I r t a : KRÚDY GYULA.
Olyan sereg is kevés volt a világon, mint a milyen Rákóczi Ferenc palotás serege volt.
A palotás vitézek voltak a fejedelem testőrzői és csupa válo
gatott legényből, nemes urfiakból kerültek ki. Az öltözetükben is különböztek a többi kuruc vitézektől. A mentéjük zöld volt, arany
nyal kihányva, a kucsmájukon sastoll lengett. Vállukon párducbőr- kacagány lógott és sárga csizmájukon úgy csengett-pengett az ezüst sarkantyú, hogy mindenki megbámulta őket.
Volt a palotás vitézek között egy Muhi János nevű öreg katona. Vakmerő, elszánt ember volt. A magassága legalább volt egy öl, karja olyan, mint a vasrúd. Ha jól elkiáltotta magát, mér
földekre lehetett hallani a hangját. Olyan volt az, mint az oroszlán ordítása.
Egyszer az történt ezzel a Muhi Jánossal, hogy az ellenség fogságába került. A szerencsétlen trencséni csatában történt, mikor a fejedelmet magát is majdnem elfogták, Muhi János alól kilőtték a lovat. A palotás vitéz nem esett kétségbe. Két marokra fogta a szablyáját, aztán vágta az ellenséget, mint a répát.
Egyszer csak azon vette magát észre, hogy nincs előtte annyi ellenség se, mint egy fűszál.
— No akkor mehetünk, — dörmögte nagy bajusza alatt.
Éppen akkor érte hátulról egy kardvágás a fejét. A ravasz ellenség hátulról támadta meg.
Muhi János megtántorodott. Ez éppen elég volt az ellenség
nek, hogy rávessék magukat. Már emelte a kardját a sok labanc, a mikor rájuk kiáltott egy kapitány:
— Ne bántsátok azt a vitézt. Inkább kötözzétek meg gyor
san. Szükségünk van nekünk az ilyen legényre.
Muhinak egyszerre ott volt a kezén, lábán a kötél. Keser
vesen felkiáltott:
— Úgy sem leszek én áruló soha, kapitány uram. Inkább vágasson agyon mindjárt.
— Majd meglátjuk, komám, — felelt a kapitány. — Majd megtöri dacos lelkedet a fogság.
Muhi erre nem szólt már semmit. Hagyta, hogy szekérre tegyék, aztán vitték nagy diadallal a labancok az elfogott kurucot.
A sárga csizmás lába lelógott a szekér saroglyájából. Azon meg-megpendült a sarkantyú.
— Pengesd csak, — csufolódtak a labancok. — Nem sokáig pengetheted már. Mert a hóhér fogja holnap pengetni. De nem a sarkantyúd, hanem a fejedet.
Muhi megadta magát sorsának.
Éjszakára megállóit a szekér egy város közepén, Muhi Jánost pedig mély, sötét börtönbe zárták.
A börtön ablakán át biztatólag ragyogtak be a csillagok, a fogoly kuruchoz. Hej, talán éppen ugyanezek a csillagok ragyog
nak le valahol a kuruc táborra is!
Muhi János felsóhajtott, aztán egyetlen szakítással letépte magáról a köteleket. Letépte volna már előbb is, ha akarta volna.
De nem tette, mert attól tartott, hogy az ellenség akkor még job
ban megkötözi.
Aztán neki feküdt a börtön vasrácsos ablakának. Az recsegve, ropogva engedett a nagyerejü kuruc nyomásának. A következő percben már kiugrott az ablakon.
A mint a kövezetre tette a lábát, nagyot pendült az ezüst sarkantyúja.
— Hej, még elárul ez a sarkantyú is! — dörmögte ma
gában.
De ahhoz már nem volt elég lelki ereje, hogy levegye csiz
májáról az ezüst sarkantyút, a melyet csak palotás vitézek visel
hettek a kuruc seregben. Büszkék is voltak rá.
Azért csak tovább ment, aprózva a lépést, hogy minél keve
sebb zajt üssön a sarkantyúval.
A mint végig ment volna a koromsötét piacon, egy őrálló
katonába ütközött. Szeles, zivataros őszi éjszaka volt, a katona beburkolózott köpenyegébe.
— Pajtás, add ide a köpönyegedet, — szólt Muhi János. — Nekem nagy utam van. Téged pedig nemsokára felváltanak.
Aztán nem várva feleletet, szépen levette a katona válláról a kabátot.
Hanem az őrtálló észrevette ám, hogy kivel van dolga. Meg
ismerte a ragyogó ruhájáról a kuruc vitézt.
Hamarosan kilőtte fegyverét, hogy fölébressze a többi katonát.
Muhi visszafordult:
— Akkor már a kardod is add ide, pajtás, mert másképpen nem tudok magamnak utat vágni.
Elvette a kardot is, aztán a köpönyegbe burkolózva futni kezdett a város vége felé. A katonák mindenfelé fölébredtek és
utána vetették magukat a kuruc vitéznek.
Azt pedig még a koromsötét éjszakában sem lehetett elté
veszteni. Hiába futott Muhi uram a legsötétebb sikátorokon keresz
tül. A sarkantyújának pengése mindenütt utána vezette üldözőit.
A palotás vitéz még akkor is sajnálta levetni az ékességét, az ezüst sarkantyút. Néha-néha megfordult, egy-kettőt levágott üldözői közül, aztán tovább futott.
— Bárcsak egy lovas ellenséggel találkoznék! — sóhajtott föl magában.
Mert a kuruc vitézt nem kényeztette el a sors. A lovat még kívánni se merte magában. Ellenség kellett hozzá, a kitől el- vehesse.
Mintha csak meghallották volna valahol a Muhi János sóhaj
tását. Jön ám vele szemben vágtatva egy lovas katona.
— Megállj! — kiáltja. — Add meg magad 1
Muhi erre csak elnevette magát. A következő percben aztán már a földön hempergett a lovas, a kuruc vitéz pedig lóháton nyargalt tovább.
Mire kihajnalodott, már el is érte a kuruc tábort. Ott egy
szerre csak körülfogták az őrök.
— Megállj! — kiáltanak rá jobbró 1-balról fegyvert szegezve.
— Hát nem ismertek meg? Én vagyok Muhi, palotás.
— Az ám, — kiáltott fel az egyik katona. — De hát ezt a labanc köpönyeget hol szerezted pajtás! E miatt nem ismer
tünk meg.
Muhi János büszkén felelte:
— Ott, a hol szereztem . . . De hát nem a köpönyeg a fő.
Hanem a sárga csizma ezüst sarkantyúval . . . Erről ezer közül is megismerni a palotás vitézt.
A holicsi ut.
Irta: GYULA BÁCSI.
Fenn, a Kárpátok között, ahol már csupán a sasok járnak és zöld moha tapad a sziklák oldalához, az ünnepi templomi csendes évszámra nem zavarja semmi emberi, vagy állati hang. A sasok némán emelkednek föl a mélyből, a vadász, ha erre a tájra vető
dik, esze ágában sincs énekelni. A komor némaságba legfeljebb a szél szokott beleorgonálni s az ég mennydörög hozzá.
Itt, ebbe a rettenetes magányban vezet egy ut.
Egy ut, amely Magyarországból Lengyelországba visz a Kár
pátokon át. Bizony ilyen ut is kevés van a világon.
De hát ez az ut se olyan, mint a többi ut. Nincs ám az kővel kirakva! Minek volna kirakva, mikor úgy is kő ott min
den. Nem is szabályos ut ez! Csak onnan lehet tudni, hogy hol van az ut, ahol a szikladarabok félre vannak hengergetve. Ott van a híres holicsi ut.
A holicsi útnak az a nevezetessége, hogy pénzért tán máig sem építették volna meg. A lelkesedés építette ezt az utat. II.
Rákóczi Ferenc, a nagy fejedelem erre jött vissza Lengyelország
ból szegény leigázott hazájába, Kárpát havas ormai látták az ő dali seregét, amely lóháton utazott a meredekek felett. Helyén volt ott a szive lónak, lovasnak egyformán.
<De a sereg előtt szaladt száz fejszés ember, aki az utat csinálta. A sziklákat félrehengeritette, a zugó patakokra hidat vert és ledön
tötte az útban álló nagy fákat.
Úgy jött be Rákóci hadaival a Kárpátokon. Zászlói a szabad
ság közeledését hirdették és lenn a völgyben, hol összegyülekezett hívei várták a visszatérő fejedelmet, felharsant a szabadság szent dala. A szabadság igy vonult át az örök hóval fedett Kárpáthegy
ségen. Még a vén meredek hegyek is bizonyosan szívesen eresz
tették haza Rákócit.
Sok, sok esztendő múlt el. Rákóci óta a holicsi utat nem járta senki. Ugyan kinek lett volna kedve a meredek, sasokjárta utat választani, amely oly meredeken emelkedett felfelé a hegyek között, mintha egyenesen az égbe vinne ! A kinek dolga is volt arra felé, a kényelmesebb utat választotta a völgyben.
De nem lehetett ám mindenkinek a völgyben já rn i!
Havas, hideg novemberi nap van. A sasok is elbújtak szikla
fészkükben, a tél szürke felhői pedig szinte rákönyökölnek a hegy
ormokra megpihenni. A holicsi utat befújta a hó. Már zerge sem járt rajta napok óta.
Egyszerre csak recsegő trombitaszó harsan fel a hegyek kö
zött. A fehérhomloku, vén hegyóriások szinte csodálkozva néznek össze. Ugyan ki járt itt, ahol még a madár se jár ?
Odalenn, a hegyoldalban, a szédítő mélységben egy század huszár kapaszkodik íölfelé. Annak a huszárszázadnak trombitása kürtőit unalmában.
Mert bizony unalmas a huszárok útja ! Már negyednapja mennek az ember nem lakta hegyvidéken és mindig előttük van
nak a hegyek, még mindig fölfelé mennek, nem lefelé, Magyar- ország felé. Hej, pedig, hogy szeretnének már otthon lenni. Szük
ség van otthon az ő kardjukra, mert kiütött a szabadságharc. A magyar huszárokat külföldön érte a hir. Nem sokáig gondolkoz
tak : hi a h a z a ! — mondták és elindultak hazafelé. Ahol nem engedték őket, ott szöktek, vagy a kardjukkal vágtak utat — hazafelé. Rákóczi holicsi útját a huszároknak építették. Itt nem üldözi őket senki, meg aztán biztosan hazaérnek. Hisz sok, sok esztendővel már ezelőtt már erre jártak a szabadság katonái.
A magyarokat egy vén strázsamester vezeti. O most a kapi
tányuk, hadnagyuk, parancsolójuk. A fülére van az öreg bajusza csavarva, de most fagyos az is, mint egy bokor. A lovak szőre csillog a fagytól. Hideg van.
— Majd meleg lesz otthon, — vigasztalta a strázsamester a huszárokat.
— Otthon — sóhajtanak a legények. — Talán már sohase lesz
nek otthon.
Délután aztán fölértek a hegység nyergére. Tiszta, napfényes téli nap volt. Az égen nem volt felhő. A huszárok leszálltak lovaik
ról. A távolban ellapultak a hegyek.
— Arra van Magyarország. Itthon vagyunk, — szólt a huszárok parancsnoka.
— Imára! — parancsolta.
Egy század huszár áll mereven, tisztelegve a hegytetőn, az édes haza felé. . .
Aztán lovaikra pattantak. A paripák vígan lépegettek lefelé a mély utón.
Egy huszár rágyújtott a dalra :
— Kossuth Lajos azt üzenete . . .
A század énekelve vonult hazafelé, Magyarország felé.
Jávorka, a diák.
Irta: KRÚDY GYULA.
Jávorka, a diák, kedves embere volt II. Rákóczi Ferenc fele
delemnek. Legfontosabb dolgait rábízta. Jávorka vitte az izeneteket a fejedelemtől nagy Bercsényi Miklóshoz, aki a kuruchadak gene
rálisa volt, Bercsényitől pedig a többi vezérhez. Jávorka tehát mindig utazott az ország egyik szélétől a másikig. Leginkább ló
háton utazott; de ha az ellenség kilőtte a lovat alóla, gyalog
szerrel folytatta útját. Vitéz ember volt ez a diák, aki nem nagyon ijedt meg a maga árnyékától.
A labancok Érsekújvár alatt táboroztak, Heister generálisuk
kal. Jávorka a Dunántúlra igyekezett, az övében volt Rákóczi fe
jedelemnek egy fontos levele, amit Bercsényi Miklóshoz küldött a nagyságos ur. Portyázó labancok- elfogták Jávorkát és vitték nagy diadallal a generális elé. Hej, a vén Heister is megörült Jávorká
nak, mert tudta felőle, hogy a kurucoknak egyik legvitézebb ka
tonája, aki szivvel-lélekkel szolgálja a szabadság ügyét.
— No, te diák, — mondta neki, — ma láttad utoljára föl
kelni a napot.
Jávorka vállat vont:
— Nem sajnálom az életemet, — felelte nyugodtan.
A ravasz, vén labanc-generális meghökkent, amikor Jávorka elszántságát látta. O csak saját embereit ismerte, akikről bizonyos volt, hogy térdenállva rimánkodnának az életükért. Másképen kez
dett a diákkal beszélni:
— Hát mit szólnál hozzá, Jávorka, ha azt mondanám neked, hogy kapitánynyá teszlek a seregemben?
— Azt mondanám, — szólt Jávorka — hogy köszönöm szives ajánlatát, de én nem leszek labanc, nem leszek áruló.
— Látod, boldog ember lehetnél egész életedre — folytatta Heister ravasz mosolylyal. — Csinos, szálas legény vagy. Bátor katona, az ilyen embereket szeretik Bécsben az udvarnál. Testőr lehetnél. Nem kellene neked a kurucok ellen hadakozni, soha se tudnák meg azok, hogy hová lettél. Bécsben szolgálnád a felséges császárt. Még gróf is lehetnél.
Jávorka megcsóválta a fejét:
— Már én csak kuruc maradok holtomiglan.
Heister dühösen toppantott a lábával:
— Gondolj Ocskayra.
— Áruló volt! Én nem leszek áruló.
— Akkor felnégyeltetlek, kutya diák! — ordította vak dühé
ben Heister. — Katonák! Verjétek bilincsbe!
Aztán mintha eszébe jutott volna valami, felkiáltott.
Megálljatok 1 Motozzátok meg előbb, hátha van nála va
lami irás.
Jávorka nem vesztette el az eszét ekkor se. Gondolt egyet és a generális felé lép ett:
— Mondanék valamit, generális u r !
— No halljuk 1
— Gondolkoznék a dolgon estvélig.
Heiszter gyanakodva nézett Jávorkára,
— Mond csak, te, diák, hányszor szöktél már meg a laban
cok fogságából ? \
A számát nem tudom, generális ur, mert én ilyen csekélysé
gekkel nem törődöm, hanem vagy egy tucatszor már megmene
kültem.
— Ördöngős diákja 1 — kiáltott fel Heister. — De most nem szököl meg. Vagy labanc lesz belőled, vagy négyfelé vágatlak.
— Labanc még halóporomban se leszek, — szólt Jávorka halk hangon. — Négyfelé se vágat generális ur.
— Kisérjétek e l ! — parancsolta a generális a katonáknak.
A katonák elkísérték egy sátorba, amelyik a generálisé volt.
Négy katona őrizte Jávorkát töltött muskétával és kivont szablyá- val. Maga Heister generális is megnézte napközben a fogoly ku- rucot. Jávorka a földön ült és mélyen elmerült gondolataiba.
— Min gondolkozol, diák! — szólitá meg Heiszter.
— Imádkozom a magyarok Istenéhez 1 — felelt Jávorka és sötét nagy szeme tűzben lobogott.
Jávorka egy cseppet se bánta, hogy megölik, csak a fejede
lem levele miatt aggódott, a mi az övében volt. Azért kérte a gon- dolkozási időt, hogy a megmotozást elkerülje, hanem itt lesz az est és akkor vége mindennek. Szabadulásra pedig nem volt kilá
tás. A négy marcona tekintetű muskétás egy percre se vette le róla tekintetét. így még azt se cselekedhette meg, hogy a levelet hirtelen szájába venné, összerágná és megenné. Különben is szó- ról-szóra tudta annak a tartalmát. Nagyon fontos levél volt, a melyben a fejedelem azt parancsolja meg Bercsényi Miklósnak, hogy hol és mikor támadja meg a labancokat.
Forró nyári nap volt. A bilincsekbe vert Jávorka ugyan csak szenvedett a hőségtől. A tábori sátor gyenge árnyékot nyújtott az égető nap ellen. A generális szomszédos sátorában a tisztek poharaztak és Jávorka hallotta, a hogy csufolódva az ő nevét em
legették.
Jávorka egyszerre figyelni kezdett, a földre feküdt és fülét a földre szorította. Sápadt arcába lassacskán visszatért a vér, szem
pilláit lehunyta, hogy szemének égő lobogása el ne árulja. Aludt vagy poharazott az egész tábor a forró nyári napban, Jávorka pedig közeledő lovas-csapat dobogását hallotta a földön. Még nagyon messze lehettek, de Jávorka dobogásukból azt is kitalálta, hogy kurucok a közeledők, mert csak a kuruc-lovak lépnek úgy, mintha nótára járna a négy lábuk.
Jávorka figyelt és szivébe visszatért a reménység.
A tábor fölött zöld erdő terük el. A lombos fák közül egy
szerre fergeteg rohant a lapályra. És mint a fergeteget megelőzi a mennydörgés, úgy hangzott a tárogató riadója a szélvészként nyargaló kuruc vitézek feje felett.
Mintha a mennybéli lángpallosu arkangyalok csapata zúgna le a felhők közül, úgy csaptak a kuruc vitézek a labanc táborra.
A labancok voltak vagy háromezerén, de ha háromannyian lettek volna, se tudtak volna ellenállani. Szörnyű kavarodás támadt egy
szerre. Heister vérvörös arccal rohant ki sátorából és kardját ki
rántva rohant a fogoly sátora felé, hogy megöli, mielőtt kiszaba
dítanák pajtásai.
Hanem hol volt már akkor Jávorka !
Rettenetes erejével széttörte bilincsét és a megrémült muské
tásokat széttaszitva, feje fölött forgatva a vasbilincset, rohant a kurucok felé.
Annak a láncnak pedig a végén egy ötven fontos vasgolyó volt. Süvöltött a levegőben a golyó, a mikor forgatta a feje fölött. A kit az megért, az nem volt többé labanc, hanem halott.
Fejvesztetten menekültek a labanc katonák a rettenetes fegyverü Jávorka elől.
A generálist lovára tuszkolták tisztjei és menekült mindenki, a merre látott. A kuruc lovasok elérték Jávorkát.
— Éljen a szabadság! — kiáltotta Jávorka és akkorát csa
pott a vasgolyóval egy labanc katona fejére, hogy a másvilágon ébredt föl.
Hej, volt aztán nagy öröm és mulatság, a mikor a kuruc vitézek összeölelkeztek Jávorkával. Járta a palotás tánc, csapra verték a labancok otthagyott boros hordóit. Tán még most is já r
nák a palotást, ha meg haltak volna.
Barna József : A hazáért és a szabadságért- 4