Megszorításalapú elméletek

A pszicholingvisztikai kutatások eddig leginkább az ún. interakciós elképzeléseket támasztották alá. Ezek szerint a nyelvi tudás különböző szintjeit (hangalak, alaktani, mondattani és szemantikai információ) egyszerre (nem pedig valamilyen meghatározott sorrendben) használjuk fel a beszédértés és beszédprodukció során. A megszorításalapú vagy deklaratív nyelvtanok alapgondolata, hogy nem levezetéseket (így pl.

transzformációkat) feltételeznek, tehát semlegesek maradnak a nyelvfeldolgozás sorrendiségének a tekintetében. A modulok szigorú sorrendiségén alapuló nyelvtanok ezzel szemben azt a feltételezést tartalmazzák, hogy a nyelvtudás különböző részei valamilyen sorrendben működnek a nyelvi feldolgozás során (ez az ún. szeriális elképzelés).

Az alábbiakban összefoglaljuk azokat a legfontosabb téziseket, amelyeket alapvetésként elfogadnak azok a megszorításalapú irányzatok, amelyeket alább tárgyalunk.

– Megszorításalapú felépítés: A jólformált nyelvi reprezentációk meghatározásában nem játszik szerepet a levezetés fogalma. Azok a jólformált jelek, amelyek a nyelvtan összes megszorítását kielégítik.

– Egyszintűség: Az egyes nyelvi szintekre vonatkozó információk egyszerre rónak megszorításokat a nyelvi jelekre, s így a nyelvi jelek jólformáltságát a különböző nyelvi rétegek (modulok) megszorításainak egyidejű kielégítése engedélyezi.

– Szigorú lexikalizmus, lexikai integritás: A szavak, melyeket egy függetleníthető lexikai modul állít elő, a szintaxis atomi építőelemei. Belső szerkezetük a mondattan számára nem hozzáférhető, összetevői mondattanilag nem autonóm egységek, nem jelek.

– Hierarchikus lexikon: A nyelvi általánosítások megannyi szintje — az univerzális elvektől egészen a nyelvspecifikus és kivételes konstrukciókig — egy konstrukciós hierarchiában ábrázolódik. Értelemszerűen a hierarchia legmagasabb részén a nagyon általános fogalmak és a rájuk vonatkozó általános elvek helyezkednek el, míg a hierarchia legalsó szintjein az egyes konkrét konstrukciók (instanciák), pl.

szavak találhatók, idioszinkratikus tulajdonságaikkal.

141

Az amerikai strukturalisták összetevős szerkezetein alapuló transzformációs nyelvtan élesen szemben áll az európai nyelvészeti hagyománnyal. Ez utóbbi nagyobb hangsúlyt fektet a szavakra s azok egymáshoz viszonyított szerepére, akár összetevős szerkezet feltételezése nélkül. Ez az ún. függőségi viszonyrendszer a függőségi grammatika alapfogalma (ld. 5.2.). Az „alanya valaminek” vagy a „jelzője valaminek” mind ismerős fogalmak a magyar iskolai nyelvtanból, de a függőségi grammatikának számos formalizált leszármazottja is van; ilyen például Richard Hudson (1939–) szónyelvtana (Word Grammar).

A lexikális funkciós (vagy lexikális–funkcionális) nyelvtan (LFG) elméletének (amely főként Joan Bresnan és Ronald Kaplan (?–) nevéhez fűződik) szintén az a központi gondolata, hogy a grammatikai funkciók a nyelvtan alapfogalmai, és azokat — a transzformációs nyelvtan gyakorlatával szemben — nem az összetevős szerkezetbeli viszonyok alapján lehet definiálni. De az LFG az összetevős szerkezetet is elismeri, mint a nyelvi struktúrák egyik nézetét. Ilyen módon az LFG a nyelvtan modularitását vallja, de egészen más értelemben, mint a transzformációs nyelvtan. Ez az ún. reprezentációs modularitás annyit tesz, hogy a nyelvi jelek különböző univerzálisan meglévő nyelvi szinteken írhatók le, s a nyelvtan feladata, hogy az ezek közötti összefüggéseket megadja.

Az LFG-ben például két ilyen szerkezetet, ábrázolási szintet tételeznek fel: a funkcionális struktúra (f-struktúra) a grammatikai viszonyokat adja meg, míg a c-struktúra az összetevős szerkezetet.

Fontos kiemelni, hogy az LFG-ben nincsenek transzformációk. A lexikonban található elemek csakis a felszíni szerkezetre vonatkozó megszorításokat tartalmaznak. Ilyen módon a transzformációkat vagy mozgatásokat motiváló összefüggéseket az LFG a lexikonon belül kezeli. Például az aktív és passzív szerkezetek váltakozását, amelyet a levezetéses nyelvtanok mondattani transzformációk segítségével, mozgatással kezelnek, két igei lexikai tétel közötti lexikai szabály segítségével írja le.

Az LFG-ben merül fel először, hogy a mentális lexikon modellje nem csupán az egyedi kivételességek (idoszinkráziák) táraként képzelhető el, hanem annál sokkal dinamikusabb, strukturáltabb. Az LFG-ben feltételezett lexikai leírások határozottan megfogalmazzák a lexikai reprezentációk mibenlétét, de az elemek közti viszonyokra, a köztük kapcsolatot teremtő szabályokra is hangsúlyt fektetnek. Ilyen módon nemcsak a lexikai tételek belső, hanem az egész lexikon globális strukturáltságát feltételezik. Ugyanebbe az elképzelésbe illeszkedik a 80-as évek legfontosabb generatív fonológiai irányzata, a Paul Kiparsky (1941–) és mások nevéhez fűződő ún. lexikális fonológiai modell.

A relációs nyelvtanban, (angolul Relational Grammar), amelynek fő képviselői David M. Perlmutter (?–) és Paul M. Postal (1936–), szintén primitívumok a hagyományos grammatikai funkciók. Az LFG-hez hasonlóan az elemzések a grammatikai relációk segítségével vannak megfogalmazva. A passzív szerkezet például a tárgy alannyá való

„előléptetése” (promotion), valamint az alany elhagyása. Ilyen módon a passzivizálás mint univerzális művelet valóban függetleníthető a felszíni kifejezési módjától, amely nyelvenként igen eltérő lehet (esetjelölés, igei morfológia és szórend tekintetében).

142

A 80-as években publikálta munkáit Gerald Gazdar (1950–), melyeknek nyomán hamarosan egy megközelítésében meglehetősen új elmélet fejlődött ki, az általánosított frázisstruktúra-nyelvtan (angolul Generalized Phrase Structure Grammar, röviden GPSG). Fő művelői Gazdaron kívül Geoffrey Pullum (1945–) és Ivan Sag (?–). Ennek alapötlete az összetett mondattani kategóriák bevezetése és alapos kidolgozása volt. A GPSG jelentősége abban állt, hogy megfogalmazta az igényt az explicit módon formalizált elméleti keretek iránt, és nagyon határozott lépést tett abba az irányba, hogy a transzformációs nyelvtannak egy objektíve értékelhető, tesztelhető alternatíváját kínálja. A GPSG viszonylagos sikerét azonban mégis annak köszönhette, hogy néhány olyan, a nyelvészeket régóta foglalkoztató probléma rendkívül elegáns megoldását nyújtotta, mint például a távoli függőségek vagy a mellérendelés.

A környezetfüggetlen nyelvtanok már korábban a formális nyelvészet eszköztárának bevett kellékei voltak. Teljesnek mondható mondattani leírást azonban nagyon körülményes ezzel az eszközzel megadni, hiszen a hierarchikus szerkezet legalsó elemeinek, az atomi szimbólumoknak a szegénysége nem teszi lehetővé a nyelvi szerkezetekben a különböző nyelvi szinteknek megfelelő információ kódolását, a finom megkülönböztetések a kategóriák áttekinthetetlen elszaporodásához vezetnek. Ez a szintén összetett kategóriákkal dolgozó kategoriális nyelvtanra is igaz.

A GPSG legfontosabb meglátása, hogy ezek a nyelvtanok olyan speciális módokon gazdagíthatók, hogy generatív kapacitásuk (kifejezőerejük), és konkrétan az igen előnyös matematikai tulajdonságaik nem változnak, mégis alkalmassá tehetők a finom kategoriális különbségek kifejezésére. A GPSG-t igen vonzóvá teszi az, hogy a környezetfüggetlen nyelvtanok előnyös tulajdonságaiból fakadóan igen hatékonyan megvalósítható számítógépes rendszerekben. A frázisstruktúra-nyelvtanok paradigmáján belül implementált nyelvtani rendszerek egész sora látta meg a napvilágot az elmúlt két évtizedben, és a szimbolikus (nem statisztikai) alapon működő nyelvtani rendszerek gyakorlatilag mind a GPSG szellemében működnek.

A GPSG-nek talán legfontosabb öröksége a nyelvi szerkezeteket definiáló újraíró szabályok „dekompozíciója”. Ez azt jelenti, hogy a frázisstruktúra-szabályok két komponensre bonthatók: (i) közvetlen dominanciát kifejező szabályokra, melyek megszabják a kategóriák közötti közvetlen összetevősségi viszonyokat (ún. IDszabályok);

valamint (ii) megelőzési szabályokra, melyek megszabják egy adott kategórián (összetevőn) belül a közvetlen összetevők hangalakjainak a sorrendjét (ún. LP-szabályok).

Optimalitáselmélet

Az optimalitáselmélet (angolul Optimality Theory, röviden OT) először a 90-es években mint fonológiai elmélet került a nyelvészetbe, Paul Smolensky (1955–) és Alan Prince (?–

) révén, de hamarosan megjelentek az optimalitáselméleti elemzések a mondattan területén is.

Az OT feltételezése szerint a nyelv univerzális elvek halmaza, azonban ezek az elvek mind megsérthető megszorítások. Ezek a megsérthető megszorítások rangsorolva vannak,

143

de a rangsorolás nem univerzális, tehát az egyes nyelvek különbségeiért a különböző rendezések felelnek. Ahogy a transzformációs nyelvtanban a paraméterek elsajátítása, az OT-ben az amúgy univerzális elvek rangsorának megtanulása felel a nyelvi tudásért. A jólformált nyelvi reprezentációk azok, amelyek minden alternatívájuknál jobbak abban az értelemben, hogy csak alacsonyabbra rangsorolt (kevésbé fontos) megszorításokat sértenek meg. A jólformált reprezentációk meghatározása tehát megkívánja, hogy az alternatívák körét meghatározzuk, majd pedig az alternatív reprezentációkat összehasonlítva döntsünk egy-egy szerkezet grammatikalitásáról.

Konstrukciós nyelvtan

A konstrukciós nyelvtan (angolul Construction Grammar) elnevezése onnan ered, hogy e szerint az elképzelés szerint (amely főként Charles Fillmore (1929–), Paul Kay (1934–) és Adele Goldberg (?–) nevéhez fűződik) a nyelvi objektumokat konstrukciók engedélyezik.

Mivel a nyelv objektumai jelek, a konstrukció minimálisan valamiféle formai információ és jelentéstani információ társítása. Az adott jelet engedélyező konstrukciók absztrakt értelemben részei a jelnek: tulajdonképpen az adott objektum részleges leírásai. Ilyen értelemben egy konstrukció közvetlen általánosítása mindazon objektumoknak, amelyekben előfordul. A konstrukciók további konstrukciók jelenlétét (teljesülését) követelhetik meg némely formai vagy jelentéstani értelemben vett összetevőjükre nézve.

Egy nyelv konstrukciós nyelvtana tehát konstrukciók gyűjteménye, strukturált adatbázisa, melyek megfelelő módon kombinálva pontosan az adott nyelv jólfomált kifejezéseit adják.

A konstrukciós nyelvtan tehát elsősorban a generatív nyelvészet deduktív természetével fordul szembe, azzal, hogy minimális, a lehető legáltalánosabb elvek alapján kell magyarázni a nyelvtani szerkezeteket.

A konstrukciós nyelvtan a jelentést eleve a nyelvtan részének tekinti, mivel a jelek leírásának egyik aspektusa maga a jelentésreprezentáció. Azonban sokszor hangsúlyozza, hogy a jelentés leírása, ami nélkül nem beszélhetünk nyelvtanról, nem szorítkozhat valamiféle jelentéssel kapcsolatos jegyeket tartalmazó, de alapvetően szintaktikai szerkezetre. Már a mondatszerkezetek egyszerűbb eseteinél is olyan bonyolult pragmatikai tényezők befolyásolják a jelek használatát, mint az enciklopédikus tudás, a következtetések, előfeltevések, elvárások és a diskurzushelyzet.

A fentiekből következően a konstrukciós nyelvtannak az az álláspontja, hogy minden generatív nyelvtannak a természetes nyelv jelenségkörének teljes leírására kell törekednie.

Bár a nyelvészet egyik célkitűzése valóban az, hogy elszámoljunk az egy nyelven belül megfigyelhető vagy esetleg nyelvek között is érvényes általános szabályszerűségekkel, a másik oldal is fontos: nem szabad megfeledkeznünk az egyedi kivételekről, lexikalizált alakokról, idiomatikus konstrukciókról, kollokációkról, s általában semmiről, ami nyelvi tudásunk részét képezi. A transzformációs nyelvtan és későbbi követői főleg az egyik végletre koncentráltak, amennyiben egyszerű és általános elvekből próbálták levezetni az egyes nyelvekben található nyelvi jelenségek nagy részét, s így az univerzális nyelvtanhoz próbáltak közel kerülni.

Ezek a magyarázatok gyakran a legkisebb erőfeszítés nélkül is megcáfolhatók, éppen azért, mert a rendszer nagyon általános axiómákon alapul. A konstrukciós nyelvtan szerint az olyan magyarázat, amely nem a releváns tények minél teljesebb leírására törekszik, nem

144

lehet adekvát. Továbbmenve: az általánosításokhoz csakis a teljes tényfeltáráson keresztül vezethet az út; éppen ezért a konstrukciós nyelvtan a leghatározottabban elutasítja egyes nyelvi jelenségeknek a perifériára utalását más, központinak ítélt konstrukciókkal szemben.

Ilyen értelemben a konstrukciós nyelvtan visszatérést jelent a strukturalista, deskriptív szemlélethez.

A kivételes konstrukciók természetének elemzése megerősítheti az elmélet alapfogalmainak létjogosultságát. Még tovább menve: ha megtaláljuk a megfelelő alapfogalmakat és nyelvtani architektúrát, vagyis a konkrét nyelvi szintek reprezentációs nyelvét, akkor az univerzális nyelvtan a leírások által automatikusan körvonalazódik. A reprezentáció megtalálásához a kulcsot viszont leggyakrabban éppen maguk a lexikalizálódott és idiomatikus (mások által periférikusnak minősített) konstrukciók adják.

Bár a tények teljes feltárására irányuló ambíció egy kicsit utópisztikus, ki kell emelnünk a tanulságot. Egy sikeres elméletnek állnia kell az új adatok ostromát. A túl általános, deduktív rendszereket a kivételek romba dönthetik. Fontos, hogy egy elmélet, bármilyen megszorított is, teret biztosítson az egyedi, ritka és kivételes konstrukcióknak, melyek nem, vagy csak egyes aspektusaikban illeszkednek bele az adott nyelv, illetve az univerzális nyelvtan általános elveibe. Mivel a kivételek léte és a lexikalizálódás az egyik legtermészetesebb része a nyelvnek, ezért olyan elméletet kell kidolgozni, amelynek keretébe ezek legalább olyan természetesen illeszkednek, mint a nagyon általános szabályszerűségek.

A fejközpontú frázisstruktúra-nyelvtan

A fejközpontú frázisstruktúra-nyelvtan (angolul Head-driven Phrase Structure Grammar, röviden HPSG) a GPSG módosítására irányuló kutatások eredményeképpen alakult ki, egyúttal a fent ismertetett konstrukciós nyelvtanok alfajának tekinti magát. A HPSG integrálta az addigi formális nyelvészeti kutatások tanulságait, alapfogalmainak és feltételezéseinek nagy része már a korábbi elméletek és irányzatok keretében tetten érhető.

A HPSG kialakulása Carl Pollard (?–) és Ivan Sag munkásságához kapcsolható, akik két könyvben is összefoglalták elképzelésüket egy fejközpontú nyelvtanról (1987, 1994).

A HPSG a frázisstruktúra-nyelvtanok paradigmájába tartozik, de — mint az elmélet neve is jelzi — a fej fogalma a HPSG-ben központi szerepet kap. A függőségi nyelvtantól örökölt függőségi viszonyokra vonatkozó információt közvetlenül a fejek hordozzák.

A HPSG-ben — mint a konstrukciós nyelvtanban általában — a jel fogalma kiemelkedő szerepet játszik. A jel egy információs struktúra, melyben a nyelvi ábrázolás minden szintjére vonatkozó információ egyszerre van jelen — beleértve a hangalaki, alaktani, mondattani és szemantikai tulajdonságokat, de a pragmatikai és diskurzushelyzettől függő használati feltételekre vonatkozó információt is. A HPSG a nyelvet mint jelek rendszerét fogja fel, s a jelek rendszerét magyarázó elméletet a jelek mint információs struktúrák feletti leíró általánosításoknak a rendszerét képzeli el. Ez az elmélet is megszorításalapú, tehát deklaratív megközelítés, vagyis nem tételez fel struktúraváltoztató, nem-monoton műveleteket, csak a felszíni szerkezetre vonatkozó megszorításokat tesz.

A HPSG egy megszorított deduktív rendszer, ilyen értelemben megfelel a generatív nyelvtan Chomsky-féle eszményképének is. Az explicit megfogalmazás miatt, amelyet a HPSG-formalizmus kényszerít a nyelvtan írójára, az elemzések algoritmizált működő

145

rendszerek alapját képezhetik. Ilyen értelemben a HPSG gyakorlati célú számítógépes nyelvészeti irányzat.