Néhány akkád (babilóniai) nyelvű feljegyzéstől eltekintve (ezek közül a sumer
nyelvtanról szóló beszámolók közül a legkorábbiak, kb. i.e. 1600-ból származnak) az ókorból csak a görög, az indiai és a római nyelvtanírók munkái ismertek.
9.2.1. A görög nyelvészet
Azt mondhatjuk, hogy az ókori görögöknél a nyelvtudomány mint tudományág nem létezett, bár a nyelv is a filozófiai spekuláció egyik célpontja volt. Az első ismert nagy vita arról szólt, hogy milyen eredetű a nyelv: valamilyen, az emberen kívül álló örök elv irányítása alatt áll-e, vagy pusztán emberi szülemény (pl. „szerződés” egy közösség tagjai között)? A nyelveredet tekintetében tehát az egyik oldalon a természetesség, a másikon a konvenció hívei vitatkoztak egymással. Így volt ez már a Szókratész (i.e. 469–399) előtti filozófusoknál is; Platónnál (i.e. 427–348) a Kratülosz c. dialógusban is ez a fő téma.
Egy ősi elképzelés szerint a dolgoknak maguktól van nevük. Kratülosz szerint a szavak eredetileg a jelentésükhöz természetesen kapcsolódó, „megfelelő” alakúak voltak. A nyelvi vizsgálódás célja tehát a régi („valódi”) alakok megismerése. Innen ered az etimológia terminus (etümosz ’valódi’), amelynek mai értelme egyszerűen ’szótörténet’.
123
Az analógia és anomália kérdése körül is érdekes vita folyt a görög filozófusok körében. Gyakorlatilag azt firtatták, hogy inkább a szabályszerűségek, vagy inkább a kivételek léte jellemzi-e a nyelvet. Az analogisták paradigmákat (’példa, séma’), szabályosságokat kerestek, míg az anomalisták kivételeket és rendellenességeket. Utóbbiak a nyelvnek az olyan „logikátlan” aspektusait hangsúlyozták, mint például az, hogy az Athēnai ’Athén’ szó többes számú, holott Athén városából csak egy van, vagy hogy a paidion ’kisgyerek’ szó semleges nemű (az -ion kicsinyítő képző miatt; ehhez hasonló a németben az a jelenség, hogy minden -chen kicsinyítő képzős főnév semleges nemű, attól függetlenül, hogy milyen szóból van képezve). Gyakran még ma is előfordul a laikus nyelvészkedők érveléseiben, hogy a „logikát” kérik számon a nyelven (pl. a grammatikai nemek, a kettős tagadás stb. kapcsán, vagy amikor bírálják egyes rögzült kifejezések használatát: „az ember nem leszáll a villamosról, hanem lelép”). Reméljük azonban, hogy már az előző fejezetekben sikerült érzékeltetnünk, hogy a nyelvben a logika (pl. az, hogy két tagadás állítással egyenértékű-e) és az ökonómia (takarékosság a szavakkal vagy a hangokkal) csak igen esetlegesen és indirekt módon érhető tetten, valójában speciálisan nyelvi szabályszerűségek képében. Ezeket viszont, univerzalitásuk és ugyanakkor autonómiájuk miatt, külön tudományág keretében érdemes vizsgálni: a nyelv logikája nem a racionális érvelés logikája.
Mindenesetre a nyelv alapos vizsgálata elősegítette a görög nyelv rendszerezését, a grammatikai kategóriák megszületését. Prótagorasz (i.e. 4. sz.) már felismerte, hogy léteznek nemek a görögben. Platónnál már megtalálható a két fő szófaj, a főnév és az ige (vagy inkább az alany és az állítmány) megkülönböztetése. Arisztotelésznél szintén találkozunk a nemek felismerésével és újabb szókategóriákkal. A sztoikusoknál (akik anomalisták voltak) már léteznek a főnév, ige, kötőszó, névelő kategóriái, megkülönböztetik a köznevet a tulajdonnévtől, megtaláljuk a befejezett—folyamatos, az aktív—passzív, valamint a tranzitív—intranzitív megkülönböztetéseket is. Először fogják fel a nyelv szavait úgy, mint forma és jelentés társítását.
Az első rendszeres görög nyelvtankönyv Dionüsziosz Thrax (i.e. 2. sz.) nevéhez fűződik (hangtant és alaktant tartalmaz). Ebben már határozószó, prepozíció, névmás, és particípium is szerepel mint szókategória. Előkerülnek az eset, szám, nem, idő és mód kategóriái is. Egy másik, kevésbé rendszerezett nyelvtan Apollóniosz Düszkolosz tollából született, az i.sz. 2. században; ez tartalmazza az első európai mondattant.
9.2.2. Az indiai nyelvészet
Az indiai nyelvészet jóval megelőzte a görög hagyományt, bár a kettő sok vonásban hasonlít: ilyen az írásbeliségnek és a régi szent szövegek tanulmányozásának előnyben részesítése. Az indiai nyelvészet legnevesebb képviselője Pāṇiṇi, aki valamikor i.e. 600 és 300 között megírta az Asṭ ādhyāyī („nyolc könyv”) című rendszeres szanszkrit nyelvtant. Tolkāppiyam az i.e. 2. században írta meg tamil nyelvtanát.
Az indiai nyelvészetben számos olyan kérdést megvitattak, amelyeket a görögök is (pl.
a nyelvi jelek önkényességének problémáját), és a legtöbb dologban hasonló eredményekre jutottak. Viszont a görög grammatikusoknál sokkal jelentősebb eredményeket ért el az indiai nyelvészet a hangtannak és a szójelentéseknek (és a nyelvi környezet ezekre
124
gyakorolt hatásának) a leírásában. Végül Pānini a szanszkrit nyelv hangtanának és alaktanának olyan teljességre törekvő, explicit szabályrendszerben megfogalmazott generatív leírását adta meg, amilyet az európai nyelvészet csak az 1960-es évektől hozott létre (a generatív nyelvtanokról ld. a 20. századi nyelvtudomány történetét).
9.2.3. Római nyelvészet
A latin grammatika szinte teljes egészében görög mintára íródott, és általában is jellemző rá a görög szemlélet feltétel nélküli elfogadása. Varro (i.e. 116–27) „rendszeres latin nyelvtanának” tartalomjegyzéke igen sokat elárul a kor nyelvvel kapcsolatos szemléletéről.
A grammatikát a helyes beszéd művészetével és a költészet megértésének mesterségével azonosítja, és egyik fő célja a nyelvi hibák és barbarizmusok tárgyalása.
Számos latin nyelvtan közül a leghíresebbeket és a legtovább (az egész középkorban) használatosakat Donatus (i.sz. 4. sz.) és Priscianus (i.sz. 520) írták. Ezek is Thrax és Düszkolosz szellemében készültek, és azokhoz képest nem sok eredetiséget, új eredményt mutattak fel.
9.2.4. A klasszikus tévhit
Akárcsak Varrót, az ókor és a korai középkor későbbi nyelvvel kapcsolatos műveit is áthatják az írott nyelvnek a beszélt nyelvvel szembeni elsődlegességére, illetve a művelt társadalmi rétegek és irodalmi művek nyelvhasználatának tisztaságára utaló nézetek.
A hellenisztikus kor vonzódása a klasszikus görög idők hagyományához (pl. a homéroszi eposzok újraolvasásához, tanulmányozásához) előtérbe helyezte az írott kultúrát, és különösen az irodalmi nyelvet. Mivel ezek a művek a legtöbb olvasó számára archaikusak és nehezen érthetőek voltak, elemzésük megkövetelte a grammatika ismeretét.
Így a grammatikát valójában az írás művészetével és a költészet értelmezésével azonosították. A beszélt nyelvet viszont az írott nyelvhez képest másodlagosnak tekintették.
Az írott kultúra iránti tisztelet azt a nézetet erősítette, hogy az irodalom nyelve tisztább, nemesebb, mint minden más fajta nyelvváltozat. És természetesen a művelt réteg nyelvváltozata áll ehhez legközelebb, az írástudatlanok és műveletlen alsóbb néprétegek pedig megrontják a nyelvet. Ezek a nézetek tudományosan nem tarthatók, ezért összefoglaló néven gyakran klasszikus tévhit néven említik. A klasszikus tévhit tételei a klasszikus kultúra befolyása miatt mélyen beleivódtak az európai ember gondolkodásába, hatásuk két évezred elteltével még mindig érezhető. Nyomai számos helyen tetten érhetők:
a mai magyar nyelvet leíró szótárak és nyelvtankönyvek irodalmi idézetei, a kölcsönszók állítólagos „nyelvrontó” hatásának hangoztatása magukat nyelvésznek nevezők körében is, a helyesírás hihetetlenül és érthetetlenül nagy hatása a beszélők nyelvi intuíciójára és a kollokviális kifejezések elítélése mind-mind a klasszikus tévhit hagyományai.
A mai nyelvművelés (kivéve az ún. nyelvvédőket, akik komolyan veszik, hogy a nyelvet meg kell védeni a „káros tendenciáktól”) elismeri, hogy a „helyes nyelvhasználat”
preskriptív fogalma inkább csak a magasabb társadalmi rétegek normájához való
125
igazodásként értelmezhető: az tehát, hogy „helyesen” beszélünk-e, alapvetően illemtani kérdés, a nyelvtan leírásához és a nyelv működésének tudományos vizsgálatához vajmi kevés köze van. A nyelvtudomány legfeljebb azt vizsgálhatja, mik a jellemzői a normáknak, vagy például hogy milyen hatása van a normához igazodás igényének a nyelvhasználatra.