3.3.1. Stílus, regiszter
A nyelvazonosság problémáját tovább árnyalja, hogy a nem kétnyelvű beszélők is többféle nyelvváltozatot ismernek és képesek megfelelő alkalmakkor használni. Ezek a helyzettől függően változó beszédmódok azonban nem önálló, teljes nyelvrendszert alkotó nyelvváltozatok; a tudományban stílusrétegeknek vagy regisztereknek nevezzük őket.
Többféle szempontból osztályozhatjuk őket (vagyis inkább: azokat a helyzeteket, amelyekben használatosak):
1. az ún. tranzakciós szempontok alapján (mire szolgál a kommunikáció?), pl.
parlamenti felszólalás, bolti vásárlás;
2. a kommunikáció médiumának alapján, pl. beszéd, írás, rádióinterjú;
3. a partnerek státusától függően (perszonális szempontból), beosztott—felettes, baráti beszélgetés, tegeződés, „tetszikezés”.
A szituációnak megfelelő regiszter, kód használata társadalmi elvárás. Nem megfelelő stílusréteghez tartozó szerkezet vagy kifejezés használata a viselkedési normák megsértésének számít. A kódok keverése egy adott diskurzusban igen humoros hatást tud kiváltani. Például a formális és informális stílusban vagy az írott, illetve beszélt nyelvben sok mindent ugyanúgy használunk, de igen gyakori, hogy azonos alapjelentésű kifejezések egészen más közlési értékkel rendelkeznek különböző stílusrétegekben (pl. formális stílus idegenekkel, illetve baráti társaságban, kollokviális kifejezések írott szövegben).
Előfordul, hogy különböző stílusokban a szókészleten és a szerkesztésbeli jegyeken túl a használt nyelvi eszközök nyelvtani sajátosságai is eltérnek. Például a reklámnyelvben találkozhatunk a nyer igével alkotott önálló felszólítással: Rendelje meg katalógusunkat és nyerjen adriai utazást! A nyer nem szándékos cselekvést jelentő ige, és az ilyen igéket csak akkor használjuk önálló felszólításban, ha annak, akinek mondjuk, valami befolyása van az események alakulására (Aztán nyerd meg a versenyt!), illetve speciális kifejezésekben, pl.
jóés rosszkívánságokban (gyógyulj meg, fordulj fel). A hírek nyelvében (sokszor a szóismétlés elkerülésére) általános mondást jelentő igeként használnak speciálisabb jelentésű igéket, pl. A kormányfő beszédében emlékeztetett arra, hogy. . .; Az adóhivatal szóvivője felhívta a figyelmet a megváltozott határidőre. Ezekben a szerkezetekben az a különösen érdekes, hogy az emlékeztet, ill. felhívja a figyelmet mellett más regiszterekben még egy bővítmény szokott állni: emlékeztet valakit valamire, ill. felhívja valakinek a
39
figyelmét valamire. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg az időjárásjelentésekben:
Napközben a hőmérséklet 15 és 20 fok között valószínű. A valószínű-nek mint állítmánynak a beszélt nyelvben nem lehet ilyen határozói vonzata: *Pista a moziban valószínű, *A vizsga holnap valószínű. Végül a regiszterre jellemző alaktani sajátosságok között említhetjük a kollokviális stílusban a -ban/-ben és a -ba/-be semlegesedését vagy a formális stílusban egyes ikes ragozású alakok használatát, pl. Azon dolgozom, hogy a két fél álláspontja közeledjék (a beszélt nyelvben a dolgozok is elterjedt, a közeledjék helyett pedig a közeledjen használatos).
Nagyon elterjedt félreértés, hogy a közösségek nyelvváltozatainak megkülönböztetését összekeverik a stílusrétegek, regiszterek közötti különbségtétellel. A magyar törvények például előírják, hogy a szervezeteknek közérthető elnevezéseket kell viselniük (vagyis köznyelvieknek kell lenniük), de a bíróságok ezt sokszor úgy értelmezik, hogy a stílusbeli jelöltséget ítélik el, például tiltják az informális, kollokviális stb. elnevezéseket, akkor is, amikor ezek teljesen köznyelviek (ezért nem járultak hozzá 1995-ben egy olyan szervezet bejegyzéséhez, amelynek nevében a meleg ’homoszexuális’ értelemben szerepelt).
Tolvajnyelv, zsargon
A stílusrétegek közé sorolható az ún. tolvajnyelv vagy zsargon is. Mivel ezeket senki sem anyanyelvként sajátítja el, nem lehetnek társadalmi nyelvváltozatok. A zsargon a beszélt köznyelvtől leginkább szóhasználatában (szókészletében) és fordulataiban tér el. Gyakran azzal a szándékkal beszélik, hogy a kívülállók ne értsék. (Mindenképpen ez a helyzet a szó szoros értelmében vett tolvajnyelvre, amely eredetileg a rendőrség, illetve a kívülállók megtévesztését szolgálta.) A pusztai betyárok tolvajnyelvéből a mai köznyelvbe átkerült szó a fejes; a századforduló jiddis és cigány tolvajnyelvéből fennmaradt szavak a meló, haver, szajré (végső soron héber eredetűek); dili, duma, lóvé/lé, gagyi (cigány eredetűek);
link, blöki, galeri (német eredetűek). Nemcsak a bűnözők nyelve lehet zsargon, ide tartoznak a szaknyelvek általában, így a bakanyelv jellemző szavai is: üti, kopasz. A nyelvészeti szakzsargon kifejezései például a lemarad az általánosításról, túlgenerál, preszuppozíció, kvantoremelés, konstrukciós poliszémia stb.
Tabuszavak
A tabuszavak köre sok nyelvben igen tág, mert magában foglalhatja az ún. rituális tabukat is, amelyeknek kimondása (vallási) hiedelmek szerint szerencsétlenséget hozhat. Ilyenkor persze nem maga a szó minősül tabunak, hanem az, amit jelöl, és csak ennek következtében az azt jelölő szó (illetve egyéb ábrázolás, pl. kép). A mi társadalmunkban a tabuk körébe a nemiséggel kapcsolatos fogalmak tartoznak. Ezek helyett gyakran helyettesítőket, ún.
eufemizmusokat használunk. Egykori rituális tabu eufemizmusai a szláv nyelvekben a medvét jelölő, de a szó szoros értelmében „mézevőt” jelentő szavak (ilyen szó átvétele a magyar medve is). A magyarban eufemizmusból ered a farkas, de például rituális eufemizmusnak nevezhetőek az A hétsz. . . ázát! (A hétszentségit helyett) típusú káromkodások is. A nemiséggel kapcsolatos szavakra a magyarban is számtalan eufemizmus létezik, pl. valakinek a micsodája, összefeküdt vele, megjött neki.
A „csúnya” (trágár) szavak és a káromkodások köre társadalmi konvenciók kérdése.
40
Valójában nincsen nyelvi obszcenitás, csupán a kifejezéseknek a hallgató, illetve a társadalom szerinti obszcenitása értelmezhető, ami viszont semmiképp nem nyelvészeti kérdés. A magyar társadalomban például azok az eredetileg szexuális tartalmú szavak is tabunak minősülnek, amelyeket teljesen más, idiomatikus értelemben használunk (és ezért ebben az idiomatikus használatban is eufemizmusokkal szokták helyettesíteni őket: basz. . . szuskulcs!). A franciában ez másképpen van: a con a ’női nemiszerv’ értelemben tabu, de a
’hülye (dolog)’ értelemben nem; a cul a ’fenék, altest’ értelemben tabu, de a cul-de-sac
’zsákutca’ szóban természetesen nem.
Az eufemizmusok azért mégiscsak azt jelentik, amit az a szó, amit helyettesítenek, így aztán általános jelenség, hogy ezek is tabuvá válnak, helyettük újabb eufemizmusok keletkeznek, és így tovább. A magyarban a baszik (eredetileg: ’nyom’) is eufemizmus volt, mára pedig már a dug vagy a farok is lassan tabuvá válik, ezeket sokan már hétköznapi értelmükben is kerülik, például szakkifejezések magyarításaként. (Lásd még a pejoráció jelenségét a 8.4. részben.)
Érdekes, hogy a társadalmi konvenciók által tabunak tartott szavaknak a magyarban nincs is semleges stílusú változatuk, csupán gyermeknyelvi vagy szakzsargonbeli változatuk, valamint durvának titulált szavak. Ebben nem különbözik például az angoltól, de különbözik a hollandtól, ahol a vrijen ’közösül’ (a magyar közösül szóval szemben, amely orvosi-jogi stílusú) teljesen semleges stílusértékű.
Attitűd és szleng
A szavaknál, akárcsak a festményeknél, nemcsak a tartalom számít, hanem az ábrázolás módja is: vagyis az, hogy a sok lehetséges szó közül melyiket választjuk. A stílusválasztásnak itt döntő szerepe van, de gyakran azonos stílusrétegen belül hasonló tartalmú szavak is egészen más attitűdöt képesek kifejezni, például lehetnek rosszallóak (pejoratívok), régimódiak, nevetségesek.
A szleng is az attitűd kifejezéséhez kapcsolódó fogalom. Igaz, hogy sokban hasonlít a zsargonhoz, mert részben a kívülállók (az idősebbek) kirekesztése a célja, másrészt viszont éppen azokban a szavakban tér el a semleges stílusrétegtől, amelyek valamilyen érzelmi töltettel rendelkeznek. A szleng fogalma tehát a következő két kritériummal határozható meg: (i) a mindenkori fiatalok használják, és (ii) az érzelmi töltettel rendelkező szavakban, kifejezésekben különbözik a többi regisztertől.
A szleng legfőbb jellemzője éppen az életkorhoz való kötődése miatt az átmenetiség, a divathullámszerű terjedés. A szlengszavak divatja igen rövid, egy generáció életében is többször változhat. A „levitézlett” szlengszavak kihalnak vagy a bizalmas, majd akár a semleges stílusrétegbe kerülnek át. Vannak tehát olyan szlengkifejezések is, amelyeket az idősebb generáció fiatalkorától kezdve egész életén át (általában a bizalmas stílusréteg elemeként) használ, de a fiatalabbak által bevezetett új szlengszavakat csak akkor használja, ha „fiatalosan” akar beszélni. Az is fontos, hogy ha egy szlengszó átkerül a mindenki által használt bizalmas regiszterbe, az már nem képes ellátni eredeti célját (azaz megkülönböztető funkcióját), ezért nem szleng többé, általában semlegesedik is (pl. pali, ipse). Szlengszavak nemcsak új szavak bevezetésével jöhetnek létre (pl. egykori szleng kafa, saller, baró ’jó’), hanem régi szavak is kaphatnak új jelentést (pl. oltás, király (sirály),
41
állat, tolja, nyomul, rendbe van, (nagyon) ott van, (nagyon) bejön ’jó’). Téves nézet az, amely szerint a szleng „szegényesebb”, mint a formális vagy semleges stílusréteg. Éppen ellenkezőleg, az erős érzelmi töltésű kifejezések a lehető legfinomabb megkülönböztetéseket szokták hordozni (gondoljunk például arra, hányféle árnyalata van a mindenkori szlengben a ’hülye’, a ’jó’ vagy a ’csinos’ jelentésű kifejezéseknek!).
A tabuk által jelölt fogalmak eleve speciális érzelmi töltést hordoznak, ezért van szoros összefüggés a tabuszavak és a szlengszavak között. Bár a legtöbb tabura van (számos) szlengkifejezés, fontos hangsúlyozni, hogy a szlengkifejezések nem tévesztendők össze a tabuszavakkal, a szleng szavait a korosztályi kötöttség és divatszerűen változó stílusérték jellemzi.
Hiperkorrekció
Van egy jellegzetes eset, amikor egy presztízzsel rendelkező nyelvváltozatban, illetve regiszterben (legtöbbször a standard köznyelvben, illetve valamelyik formális regiszterben) létezik két különböző alak egy bizonyos megkülönböztetés megtételére, míg egy másik rétegben csak az egyik alak használatos. Ilyen például az amely és az ami vagy a -ban/-ben és a -ba/-be megkülönböztetése a standard köznyelv formális rétegében (a legtöbb rétegben, ill. változatban csak az utóbbi alakok használatosak). Ilyenkor gyakori jelenség az ún.
hiperkorrekció, vagyis az alacsonyabb presztízsű rétegben nem létező alak túlzott használata, kiterjesztése azokra az esetekre, amelyekben a presztízzsel rendelkező változatban is a másik formát használják. Például gyakran hallunk ilyen kifejezéseket: a képviselők kivonultak, amely később végzetes hibának bizonyult; moziban megy. További példák: öntjek egy kis teát? (olyan nyelvváltozatban, amelyben az öntjük/öntsük megkülönböztetés nem létezik, csak az utóbbi alak használatos); Váltjuk meg a jegyeket, kérem! — szólt a kalauz, amíg volt (Fónagy Iván gyűjtése).
Azt az esetet is a hiperkorrekcióhoz lehet sorolni, amikor egy megkülönböztetés egy kisebb presztízsű nyelvváltozatban nem hiányzik ugyan, a beszélő mégis a magasabb presztízsű változat hatására formált, de abban nem létező alakot használja. Például márt a már helyett, a mert mintájára, olyan nyelvváltozatokban, ahol a mert csak mer’ alakban használatos; ótó az autó helyett, olyan nyelvváltozatban, ahol az ó-nak ou vagy au az ejtése.
Hiperkorrekcióból származik számos mára helyes formaként elfogadott alak is, pl. a könyörgöm, az ún. ikes ragozás túlzott használataként, vagy a hold, amelynek *hód-nak kellene hangzania (a hónap szóban levő hó rokona), de mivel nagyon gyakori a mássalhangzó előtti vagy szóvégi l kiesése (az előtte levő magánhangzó nyújtásával), a régiségben használt hód-ról bizonyára azt hitték, hogy „helytelen”, és hold-ra
„helyesbítették”. Hasonlóan az egykori bódog helyébe a mai boldog változat lépett, és jelenkori példaként a szolda alakot lehetne hozni, melyet egyes hiperkorrekt beszélők a köznyelvi szóda helyett használnak.