Történeti nyelvészet
Ahogy a bevezető részben elmondtuk, a nyelvet kétféle módon lehet vizsgálni: egyrészről egy adott nyelvállapot leírására törekedve, szinkrón szempontból, másrészről állapotok egymásutánját rekonstruálva, történeti fejlődését nézve, diakrón szempontból. Mivel ez a két szemléletmód a nyelvtan minden szintjén alkalmazható, a diakrón vizsgálatot a korábbi, hangtannal, alaktannal, mondattannal és jelentéssel foglalkozó fejezetekben is tárgyalhattuk volna. A diakrón nyelvészetnek azonban megvannak a maga empirikus és módszertani jellegzetességei, amelyek átívelnek a nyelvtan szintjein. Ez, valamint a diakrón nyelvészetnek a nyelvtudomány történetében megfigyelhető autonómiája indokolja, hogy külön fejezetben tárgyaljuk.
A történeti nyelvészet középpontjában a nyelvváltozás fogalma áll, célja a nyelvváltozás törvényszerűségeinek feltárása. Ehhez természetesen elengedhetetlen egyes nyelvváltozatok korábbi állapotainak rekonstruálása, a nyelvek közötti származási kapcsolatok módszeres feltérképezése, valamint a nyelvek egymásra hatásának, a nyelvérintkezésnek és nyelvkeveredésnek a kutatása. Utóbbi a történeti nyelvészet és a szociolingvisztika szoros kapcsolatára világít rá. Az alábbiakban részletesen tárgyaljuk tehát a nyelvváltozás folyamatát, a diakrón nyelvészet törvényeit, illusztrálva az egyes nyelvi szintekre jellemző változásokat és azok szinkrón motivációit; ismertetjük a nyelvrokonságkutatás és az összehasonlító nyelvtörténet módszereit.
8.1. Nyelvi változatosság, nyelvi változás
8.1.1. A nyelvváltozás folyamata
Arról, hogy a nyelv folyamatosan változik, mindannyiunknak közvetlen tapasztalata lehet, hiszen egy emberöltő (sőt, jelentősen rövidebb idő) alatt is megfigyelhetők bizonyos tendenciák az emberek beszédszokásainak alakulásában.
Mint a nyelvváltozatok tárgyalásánál már említettük, a megfelelő kódválasztás társadalmi elvárás, és ha valaki nem a megfelelő nyelvváltozatot használja, az
107
normaszegésnek minősül, és ennek társadalmi értéke van. Mivel a regiszterek közötti mozgás a leggyakoribb változás (pl. szlengvagy tolvajnyelvi kifejezések köznyelviesedése), nem véletlen, hogy a naiv beszélők többsége a nyelvi változáshoz értékközpontúan viszonyul. Sokan gondolják például, hogy a szlengvagy tabukifejezések túlzott használata rontja a nyelvet, egyfajta slendriánságot hozva be a köznyelvbe.
Csakhogy a dolog fordítva szokott történni, a szleng elemei a köznyelvbe bekerülve hamar elvesztik azt a speciális attitűdkifejező erejüket, amellyel pont az tudta őket felruházni, hogy eredetileg egy kis rétegre jellemző nyelvváltozathoz tartoztak.
A regiszterváltáshoz hasonlóan sok más változás is felfogható a nyelvváltozatok, illetve nyelvek közötti csereként. Így például kölcsönzésnek nevezhetjük, amikor egy kétnyelvű vagy a forrásnyelv bizonyos (akár szűk) szeletét ismerő beszélő a B változatban használt kifejezést az A változat környezetében használja. Ennek az eseménynek az idealizált első megvalósulását a nyelvváltozás aktuációjának (bekövetkezésének) nevezzük.
A nyelvváltozás nemcsak „hozott anyag” segítségével valósulhat meg, előfordulhat, hogy a beszélő bármilyen okból a konvencionális nyelvi elem vagy szerkezet helyett korábban nem hallott alternatívát használ; ez újításnak (innovációnak) minősül.
Amennyiben a beszélő (rendszeresen) találkozik a számára eleinte innovatív változattal, ez akarata ellenére is ennek használatára hajlamosítja a későbbi nyelvhasználata során. Ha a formát maga is használni kezdi, ezzel öntudatlanul az innováció terjesztőjévé válik. (Az innováció terjedését propagációnak is nevezik.) Ha az innovatív változat elterjed a nyelvi közösség egy meghatározó részében, vagyis konvencionalizálódik, akkor a nyelvváltozás megvalósult. A nyelvváltozás fokozatos; gyakran megtörténik, hogy az alternatívák sokáig együtt élnek, majd az innovatív változat eltűnik, vagy kiszorítja elődjét.
A nyelvváltozatok keveredése, a regiszterek átfedése és a nem-konvencionális használat (vagy akár a nyelvbotlásnak tartott devianciák) gyakorisága miatt a nyelv változása szükségszerű velejárója a nyelvhasználatnak. Ez a felismerés nem magától értetődő, a történelem során számos kísérlet történt arra, hogy a nyelv változékonyságának gátat szabjanak, hogy rögzítsenek egy adott nyelvállapotot. Tulajdonképpen a mesterséges világnyelvek (pl. eszperantó) létrehozói is azt feltételezik, hogy ezek nem fognak változni (vagy legalábbis megtartják szabályos voltukat). De amint a nyelvet természetes kommunikációban használják és anyanyelvként sajátítják el, a rendszer a természetes nyelvek tulajdonságait kezdi mutatni, és ez a nyelv változásában is megmutatkozik.
Például az eszperantó anyanyelvi beszélők nyelvhasználatában is a természetes nyelvek változásaihoz hasonló változások figyelhetők meg.
A nyelvelsajátítás szerepe a nyelvváltozásban igen vitatott kérdés, egyesek szerint minden változás gyökere a „félretanulás”. Mások szerint, bár igaz, hogy a nyelvelsajátítás során a gyerekek rengeteg innovációval élnek, az innováció terjedése társadalmi presztízs függvénye, és ezért a gyerekek nem lehetnek nyelvváltozás elindítói. (Mire azonban felnőnek, így társadalmi presztízsük révén innovációik elterjedhetnének, addigra nyelvük már a felnőtt norma majdnem tökéletes mása.) Ezen álláspont képviselői a nyelvváltozás elindítójának az érett nyelvhasználókat tartják, és tagadják a nyelvelsajátítás diakrón szerepét.
108
8.1.2. A nyelvváltozatok hatása és idegen hatások
A rétegnyelvek és zsargonok hatása könnyen kimutatható a nyelv változásában.
Természetesen a nagyobb presztízzsel vagy a több beszélővel rendelkező rétegek vannak a legnagyobb hatással a köznyelvre. Így a legutóbbi időkben számos számítógépes és más műszaki zsargonszó került át a köznyelvbe, és a köznyelv mindig is sokat merített a szlengből, a fiatalok nyelvváltozatából.
Ahogy említettük, a stílusrétegek között is könnyű az átjárás: az informálisabb stílusrétegből is kerülnek át szavak, szerkezetek a formálisabbakba, és fordítva. Ma a magyarban egyes kifejezések (az ún. „politikai korrektség” miatt) egyre inkább stigmatizáltak, informális stílusúak vagy egyenesen tabuszavak lesznek. Például a cigány és a néger szavakat egyre többen kerülik (helyettük a roma és a fekete lett az elfogadottabb). A fordítottja is előfordul, tabuszavak megszűnnek azok lenni. Például a szar és a kurva manapság már egyre kollokviálisabb, egyre kevésbé minősül tabunak. A nyelvváltozatokat tárgyaló fejezetben további példákat ismertettünk.
A nyelvváltozatoknak tehát minden fajtája jól megfigyelhető hatással van egymásra és a köznyelvre (ld. 3. fejezet). A területi változatok az emberek mozgása miatt szintén óhatatlanul keverednek; minél nagyobb a lakóhelyek közötti mobilitás egy társadalmon belül, annál jellemzőbb ez a keveredés. Magyarországon például az utolsó 20 évben a köznyelvben számos erdélyi eredetű fordulat honosodott meg, pl. egyre gyakoribb az el kell menjek az el kell mennem vagy el kell, hogy menjek helyett.
A más népekkel fenntartott kapcsolatok erősségüktől függően azt eredményezhetik, hogy idegen nyelvek is hatást gyakorolnak a nyelvre. A nyelvváltozatok közötti átjárással teljesen párhuzamos módon idegen nyelvek elemei is bekerülhetnek a nyelvbe és meghonosodhatnak.
Ennek leggyakoribb esetei azok, amikor fogalmak megjelölésére átvesszük az idegen nyelvben meglévő szót (az átvétel mellett a kölcsönzés terminust is használják). Amíg a szóról a beszélők tudják, hogy idegen nyelv a forrása, addig az átvételt idegen szónak is nevezik. Az idegen szavak használatát gyakran erős értékítéletek övezik, ugyanakkor mechanizmusát tekintetve az idegen szavak átvétele kevéssé különbözik az egy nyelven belüli nyelvjárási hatásoktól vagy a regiszterváltással bekövetkező változásoktól. Amikor egy más nyelvi rendszerből átvett kölcsönszó elterjed (tehát olyanok is ismerik és használják, akik a forrásrendszert nem ismerik), akkor az adott nyelvváltozatban már csak történetileg beszélhetünk idegen szóról. Azonban történetileg rengeteg szó idegen, és a szavak eredetének a beszélők nincsenek tudatában. Például a karakán vagy para(fa) szavakat sokan tévesen idegen eredetűnek vélik, míg az egykor idegen kölcsönszókat, például a szláv eredetű család vagy a német eredetű kacér szavakat magyarnak tartják.
Való igaz, a kölcsönszavak idővel olyan (főleg kiejtésbeli) változásokon mehetnek keresztül, amelyek adaptálják őket az adott nyelv rendszeréhez. Például a család (eredetileg cselád) magánhangzói illeszkednek, vagy az igei átvételek a magyar igeképzők mintáját követve a kölcsönzés során -z, illetve -l végződéseket vesznek fel: szortíroz, prejudikál.
Az idegen nyelvi hatások nem feltétlenül merülnek ki a szókölcsönzésekben.
Különösen akkor, amikor a nyelvi közösség jelentősebb része kétnyelvű, az érintkező nyelvek nemcsak szókészletükben, de egyéb nyelvi szinteken is keveredhetnek, ami egy területre jellemző jelenségek kialakulásához vezethet. Példa az ilyen területileg elterjedt,
109
areális jelenségre az ún. végartikulus (a névelő funkciójú elem a főnév mögött áll) a román, bolgár és albán nyelvekben, amelyek egyébként csak nagyon távoli rokonok; a jövő idő kifejezése (az ‘akar’ jelentésű segédigével) az egész Balkán-félszigeten; a szóhangsúly és a fonémakészlet nagyfokú egybeesése a magyar és a szlovák esetében.
A nyelvi innováció egyes speciális esetekben tudatos fejlesztés eredménye is lehet. A magyar szókincs jelentős része a 18. század végi nyelvújítási mozgalom tudatos terméke (pl. anyag, elv). A tudatos nyelvtervezés eredményessége nyelven kívüli (társadalmi, politikai stb.) tényezőktől függ leginkább, a tervezett újítás találékonyságától és természetességétől kevéssé.