Fonológiai szabályok

A fonémák sorozatai alkothatják a nyelv morfjait, amelyekből a nagyobb nyelvi elemek felépülnek (ld. 6.1.4.). Az alaktanról szóló 6. fejezetben már volt szó arról, hogy az azonos funkciójú morfokat a strukturalista nyelvészetben egyetlen morféma megnyilvánulásának tekintik. Ugyanannak a morfémának különböző megnyilvánulásai, allomorfjai között sokszor hangtani jellegű kapcsolat van. Például a FOG morfémának van olyan allomorfja, amely zöngés (pl. fogban), és van olyan, amely majdnem vagy teljesen zöngétlen zárhangra végződik (pl. foghoz). Ugyanez igaz a FOK morfémára is (fokban és fokhoz). Az ilyen összefüggéseket (hangtani) váltakozásnak nevezzük, mivel az, hogy melyik allomorf jelenik meg, a hangtani környezettől (a morfot követő hangtól) függ.

Sokszor a nyelvész elméleti meggondolásain múlik, hogy az ilyen váltakozást (alternációt) hangtaninak vagy alaktaninak tekinti-e. Például a LÁT morfémának van lát és lás alakú allomorfja is (pl. látod, de lásson), de bizonyosan sok nyelvész van, aki ezt nem hangtani, hanem alaktani váltakozásnak tekinti, hiszen a magyarban más esetekben nem mutatható ki, hogy a hangtani környezettől függően t ~ s váltakozás létezne. De olyan elmélet is elképzelhető, amely a kötő-felszólító mód toldalékát olyan sajátos hangtani környezetnek tekinti, amely előtt az s végű allomorf megjelenését hangtani váltakozásnak lehet tekinteni. Végül van olyan eset is, amikor a váltakozás világos módon nemcsak hangtani, hanem alaktani feltételektől is függ. Például a magyarban a /t/ fonémára végződő igetövek, ha /j/ kezdetű toldalék áll utánuk (leszámítva a kötő-felszólító mód toldalékait), azzal összeolvadva hosszú tty-t eredményeznek (pl. látja). Nem figyelhető meg azonban

1 Északnyugat-Magyarországon és Szlovákiában az ny fonémának is van [N] allofónja: kormá[N]közi egyeztetés.

96

ilyen váltakozás akkor, ha a /t/ után álló /j/ nem toldalékhoz, hanem egy következő szóhoz tartozik: a lát jaguárt kifejezést nem ejtjük úgy, hogy láttyaguárt. Alább még visszatérünk a hangtani váltakozások alaktani feltételeinek kérdésére.

A váltakozásoknak, vagyis a különböző allofónok kapcsolatának szabályszerűségeit többféleképpen is leírhatjuk. A legelterjedtebb leírási mód az ún. szabályok használata.

Ennek formális apparátusát a legrészletesebben a generatív fonológia dolgozta ki, ezt fogjuk az alábbiakban ismertetni.

Generatív fonológiai szabályok

A generatív fonológiai szabályok (akárcsak a generatív mondattani szabályok, ld. 5.

fejezet) egy mögöttes ábrázolásból indulnak ki, amelyben fonémák és morfémák szerepelnek. Például a fogtól szó mögöttes ábrázolása valahogy így festhet: /fog+tól/. A szabályok a mögöttes ábrázolás elrendezésétől függően átalakíthatják – esetleg több lépésben – a mögöttes ábrázolást (példánkban a g és a t szomszédossága az az elrendezés, amely egy szabály alkalmazását kiváltja), míg végül eljutnak a felszíni ábrázolásig, amely fónok (beszédhangok) sorozatából áll. Példánkban egy szabály a mögöttes /g/ fonémát átalakítja a felszínen megjelenő [k] beszédhanggá, így a felszíni ábrázolás [fokto;l] lesz.

Azt a szabályt, amelynek segítségével a fogból, fogtól, fokból és foktól felszíni alakjai levezethetők, nagyjából így írhatjuk fel:

(7) Az obstruens-hasonulás szabálya

OBSTRUENS

[ZÖNGÉTLEN]/____ ^OBSTRUENS és

ZÖNGÉS ZÖNGÉTLEN

OBSTRUENS

[ZÖNGÉS]/____ ^OBSTRUENS

ZÖNGÉTLEN ZÖNGÉS

A jel mutatja az átalakítás irányát, a / jel utáni rész pedig annak a környezetnek a jellemzése, amelyben a változás végbemegy (a vonal jelzi a változás helyét). A szabály tehát azt mondja ki, hogy a zöngés obstruenst zöngétlenné kell alakítani zöngétlen obstruens előtt, a zöngés obstruenst pedig zöngétlenné, ha zöngétlen obstruens követi. A nyíltól balra eső részt és a környezetet együtt a szabály strukturális leírásának is nevezik;

ez az az elrendezés, amely a szabály alkalmazását kiváltja (vagyis esetünkben az, hogy zöngés obstruens után zöngétlen áll, vagy fordítva). A nyíl jobb oldalán szereplő kifejezés neve strukturális változás. Figyeljük meg, hogy sem a strukturális leírásban, sem a strukturális változásban használt jegymátrix nem egy konkrét hang leírása, hanem csak azokat a jegyeket említi, amelyek a szabály megfogalmazásához kellenek. Az ilyen hiányos, ún. alulspecifikált jegymátrixok tehát a hangoknak egy-egy természetes osztályát ábrázolják. Természetes osztálynak nevezzük az egy vagy több disztinktív jegyben megegyező hangok osztályát, pl. a fenti szabályban a zöngétlen obstruensekét és zöngés obstruensekét. Gyakori, hogy egy fonológiai szabály alkalmazási körét éppen egy természetes osztállyal adhatjuk meg. A disztinktív jegyek és az ezekre hivatkozó

97

jegymátrixok használata tehát lehetővé teszi, hogy egy szabállyal ne csak egy hang viselkedését írjuk le, hanem megragadjuk egy természetes osztály egységes viselkedését.

A fenti szabály persze két okból is javításra szorulna. Az egyik az, hogy nem ad számot a h és a v különleges viselkedéséről. A h mint környezet obstruensként viselkedik (pl. a z zöngétlenedik abban, hogy az, hogy); a v viszont éppen környezetként nem viselkedik obstruensként (a legtöbb nyelvváltozatban a t nem zöngés abban, hogy látva, ugyanakkor a v zöngétlen obstruens előtt zöngétlenedik, pl. évtől). A másik ok az, hogy a két szabályrészt jobb lenne egybevonni. Ha kétértékű jegyeket használnánk, akkor erre változók használatával van lehetőség:

(8) Az obstruens-hasonulás szabálya kétértékű jegyekkel

OBSTRUENS

α ZÖNGÉS [ – α ZÖNGÉS] / ____ – α ^OBSTRUENSZÖNGÉS

Itt az α változó értéke lehet + vagy –; persze ha α értéke +, akkor –α értéke –, és megfordítva.

Természetesség és absztraktság

A magyar obstruensek hasonulása egy általános hangtani jelenségnek, a hasonulásnak (asszimilációnak) az alesete. Igen gyakori jelenség a nyelvekben, hogy egymást követő szegmentumok valamilyen tulajdonságukban hasonulnak egymáshoz. A magyarban a zöngésségi hasonulás regresszív (hátrafelé ható), az angollal és a némettel szemben. Az angolban például a többes szám szóvégi -s-e hasonul az előtte álló obstruenshez:

(9) A -s toldalék zöngésségi hasonulása az angolban rocks ’sziklák’ -[ks]; frogs ’békák’ -[gz].

A hasonulásnak gyakori következménye, hogy két hangalak majdnem vagy teljesen egybeesik, akárcsak a fokból és a fogból hangalakja. Akkor történhet egybeesés (neutralizáció), ha a hasonulás révén egy megkülönböztető jegy változik meg. Ez történt a fenti példánkban is, ahol a /k/ és /g/ fonémák az obstruensek előtt azonos allofónként jelennek meg, zöngétlen obstruens előtt [k]-ként, zöngés előtt [g]-ként. A hasonulás tehát egy mögöttes oppozíciót semlegesíthet: ezért van, hogy mind a [fogbo;l] (fokból/fogból), mind pedig a [fokto;l] (foktól/fogtól) hangsorok többértelműek.

A hasonulás igen speciális esete a magyarban is megfigyelhető magánhangzóharmónia. Ez abban nyilvánul meg, hogy a toldalékolt szavak toldalékainak magánhangzói sok esetben váltakoznak, és a megjelenő alakok a toldalékolt tő magánhangzóinak a minőségétől függenek.

A magyarban a többalakú toldalékokra általánosan jellemző az ún. elölségi harmónia.

A hagyományos nyelvtani leírások a töveket „magas”, illetve „mély” hangrendű osztályokba sorolják, aszerint, hogy a bennük található magánhangzók elölvagy hátulképzettek (a percepción alapuló „magas” és „mély” helyett itt inkább az artikulációs

98

e˜e

fonológia bevett kategóriáit használjuk). Ehhez alkalmazkodnak a toldalékok, pl.

elölképzett tövek után -ben (kép-ben), hátulképzettek után pedig -ban (ház-ban). A másik harmóniajelenség a magyarban a kerekségi harmónia, vagyis az, hogy egyes toldalékok elölképzett változata kerekített és nem kerekített alakban is létezik (például a -hez mellett van -höz is), és ezek a tő utolsó magánhangzójának kerekségéhez igazodnak (pl. kép-hez, de föld-höz). A kerekségi harmónia csak elölképzett alakokban érvényesül, hiszen a hátulképzett hangok mind kerekítettek.

A hasonulás (mint általában a fonológiai szabályok) nem fonetikai vagy fiziológiai szükségszerűség, hanem ténylegesen nyelvi természetű szabály. Nem megjósolható, hogy egy nyelv él-e egy másik nyelvben fellelhető hangtani szabállyal. Gyakori, hogy egy váltakozás fonetikailag motivált, vagyis képzési nehézséggel járna egy hangtani elrendeződés kiejtése (például tényleg nehéz kimondani egymás után két eltérő zöngésségű zárhangot). Azonban az egyes nyelvek eltérnek abban, hogy érzékenységet mutatnak-e erre, és ha igen, akkor milyen stratégiákat alkalmaznak az elkerülésére. Például [s] vagy [z] előtt az /n/ fonéma kiejtésében a francia stratégia a magánhangzó nazalizálása (pense, [pɔ^~s] ’gondol’), az oroszban vagy az angolban nincs hasonulás (orosz [benzin] ’benzin’, angol enzyme, [enzaĭm] ’enzim’), a németben egy zárhang ékelődik a kettő közé (Hans, [hants] ’Jancsi’), a magyarban pedig kiesik az n, és félig nazalizálódik a magánhangzó (pénz, [peẽz]).

A fonológia történetében régóta vita tárgya, hogy hogyan korlátozható a feltételezett szabályok köre. Ha ugyanis nem lennének korlátozások, akkor olyan abszurditásokat is megengedne a nyelvtan, mint például hogy hangtani viszonyt tételezzünk fel a pénz és a nincs szavak között (vagyis egy közös mögöttes ábrázolásból vezessük le őket), ahogy Karinthy Frigyes tette híres „etimológiájában”. Ha kikötnénk, hogy a feltételezett fonológiai szabályoknak a fenti értelemben természetesnek kell lenniük, akkor az ilyen abszurd levezetések nem lennének megengedve.

A másik, ezzel kapcsolatos vita a generatív fonológiában az absztraktság kérdése.

Ennek az a lényege, hogy korlátozni kellene, mennyire állhat távol a felszíni ábrázolás a mögöttestől. Ha ugyanis nincsenek határai annak, hogy mi minden történhet a mögöttes és a felszíni szint között, annak szintén az lehet a hatása, hogy összefüggésbe tudjuk hozni a pénz és a nincs felszíni alakokat. Született például olyan javaslat, hogy a mögöttes ábrázolásban csak olyan hangok szerepelhetnek, amelyek legalább néha megjelennek a felszínen is az adott helyzetben (az adott morféma valamely felszíni megvalósulásában).

Így például a magyarban a szív ige és a szív főnév csak a toldalékolásukban különböznek (ige: szívnak, de főnév: szívnek). Ha a magánhangzó-harmóniát valódi hangtani hasonulásként akarnánk magyarázni, akkor a szív ige mögöttes ábrázolásában például hátulképzett i-t (vagy iu/ui hangsort stb.) feltételeznénk. Ezzel azonban megsértenénk a fenti elvet, mert ilyen hangok vagy hangkapcsolatok ennek az igének semmilyen felszíni allomorfjában nem jelennek meg. Ebből az elvből tehát egyben az is következik, hogy a magánhangzó-harmóniát nem írhatjuk le pusztán a hangtani ábrázolásra hivatkozó fonológiai szabályként (ld. 7.2.5.).