Fonetika és fonológia
Az emberi nyelvhasználatnak két fő közege, megjelenése van, a vizuális és a hangzó. A vizuális megjelenésen belül fontos megkülönböztetni a világon mindenütt (főleg siketek által) használt jelnyelveket a másik vizuális közegtől, az írástól. Míg ugyanis a jelnyelvek döntő többsége elsődleges nyelv, vagyis nem egy másik nyelvnek az átkódolása (leszámítva a betűnek megfelelő ujj-jeleket, amelyeket a tulajdonnevek kódolására használnak), az írások mind másodlagosak, a hangzó nyelv lejegyzésére szolgálnak.
Ebben a fejezetben a nyelv hangzó megjelenésével foglalkozunk, beismerve, hogy a nyelv formai oldalának tárgyalása a jelnyelvekről szóló fejezet nélkül így egyelőre hiányos marad.
7.1. Fonetika
A hangzó beszédet több nézőpontból is lehet vizsgálni; leggyakrabban akusztikus, artikulációs és percepciós fonetikát különböztetnek meg. Az akusztikus fonetika a hangfolyam objektív, a hang forrásától függetlenül megfigyelhető fizikai sajátosságaiból indul ki, és ezek alapján vizsgálja őket. A (beszéd)hangok fizikai törvényszerűségeivel foglalkozik. Az artikulációs fonetikai megközelítés a beszédhangokat képzésük, keletkezésük szempontjából vizsgálja, végül a percepciós fonetika azt kutatja, hogyan érzékelik és kategorizálják a hangokat a hallgatók. Bár a három vizsgálati szempont nagyon eltérő mechanizmusokat állít a középpontba (az akusztikai fizikai, az artikulációs fiziológiai, a percepciós pedig pszichikai mechanizmusokat), a három szempont elválaszthatatlanul összefügg egymással. Ez azért van, mert az ember különös képessége, hogy a beszédhangokról szerzett akusztikus benyomás alapján igen nagy pontossággal rekonstruálni tudja, hogyan keltették az illető hangot, és igen jól képes megtanulni azokat az artikulációs gesztusokat, amelyek a kívánt beszédhanghoz vezetnek. Az emberi elmében a hangoknak ezek a teljesen eltérő jellegű vonásai nagyon szorosan összekapcsolódnak egymással.
88 7.1.1. A beszéd akusztikus vizsgálata
Az emberi beszéd folyamatos ugyan, de mind az intuíciónk, írásrendszereink, mind a fonetikai átírások azt sugallják, hogy a hangfolyam feldarabolható, egységekre szegmentálható, azoknak lineáris sorozatából áll. A valóságban a szegmentálás nem végezhető el egyértelműen, és nyelvészeti szempontból sem mindig tekinthető a beszéd folyamata egyszerű lineáris hangsornak, de nagyon sok esetben ez mégis jó közelítés.
(a) al- (b) é
7.1. ábra. Az al- hangsor és egy é hang
A 7.1. ábra első képe például az almával kezdetét (nagyjából az al- hangsort) ábrázolja.
Az ábra felső részén az ún. hullámforma látható, az alsó részén pedig a spektrogram: a spektrogram azt ábrázolja, hogy ha a hanghullámot szabályos szinuszhullámokra bontjuk szét, akkor a különböző frekvenciatartományokban milyen intenzitású (amplitúdójú) hullámokat kapunk. Minél sötétebb egy zóna a spektrogramon, annál nagyobb az intenzitás; a spektrogram felső része ábrázolja a legnagyobb frekvenciákat (a legmagasabb összetevő hangokat), az alsó része pedig a legkisebbeket (a legmélyebb összetevő hangokat). Az ábrán a spektrogram alsó szélén található nagy intenzitású sáv a zönge ábrázolása; mivel mind az a magánhangzó, mind az l zöngés, ebben a sávban mindvégig nincs változás. Felfelé haladva a következő sötétebb sáv az a-ra jellemző hangszínkép.
Mivel hátulképzett magánhangzóról van szó, ez is viszonylag alacsony frekvenciájú.
Hasonlítsuk össze a második képpel, amelyen egy é hang hullámformája és spektrogramja látható. Persze a zönge itt is jelen van, de jól láthatóak a magas frekvenciájú összetevők is.
Érdekes módon a középső sáv is szinte változatlanul vonul végig az al- képén: az l-nek szinte az egész időtartama alatt látható; ezt úgy is mondják, hogy az a hang színezi az utána következő l hangot. Mindösszesen elmondhatjuk, hogy az a és az l határa (az a pont, ahol megjelennek az l-re jellemző nagyobb frekvenciájú összetevők) nem vehető ki az ábrán, bár az ábra eleje jól láthatóan másmilyen, mint a vége. A két hang között nagyjából
89
folyamatos az átmenet, és az a tulajdonképpen végig „hallatszik”.
Eddigi megfigyeléseinket ellenőrizhetjük az egész almával hangsor hangszínképén, amit a 7.2. ábra tartalmaz. Jól kivehető az m helye, ahol az ajakzár miatt szinte
7.2. ábra. Az almával hangsor
csend van, a zönge intenzitása is sokkal kisebb. (A valódi zárhangok helyét szinte teljes szünet jelzi, jellegüket csak a felpattanás módja jelzi.)
Végül — szintén csak a példa kedvéért — tekintsük meg egy olyan hang hangszínképét, amelynek a hullámformája nem bontható fel néhány szabályos szinuszgörbékre, mert zörejből áll. Ez az sz hang; jól látható a zönge hiánya, valamint a zörej viszonylag magas frekvenciája (az s hang zörejének, mivel hátrébb képezzük, sokkal kisebb a frekvenciája).
90
7.3. ábra. Egy sz hang
Ha a hangok határai ennyire nem élesek, akkor miért van mégis az az érzésünk, hogy a hangfolyam különálló hangokra tagolható? Azért, mert a hangok számos viszonylag jól megjósolható tulajdonsággal is rendelkeznek, például az l hangra, ha mássalhangzó vagy szünet követi, mindig jellemző, hogy az előző magánhangzó színezi. Ezeket a törvényszerűségeket ismerve eleve a hangok lényeges, nem megjósolható vonásaira figyelünk, ezeknek az alapján azonosítjuk őket.
Még így sem lehet azonban mechanikusan az akusztikus tulajdonságaik alapján
azonosítani a beszédhangokat, hiszen azok emberről emberre változnak (beszédhiba, hangmagasság, suttogás, rekedtség). Tény, hogy akusztikai tulajdonságaikban nagyon eltérő hangokat képesek vagyunk alapvetően azonosként érzékelni, vagyis felismerni, hogy a nyelv beszédhangjainak rendszerében ugyanarról az elemről van szó. A hallgató ugyanis képes a beszélő képzési lehetőségeit (testi adottságait, a környezetből eredő torzításokat), valamint a hangmagasság változásából származó tényezőket „beszámítani”, így tud eltekinteni az abszolút értelemben nagynak számító különbségektől. Ezeknek a képességeknek a modellálásával vált lehetővé a beszéd mesterséges előállítása és a mesterséges beszédfelismerés.
7.1.2. Artikuláció
Az, hogy a beszédben milyen hangkülönbségek lehetnek fontosak, nemcsak az akusztikai felismerhetőségtől, hanem a beszédszervek felépítésétől, működésétől is függ. Ahhoz, hogy megérthessük a beszéd hangzásának szabályszerűségeit, törvényszerűségeit, meg kell értenünk ezeknek a szerveknek a sajátosságait is.
Beszédszerveken a következőket szoktuk tekinteni (néhány részlettől eltekintet- tünk, például kihagytuk a tüdőt, a különböző izmokat stb.):
(1) Beszédszervek
passzív szervek orrüreg (cavitas nasalis) fogak (dentes)
fogmeder (alveolum) kemény szájpadlás (palatum) gége (larynx)
91
mozgó (aktív)szervek
ajkak (labia) – nyílik, kerekedik, széthúzódik nyelv (lingua) nyelvcsúcs (apex)
nyelvperem (corona) nyelvhát (dorsum) nyelvgyök (radix linguae) lágy szájpadlás (velum) – orrüreget nyitja/zárja ínyvitorla (uvula) – orrüreget nyitja/zárja, pereg garatüreg (pharynx) – összeszorítható
hangszálak (chordae vocales) – nyílik, zárul, közeledik, felpattan, zenei hangot ad vagy átbocsátja a képzési
levegőt
Ahhoz, hogy a hangfolyamban megfelelően érzékelhető, hallható változások történjenek, a beszédszerveknek nagyon finoman koordinált mozgásokat kell végezniük. A legjellegzetesebb különbségeket a hang képzésmódja határozza meg, például az, hogy keletkezik-e zár, amely elzárja a levegő útját. A különböző képzésmódokban különböző beszédszervek vehetnek részt, bár nem mindegyik mindegyikben (például egyedül a fogaink segítségével nem tudunk zárt képezni). A beszédszervek helyzetében létrejövő apró változásokat, amelyek sokszor maguk is több izom nagyon finom koordinációjával jönnek létre, artikulációs gesztusoknak nevezzük. A különböző beszédszervek különböző mértékben mozgékonyak, és más-más mozgásokra képesek. Az alábbiakban összefoglaljuk a fő képzésmódokat és egyéb gesztusokat.
(2) Globális képzésmódok
légmozgás kiáramló levegővel (exspiráció) beáramló levegővel (inspiráció) csak a szájban mozgó levegővel
(ejektívák, implozívák, csettintők) akadály nincs akadály (magánhangzók, azaz vokálisok)
nincs résképző akadály vagy zár (szonoránsok)
az üregek elkeskenyedése akadály nélkül (approximánsok) (ha két oldalt szimmetrikusan: laterálisok)
van akadály (obstruensek)
92
rés (spiránsok = frikatívák)periodikus zár (tremulánsok) teljes zár (plozívák)
nyelvvel középen (szibilánsok) magas frekvenciájú zörej
(stridensek) hátul (veláris stb.) nyelvvel
uvulával („raccsolás”) felpattanással (explozívák) felpattanás nélkül (okkluzívák)
(3) Járulékos gesztusok (jobb elnevezés híján)
labiális gesztusok ajakkerekítés (labialitás) ajakszéthúzás (illabialitás) uvuláris gesztusok uvula nyitása (nazalitás)
uvula zárása (oralitás) faringális gesztus a garat szűkítése laringális gesztusok zönge (vox)
suttogás