Mátyás király irtó hadjáratot indított a cseh rablók ellen, akik hazájukból kiszorítva, a magyar határszélen várakat építettek s egyes rablólovagok vezérlete alatt az egész vidéket bekalandozták, dúlva, rabolva, gyilkolva a védtelen népet.
Híres vezérei egymásután füstölték ki e rablólovagok fészkeit s az elfogott cseheket rabláncra verve küldték Budára, ahol aztán Mátyás király udvarbirója, Czobor Mihály, a budai vár tornyába záratta őket.
Ez a torony rettegett hírűvé vált a cseh rablók előtt.
Akik ide kerültek, azok csodálatos módon úgy eltűntek, mintha a föld nyílt volna alattuk.
Az igaz, hogy senki se tartotta számon őket, nevükre se nagyon voltak kiváncsiak. A fő az volt, hogy ártalmatlanná tet
ték őket.
A többi aztán Czobor uram dolga volt, tehetett velük, amit akart, fára köthette, vagy kerékbe törethette őket, azért senki sem vonta kérdőre őtet.
Egy felhős őszi délután 1446-ban ismét hoztak néhány cseh rablót, akiket csodálatos körülmények közt fogtak el.
A mint ugyanis Mátyás király vitéz katonái késő éjjel egy erdőségen haladtak keresztül, parancsnokuk olyan sajátszerü vilá
gosságot vett észre a fa odvábán, mintha valaki gyertyát állított volna bele.
Tüstént meggyorsította lépteit és szemével folyton e
világos-Barna Jónás: A hazáért és szabadságért. 7
ságot kisérve, sietett ahhoz a fához, amelyből azt a rejtélyes vilá
gosságot kiáradni látta. De amint közeledett hozzá, a világosság eltűnt, mintha valaki elfujta volna.
— Talán szentjánosbogárkák lehettek, — gondolta magában s nem szólva semmit előbbi tapasztalatáról, az általa megjegyzett fához lépett, hogy jobban szemügyre vehesse.
Hatalmas, széles sudaru, villámsujtott fa volt az, amelynek törzse erősen ki volt égve.
A parancsnok világot gyújtva, beletekintett a fa üregébe s úgy rémlett neki, mintha az a föld alatt is folytatódnék.
Előkapta a fegyverét s agyával lenyúlt a fa üregébe s azt megkopogtatta.
— Ez itt valami titkos ajtó lehet, — mondta katonáinak, — észre lehet venni a kongásáról, hogy újabb üregbe vezet.
— Ah, hát azért láttam én itt olyan rejtélyes csillogást az imént, — szólalt meg katonáinak egyike.
— Te is láttad? — kérdezte meglepetve a parancsnok.
— Láttam hát, — válaszolta a fiatal katona, — még szólni is akartam a parancsnok úrnak, de abban a pillanatban eltűnt s én azt hittem, hogy az egész csak káprázat.
— Akkor lássunk munkához tüstént, — felelte a parancs
nok, — mert itt valami földalatti rablótanyával lesz dolgunk.
— De hátha még egy kijáratuk van! — tanakodtak a ka
tonák.
— Az meglehet, de ez is csak itt lesz az erdőben, ezt pedig körülfoghatjuk; négyszázan vagyunk, ebből háromszáz fogja körül az erdőt, a többiek itt maradnak, — rendelkezett a parancsnok.
Mátyás király katonái rendkívül fegyelmezettek voltak, azért arattak annyi fényes győzelmet, s a háromszáz katona néhány tiszt vezetésével tüstént teljesítette az előbbi parancsot.
Most aztán hozzáfoghattak a földalatti rablófészek kifüstö
léséhez.
Először is szekercékkel kivágták a hatalmas törzsű odvas fát s mikor az nagy robajjal ledőlt, a föld döngéséről rögtön tudták, hogy ott üregnek kell lenni.
A fa törzsén kis rejtekajtót találtak, amelyet betörtek s egy földalatti keskeny folyosóra jutottak.
— Itt bajos lesz behatolnunk, — mondotta a katonák egyike, aki önként vállalkozott arra, hogy elsőnek lép be az üregbe.
— De csak menjünk, — morogták az utána jövök, — azok a rablók úgyis valami tágas teremben lesznek.
— Jól van, jól, de ha itt állanak, egymásután nyársalnak fel minket.
— Soh’ se tarts tőle, csak told jó előre a szekercédet s aki megkapja, azt rántsd le a földre, taposs rá s azzal előre.
A vakmerő vitéznek nem kellett sok biztatás, ment előre a pokoli sötétségben s a többiek figyelve követték.
Végre egy tágasabb s boltozatos üregbe jutottak, amelynél csakugyan rablók állottak őrt, de fentről némi világosság szűrődött le. Mátyás király vitéze emellett rögtön észrevette őket és szeker- céjével jobbra-balra vágván, a megrémült rablók szétfutottak.
— Utánam, fiuk! — kiáltotta a marcona vitéz s azzal be
ugrott az üregbe s elszántan kezdett vagdalkozni maga körül.
Mátyás király katonái villámsebesen ugrottak be a tágas üregbe s a többieket visszaküldték, hogy kötelet hozassanak.
A rablók, akik mind csehek voltak, — csupán egyetlen német akadt köztük, — letették a fegyvert, úgyis látták, hogy hiába
küzdenének.
A katonák vezetőjének azonban feltűnt, hogy egyik-másik aggodalmas pillantást vet a kijárattal szemben levő falra, amiből azt következtethette, hogy ott még egy rejtekajtó lehet s a rablók csak azért hunyaszkodtak meg, hogy tovább ne kutassanak.
A parancsnok sejtelméről egy kukkot se szólt, mig a rablókat egymáshoz nem kötözték.
Ekkor azonban sorba állította legbátrabb embereit és szeker- céjét belevágta a falba.
A hatalmas csapás lemálasztotta róla a vékony földréteget s egy ajtó lön látható, amelyet nyomban betörtek s egy újabb üregbe jutottak, amelyben még két rablót és tömérdek rablott kin
cset találtak.
Szép, daliás ember volt mind a kettő, nyilván vezérei lehettek a cseh rablóknak.
Az egyiket Boriszlávnak, a másikat Bogumilnak hívták s töb
bet nem is lehetett belőlük kivenni.
A rablott kincseket a szabadba vitték s a negyven főnyi rabló
csapatot egymáshoz kötözve hajtották ki a földalatti rablófészekből.
A tömérdek harácsot átadták Mátyás király kincstartójának, a rablókat pedig Czobor Mihály udvarbirójának, aki a híres budai csonka toronyba záratta őket.
II.
— Nemzetes uram, — mondta a porkoláb az udvarbirónak, — a raboknak elfogyott az élelmiszerük.
— Hát koplaljanak, — felelte kurtán Czobor Mihály uram.
7*
•— Hiszen már tegnap óta úgyis csak vizet kapnak.
— Vizet? na lássa kelmed, erről ju t eszembe, hogy több vizet adhatnak a nyomorultaknak.
— Hogy-hogy? — kérdezte meghökkenve a porkoláb.
— Tud kelmed hallgatni? — kérdezte halkan az udvarbiró.
— Az a kötelességem, — felelte a porkoláb.
— Nos, tehát figyeljen. Azok a nyomorultak, akik annyi embert legyilkoltak és kiraboltak, úgyis előbb-utóbb akasztófára jutnának.
— Hát biz a törvény nem sokat fog teketóriázni velük s ha kerékbe nem töreti, akkor biztosan felakasztatja őket.
— Nos, éntőlem senki se kérdezi: hányán vannak és hogy hívják őket, mi tehát egyszerűen megkönnyitjük az igazság mun
káját.
— De hogyan, nemzetes uram?
— Hány rabló van összesen a csonka toronyban?
— Vagy százhúsz.
— No hát minek pusztítsák még a tömlőében is ezt az orszá
got; meg fogjuk tizedelni őket.
■— De hátha megtudja a király.
— Legyen nyugodt kelmed, ha megtudja, azt fogja mondani, jól tetted; legalább kevesebb vesződség lesz velők.
— És hogy gondolja ezt elérhetni, nemzetes uram?
— Nagyon egyszerűen; nyolcával összekötözteti, aztán sötét csöndes7éjszakákon a Dunába dobatja őket.
— Borzasztó halál, — mormolta a porkoláb.
— Hja, barátocskám, szemet szemért, íogat fogért. Talán ők is ismertek irgalmat, mikor a nőket és gyermekeket is legyilkolták?
— Az igaz, hogy nem érdemelnek kíméletet az átkozottak.
— Kelmed pedig ne törődjék a felelősséggel, az egyedül engem terhel. Hadd veszszenek a gyalázatos kenyérpusztitók.
— Kérem, én teljesíteni fogom az udvarbiró ur parancsát.
III.
A porkoláb szó szerint alkalmazkodott az udvarbiró szigorú utasításához.
Nyolcával egymáshoz köttette a gonosz cseh rablókat s néhány őrrel a Gellérthegy oldalára kisértette őket, ahol nagyot lódítottak rajtuk s azok kétségbeesett jajkiáltások között a Dunába gurultak s a hullámok csakhamar összecsaptak a fejük fölött.
Nem látta ezt kívülük senki, mert rendesen zivataros időt választottak s a kisértetek órájában hajtották végre rajtuk az udvar- biró Ítéletét.
De még ha látták volna, akkor se nagyon bánták volna, mert a rettegett hirü rablóknak annyi vér, szenny és gyalázat tapadt a lelkükhöz, hogy mindenki iszonyodott tőlük.
Egy szép napon aztán megint beállított a porkoláb Czobor udvarbiró urán hoz s jelentette, hogy a rabok közül nyolcvanan a Duna fenekén várják a föltámadást.
— Azok a gyilkosok sohase támadnak föl, — szólt az udvar
biró mérgesen, — nekik a pokolban lesz az örökös helyük.
— Még negyvenketten vannak, — szólalt meg újra a porkoláb.
— Miféle kettő, eddig csak százhúszról tudtam, nyolcvan pedig elpusztult, maradna tehát negyven.
— Igen, nemzetes uram, de a múltkor elfelejtettem megmon
dani, hogy két vezérük is ott senyved a csonka torony alján egy kis szűk zárkában.
— Egymás mellett?
— Igen; az egyik valami előkelő ember lehet, mert nagyon finom bőre van s egész nap csak a szakállát, meg a bajuszát gondozza.
— No akkor ezeket legutoljára kell hagyni, — mondta az udvarbiró.
— De hát a negyvennel mi lesz? már megint koplalnak.
— Most már csak kettesével dobáltassa őket a Dunába.
— Mindet ? — kérdezte ég felé meredt hajszálakkal a porkoláb.
— Nem, tizet vagy tizenötöt hagyjon meg, ezeket majd ke
rékbe töretjük.
— A két vezért is?
— Természetesen, de azokra legutoljára kerül a sor
— A porkoláb megint hűségesen teljesítette az udvarbiró pa
rancsát s pár hónap múlva már csak tizenhét cseh rabló volt a csonka toronyban, a többi eltűnt, de nem a föld, hanem a viz nyelte el.
IV.
A két cseh vezért külön zárkába csukták, egymás mellett maradtak, de vastag fal választotta el őket.
— Utolsó napjainkat éljük, — kopogta Bogumil a falon a társának.
— Honnan tudod? — kérdezte ez, lázas gyorsasággal kopog
tatva a falon.
— Hallottam a porkoláb szavát, amikor azt mondta a folyo
són, hogy holnapután mi is lógni fogunk.
— Tisztán értetted?
— Egészen tisztán.
_ Akkor meneküljünk; az én zárkám ablaka a szabadba nyílik.
— Nekem pedig van egy ujjnyi fűrészem, amely átfürészeli a vasat.
— Jöjj át s a vasrostélyt keresztülfürészeljük.
— De hogyan menjek át e vastag falon?
_ Jelöld meg a helyet, ahol át akarsz jönni.
— Aztán?
_ Aztán bilincseddel áss gödröt a fal tövében.
— Két nap alatt se leszek kész vele.
— A hol te fogod ásni, ott ásom majd én is és holnapra kész lesz a lyuk, amelyen átjöhetsz hozzám.
— De hátha észrevesznek.
— Akkor elvesztünk, tehát vigyázz!
— Boriszláv szemlét tartott a homályos zárka válaszfalán, az
után egy helyütt megkopogtatta a falat.
Tüstént tompa visszhang felelt rá a szomszédos zárkából.
Erre mindketten a tőidre térdepeltek s erős bilincsükkel ásni kezdték a falat.
A munka rendkívül lassan haladt. Ha valami neszt hallottak, tüstént abbahagyták a kopácsolást s a köveket lázas sietséggel dugták a zsebükbe.
Az idő íelől egész estig nem tudták tájékozni magukat.
Ekkorára már jó előre haladtak s egész éjjel kétségbeesett erőfeszítéssel dolgoztak, hogy a lyukkal idején készen legyenek.
Már virradni kezdett, amikor a lyuk végre át volt túrva.
Megkönnyebbülten lélekzettek fel s diadalmas érzéssel nyúj
tották egymásnak bilincsbe vert jobbjukat.
— Egy percet se vesztegessünk, — mondta Bogumil, — még borzasztó munka vár reánk.
— Mi az a borzasztó munka?
— E rettenetes vasrostély átíürészeláse s bilincseink széttörése.
— Az igaz, — szólt csüggedten Boriszláv.
— Azzal ismét lázasan kezdték kaparni a falat, hogy Boriszláv átférhessen rajta.
Ez ismét egy jó félórát vett igénybe.
Bogumil koronkint aggodalmasan nézett az ablakra, amelyen fehér fenysávok villogtak.
— Hajnalodik! — súgta barátjának, — siessünk, ahogy csak bírunk.
— Már talán keresztül juthatok a nyitáson, — felelte halkan Boriszláv.
— Meglehet, próbáld meg.
Boriszláv bedugta a fejét s Bogumil nyakánál megmarkolva huzni kezdte.
— Jaj, — hördült föl Boriszláv, — megfulladok.
— Akkor bújj vissza és ássuk még a falat.
Boriszláv megfeszítette a lábait s vissza akart húzódni, de a szűk nyílás fogva tartotta s törzsével egészen a fal közé szorult.
— Segíts, — nyögte kétségbeesetten, — mert nem bírok mozdulni.
Bogumil megrémült; kezei, lábai reszketlek az izgalomtól. Ha egy félórát vesztenek,. végük van.
— Kapard meg a falat az egyik oldalon, hogy átférhessek a nyíláson, — bátorította Boriszláv.
Barátja a nehéz bilincscsel újból kaparni kezdte a falat. A munka borzasztó lassan ment.
Valahányszor a súlyos bilincs-závárt Boriszláv oldalához vágta, az mindannyiszor kínosan hörögve nyögött fel.
— Az Istenért, hallgass, mert az őrt figyelmessé teszed.
— Ne vágd az oldalamat, mert azt hiszem, hogy késsel ha
sogatsz.
— Muszáj kimélyiteni a lyukat, ha azt akarod, hogy áthúz
hassalak.
— Hát csak vágd a falat, én hallgatni fogok, ha mindjárt el is pusztulok belé.
Azzal összeszoritotta a fogait és csupán szemének fájdalmas hunyoritásával fejezte ki azt a kint, a mit akkor érzett, a midőn a bilincsvas oldalát reszelte.
A megfeszített munkának végre meg volt a sikere.
A nyílás egy hüvelyknyit bővült s Boriszláv megkönnyebül- ten súgta:
— Most már azt hiszem, átférek, csak húzzál, a hogy bírsz.
Bogumil megragadta barátja kezét s teljes erővel rángatni kezdte. Tiz percnyi erőlködés után csakugyan sikerült barátját behúzni a maga zárkájába.
Boriszláv azonban teljesen ki volt merülve s elaléltan hevert a padlón.
— Térj magadhoz, nincs vesztegetni való időnk, — súgta neki remegő társa s vizes kancsójából egy pár cseppet fröcscsen- tett arcára.
Ez hatott, Boriszláv föleszmélt, aztán talpra állott.
— Hol a fűrész ? — kérdezte növekvő izgalommal.
— A zsebemben.
— Vedd elő gyorsan s lássunk munkához!
— Nyisd ki az ablakot.
— Magasan van, igy nem érhetem el, jöjj, támaszkodja falhoz, hadd kapaszkodjam föl rád.
— Gyönge vagyok, összeroskadnék alattad.
— Az ég szerelmére, siessünk, — szólt rémülettel Bogumil, a mint az ablakra tekintett s észrevette, hogy egyre nagyobb világosság árad be.
— Légy te a kecskebak, te erősebb vagy s ha nem mozogsz alattam, tiz perc alatt átfürészelhetem a vasrostélyt.
— Jól van, de fel tudsz-e ugrani rám ?
— Hogyne, csak hajolj le.
Bogumil lehajolt, társa felugrott rá, az ablakot kinyitotta s kis fűrészével elkezdte nyiszálni a vastag vashálót.
— Siess, mert -erőm elhagy, — nyögte suttogva Bogumil.
— Csak szedd össze minden erőd, mert még sok van hátra.
— Válts fel, mert nem bírom tovább, — szólt egész testében ingadozva Bogumil.
— Te úgy se tudod oly gyorsan fűrészelni mint én.
— Mindegy, csak jöjj le, mert letörik a hátam.
Boriszláv leugrott s társa fáradtan emelkedett föl.
— Pihenj egy percig, már mindjárt szétfürészelem az egész rostélyt.
— De még hátra vannak a bilincseink is s attól rettegek, hogy annak szétfürészelésére már nem lesz időnk.
— Mennyi időnk lehet még ?
— Legfeljebb félóránk.
— Ez elég, ha fűrészem el nem törik, csak hajolj le megint.
Bogumil újra lehajolt, társa vállára ugrott s hat perc múlva szét volt fűrészelve a vasrostély.
Most ismét leugrott s a maga bilincsét akarta lefürészelni.
— Megállj, — mondta vadul forgó szemmel, — először én jövök.
— Hohó, barátom, az enyém a fűrész.
— Ha el akarsz veszteni, akkor pusztuljunk el mind a ket
ten, — mondta Bogumil s megragadta barátjának jobbját.
— Ne okoskodj, mert kihajítom a fűrészt az ablakon s egyi
künk se menekülhet.
— Ahhoz nincs bátorságod, — hörögte Bogumil vad szen- vedélylyel.
— Nincs, na' hát meg fogod látni, — szólt fogait recsegtetve Boriszláv s ezzel az ablak felé ugrott.
— Megállj, nyomot ult, — kiáltott rá Bogumil s torkon ra
gadta társát.
— Ez a fűrész sohase lesz a tied, — hörögte Boriszláv s azzal szájába kapta, hogy lenyelje.
A kis főrész torkán akadt, szeme kidülledt, arca elkékült s fuldoklani kezdett.
Társában fölébredt a vad életösztön. Bilincsével széthasította Boriszláv fejét s az földre zuhant.
Ekkor széttörte a korsót, cserepével elvágta a torkát, kivette belőle a meggörbült parányi fűrészt s villámgyorsan elfürészelte vele a bilincsét.
Most őrült kapkodással széthasította megölt társának ruháját, villámgyorsan kötelet sodrott belőle s azt zsebébe dugva, a holt
testet az ablak alá vonszolta, ülő helyzetbe állította, azután fejére ugrott s megkapaszkodva az ablak párkányában, felugrott reá.
Már hallotta a poroszlók dörgő lépteit. Véres kezével szét
ütötte az áttürészelt vasrostélyt, az egyik kiugró darabjára erősí
tette a kötelet, aztán lefelé ereszkedett.
A kötél rövid volt s a levegőben függve maradt.
A rab borzadva tekintett le. Még mintegy másfél ölnyi mély
ség tátongott előtte.
Zárkájából vad káromkodás hallatszott. Összehúzta a lábait, száját befogta, aztán leugrott.
Egy pillanatig sötétség volt körülte s tagjai zsibongtak, mintha ezer tü fúródott volna belé.
Szemei előtt szédítő sebességgel forgott a világ. De csakha
mar összeszedte hanyatló erejét, fölugrott és átmászva a fakeríté
sen, a szabadba jutott.
Körülnézett; ruhája csupa vér volt.
Hová, merre fusson? A házak megannyi poroszlónak rémlet
tek előtte, a kik villogó bárddal kergetik.
A szellő zúgásában meggyilkolt társának halálhörgését hal
lotta. A földből mintha láng csapott volna ki és homlokát nyal
dosná, hátát pedig jeges hullámok hasogatnák.
Iszonyodva rázkódott össze, aztán futni kezdett. Szemét be
hunyva, vakon rohant végig az utcákon.
Mögötte dühös ebek vad csaholását hallotta.
Nem mert hátranézni, csak rohant őrültként, kilógó nyelvvel, mint egy veszett eb. Homlokáról hullottak az izzadságcseppek, arca lángvörös lett, melle zihálva lihegett.
Egyszer csak megbotlott, elesett s ott maradt fekve, holtra fáradva, ájultan és mozdulatlanul.
A poroszlók, a kik lóra kapva üldözték, utolérték, magához téritették s megkötözve a bitófa alá kisérték.
— Adjatok egy korty italt, — esengett a poroszlókhoz, a mint azok megkötözték.
— Kutya, még a börtönben is gyilkoltál, — rivalt rá az egyik poroszló, — s még azt akarod, hogy könyörüljünk rajtad.
— Megfulladok, ha vizet nem adtok, — hörögte a gyilkos.
— Majd megfulsz a bitón úg y is! — felelték a poroszlók s nagyokat löktek rajta.
— Átkozottak, — dörmögte vérben forgó szemekkel a gyilkos.
Csakhamar elérkeztek a bitó alá s a hóhér minden teketória nélkül nyakába vetette a hurkot.
Bogumil szólni akart, de csak vad hörgést hallatott.
A bakó most fölrántotta, de a vékony kötél nem bírta mega hatalmas testet, elszakadt s ö a földre zuhant.
Bogumil levegő után kapott s megvetően végigmérve a hóhért, dühösen sziszegte :
— Átkozott majom!
A pribékek újra fólrántották s a hóhér vastagabb kötelet vetve a nyakába, egy perc alatt megfojtotta.
Ő volt az utolsó cseh rabló.
A budai csonka toronynak ezután sokáig nem akadt lakója.