egy állandóvá váló képét kapjuk meg. A „ma” szó jelen értelme is azt az érzést generálhatja, hogy az utazás erősen összeforrt a pillanatnyi idő-vel, végtelenné tágítva ki azt.
A vers egyetlen napszaka az éjszaka. „A kóborlás az éjszaká-ban, a hajlam, hogy tévelyegjünk, amikor a világ erejét veszti és eltávolodik, gyanússá tesz” – mondja Maurice Blanchot48. Az éj-hez az alvás, az álom képzete társul, ehelyett a versben a lírai én ébren van, utazik, azt is mondhatnánk, hogy virraszt. Az alvás-hoz az érzékelés fölfüggesztése járul, erről itt – mint láthattuk – szó sincs, a lírai én éber, érzékei nagyon is működnek.
A határozott névelők a természethez, annak két eleméhez, a Holdhoz és az éjhez, az éjszakához, ezeken keresztül pedig a lá-tás érzetéhez kapcsolódnak. Az első versszakban nincs tudomá-sunk semmiféle mozgásról. A csonka hold és a sivár éjszaka sta-tikus, csendéletszerűképei csak a harmadik versszak ismeretében dinamizálódnak: a helynélküli látás rögzítetlen pozíciója innét ol-vasva válik helyhez és helyzethez kötötté. Ehhez járulnak az is-métlés műveletei, amelyek mindegyik versszakban megjelennek, és az adott folyamat, jelenség időbeli tartósságát hivatottak hang-súlyozni. A réveteg hangulatú képek azt az érzést keltik, hogy a lírai én tekintete hosszan időzik egy-egy képen. Mint ahogy Mau-rice Blanchot mondja, látni egyben azt is jelenti, hogy az elkülö-nülés mégis találkozássá lett49. A lírai én azáltal, hogy érzékeli a körülötte lévő dolgokat, ha csak egy pillanatig is, de kapcsolatot teremtett velük. A viszonyba lépés eredményeként a látás ekkorra egy másik funkciót vesz föl: itt már kikerülhetetlen teher, annak a
47GINTLI, 1994, 39.
48BLANCHOT, 2005, 219.
49BLANCHOT, 2005, 18.
lehetetlensége, hogy ne lássunk50, és a lírai én ebben a pozícióban teszi meg a „Minden Egész eltörött” kijelentést.
Az Ady-textusokban a mindenhez való eljutás irracionális jel-legűés végsősoron passzív magatartás – mondja Gintli Tibor A Minden-élmény jelentősége Ady lírájábancíműtanulmányában51. A Ko-csi-út az éjszakábanbeszélője eljutott a Minden-élmény negatív ké-péhez. Az Egész-elv fölbomlásával kellett szembesülnie: az egész több részre esett, csorba, hiányos, az erős vonzalmon alapuló zelem részeire hullik, az ilyen föltételek mellett is egységként ér-telmezhető jelenség – a tűz, a láng – is apró mozzanatokból te-vődik össze. A hiánylajstromként működő második versszak a teljességigény föladása, az Egész-elv kétségbe vonása által föl-számolódnak az Egész-elvet konstruáló pontok; a lírai én nem tehet tanúságot valamiféle teljesség mellett, mint ahogy a Min-den-élmény elérésére tett próbálkozás is csupán sikertelen kísér-let marad Gintli Tibor olvasatában: „Kézzelfogható, megragad-ható támaszkodási pontok kellenek a lírai énnek, hogy saját hitet-lenségét elaltatva elrugaszkodjon a vágyott, de igazából megkér-dőjelezett Minden felé.”52
Érezhető a feszültség a beszélni nem tudó, néma külvilág és az önmagát a beszéd által megteremtő, versbe léptetőlírai én kö-zött. Szintén Blanchot írja a következőket: „Ha valaki elragadta-tásba esik, azt, amit lát, tulajdonképpen nem is látja, hanem a lá-tott közvetlen közelségben érinti meg, megragadja, magához vonja, noha abszolút módon a távolban hagyja. […] Az elragad-tatás az a viszony […], melyet a tekintet a körvonal nélküli mély-séggel tart fenn, a hiánnyal, melyet csak azért látunk, mert vakí-tó.53 A Kocsi-út az éjszakában lírai énje is valami hasonlót tesz a megtapasztalható dolgokkal: a rossz járművön utazva önmagát mintegy kiragadja a környező térből, a térelemekről, az érzékel-hető, sejthető dolgokról pedig úgy beszél, hogy beszéde tárgyát nem közelíti saját magához. Például a „Milyen szomorú vagyok
50UO.
51GINTLI, 1994, 36.
52GINTLI, 2005, 42–43.
53BLANCHOT, 2005, 19.
én ma” sor, illetve az előző és a rákövetkező sor között csak gyenge kohézió van, amely asszociatív síkon ugyan kapcsolható a környezetéhez, de érezhetőa közöttük húzódó távolság.
Az utolsó versszakban a látás mint érzékelés szerepét a har-madik versszakban az akusztikus érzékelés, a hallás veszi át. A szövegben ekkor találkozunk a mozgás jelenségével, a lírai én itt reflektál először a helyváltoztatásra. A hallás az első versszakban még a látáshoz mintegy kapcsolódó, vele rokonítható elemként jelenik meg. A második strófában nem kapcsolható egyértelműen hozzá semmilyen jelenség. A hallás funkciója a helyváltoztatás, a mozgás kísérőjelensége lesz. A kocsit kísérőjajszót a lírai én nem magához, hanem a kocsihoz köti. A hangjelenségről nem tudunk meg semmi többet, csak annyi lehet világos, hogy a kocsi távolo-dik tőle. Viszont erre az érzéki jelenségre is igaz az előbbi, misze-rint úgy közelíti meg a jajszót, hogy egyúttal távol is tartja önma-gától. Sőt, mintha távolodna is a hang eredetétől, fokozatosan ki-vonulva a hallástartományból.
A természeti kép elemeivel ellentétben az utazási eszközhöz, a kocsihoz határozatlan névelő társul. A járműmint valami nem teljes értékű, a természeti jelenségekhez – Hold, éj – képest a művi, az urbánus világ hozadéka, s mint ilyen, más attribútu-mokkal bír a vers terében. A múltra gondolás, a valaha volt (ilye-nek az Egész, a láng, a szerelem főnevek) elemeivel szemben egyedül ez kötődik a lírai énhez – fölvetődik a kérdés, hogy eb-ben a helyzeteb-ben ki kinek a társa, esetleg eszköze. A lírai énen kí-vül nem lép be más, vagyis őaz egyetlen identitás a versben. Így van ez akkor is, hogyha a harmadik versszak jajszavát köthetjük másokhoz is, ugyanis ők nem jelennek meg a textusban. A lírai én mint egyedüli jelenlévő magányos, magára utalt. Maurice Blanchot gondolatmenetében „ez nem egy lelkiállapotot jelöl, hanem annak a jognak az elenyészését, eltörlődését, hogy amit tapasztal, azt magából mint középpontból kiindulva tapasztalja meg. Nem azzal szembesül, hogy kevésbé saját maga, hanem az-zal, ami »mögötte« van, amit az énje eltakar, hogy önmaga
le-gyen.”54AKocsi-út az éjszakábanlírai énje számára a lét kérdésessé válik,őlesz az elválasztott, a kivonult, aki nincs.55
A lírai alany önnön létezése az utazással mint az eltávolodás-sal nem számolódik fel, nem szűnik meg, csak egy olyan regisz-terbe helyeződik át, amelyben az adott ismeretek meghaladottak, és az új szféra hiánytapasztalatokból építhető föl: „Amikor a lét hiányzik, nem másról van szó, minthogy a lét mélységesen rejtve van”.56Véleményem szerint a „Minden Egész eltörött” szituáció-ja is idetartozik: az egzisztencia léte kivonulásként értelmezhető abból a környezetből, abból a regiszterből, ahol az én már nem a központban van, ahol az önmagához vezető út legfontosabb elemei ellentétes jelentésűelemekből állnak össze, és ahol a fájda-lom, a kétségbeesés kifejeződése észlelése – a „mintha jajszó szállna” – nem konkrét, egyértelműkódok által történik, és nem mellesleg nagyban függ az észlelőszándékától.
Irodalom
BEDNADICS Gábor„Nem vagyok, aki vagyok”: A szubjektum megképződése és az önazonosság Ady Endre költészetében= KABDEBÓ Lóránt – KULCSÁR SZABÓ Ernő – KULCSÁR-SZABÓ Zoltán – MENYHÉRT Anna (szerk.),Tanulmányok Ady Endréről. Újraolvasó, Budapest, Anonymus Ki-adó, 1999, 84–96.
BLANCHOT, Maurice,Az irodalmi tér, Budapest, Kijárat, 2005, 248.
GINTLI Tibor, A Minden-élmény jelentősége Ady lírájában, Irodalomtörténet, 1994/1–2., 33–45.
54, 2005, 219.
55BLANCHOT, 2005, 210.
56UO.
Herczeg Ákos
SZÖVEGKÖZÖTTISÉG ÉS SZUBJEKTIVITÁS ADY