Nyelvváltozatok
3.1. Mikor azonos két nyelv?
Érdekes kérdés, hogy mikor tartjuk az egyik közösség által beszélt nyelvet azonosnak egy másik közösség által beszélt nyelvvel, illetve különbözőnek tőle. Ez a probléma a nyelvazonosság problémája. Sokan azt gondolnák, hogy ez a kérdés egyszerűen megválaszolható a két csoport által beszélt nyelv hasonlósága alapján. Ez azonban a hasonlóság graduális és szubjektív volta miatt meglehetősen gyanús meghatározáshoz vezetne. Egy adott nyelv nyelvváltozatának azokat a változatokat szokták tekinteni, amelyekben az egyes beszélők kölcsönösen és könnyedén megértik egymást. Ez alól a köznapi ismereteink szerint rengeteg kivétel van, ti. különbözőnek tekintenek olyan nyelveket is, amelyeknek a beszélői között nincs kölcsönös megértési nehézség, például a szerbet és a horvátot, illetve egyetlen nyelvnek tekintenek olyanokat, amelyeknek a beszélői nem mindig értik meg egymást kölcsönösen, például a németet. A kivételeknek azonban csak politikai okaik vannak. Felismerve, hogy az önálló nyelv fogalma sokkal inkább kultúrtörténeti avagy politikai, mintsem tudományos kategória, gyakran szokták tréfásan azt mondani: „külön nyelv az, amelyik mögött egy hadsereg és flotta áll”.
3.2. Nyelvváltozatok
A nyelvazonosság problémája további nehézségekbe ütközik, ha felismerjük, ahány ember, annyi nyelv. Egy adott nyelv használói körében igen sok nyelvi jelenség terén a használatban nagy eltérések mutatkozhatnak: hangtani (fonémakészletbeli), szókincsbeli és szerkesztési különbségek. Például a magyarban a ló, lou, luó mind nyelvjárási változatai ugyanannak a szónak. A pöszméte, köszméte, egres, piszke szavakat különböző területeken ugyanarra a gyümölcsre használják.
Egy adott nyelvi jelenség tekintetében azonos változatot használó beszélők általában etnikailag, területileg és/vagy társadalmilag közel állnak egymáshoz. Az elterjedtség
36
jellege szerint három nyelvváltozattípust szoktunk megkülönböztetni: etnikai (pl. fekete-amerikai angol), területi (regionális, pl. dél-dunántúli), illetve társadalmi (szociolektus, pl. az angol munkásosztály nyelve) nyelvváltozatot. A területi változatot gyakran dialektusnak, ill. nyelvjárásnak is nevezik. Ha egy nyelvi jelenség nagyjából összefüggő területeken van elterjedve (egy területi nyelvváltozatra jellemző) a terület határait az illető jelenség izoglosszáinak szokták nevezni.
Természetesen, mivel a közösségek felosztásának fenti szempontjai nem függetlenek egymástól, ezek a változatok minden nyelvben keverednek. A nyelvjárás fogalmának pontos és tudományos igényű körülhatárolását még az is akadályozza, hogy tulajdonképpen nincs két olyan ember, aki teljesen azonos nyelvet beszél. Az egyén nyelvváltozata, az idiolektus is külön nyelvjárás a szó eredeti értelmében (a görög eredetű dialektus szó beszédmodort jelentett, csakúgy, mint a nyelvújításkori magyar nyelvjárás szó, értsd: ahogyan jár valakinek a nyelve).
3.2.1. Nyelvváltozatok és társadalmi együttélés
Minthogy a nyelvváltozatok léte így vagy úgy befolyásolja a társadalmon belüli kommunikáció lehetőségét és megítélését, több érdekes nyelvi-társadalmi jelenség is kapcsolódik a nyelvváltozatokhoz.
A szabványos köznyelv
Amióta először jelentkezett a nyelv szabványosításának igénye, azaz a köznyelv iránti igény, azóta a „nyelvhelyesség”, sőt gyakran a műveltség mértékének számít egy adott nyelvváltozat használata. Ezzel párhuzamosan gyakran pusztán maga a nyelvjárás szó (és még inkább a tájszólás, amit szintén területi nyelvváltozatokra használunk) megbélyegzést hordoz, amennyiben kizárja belőle a nagyvárosi művelt rétegek beszédmódját, amely pedig — nyelvészeti értelemben mindenképpen — szintén nyelvjárás, tájszólás.
A standard köznyelv alapját képező nyelvjárás választása önkényes vagy történelmi esetlegesség eredménye, tehát nem kötődik a nyelvváltozat belső értékeihez (ha egyáltalán értelmes azt gondolni, hogy ilyenek vannak). Ez már a konkrét példákból is kitűnik: a standard lehet az első bibliafordítás nyelve (mint Németországban), területileg központi dialektus (mint Olaszországban) avagy a fővárosi nyelvjárás (mint Franciaországban), vagy egy önkényesen választott nyelvváltozat (mint Magyarországon Kazinczy miatt, pontosabban Széphalom elhelyezkedése miatt az északkeleti). A standard köznyelv sokszor mesterséges nyelvpolitikai beavatkozás révén keletkezik, létrejötte után azonban ugyanolyan önálló életet él, mint más nyelvváltozatok.
A lingua franca
A lingua franca különböző nyelvi avagy nyelvjárási közösségek közös (önkényesen választott) nyelve, illetve nyelvjárása. Olyan közösségekben, ahol szükségképpen sok, anyanyelvként nem azonos nyelvet beszélő ember érintkezik egymással, gyakran
37
elengedhetetlen, hogy legyen egy közös nyelv, amelyet többé-kevésbé a közösség minden tagja beszél. Ilyenek például a kikötőkben beszélt „kereskedelmi nyelvek”, de találunk példát tudományos és nyelvjárási közösségekben is. Az ilyen közös — sokak által nem anyanyelvként beszélt — nyelvet lingua francának nevezzük (a név onnan ered, hogy a középkori latint, amely Európa igen nagy részének lingua francája volt, sok helyen frank-nak nevezték). További példák: az ókorban a Földközi-tenger keleti részében a görög, Afrika bantuk által lakott részén a szuahéli; a nyelvtudomány lingua francája az angol; a német „nemzeti nyelv”, az ún. Ostmitteldeutsch. Ez utóbbi — csakúgy, mint az ún.
putonghua kínai — valójában pidgin (ld. lentebb), nem pedig egy létező nyelvjárás.
Természetesen maga a standard köznyelv is tekinthető lingua francának, ha a nyelvjárási különbségek olyan erősek, hogy áthidaló nyelvként működik. Gyakori az is, hogy egy adott közösség lingua francája a területen valamilyen formában domináns kultúra nyelve, például a gyarmatosítók nyelve a leigázott területeken.
Pidgin és kreol nyelvek
A pidgin (ejtsd: pidzsin) olyan lingua franca, amely nyelvként, nyelvjárásként nem létezik, csak a több különböző anyanyelvet beszélő csoportok közötti kommunikációs nehézségek leküzdésére jött létre. Legtöbbször egy domináns népcsoport nyelvének egyszerűsített változata, amelyet a közösség tagjai nem anyanyelvként beszélnek. Például egy új-guineai pidgin nyelv kifejezései láthatóan az angol lingua franca nyomait viselik: nogut (= no good
’nem + jó’) ’rossz’; gras bilong hed (= grass belong head ’fű + tartozik + fej’) ’haj’. A pidgin elnevezés az angol business ’kereskedelem’ szóból ered, amelyet a kínaiak a saját hangtani törvényeik szerint közelítve picsini-nek mondtak. Különböző anyanyelvűek egy adott nyelv pidgin változatát egészen más nyelvtannal (és persze kiejtéssel) beszélik, általában saját anyanyelvük nyelvtanához közelítve azt. Ennek persze az a következménye, hogy nem határolhatók körül a következetes használat szabályai. Azt, hogy a pidgin
„egyszerűsített változat”, úgy is érthetjük tehát, hogy a nyelveket egyébként egyetemesen jellemző nyelvtani szabálykövetés nem része a konvenciónak. Emiatt sokan vitatják, hogy mennyire érdemes egyáltalán a pidgin nyelveket nyelveknek tartani.
A dolog érdekessége, hogy egyes területeken a pidgin annyira elterjedt, hogy a családokban a gyerekek anyanyelvükként kezdték azt elsajátítani. A legmeglepőbb az, hogy míg az első generáció gyakran nem következetesen, rendszertelenül használja a pidgint, addig a gyerek rögzített nyelvtant tulajdonít neki, és ehhez igazodva következetesen „rendes” nyelvként beszéli a pidgint. Ezt a folyamatot kreolizációnak hívjuk. Ha az új generációk a pigdint már mint anyanyelvüket sajátítják el, akkor azt kreol nyelvnek hívjuk. Ilyen pl. a haiti francia, a jamaicai vagy malaysiai angol kreol.
Kétnyelvűség
A kétnyelvűség (bilingvizmus) azt jelenti, hogy valakinek két anyanyelve van.1Gyakori, hogy a két nyelv a kommunikáció különböző területein dominál, pl. más a közélet és az
1 Sőt, az egyszerűség kedvéért azt is kétnyelvűségnek (illetve bilingvizmusnak) hívják, ha kettőnél több. (Olyan ez, mint amikor kettőnél több értelmű kifejezés esetében ambiguitásról beszélünk, amelynek latin jelentése:
’kétértelműség’.)
38
irodalom, és más a család és a magánélet nyelve. Talán meglepően hangzik, hogy ma a Föld népességének nagyobb része él kétnyelvűségben, mint ahányan egynyelvűek. A kétnyelvűség nem jelent hátrányt, a kétnyelvűségben felnőtt gyerekek semmiben sem nyújtanak kisebb nyelvi vagy szellemi teljesítményt, mint az egynyelvűek. Hátrányt legfeljebb a két nyelv különböző használati köre jelenthet, hiszen abban a körben, amelyben valamelyik nem használatos, szegényebb lesz azon a nyelven a gyerekek kifejezőkészsége.