5.1. Mondatszerkezet
5.1.4. Frázisszerkezet
Majdnem minden mondattani elmélet igyekszik megmagyarázni, hogy miért tartanak a beszélők egy-egy mondatot „jónak”, illetve „rossznak”. Ez azt jelenti, hogy megpróbálja a jólformált mondatok halmazát valamilyen szigorúan definiált elméletben megadni, levezetni. Mivel a természetes nyelvek mondatainak száma végtelen, ez természetesen nem történhet felsorolással, hiszen a nyelvtannak végesnek kell lennie.
Minden mondattannak magyarázatot kell továbbá adnia a mondattani szerkezetek rekurzív természetére, vagyis arra, hogy szinte bármelyik elem helyén lehet szerkesztett jel is. A rekurzivitás azt jelenti, hogy egy bizonyos szerkezeten belül lehet hozzá hasonló másik szerkezet, és így tovább. (Rekurzív műveletnek azt nevezzük, amellyel ilyen szerkezetet hozhatunk létre, illetve bonthatunk le. Például rekurzív módon szoktuk megállapítani a számok törzstényezős felbontását, amikor két szám szorzataként írjuk fel őket, majd a kapott két számra ugyanezt az eljárást alkalmazzuk.) Ennek számtalan eszköze lehet; a legelterjedtebbek a hierarchikus összetevős szerkezetet előállító szabályrendszerek, vagy generatív nyelvtanok (lásd a generatív grammatikáról szóló 9.6.3. pontot).
A legtöbb mondattani elmélet a szerkezeteken belüli összetevőket (az összetevők összetevőit) szerepük szerint különböző osztályokba sorolja. Az egyik legelterjedtebb nézet szerint a szerkezeteknek van egy fejük, vagyis olyan központi elemük, amely az egész kifejezés mondattani tulajdonságait döntően befolyásolja. A hierarchikus szerkezetben legalacsonyabb (lexikai) összetevők (amelyek a mondattani fákban az ágak végén, a dobozos ábrázolásban a legbelső dobozokban vannak) általában fejek szoktak lenni e szerint az elképzelés szerint. Azt a legnagyobb kifejezést, amelynek egy-egy szó a feje, frázisnak nevezzük, és az illető szó szófajáról nevezzük el. Így beszélhetünk főnévi, igei stb. frázisokról. Azokat a szerkezeteket, amelyeknek egy bizonyos kategóriájú szó (ige, főnév stb.) a feje, az illető szó kiterjesztéseinek nevezzük. A valamilyen kategóriájú (pl.
igei, főnévi) frázis tehát nem más, mint maximális kiterjesztése az illető kategóriának.
A szerkezetben a fejen kívül található elemek kétfélék lehetnek: vonzatok (azok az elemek, amelyeknek jelenlétét a fej megköveteli, ld. 4.5.2.) és adjunktumok (azok az
66
elemek, amelyek szabadon, választhatóan csatlakozhatnak a fejhez). Mind a vonzat, mind az adjunktum maga is frázis, vagyis a lehető legnagyobb egység az illető kategóriában. Azt a fejet, amelynek valami a vonzata, az illető régensének nevezik. Például tekintsük a következő mondatot:
(7) Egyszerű magyar modat Szeretem a szép virágokat.
Ennek a mondatnak az egyik lehetséges elemzése a következő. A mondat feje az ige, tehát itt a szeretem. Ennek vonzata a a szép virágokat főnévi frázis, amelynek a feje a szép virágokat főnévi kifejezés, a névelő (a) pedig vonzat. Végül a szép virágokat nem főnévi frázis, mert nem ő, hanem a névelőt is tartalmazó frázis a legnagyobb főnévi jellegű szerkezet. Ezen belül a szép egy melléknévi frázis, szerepére nézve adjunktum, mert szabadon csatlakozik a főnévi frázis fejéhez, a virágok főnévhez.
(8) Az előző mondat egyik lehetséges elemzése IGEI FRÁZIS (fej) IGEI KIFEJEZÉS (fej)
IGE (fej) FŐ NÉVI FRÁZIS (vonzat)
Szeretem NÉVELŐ (vonzat) FŐ NÉVI KIFEJEZÉS (fej)
a MELLÉKNÉV (adjunktum) FŐNÉV (fej)
szép virágokat
Ez persze nem az egyetlen módja a fenti mondat elemzésének. Például vannak, akik nem az igét tartják a mondat fejének, sőt, a hagyományosabb szemlélet szerint a mondat nem is ún.
endocentrikus szerkezet (amelynek a mondattani tulajdonságait egy fej határozza meg), hanem exocentrikus (amelyben több egyenrangú elem kombinálódik össze). Aztán a főnévi frázisoknak egyesek szerint a névelő, nem pedig a főnév a feje, s ennek vonzata a maradék főnévi frázis. Lássunk most egy ilyen alternatív elemzést:
(9) A példamondat egy másik lehetséges elemzése MONDAT (exocentrikus)
IGEI FRÁZIS
IGE (fej) NÉVELŐFRÁZIS (vonzat)
67
Szeretem NÉVELŐ (fej) FŐ NÉVI FRÁZIS (vonzat) a MELLÉKNÉV (adjunktum) FŐNÉV (fej)
szép virágokat
Az sem biztos, hogy minden kifejezésnek egyetlen feje van, pl. a mellérendelő szerkezeteknek, mint amilyen a Dani és Gábor, talán több.
A mondat fejének, az igének, egy vonzata, az ún. alany nincs külön szóként kifejezve.
Elméleti döntés kérdése, hogy jelezzük-e ezt valahogy, például valamiféle üres (nem hangzó) elemmel.
A mondattanban egyébként a mondattani kategóriákat (igei frázis, főnévi kifejezés stb.) az angol rövidítéseikkel szokás jelezni. Ezekben az első betű vagy betűkombináció utal a fej szófajára:
(10) Szófajok angol rövidítései N = főnév („noun”) V = ige („verb”)
A = melléknév („adjective”) Adv = határozószó („adverb”) Det = névelő („determiner”) . . .
A nem maximális kiterjesztéseket vagy nem maximális projekciókat, vagyis azokat a kifejezéseket, amelyek nem frázisok, a szófaji jel után tett vonással jelölik: Nt a főnévi kifejezés, Vt az igei kifejezés stb. Végül a szófajjel utáni P betű (az angol „phrase”
rövidítése) jelöli a frázist: NP a főnévi frázis (főnévi csoport), VP az igei frázis (igei csoport) jele, és így tovább. A mondatot sokszor az S („sentence”) betű jelöli.
A hierarchikus szerkezetnek egy másik megközelítése a függőségi nyelvtan. (Ennek egyik változata az, amit az iskolában „mondatelemzés” néven tanítanak.) A függőségi nyelvtan a mondat egységei közötti függőségi viszonyokat emeli ki. A függőségi viszony a régens (feje) és a bővítménye (ill. annak feje) között áll fenn. A függőségek láncolatával a függőségi nyelvtan szintén képes megragadni a beágyazás hierarchikusságát. A függőségi nyelvtanban a függőségi viszonyok fejezik ki a mondatszerkezetet és az ezzel párhuzamos jelentéstani kapcsolatokat; a függőségi viszonyokat funkciójuk szerint osztályozni is lehet (ld. 9.7.2.). A mondattan további lehetséges megközelítéseiről részletesen írunk a nyelvtudomány történetéről szóló fejezetben, a generatív nyelvtant (9.6.3.) és a nem transzformációs nyelvtanelméleteket (9.7.) tárgyaló részben.
A mondattan tehát különféle eszközökkel írja le a kifejezések belső szerkezetét, a bővítmények lehetséges kategóriáit, sorrendjét és lehetséges értelmezését, valamint feltárja, hogy milyen bővítettségű kifejezések mely mondattani környezetekben fordulnak elő. A mondattani elméletek alapkategóriáikat ellenőrizhető módon definiálják, egyszerű és plauzibilis módon adnak számot a lehetséges mondattani szerkezetekről, feltárva, hogy az egyes kifejezések mely mondattani sajátságai következnek a bennük szereplő lexikai elemek szótári tulajdonságaiból (egyedi, ún. idioszinkratikus vonások), s melyek
68
jelentéstani, morfológiai, netán fonológiai tulajdonságaikból vagy a kifejezés mondattani felépítéséből.