Jelentéstan és logika

A jelentéstan mint önálló tudomány csak Gottlob Frege (1848–1925) munkássága nyomán különült el a logikától és a filozófiától. Addig ugyanis a jelentésekről inkább csak

52

a (nyelv)filozófusok és a logikusok elmélkedtek, a nyelvtanban (és ennek ma is vannak még nyomai) szinte teljesen laikus módon, különösebb elméleti apparátus, precíz meghatározások nélkül hivatkoztak csak jelentésekre.¹ A logika azonban már Arisztotelész óta élénken érdeklődik a szavak, mondatok jelentése iránt, hiszen a logika a helyes következtetések tudománya, és az ember által levont következtetésekben a premisszák is és a konklúziók is általában nyelvi egységek, kijelentések.

Az ókori és nagyrészt a középkori logikában is főként normatív módon gondolkodtak a logika és a nyelv kapcsolatáról, vagyis csak azt vizsgálták, milyen mondatokat szabad használni, ha helyes következtetésekre akarunk jutni a premisszákból. Később azonban (a reneszánsz korában, amikor a nemzeti nyelvek fontosságát felismerték, és érdeklődni kezdtek az iránt, hogy ezek „felérnek-e” a klasszikus nyelvekkel) arra terelődött a figyelem, hogy a hétköznapi életben miért tartunk jónak egy-egy következtetést, esetleg akkor is, ha a premisszák és (vagy) a konklúzió formáját a szabványos logika „tiltaná”.

Végül Frege ismerte fel, hogy a természetes nyelvekben szoros kapcsolat van a mondatok felépítése és jelentésük között, és ennek a megfelelésnek a leírása a nyelvészeti jelentéstan feladata. Ezzel kitűzte az új tudomány, a szemantika célját, és lefektette az alapjait.

A logika mint leíró eszköz a későbbiekben is fontos szerepet kapott a jelentéstanban.

Ma is a különböző logikai nyelvek szolgáltatják az egyetlen módszert arra, hogy pontosan leírjuk a jelentéseket, és lehetetlen megmagyarázni, hogy mit is jelent egy-egy jelentéstani művelet anélkül, hogy megmondanánk, mi felel meg neki az illető logikai nyelvben. Azt is csak így lehet precíz tudományos eszközökkel megadni, hogy egy-egy összetett kifejezés jelentése hogyan kapható meg a részek jelentéséből. Egyszóval: csak így lehet kiszámítani, hogy amit a jelentésekről mondunk, annak van-e értelme, és ha igen, mi az.

Viszont szükségszerűen el kellett távolodnia a jelentéstannak a szorosabb értelemben vett logikától annyiban, hogy míg a logika számára elsősorban az a fontos, hogyan lehet egy-egy kijelentés igazságát vizsgálni (a következmény fogalmát is ennek segítségével határozzák meg), a nyelvészetben a kifejezések használatának sokkal szélesebb körét kell megmagyarázni. Ez nem a logikai alapok elvetését, hanem a logika gazdagítását jelenti.

4.4.1. Jelentés és jelölet

Az is Frege munkássága óta került bele a nyelvészeti köztudatba, hogy a jelentést meg kell különböztetni a jelölettől (erről a megkülönböztetésről a fejezet elején már szóltunk). A logika nyelvén ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a jelentés (Fregénél: Sinn ’értelem’) egy függvény, amelynek különböző helyeken felvett értékei a jelöletek (Fregénél: Bedeutung).

A jelölet sok mindennek a függvényében változik: először is persze attól függ, hogy mi az a kifejezés, amelyet vizsgálunk, azután meg különböző beszédhelyzetbeli körülményektől.

Jól látható, mi is a különbség ebben a felfogásban a jelentés és a jelölet között, ha elgondolkozunk a következő mondatokról:

1 Ugyanakkor ma is vannak olyan nyelvészek, akik ezeket az informális fejtegetéseket a nyelvészet részeként elismerik, viszont azt, amit mi valóságos jelentéstannak nevezünk, nagyon szerencsétlen kifejezéssel „logikai jelentéstannak” nevezik.

53

a. Láttam egy egyszarvút.

b. Láttam egy khimérát.

c. Az egyszarvú ugyanaz, mint a khiméra.

d. A pártelnök ugyanaz, mint a miniszterelnök-jelölt.

Az (a) és a (b) mondat egyformán hamis, hiszen — ha az egyszarvú-ábrázolásoktól és a khiméra-ábrázolásoktól eltekintünk — sem egyszarvúak, sem khimérák nem léteznek, tehát egyiket se láthattam. Ha úgy tetszik, az egy egyszarvú és az egy khiméra jelölete ugyanaz: a nagy semmi. Ezek szerint ha csak a jelöleteket vennénk tekintetbe, akkor az (a) és a (b) mondatnak ugyanazt kellene jelentenie. Azért nem ugyanaz ennek a két mondatnak a jelentése, mert az egy egyszarvú és az egy khiméra kifejezéseknek csak a jelöletük ugyanaz (a nagy semmi), a jelentésük viszont különbözik (hiszen vannak olyan körülmények, ha csak képzeletbeliek is, amelyek között igenis vannak egyszarvúak és khimérák). Hasonlóan gondolkodhatunk a (c) mondatról is: ha csak a jelöleteket tekintjük, ez a mondat tautológia, vagyis mindig igaz, információt nem tartalmazó kijelentés, (logikai igazság), hiszen az, hogy a semmi azonos a semmivel, nem túl informatív állítás.

Ha azonban a jelentését nézzük, igenis informatív (és történetesen hamis, hiszen az egyszarvúaknak semmi közük a khimérákhoz). Kontextus nélkül a beszélők inkább ezt az olvasatot részesítik előnyben. Azonban könnyen elképzelhetünk olyan szituációt, amelyben az ilyen azonosító mondat valóban jelöletek azonosításáról szól. Ilyen a (d) mondat, amely inkább azt fejezi ki, hogy most történetesen ugyanaz a személy a párt elnöke, mint akit a párt miniszterelnöknek jelöl.

A jelentés és a jelölet közötti megkülönböztetésnek a logika technikai nyelvén az intenzió és az extenzió felel meg. Az ugyanaz szó kétféle használatára (ld. pl. a fenti (c) mondat két olvasata) az intenzionális, illetve extenzionális használat kifejezéseket alkalmazhatjuk. Az ugyanaz szót a (c) mondatban egyik olvasatában intenzionális viszonyként értelmezzük, vagyis olyanként, amely az ’egyszarvú’ és ’kiméra’ jelentések között áll fenn, míg egy másik olvasatban vagy a (d) mondatban extenzionális viszonyként fogjuk fel.

4.4.2. Kompozicionalitás

Röviden már utaltunk Gottlob Frege tudománytörténeti jelentőségére. Az ő elgondolását a mondatok formájának és jelentésének párhuzamos voltáról később pontosították, és ma a kompozicionalitás elveként ismerjük:

(18) Kompozicionalitás

Amikor meg akarjuk magyarázni, hogy mit jelent egy összetett kifejezés, csak a mondattani felépítését és a benne szereplő mondattani összetevők jelentését vehetjük számításba.

Ez az elv több fontos következménnyel jár. Az első és legfontosabb, hogy az alapját képezi a modern jelentéstannak, amennyiben elsőként mondja ki precízen, hogy az emberek

54

közötti kölcsönös megértés alapja a kifejezések szerkezete és jelentése közötti rendszeres, szisztematikus megfelelés. A másik, hogy csak abban a felfogásban tartható, amely élesen megkülönbözteti egymástól a jelentés és az értelmezés vagy olvasat fogalmát. Az elv ugyanis csak a kifejezéseknek arra az elvont sajátosságára vonatkozhat, amelyet jelentésnek neveznek, hiszen azt meg kell engednie, hogy különböző beszédhelyzetekben, kontextusokban a kifejezéseket más és más módon értelmezzük. A kompozicionalitási elv csak azt mondja ki, hogy maga a jelentés, akármit értsünk is rajta, nem függhet a beszédhelyzettől. A kompozicionalitás tehát módszertani elv, nem pedig empirikus állítás, elvileg nem lehet ellenpéldát találni rá. Tulajdonképpen azt mondja ki, hogyan kell értenünk a jelentés fogalmát.

Ráadásul minden nyelv tele van olyan kifejezésekkel, amelyeknek nem kompozicionális a jelentésük, vagyis a Frege-féle elv nyilvánvalóan nem alkalmazható rájuk. Ilyenek elsősorban az idiómának nevezett képződmények: éppen azokat a kifejezéseket hívjuk idiómának, amelyeknek megjósolhatatlan a jelentésük az őket alkotó nyelvi elemekből:

(19) Idiómák

a. beadja a kulcsot ’meghal’

b. berúg ’lerészegedik’

c. bakot lő ’hibázik’

d. veri az ördög a feleségét ’esik az eső, és süt a nap’

e. kiborult a bili ’kiderült a disznóság’

Az idiómákra csak úgy alkalmazhatnánk a kompozicionalitás elvét, ha egyáltalán nem tekintenénk őket összetett jeleknek, de ez nehézségekbe ütközik, hiszen részeik sokszor önálló életet élhetnek:

(20) Idiómák önállósuló részei

a. Már sokszor iszogattunk, de be még sosem rúgtunk.

vö.: Már sokszor elindultak a Kékesre, de fel még sosem értek.

b. Nem ez az a bili, amit kiborítunk.

’nem ezt a botrányt robbantjuk ki’

Az első példában azt látjuk, hogy a berúg igekötője, a be éppúgy távolabb kerülhet az igétől, mint bármilyen más igekötő, tehát érdemes lenne igekötős igeként kezelni.

Ugyanakkor ez az igekötős szerkezet problémát okoz a kompozicionalitás elve számára, hiszen milyen jelentést is tulajdoníthatnánk a rúg igének, a be igekötőnek és az igekötős szerkezetnek ahhoz, hogy a ’berúg’ jelentés „kijöjjön”? Hasonlóan a második példamondatban a bili, illetve a kiborít szavak önálló jelentéssel rendelkeznek, azonosíthatók magával a disznósággal, illetve annak felfedésével. Ugyanakkor ezeket a jelentéseket a bili és a kiborít nem hordozzák önmagukban, csak amikor idiómaként együtt kerülnek egy szerkezetbe.

A fenti idiómák sok szempontból a szavakra hasonlítanak: abban mindenképpen, hogy

55

ha valaki még nem hallotta őket, nem tudhatja, hogy mit jelentenek. Ezért a szavakkal együtt a szótári tételek közé soroljuk őket. De vannak olyan idiómák is, amelyeket minden magyar anyanyelvű megért, akkor is, ha még nem hallotta őket, csak éppen magától valószínűleg senkinek sem jutna eszébe megalkotni őket. Ezeket nevezzük produkciós idiómának vagy más néven kollokációnak; pl. tárvanyitva ’szélesre nyitva’

vagy győzelmet arat ’győz’. Ezeket is a szótári tételek közé kell sorolnunk, annak ellenére, hogy jelentésük gyakorlatilag áttetsző (transzparens) vagy legalábbis a részek ismeretében megbecsülhető. A szavak között is vannak produkciós idiómák. Például a mentők szónak transzparens a jelentése, de azt, hogy így kell mondani, nem például úgy, hogy *mentőség

— a rendőrség mintájára —, azt külön meg kell tanulni.

Végül meg kell említenünk azt is, hogy még a legkevésbé áttetsző jelentésű idiómáknak is lehetnek olyan szabályosságot mutató vonásaik, amelyek igenis beleilleszkednek a nyelv rendszerébe, mind formailag, mind jelentésükben. Például nagyon kivételesek (ha egyáltalán vannak) olyan idiómák, amelyek a szó szoros értelmében pillanatnyi eseményt jelölő igék, de idiomatikus jelentésük valamilyen elhúzódó állapot vagy folyamat (és persze ennek a fordítottja is nagyon ritka). Például a húzza a lóbőrt

’alszik’ nem jelenthetné azt, hogy ’elalszik’, mert a húz nem utalhat pontszerű eseményre, és ugyanezért nem jelenthetné az alulról szagolja az ibolyát azt, hogy ’meghal’, csak azt, hogy ’halott’. Bár ennek okai gyakran az idiomák létrejöttének történeti körülményeiben keresendők, a beszélők a szinkrón rendszerben sem tesznek éles különbséget áttetsző és idiomatikus kifejezések között. Ennélfogva azok a nyelvelméletek igen leegyszerűsítőek, amelyek a kompozicionális jelentésösszerakás és a szótári tételként való felvétel között éles határt húznak, és nem képesek kezelni a tömegesen előforduló köztes eseteket.