A Rákóczi-felkelés már szervezve volt a Felföldön. Az áldott magyar róna népe is várva-várta a vezért, hogy annak aranyos zászlói alatt megkezdje a szabadságharcot a haza zsarnokai ellen.
A kietlen rónán nagy lomhán kanyarog végig a magyar folyó, a Tisza. Tisza-Becsnél van az egyetlen hid, amelyen Beregből Szatmárba át lehet kelni. Ezen a hídon át kell menni a fejedelemnek még ma, mert a Tiszántúl a hívek kitűzték a zászlót.
Ha azoknak gyorsan segítségükre nem siet, holnap rajtuk ütnek a szolnoki császári hadak, szétverik, elnyomják az egész fel
kelést s akkor vissza mehet Rákóczi megint Lengyelországba.
Csakhogy ezen a vidéken a fejedelemnek még egy ágyúja sincs. A hidat pedig erősen tartja megszállva az ellenség.
Előbb megkisérlé a fejedelem Bercsényi dragonyosaival a rohamot a hídfő ellen, hanem azok a két első ágyulövésre szét
rebbentek, úgy kerültek vissza nagy rendetlenségben.
Azután elküldé Misnovieczky dzsidásait, hogy keressenek valahol gázlót a Tisza mentében. Azokat is mindenünnen puska- tűzzel fogadták a túlsó partról. A császáriak jól elláttak minden pontot, ahol csak az átkelést meg lehetett kisérleni.
Az egész délelőtt sikertelen portyázások között telt el.
Délest felé az ég egyszerre elhomályosodott, nyugat felől valami szürke borulat kezdett támadni, mely gyorsan emelkedett fölfelé.
— Esőt kapunk ! — dörmögé a fiatal lengyel Misnovieczky.
— Dehogy e ső t! — mondá Bercsényi. — Ti ezt a Kárpá- tohon túl nem ismeritek, de nálunk gyakori. A s z á r a z v i h a r . Nem hoz egyebet, mint homokot s még jó volna, ha hátunkba jönne, mert akkor vele együtt megrohanhatnók a labancok sán
cait ; de szembe fuj, még ez is ellenségünknek szegődik.
A fejedelemnek tanácsolták vezérei, hogy jó lesz árnyék után látni, mert ha ez a vihar itt kapja a tábort a síkon, úgy szét
zavarja, hogy egymásra se találnak.
— Tegyünk még egy próbát, — szólt a fejedelem. — Hív
játok elő a »rongyos gárdát«.
No ez ugyan rászolgált a nevére. Valami öt-hatszáz lovas, a kinek kettőnek a mundérja sem hasonlít egymáshoz, csak abban
* A következő három fejezetet Jókai Mórnak „Szeretve mind a vérpadig“ cimü regé
nyének páratlan szépségű részleteiből vettem át, részben csekélyebb, részben gyökeres
átdolgozással. B. J.
az egyben, hogy valamennyi olyan rongyos, mintha ágról szakadt volna. Viharedzett alakok, összecsapzott hosszú hajjal. A lovaik lábán semmi patkó, nyereg helyeit kengyelük madzagból és fűzfa
vesszőből, a hajdani kacagánynak csak egy-egy darabja lóg le a nyakukról. Hát még a fegyverzet! Pisztoly, mordály, ahány, annyiféle, talán el is sülne minden ötödik, ha meg volna töltve.
Hanem kardjaik, azok már igazán mustrának valók. Kitelnék belő
lük, egy egész zsibvásárra való ócska régiség.
A vezérek sem különbek a katonáknál.
Borbély Balázs hátán szétfeslett a bekecs, melyet eredetben nyilván nem az ő termetére szabtak. Piros nadrágján a térdfolt valamivel pirosabb posztóból van. Hosszú, borjuszáju inge kicsüng a dolmányujjakból és szomorkodik szennyes voltán. Fekete haja, mint a gereben, úgy áll szét a fején, a hol nem tartja össze a csákós kalpag. Arcának a színe miatt bátran elmehetne az oláh
cigányok között.
A másik hadnagy Ocskay László. Ennek a viseletén már meglátszik, hogy valaha urféle emberé lehetett, de a viszontagság az ő ruházatát is nagyon megviselte. Zöld dolmánya színét hagyta, sárga csizmájáról lemaradt a félsarkantyu, farkasbőr kacagánya tele van koldusdióval, a hogy a mezőn fektéből fölkelt vele. Bozon
tos, sürü szőke haja összegubancolódva fityeg a vállára kétfelől.
Minden boglár, csat, gomb, hiányzik az öltözetéről, az valószínű
leg ezüstből, aranyból lehetett valaha, mert ha rézből lett volna, most is megvolna. Hanem egy jó kard van az oldalán, csak úgy meztelenül, szíjra kötve, ki tudja hova lett a tokja, hol maradt zálogban!
Mind a két hadnagy huszonöt év körüli legény lehet.
— No rongyos gárda, — szól hozzájok a fejedelem, — most itt a vendégség, csak kés kell hozzá. Azt esküdöztétek, mikor hozzám álltatok, hogy tüzön-vizen keresztül rohantok érettem.
Itt a tűz, itt a v íz, — ember teszi a fogadást, emberebb, a ki beváltja.
— Legény leszek a gáton ! — felelt vissza Borbély Balázs.
Ocskay László azonban csak kardjával szalutált Látszott rajta, hogy már katona volt; tudja, hogy nem szokás a vezér parancsára feleleteket a d n i: azt csak teljesíteni kell.
A két hadnagy ügetve haladt a Tisza innenső partján elterülő mocsár széléig. Ott megálltak haditanácsot tartani.
— Balázs komám, szereted-e a vizet ?
— De csak mosdásra.
— Tudod mivel biztattuk a rongyos gárdát, mikor össze
szedtük ?
— Azzal, hogy a legelső ütközet előtt egyenruhát adunk nekik.
.— Szavunknak állunk azonnal. Vessék le rongyaikat.
— Hát azután?
— Egyszerre egyenruhában lesznek valamennyien.
— Nagyon jó lesz; hát azután.
— Te kiválasztasz közülök vagy százötven fickót, a kik a legjobb úszók s amonnan a mocsár benyúló részéből csendesen leereszkedtek a vizbe. A meztelen kardot a fogaitok közé szorít
játok s aztán leúsztok szép vigyázva oda, a hol az ellenség középső ütege áll a túlsó parton. Én azalatt a többi rongyosokkal hol egy, hol más helyen előtörtetek a nádasból s meg visszafordulok, mikor azok ágyuzni kezdenek felénk. Mikor azt látom, hogy ti köze jártok, akkor egyszerre az egész csapattal neki vágok a Tiszának^
s átkapatok rajta. S ha akkorra még ez a kis zivatar is megér
kezik, hát egészen tökéletes munka lesz belőle.
— Meglesz, komám.
A rongyos gárda parancsszóra levetette rongyait.
Nem tartott meg egyebet, csak a puszta kardot. A nádas jó rejtekhely volt. Oda dobták gúnyáikat egy halomra. Úgy sem jönnek vissza érte.
Vagy hatot, vagy vakot!
Mindenkinek szörnyen tetszett a vakmerő vállalat.
Kiszabadulni ebből a tikkasztó hőségből, a fojtogató porból, a kigunyolt rongyokból, a maró férgekből s a maróbb szégyen
ből és menni fürödni elébb a vizbe, aztán a v érb e! Nagy volt az öröm.
A pusztai száraz fergeteg ez alatt jött terjengve. Hajtotta maga előtt a parti fecskék, sirályok lármás ezreit és beborította az alatt az ég boltozatát sötét kárpittal. Eső nem esett abból; csak egy veres csepp, ember kezére, arcára, a miről nem tudják, hogy mitől jön Azt mondják: véreső. Majd lesz itt igazi véreső mindjárt. A lovas kurucok Ocskay Lászlóval ott nyugtalankodtak a nádasban előre, hátra, az ellenség ütegével szemben; de úgy lát
szott, mintha nem nagy kedvük volna nagyon mutogatni magukat a közéjük csapkodó ágyutekék előtt.
A forgószél már a szikes pusztán táncolt s abból kavarintott fel a sötét égig egy fehér oszlopot. Ha egyszer azt a fehér por
tölcsért szétszórja, olyan fehér sötétséget csinál belőle, hogy egy ember nem látja benne a másikat.
Ez alatt a Tisza hullámai között csendesen közeledett az úszó csapat a part felé. Senki sem vette őket észre, mert az ellen
ség figyelme a lovas kurucok felé volt fordulva.
Egyszerre mint tengeri állatok falkája, ugrált ki a vízből Borbély Balázs népe, mind egyforma egyenruhában, foga között a kard, a másik perc alatt az öklében, a harmadik percben már az ellenség oldalában.
«Rajta, rajta!»
A morva pattantyúsok, a puskázó szerezsánok megrémültek e veszekedett had rohanásától, melyet a viz okádott ki eléjök.
Tetőtől-talpig meztelenek, mint az ős-ember, rémségesebbek, miniha páncélban volnának. Rohannak üvöltve, mint a vadállatok, kacagva mint az ördögök, s mielőtt az ellenfél első rémületétől magához térhetne, lekaszabolják a pattantyúsokat és az ágyuk védő őrsé
gét az utolsó emberig. Az ellenfél meg van lepetve, mihez kap
jon ? A puska nem fegyver ilyenkor, a páncél csak akadály. A kurucokat megacélozta a viz, felfrissülnek és szőkéinek, mint az indiánusok, mig az ellenfél egyet gondol, addig ők kettőt vág
nak, halomra vágják őket s diadal-orditásuk áthangzik a másik partra.
Ekkor Ocskay László is belezuditja csapatját a Tisza árjába.
A paripák prüszkölve nyelik a vizet, ő maga kaptat legelői. A vezénylő paripa nyerit!
— Ne hagyd m agad! — rivall Ocskay László a viz közepé
ből Borbély Balázsra, akinek meztelen századát egy segélyül érkezett labanc csapat kezdi szorongatni.
A legjobb időben érkezik Ocskay, hogy bele szóljon a vitába.
Ő rajta sincs semmi, csak a derekán átkötött széles öv s kezében egy szál kard : egy érc lovagszobor, mely megelevenült.
Odavágtat az ellenfél legsűrűbb tömege közé. Villámcsapásokkal sújt jobbra-balra s még bántó szóval is sebesiti az ellenséget.
Hogyne ? Azok is magyarok voltak. Kék dolmányosok.
Úgy hullottak el a meztelen hősök csapásai ajatt, mint fürjek a pusztában.
Ocskay elébb szétverte őket, azután utjokat állta, hogy ne menekülhessenek. Neki szorította őket a Tisza mocsárárak. Egy összekeveredett tömeg lett belőlük, mely egymást gázolta bele a vízbe. Kende János volt az ezredes-kapitányuk. Egészen beszorul
tak már a mocsárba, nem is gondolhattak többé a védelemre. A császári hadak nem jöhettek segítségükre, mert azt hitték, hogy a fejedelem egész serege van a nyakukon s igyekeztek kerekes ágyúikkal elmenekülni. Kende csapatját még azonkívül az elfoglalt üteg ágyúi is fenyegették. Azokat most a kurucok töltöt
ték meg kartácsra s oda irányozták a mocsárba szorult tömeg felé.
— Kegyelmet kérünk! — kiáltoztak a labancok és fehér kendő
ket lobogtattak dzsidáikra tűzve.
— Micsoda labanc ezred ez ?
— Pálffy huszár-ezred Kende alatt.
— Lövesd őket, aztán öljed, vágjad, a mig egy felemeli a fejét.
Az ágyuk rájuk dördültek.
Az egész csapatból egy ember sem menekült meg élve. Maga az ezredes, Kende József is odaveszett.
E közben megérkezett a száraz fergeteg s elborította por- íelleggel, szikhomokkal az eget és földet. A szél fütyülése, tombo- lása egybevegyült az emberek ordításával, a trombiták recsegésé
vek Közbe dörögtek az ágyuk, a kilőtt tekék találomra süvöltöttek a porfellegek között, abban az irányban, ahonnan a tömegek rival- gása hangzott.
A zivatar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elrohant.
Alig hullott néhány csepp eső. Az is fehér volt, mint a tej. Ki tudja, mitől jön ?
A vihar nyomában maradt egy halottakkal fedett csatatér.
Utána beállt a szélcsend. Az eget bárányfelhők vonták be, a nap már lement. Ég és felhő skarlátpiros volt. S ezt a lángverességet tükrözte vissza a sik róna ezernyi posványa, miknek szélén söté
ten meredeztek a sás kardlevelei, mintha vértócsákból emelkedné
nek ki a fegyveres hadseregek. Maga a csendesen hömpölygő Tisza is biborfényben lángol, csak a hosszú sorban aláuszó halot
tak feketéinek rajta.
Ez a szomorú hirnökség tudatja a fejedelemmel, hogy az ut szabad: Magyarország kapuja megnyílt előtte. Egyetlen egy ron
gyos ezrednek a csodavitézsége tárta azt ki előtte.
Hát a rongyos gárda hol van?
Az már szemközt jön a hídon a fejedelem elé. De megnéz
heti azt bárki fia is. Bársonyba, posztóba, szattyánba van az öltöztetve, mind tetőtől-talpig. Farkasbőr kacagány csügg le a vállaikról, fényes acél szablya csillog az öklükön, Ocskay László beváltotta szavát. A labancok podgyászszekerei tudnák megmondani, hogyan történt meg a csoda.
— Itt a rongyos gárda, felséges íejedelem uram 1 — szólt a hadnagy.
— Nagyon jól van, vitéz ezredes-kapitány uram.