SZABADSÁGÉRT ÉS A HAZAÉRT

A H A Z A É R T

ÉS

SZABADSÁGÉRT

T Ö R T É N E T E K A K U R U C -L A B A N C V IL Á G B Ó L

iRt a

BARNA JÓ N Á S

T Ö B B K É P P E L .

BUDAPEST

A MAGYAR KERESKEDELMI KÖZLÖNY HÍRLAP- ÉS KÖNYVKIADÓVÁLLALAl' KIADÁSA

egremeg a toliam, midőn azt a sok szerencsétlenséget rajzolom eléd kedves olvasóm, mely kétszáz esztendővel ezelőtt magyar hazánkra nehezedett.

Leopold osztrák császár és magyar király hadseregei sok vérontás után megtisztították az országot a török ellenségtől, de a szegény magyar nemzet nem nyerte vissza békéjét, nyugalmát.

A gőgös bécsi kormány nemcsak százszorosán akarta Magyaror­

szágon behajtani a hadviselés költségeit, hanem kereken kijelen­

tette, hogy hazánk meghódított tartomány. A nagy méltóságokat és hivatalokat a császár és király nevében idegenek foglalták el, kik a nemzetet minden jogából kiforgatták. Törvénytelen adók súlya alatt nyögött az ország és a nemzet minden egyes tagja érezte a szégyent, hogy láncra van verve szabadsága, de még ezeknek a láncoknak árát is meg kell fizetni. A német katonaság, mint sáskaraj lepte el hazánkat, úgy hogy valóságos kaszárnyá­

hoz hasonlított az ország. A német katonacsapatok megrohanták a védtelen falvakat, a nemesek birtokait és tüzzel-vassal pusztítva, kegyetlen ellenség módjára garázdálkodtak. Ezer meg ezer ember jutott igy koldusbotra, kik a boldogtalan hazából török földre buj­

dostak. Ámde a bécsi miniszterek nem elégedtek meg azzal, hogy a nemzetet vagyonilag tönkre tegyék, hanem kiadták a jelszót a protestánsok üldözésére. Papok, barátok, legkivált pedig a jezsuiták jártak faluról falura. Nem egyedül, hanem fegyveres német kato­

naság kíséretében. Nem elégedtek meg azzal, hogy a protestáns templomokat és iskolákat lefoglalták és hogy a református papokat javadalmaikból kiüldözték, hanem, akik bármi okból gyanú alá kerültek, hogy a magyarság megerősödését pártolják, egyesek és egész községek a legnagyobb zaklatásoknak voltak kitéve. Nem csoda tehát, hogy a rabláncra vert magyarság mellett egy másik magyarság is keletkezett, mely mindenét vesztette, de mindenre is képes: a bujdosó magyarság.

Ezek a hazájukat vesztett szerencsétlenek, ott török földön í*

Kuruc főtiszt^kiséretével.

századokba, ezredekbe verődtek. Voltak köztük nemesek, protestáns papok, tanitók, diákok, szökött katonák, parasztok és mindenféle boldogtalan ember. Harag és gyűlölet fészkelte be magát sziveikbe és bosszút akartak venni a németen, ki őket oly mérhetetlen sze­

rencsétlenségbe döntötte. Betörtek az országba és a hadviselés kü­

lönös módjához fogtak. Elálltak az utakat és ahol a kormány szállítmányaira bukkantak, megrohanták és mint prédát magukhoz ragadták. A német katonáknak lest vetettek és felkoncolták őket.

Rácsaptak a löldesurakra, kik a némettel cimborának és elvitték a termést és elhajtottak minden lábas jószágot. Ráütöttek a plébániákra, melyeket a kormány a protestáns papoktól erőszakkal elvett, megugratták és kifosztották az adószedőket, vagyis, szavuk járása szerint: „csiripoltak“. Ezek az országba betört magyar csa­

patok a Dózsa György-féle lázadásra emlékeztették a népet, mely el is nevezte a magyar portyázókat: „kurucok“-nak.

Jaj volt azonban, ha ily kuruc csapat a német kezébe került.

Nem volt sem irgalom, sem kegyelem. Úgy bántak velők, mint rablókkal, gyilkosokkal, országfelforgatókkal. Karóba vonatták, ke­

rékbe törették, lassú tűzön megsütötték őket s ugyanily kínzások-

Kurucok.

kai fenyegettek mindenkit, ki a kurucokkal bármi módon egyet­

ért. De mind ezen kínzás és rémitgetés nem használt. Hiába dol­

gozott a hóhér! A szétvert kuruc csapatok újból meg újból össze­

verődtek ; hol megjelentek, hol eltűntek, hiszen a rengeteg erdő­

ségek, a hegyszorosok és barlangok kitűnő búvóhelyekül szolgáltak és ha szerét ejthették, a társaikon ejtett kegyetlenségekért hasonló jókkal fizettek. Rövid időn belül rémületesen hangzott a kuruc név az idegen katonaság előtt.

„Lauf Hans“. — Szaladj Jancsi! — kiáltotta egyik német katona a másiknak, ha kuruc csapattal találkoztak, és szaladtak is.

A „Lauf Hans“ kiáltást annyiszor hallották a kurucok, hogy eleinte a német katonaságot, később pedig mindazokat, kik a német párton voltak, elnevezték „labancának. Még azoknak a magyaroknak is, kik a némettel tartottak, „labanc“ volt a csufneve.

így keletkezett a kuruc-labanc világ, mely két pártra osztotta

a nemzetet. A magyarság egy része elkeseredésében azt vallotta:

inkább pusztuljon el az ország, semhogy német kézre jusson, miglen a nemzet másik része úgy vélekedett, hogy türelemmel kellene bevárni a jobb időket, mikor a császár-király tanácsosai a magyar törvények értelmében lógják kormányozni az országot.

Csakhogy az osztrák császár tanácsosaiban megbízni nem lehetett, mert ha tettek is kedvező Ígéreteket, ezeket soha meg nem tar-

Kurucok előőrsön.

tották. Az osztrák kormány szószegése minden bizalmat kiölt a kuruc magyarságból, úgy hogy ez már csak fegyverei győzelmébe helyezte minden reménységét. így aztán tovább folyt az irtóharc, mely szegény hazánk népét egyik szerencsétlenségből a másikba döntötte. Hol a kuruc, hol a labanc tört egyes vidékekre, hogy a háború költségeit behajtsa, hol az egyik, hol a másik hadakozó fél hajtotta el a föld népének igás barmát és prédálta fel termését.

Mindezekért pedig Isten és ember előtt a német kormányt éri a felelősség, mely elbizakodottságában azt hitte, hogy közönséges erőszakoskodásával megáshatja sírját egy hős nemzetnek, mely semmit sem szeretett, semmit sem féltett annyira, mint hazáját és annak törvényeit, melynek százados fennállását biztosították.

Munkács vár asszonya.

Ezekben a zavaros időkben Munkács várának Zrínyi Ilona volt hőslelkü fejedelmi asszonya. Zrínyi Ilonát sok sorscsapás érte már gyermekkorától fogva, de a szenvedések és szerencsétlenségek meg­

acélozták tiszta nemesen érző lelkét. A német kormányt hazánkra nézve nagy csapásnak tartotta, mert az családjának boldogságát is megsemmisítette. Atyja, Zrínyi Péter a vérpadon végezte életét a

hóhér bárdja alatt, anyja, Frangepán Katalin férje kivégeztetésének hírére megőrült, őt magát pedig kolostorba záratták.

Természetes tehát, hogy Zrínyi Ilona, kinek ősei vérükkel áldoztak a hazáért, lelkes szeretettel ragaszkodott nemzetéhez.

Húsz éves korában kezét nyújtotta Rákóczy Ferencnek, II. Rákóczy György erdélyi fejedelem fiának. II. György fejedelem éveken át szerencsésen uralkodott Erdélyben, de az osztrák császár ellen viselt háborúja életébe és fiának, Rákóczy Ferencnek trónjába került. Az osztrák kormány Rákóczy Ferencet kémekkel vette körül, mert abban az összeesküvésben, mely Zrínyi Péter életébe került, ő is részt vett s csak úgy szabadult a haláltól, hogy

anyja, Báthori Zsófia kikönyörögte életét az osztrák császártól, a jezsuiták segítségével. De váltságdíj fejében óriási összeget, 40 ezer pengő forintot kellett fizetnie érte, mi abban az időben feje­

delmi vagyonnal ért fel.

Ámde Rákóczy Ferencet megtörte a sok viszontagság. Midőn Juliánná leánya után Ferenc fia született, meghalt, mielőtt a kis fiú atyját még csak ismerhette volna. Rákóczy Ferenc tudta, hogy

II. Rákóczy Ferenc

családjának rossz hire van a bécsi udvarnál, ezért halála előtt Lipót császárnak és magyar királynak oltalmába ajánlotta gyerme­

keit. Azt hitte, hogy ily módon megmenti nejét és gyermekeit az üldöztetések elől, pedig nagyon csalódott. A bécsi udvar gonosz- lelkű és kapzsi tanácsadói elérkezettnek látták az időt, hogy a ret­

tegett Rákóczy családot, mely mindig a magyarok ügyéért harcolt, hatalmába kerítse rengeteg vagyonával együtt. Azt tanácsolták a császárnak, hogy a kis Ferencet hozassa fel Bécsbe és neveltesse német szellemben, hogy elidegenitsék nemzetétől. Addig pedig mig felnő, a fejedelmi gyermek rengeteg vagyonát a bécsi kormány

saját céljaira fordítja. A német tanácsosok gonosz terve azonban ez alkalommal hajótörést szenvedett. A két fejedelemasszony, Báthory Zsófia és Zrínyi Ilona nem nyugodtak addig, mig a bécsi kormány tervet meg nem hiusitották. Lipót megengedte, hogy a kis Ferenc anyja nevelése alatt maradjon, ki gyermekének leikébe a haza szent szeretetét oltotta, úgy, hogy azt onnan az élet semmi viszontagságai többé ki nem téphették.

Nemsokára ezek után Zrínyi Ilona a hős kuruc-vezérnek, Thököly Imrének lett nejévé. Thököly Imre atyja, mint sok más elégedetlen főur, Erdélybe menekült s mert az elkeseredés a bécsi kormány iránt nőttön-nőtt, daliás fiát szemelték ki a nemzeti föl­

kelés fővezérévé.

Thököly Imre termetes szép ifjú volt, ki ügyességével, testi erejével és vakmerő bátorságával egyaránt mintegy rátermett arra a kiváló szerepre, mely reá várakozott.

Ezen férfiúhoz kötötte Zrínyi Ilona sorsát. Alig, hogy a bécsi kormány megtudta, hogy a Rákóczy fiú anyja a »forradalm ár­

nak lett felesége, azonnal rátette kezét a Rákóczy-család azon jószágaira, melyek nem voltak aThökölynek meghódolt részekben.

Thököly váltakozó szerencsével folytatta a harcot, úgy, hogy később az egész felföld Munkács kivételével a német seregek kezeibe került. Az osztrák kormány most már nem engedett köve­

teléséből. A Rákóczy-gyermekeket követelte fel Bécsbe, de Zrínyi Ilona három teljes esztendeig védte magát, mindaddig, mig tartani tudta a várat. De végre fel kellett azt adnia és a Rákóczy-gyer- mekek is elszakadtak anyjuktól.

A Rákóczy-árvák.

Zárt hintó halad a munkácsi országúton. Mintha gonosztevő­

ket szállítanának ellenséges földre, fegyveres német katonák kisérik fel Bécsbe a fogolylyá ejtett Zrínyi Ilonát és gyermekeit. Elmarad­

nak a lankás hegyek, a gyönyörű zöld halmok. Elmarad az édes anyaföld, hogy a bús idegenben hervadjon el a dicső -Rákóczyak két gyönyörű virágszála, Zrínyi Ilonának két árvá)a; Rákóczy Juliánná és a nemzetség utolsó férfisarja: II. Rákóczy Ferenc.

Szótlanul ülnek egymás mellett, mint téli dermesztő hidegben gubbasztó madarak. Az anya gyermekei sorsáért remeg, ezek pedig anyjuk szomorú arcáról szeretnék leolvasni, hogy mi vár rájuk az idegenben.

Kis szivecskéjök sejti, hogy boldogtalanságot rejteget szá­

mukra már a legközelebbi jövő, mert hiszen anyjok elbeszélései­

ből már tudnak annyit, hogy a hova most az ő utók visz, onnan csak szerencsétlenség érte mindenkor a családot.

így haladnak egy ideig, mig a kis Ferenc odasimul anyjához e szavakkal:

— Ugy-e édes anyám, együtt maradunk. Együtt élünk ott fent Bécsben is. Együtt játszhatom, kedves Juliska nénémmel, ha napi munkámat befejeztem és esténként továbbra is beszélni fogsz

II. Rákóczy Ferenc ifjúkori arcképe.

nekünk dicső őseidről: Zrínyi Miklósról, ki halálmegvetéssel védte a szigeti várat és a másik Zrínyi Miklósról, ki nagy volt mint hős és nagy volt mint költő, de mert nem bízott benne a bécsi udvar, egy vadászat alkalmával vadkan által tépette széjjel. Ó, mi szépen tudod elbeszélni nagybátyádnak, Frangepánnak szomorú halálát, kit Bécsújhelyen a bakó hurcolt a vérpadra, mert nemze­

tét szabadon akarta látn i; és mennyire lelkesítesz engem jó anyám, ha a Rákóczyak dicső múltjáról beszélsz: Zsigmond ősömről, I. Rákóczy Györgyről és II. György fejedelemről, kik három nem­

zedéken keresztül megteremtették Erdély aranykorát.

— Nem tudom, drága magzatom, mi vár reánk. A bécsi kor­

mány kegyetlen és nem fogja tekinteni könnyeimet, nem fog hall­

gatni szerető szivetek nyugtalan verésére. De él felettünk Isten, kinek őrködő szeme gondunkat viseli és történjék velünk bármi, forduljunk hozzá ájtatos szívvel, könyörgő szóval, bizonynyal meghallgatja imánkat. Csak egyre kérlek benneteket drága gyer­

mekeim: ne feledjétek el soha drága hazátokat, mely oly sokat

szenved. Ha nem is leszünk együtt, én jó fiam, gondolj anyádra és hozzám való szeretedből meríts erőt a hazád iránt való vég­

telen szeretetre. Bármire oktassanak, bármiket mondjanak azok, kiknek kezei közé kerülsz, bármennyire rágalmazzák előtted hazá­

dat és nemzeted, esküdjél meg nekem kedves fiam, hogy életed végéig hü maradsz magyar véreidhez és ha kell, feláldozod bol­

dogságodat, vagyonodat, életedet a nemzetért és hazáért, mely karodra és kardodra számit, ha ifjúvá serdültél, midőn férfi erő fog pezsegni ereidben.

0 , édes anyám, mily szent a te beszéded; a mit most mondasz, azt gondoltam én is. Hiszen álmaimban gyakran úgy

látom, mintha dicső seregek elén vezetném magyarjaimat győze­

lemről győzelemre és esküvel fogadom neked, hogy méltó fiad leszek, méltó utóda dicső elődeimnek.

Ily vigasztaló, ily bátorító beszélgetések közben telt az idő, mig több napi utazás után Bécs városa alá érkeztek, melyet akkori időben vastag várfal vett körül és melynek kapui fegyveres katonák őrizetére voltak bízva.

Óra-hosszakat tartott, mig a szegény foglyokat a városba bocsátották. Gyorsan hire futott, hogy a fegyveresekkel körülvett hintóbán a bécsi udvarnak gyűlölt ellenségét, Zrínyi Ilonát és gyer­

mekeit viszik rabságba. A léha, bámész nép hamar ott termett a falakon és csufondáros kiáltásokkal, lelketlen szitkolódzásokkal, sértő hahotával bántalmazta a hőslelkü nőt, ki most már véde­

kezni nem tudott. Ily nemtelenül viselte magát a bécsi kormány még egy védtelen asszonynyal szemben is. Ráuszította a tömeget,

hogy bántalmazza, mielőtt kegyetlen boszuját fogja tölteni a meg­

sanyargatott anyai szivén.

Mikor a hintót végre átengedték a sorompókon, utasítást nyert a kocsis, hogy az Ágoston-szerzetek kolostorához hajtson. Oda szállásolták el a fészkéből kivert családot.

De még ki sem pihenhették a hosszú utazás fáradalmait, midőn Zrínyi Ilona előtt termett Kollonics, a bíboros érsek, Lipót császár-királynak legkedvesebb embere.

Hosszúkás keskeny arcában, melyet még visszataszitóbbá tesz a vékonyka bajusz és a rövidre nyírott kecskeszakáll, nincs egyet­

len jóságos vonás sem. Gőgös fellépése inkább lelketlen börtön­

felügyelőre vall, mint Isten kegyes szolgájára. Kicsiny, szúrós szemeiben káröröm ragyog és egy szóra sem méltatva Zrínyi Ilonát, odaszól a gyermekekhez:

— Készüljetek, mert velem jöttök, igy parancsolja a császár.

Az anya szive megremeg és félénken kérdi a főpapot, mikor látja újból gyermekeit.

Szegény anya, nemes hőslelkü asszony! Vérző szívvel szállt sírba idegen földön, hol férje, Thököly Imre oldalán fejezte be hányatott életét, de gyermekeit nem látta soha többé.

Magához szorította gyermekeit, százszor is elhalmozta őket csókjaival, hátha még tudta volna, hogy ez az utolsó ölelés, ez az utolsó anyai csók, ez az utolsó anyai szó, melyet gyermekei­

hez intéz: Isten veletek, drága magzatjaim, szivem véréből fakadt édes csemetéim.

Kollonics magával vitte a gyermekeket. A mint a bíboros kocsija, az Orsolya szüzek kolostora elé ért, megparancsolta a főpap Juliskának, hogy szálljon le, mert ezentúl itt marad neve­

lésben.

0 , mint jajdul fel a szegény gyermek, midőn most elszakí­

tották szeretett ócscse oldala mellől. Görcsösen átölelte Ferenc testvérei, sirt, rimánkodott, hogy csak ezt ne tegyék vele, hogy hagyják őt kis öccse mellett, de a türelmetlen főpap megragadta őt karjánál fogva és a 16 éves Rákóczy leányt, a fejedelmi sarjai egy erőslóditással durván belökte a kolostorba. Annyira dühbejött az ájtatos főpap, hogy még a lábával is rúgott utána Rákóczy Ferencnek szeme láttára.

Könnyektől áztatott arccal hurcolták tovább Rákóczyt, de nem a császár elé, hanem Csehországba, a neuhausi jezsuiták kolostorába.

Idegenben.

Abban az időben, melyről történetünk beszél, a neuhausi jezsuita kolostor egyike volt az osztrák tartományok leghíresebb nevelő iskoláinak. A főúri családok ide küldték fiaikat, még Kollonics bíboros érsek is a neuhausi jezsuita atyákra bízta unoka- öccseinek nevelését. Mikor Rákóczy Ferenc mint tizenkét éves gyermek ide került, már sok szép ismerettel gazdagította lelkét.

Hiszen otthon, a munkácsi várban Badinyi János tisztelendő uram volt a nevelője, ki mint lelkes magyar hazafi nemcsak a tudomá­

nyokban oktatta, de hazájának és nemzetének viszontagságos múlt­

ját is feltárta előtte. Az eleven eszü fiú gyengéd szeretettel ragaszkodott munkácsi nevelőjéhez, Isten ezen derék szolgájához, és midőn most kiragadták szerető anyja és nővére karjai közül, mélyen fájlalta, hogy kedves tanítóját is elvesztette. A hirtelen csapások zárkózottá tették. Iskolatársaival nem érintkezett. Nyájas és előzékeny volt ugyan mindenki iránt, de azért szabad idejében vagy szorgalmasan tanult, vagy pedig egyedül sétált a kolostor kertjének lombos platánjai alatt és elringatta lelkét a múltak em­

lékén, vagy pedig a jövőről álmodozott.

Kollonics érsek pedig meghagyta a jezsuita atyáknak, hogy édesgessék magukhoz a fiút és kedveltessék meg vele a szerzetes életet. A bíboros főpap, ki a magyaroknak engesztelhetetlen ellen­

sége volt, úgy tervezte, hogy, ha Rákóczy Ferenc a jezsuita rendbe lép, a mérhetetlen vagyont is a szerzet örökli. Hiszen Juliskát is azért adta az Orsolya-apácák zárdájába, hogy felvegye a fátyolt és onnan ki ne kerüljön többé. A kapzsi érsek már kiszámította, hogy neki is mennyi fog jutni a vagyonból, ha a császár megjutalmazza, a miért Magyarországot megfosztotta a Rákóczy árváktól. Képzeletében már látta a főpap, hogy a magára hagyatott magyarság, mely most nagy részben református valláson van, mint tér vissza az anyaszentegyház kebelébe, a katholikus vallásra és a megtört népet miként fogja lassan-lassan a német járom alatt megtörni, Magyarországot német tartománynyá sülyesz- teni és mint fogja végre a magyarságot nyelvében is megnémete- siteni. M eg'is hagyta a jezsuita atyáknak, hogy fogják most már Rákóczy Ferencet német szóra, a magyart úgy is elfelejti egészen, miután anyanyelvén senki sem beszél vele. Csakhogy nagyon csalatkozott. Midőn Rákóczy a planátok alatt egyedül sétált, gyak­

ran hangosan magyarul beszélt, hogy kedves hazájának nyelvében gyönyörködjék, magyarul imádkozott reggel,este és igy nem felej­

tett anyanyelvéből semmit sem.

Egy napon az egyik jezsuita atya rá akarta venni, hogy tanuljon most már németül.

— Ne fáradjon lelki atyám, hiszen nekem semmi szükségem nincs a németre. Beszélek magyarul és latinul, még a francia nyelvet fogom megtanulni, elég lesz az én nekem.

Nem is lehetett rávenni, hogy a német nyelvet elsajátítsa.

De annál meglepőbb eredményeket ért el többi tanulmányai­

ban. — A jezsuiták bámulták világos elméjét, gyors felfogását és kitartó szorgalmát. E mellett arról értesítették Kollonicsot, ki a serdülő ifjúnak gyámja volt, hogy Ferencet egy jezsuita atya fel­

ügyelete alatt a prágai egyetemre kellene küldeni, hogy ott a magasabb tudományokban is kiképezze magát. Kollonics azt hitte, hogy jól kifőzött terve fényesen sikerült. Csak kevés türelem és Rákóczy felölti a szerzetes csuhát és álmában sem ju t eszébe, hogy fejedelmi sarjadék, kire a magyar nemzet, mint szabadsá­

gának megváltójára tekint.

Csakhogy hirtelen nagyot fordult a kocka.

Juliska kiszabadult az apáca börtönből. Egy előkelő osztrák főúri család fiatal tagja, egy Aspremont gróf kieszközölte a csá­

szárnál, hogy Juliskát nőül vehesse és vele a Rákóczy vagyon egy részét örökölje. Juliska addig rimánkodott, mig férje Ferenc ügyében is eljárt és a császár kegyesen megengedte, hogy az ifjú Rákóczy, bárha csak alig múlt 16 éves, nagykorúnak nyilvánittas- sék és a családi birtokokat visszanyerje.

Kollonics magán kívül volt, midőn megtudta, hogy Juliska kiszabadult körmei közül, de azzal vigasztalta magát, hogy hiszen Rákóczy Ferenc úgy is ma-holnap belép a szerzetbe, mert a prágai jezsuita atyák nem tudták eléggé dicsérni szorgalmát, nyájas visel­

kedését és sorsában való megnyugvását. Mint villámcsapás érte tehát Kollonicsot a jezsuiták prágai üzenete, hogy Rákóczy Ferenc megszökött és úgy tudják, hogy Becsben tartózkodik sógoránál, Aspremont gróf házában.

A biboros-érsek dúlt-fűlt mérgében. Nagy furfanggal kieszelt terveit egyszerre veszélyeztetve- látta. Most már nincs semmi kegye­

lem. Egy napig sem vár tovább, mert nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Kérlelhetetlen lesz és Rákóczynak azonnal be kell lépnie a jezsuiták szerzetébe. Csak még egyszer lépje át a kolostor küszöbét, azután az ö gondja lesz, hogy megtörje lelkét egészen, még azt is el fogja felejteni, hogy Rákóczyak voltak az ősei.

Hirtelen becsengette a szolgát és kiadta a parancsot, hogy tüstént rendeljék színe elé Rákóczyt az Aspremont palotából.

Az ifjú engedelmeskedett; megjelent a biboros-érsek előtt, ki haragosan rivallt r e á :

— Felelj azonnal, hogy mertél megszökni Prágából és tudod-e mi büntetés vár ezért reád!

— Bocsánatot kérek, — felelt szerényen, Rákóczy, — én nem szöktem meg, hanem nővéremhez és sógoromhoz jöttem látogatóba.

— Ehhez tudtom és beleegyezésem lett volna szükséges, — szólt szikrázó szemekkel a főpap.

— Ezen látogatást az Ön beleegyezése nélkül is megtehet­

tem, miután ezentúl magam vagyok elhatározásaimnak ura.

— Ne beszélj oly fennen 1 Nem tudod-e, hogy a felséges császár engem rendelt melléd gyámul s igy csak nekem tartozol engedelmeskedni s nem sógorodnak, sem nővérednek.

— Felséges királyom akaratából nagykorú vagyok; senki gyámsága alá nem tartozom és a mint mondtam, ezentúl a magam elhatározásait követem.

E szavak hallatára megsemmisülve állt a hatalmas főpap az ifjú előtt, ki a nagykorusitásáról szóló császári levelet kezében tartotta. Eleinte alig talált szavakat, hogy meglepetésének kifejezést adjon, majd szemére lobbantotta Rákóczynak hálátlanságát, hogy atyai gyámkodása alól kivonta magát. Azután meg kérésre fogta a dolgot. Ékes szavakkal dicsérte előtte a szerzetesek nyugalmas életét, ijesztő színekben rajzolta előtte a Rákóczyak és Zrínyiek sorsát, feltárta előtte a veszedelmeket, melyek reá leselkednek, de Rákóczy hajthatatlan maradt. O nem felejtette el a gőgös főpap­

nak vérlázitó kegyetlen viselkedését, midőn egy vigasztaló szava sem volt porig lesújtott, imádott anyja számára, midőn elszakí­

totta őt a szerető szülei kebelről, midőn szitkozódások között rúgta meg nővérét, hogy beesett a kolostor küszöbén, most elégtételt nyert mindezekért.

— Ne fáraszsza magát, — szólt Rákóczy, — én már hatá­

roztam. Ezzel meghajtotta magát és ott hagyta magára a hüledező főpapot.

Csordultig a pohár.

Azon idő alatt, hogy a Rákóczy-árvákat »pártfogása alávette a bécsi kormány« a német katonaság nálunk szépen berendezke­

dett és ura lett az országnak. A sok bajnak és szerencsétlenség­

nek pedig főokozója és intézője Kollonics Lipót érsek volt, a ki Magyarországon magyarnak vallotta ugyan magát, de Bécsben mint a magyarok legnagyobb ellensége foglalt helyet a császár tanácsában. Olyan volt az emberek közt, mint az állatok közt

a denevér, félig madár, félig emlős. Jó volt neki Magyar- ország, mely rengeteg jövedelmet hajtott neki, de Ausztriára támaszkodott, mert onnan nyerte a hatalmat. És elszomorító, hogy a hatalmas főpap példáját sok magyar főur követte, kik csa­

ládjaikkal felköltöztek Becsbe. A haza szent érdekeivel nem törőd­

tek, mit bánták ők, hogy ki az ur Magyarországon, csak jövedel­

met hajtson nekik a föld, melyen száz meg száz paraszt-jobbágy család dolgozott számukra. Fejős tehénnek tekintették a hazát, mely csak arra jó, hogy őket szolgálja. Ezek a főúri családok Bécsnek fényét növelték, ott díszes palotákat epitettek, melyekben mesés pompát tudtak kifejteni. Eljártak a bécsi udvar és a bécsi

Kolonics Lipót,

főnemesek mulatságaira, beálltak osztrák-magyarnak és rövid idő alatt még az édes hazai nyelvet is elfelejtették.

Ez alatt a német kormány folytatta pusztító munkáját, hogy hazánkat egészen koldusbotra juttassa. Dacára, hogy hazánkban egész sóhegyek vannak, annyira emelték a só árát, hogy a sze­

gény nép kénytelen volt sótlanul enni a kenyeret. A Kis-Kunságot a garázdálkodó német kormány egy félmillió forintért elzálogosí­

totta egy német lovagrendnek, hogy az is szipolyozhassa az or­

szág zsírját. Nagy területeket oda ajándékozott idegen uraknak, e mellett minden élelmiszert hallatlanul megadóztatott. Az Ínség le­

írhatatlan volt a föld népe közölt.

Az ország őrizetére pedig idegen katonasággal árasztották el hazánkat. A tisztek lefoglalták a köznemesek kastélyait, a katona­

ság pedig kiűzte a népet kunyhóiból és ott helyezkedett el. Az erdők és rengetegek megteltek hajléktalan, nyomorult néppel, mely­

nek immár ide kellett bujdosnia. Itt táplálta őket a mindenféle bogyó, itt oltotta a szomjukat a csörgedező patak üde forrásvízzel, itt nyújtott nekik hajlékot a hegyoldal barlangja.

Fent a bécsi udvarnál pedig nem találkozott egyetlen lélek sem, ki az ország elviselhetetlen sorsát tolmácsolni merte volna a császár előtt.

De a magyar nemzet fölött őrködött a Gondviselés. Nem úgy akarta a végzet, hogy népünk nyomorultan, tehetetlenül elpusztul­

jon. Máskép volt megírva a csillagokban. Nagy, nemes feladatok vártak és várnak még e nem zetre; hiába volt tehát a becsi kor­

mány minden fondorkodása. És ahol nem is sejtették, ott a bécsi udvar közelében, a bécsi udvar fényében élt az a férfiú, kit a magyarok Istene a nemzet szabaditójának rendelt, ott a csá­

szár közelében főzte már a felszabadítás tervet : Rákóczi Ferenc.

Időközben fejedelmi családból vette nőül Hesszeni Amália hercegnőt, kivel boldog házasságban élt.

Ámde boldogsága még sem volt teljes. Mint a mézbe kevert üröm, úgy keserítette meg életét annak tudata, hogy az ő szere­

tett nemzete, az ő imádott hazája a pusztulás szélére jutott. Ál­

matlan éjeken forgatta elméjében, hogyan fogjon a felszabadítás munkájához, mert érezte, mert tudta, hogy neki a Rakócziak és Zrínyiek ivadékának még élete, még boldogsága feláldozása mellett is legszentebb és első kötelessége: kimenteni a hazáját a vesze­

delemből. De még nem árulta el magát. Mint a többi Bécsben élő főur, ő is német viseletben járt, társalgás közben latin vagy francia nyelven beszélt, mintha egészen elfelejlette volna már ma­

gyar anyanyelvét. Titkolta érzelmeit, elrejtette szándékát, senki sem sejtette, mily híven dobog szeretett fajáért, minden gondolatá­

val otthon van hazájában, a szép Magyarországban.

Gazdatisztjeinek titkos rendeletben megparancáolta, hogy a termés egy részét oszszák ki az ínségben szenvedő jobbágyok közt és kereste az alkamat, hogy feltűnés nélkül lejöhessen Ma­

gyarországra, hol tájékozást akar szerezni magának, hogyan lehetne megindítani a felszabadulás munkáját.

Erre az idő is különösen alkalmasnak kínálkozott. Spanyol- országban kihalófélben volt az uralkodóház és e szép és gazdag országra, a közeli rokonság révén Lipót igényt tartott. Csakhogy a többi hatalmak nem voltak hajlandók a nagy örökséget Lipót- nak átengedni, mert ebben az időben Spanyolországhoz tartozott még Amerika, Belgium és Olaszország javarésze. Előre volt lát-

fíarna Jónás: A hazáért és szabadságért, 2

ható, hogy ezen örökség miatt különösen Franciaországgal gyűlik meg Ausztra baja.

A hazához hü maradt magyar főurak tudták, hogy mi készül és lakomákon, vadászatok alkalmával gyakran tanakodtak, hogy ha kitör a nagy háború, miként használják fel a kedvező alkalmat a haza felszabadítására. Csak épen a vezér hiányzott még, aki szervezné és élére állna a magyar hadaknak. De hiszen nem is kellett keresni. A tanakodó főurak tekintete Rákóczi Ferencre irányult.

Vadászaton,

A bécsi kormány kémekkel vette körül Rákóczit. Minden lé­

pésére ügyeltek és minden elejtett szaváról tudomást szereztek a hatalom intézői. Nagyon jól meg kellett tehát választani az időt és alkalmat, hogy feltűnés nélkül érintkezésbe lépjen a főurakkal, kik a haza felszabadítására vele szövetkezni hajlandók voltak.

Mikor végig száguld az őszi szél a mezei tarlón és a nagy urak a vadászat kedvteléseinek élnek, Rákóczi is ellátogat munkácsi várába. Jól tudja, hogy itt is nyomában vannak a besúgók és ezért itt is nagyon óvatos környezete megválogatásában. 0 , de mennyi ifjúkori emlék zavarja itt is a nyugalm át! A termekben, a kápolnában, az udvaron lépten-nyomon megjelenik előtte imá­

dott édes anyjának, Zrínyi Ilonának magasztos alakja, ki keserves számkivetésben, török földön, gyermekeitől távol viselte az élet terheit. Bosszúért kiált az imádott anya emléke, de az ész taná­

csára még inkább kell hallgatnia, mert hiszen nemzetének, hazá­

jának felszabadítása forog kockán. A merész, minden kockáztató vállalatba nem lehet vakon rohanni, lassan, de biztosan kell a hatalmasokra mérni a csapást, melytől megszédüljenek.

Ma azonban nagy társaság van együtt Munkács várában. Ott van Bercsényi Miklós gróf, Ungmegye főispánja. Tüzeslelkü főur, egykorú a huszonöt éves Rákóczi Ferenccel. Fellobbanó természetű, rettenthetetlen és mikor a lakomák fölött tele serlegek mellett megoldódik a nyelv, feltárul a kebel, kiönti szive keservét és el­

ragadó szavakkal ecseteli hazája sorsát és nem leplezi terveit.

Eljöttek a Hornonnayak, a Csáky grófok és ott vannak még számo­

sán, kik most a kürt szavára nyugtalan paripákon fényes sorban indulnak, hogy az erdők rengetegében hajtsák a nemes vadat. Ki erre száguld, ki amarra, magára marad egy-egy a társaságból és Rákóci is immár fáradtan ledől egy hatalmas fenyő árnyékába. De nem marad ideje, hogy gondolataival foglalkozzék, mert ott

terem mellette hirtelen B e r c s é n y i M i k l ó s és letelepedik melléje.

— Ez a vén fa nem adja talán tovább, a mit itt beszélünk,

— kezdi a szót Bercsényi — ha ugyan azt hiszed, hogy megi.

bizható embered vagyok. De látod, régóta keresem az alkalmat, hogy veled négyszemközt beszélhessek a haza sorsáról. Ó, tudod e Rákóczy, mit szenved szegény magyar népünk, tudod-e mint sanyargatják az adóvégrehajtók, tudod-e mint zsarolja, üti-veri a szegény parasztot a katonaság, tudod-e mint tiporja lábbal nem­

zetünk jogait a német kormány. Tudod-e mit irtják, pusztítják ki népünket e szép magyar földről, tudod-e mint van összegyötörve, összegázolva az egesz ország. S ha látod, ha tudod mindezeket, van-e lelked, hogy mindezeket tétlenül szemléled!

— Igazad van, a vén fa nem adja tovább amit itt beszélünk, ezért elmondom hát neked szivem titkos gondolatát. Feláldoznám véremet, odadobnám vagyonomat, mint koldus mennék kéregetni a kifosztott zsellérhez, ha szolgálni tudnék hazámnak, népemnek, de midőn azt látom, hogy a magyart az egyetlenség, a pártosko­

dás juttatta idáig, nincs elég bizalmam, hogy a kitűzött zászlót diadalra vigyem.

— És azt hiszed, hogy öregapád, György erdélyi fejedelem ezeket nem tudta? És vére, mely ott a fenesi ut szélén omlott, midőn a csatában leesett a lováról, azt hiszed, nem kiált bosz- szuért ? Országát, életét vesztette a haza szent ügyéért, és te, az ő unokája, méltatlan volnál hozzá ? Vagy azt hiszed, hogy atyád, Ferenc, ki részt vett Wesselényi nádor összeesküvésében és majd­

nem vagyona romlásának árán kerülhette ki a vérpadot, azt hiszed, ő nem ismerte a veszélyeket, melyek reá leselkedtek?

Mostoha atyád Thököly, ki messze Törökországban hontalanul bolyongott, azt hiszed biztos győzelemre számított, mikor a durva erőszak megtörésére fegyveres seregeinek élére állt ? Ok mindnyá­

jan tudják, hogy életök, nyugalmuk, családi boldogságuk lesz a kudarc ára és még sem haboztak, midőn a legszentebb kötelesség szólította őket. Ki volna hivatottabb mint te, hogy élünkre állj. A másik öregapád, Zrínyi Péter, kinek vérét Bécsújhelyen ontotta ki a bakó, öreganyád Frangepán Anna, ki félőrülten halt meg a gráci kolostorban, anyád Zrínyi Ilona, ki oly sok szenvedés után török földön halt meg, nagybátyád Zrínyi János, ki puszta gyanú alapján Spilberg börtönében pusztult el, mindezen áldozatok szel­

lemszárnyai nem jelennek-e meg előtted és nem figyelmeztetnek-e kötelességedre, nem figyelmeztetnek-e, hogy folytatnod kell a mü­

vet, melynek alkotásában ők dicsőn elbuktak!

— Óh, ha ismernéd lelkem vergődését, bizony máskép be- 2*

szélnél, Bercsényi. Hiszen én még folytathatnám a szenvedések sorát, melyekről neked nincsen tudomásod. Égeti véremet mikor rágondolok, hogy az embertelen bécsi gyülevész nép mint dobálta sárral, a fegyveres őrök hahotája mellett, szent életű anyámat, hogy tépték le gyermekeit vérző kebléről. Mint akarták belém oltani a gyűlöletet nemzetem és hazám iránt, mint vettek körül kémekkel, és ha tudnád Miklós, mennyit szenvedek, és mégis, mégis meggyógyíthatja az idő a sebeket, melyeket az erőszak nemzetemen ütött, de egy újabb balsiker biztos halálát jelentené;

ez a tudat tart vissza engemet.

— Ó, nemes sarja egy dicső nemzetségnek, beszélj, beszélj!

Öntsd ki előttem lelked keservét, mert mindenre a mi szent előt­

tünk, esküszöm, hogy utolsó csepp véremig számíthatsz reám és inkább fenevadaktól engedem széttépni testemet, semhogy valaha megszegjem irántad a hűséget, melyet itt Isten szabad ege alatt neked' fogadok.

Rákóczi meghatottan hajtotta le fejét és két könypatak om­

lott végig nemes arcán. Eltűnődött egy darabig, aztán szótlanul borult Bercsényi keblére.

A kocka el volt vetve.

A tölgy koronáján pedig átrepült az őszi szél és a sárguló lomb zizegése szellemhangokhoz hasonlított, mintha a sok vér­

tanú helyeselné a méltó utód végső szándékát.

Az áruló.

Még egy nagy veszedelmen kellett átesnie Rákóczi Ferenc­

nek, mielőtt a hazáért és szabadságért fegyvert foghatott. Bercsé­

nyivel abban állapodott meg, hogy levelet fog intézni XIV. Lajos francia királyhoz, melyben neki szövetséget ajánl a magyar nem­

zet nevében az esetre, ha a szabadságharcot pénzzel és fegyveres erővel támogatja. Előre volt látható, hogy a francia király öröm­

mel veszi ez ajánlatot, mert ha a spanyol örökségért háborúba akar elegyedni Lipóttal, már félig nyert ügye van, ha az osztrák sereg egy részét Magyarországhoz köti. Csak az volt most a leg­

fontosabb kérdés, honnan vegye azt a megbízható embert, ki elég ügyes arra, hogy Rákóczi levelét a francia király kezeihez juttassa és vele a szövetséget megkösse. Csak egy ember látszott erre alkalmasnak. Ott állomásozott Eperjesen egy Longvál nevű francia származású kapitány, ki, mert hazájában nem tudott boldogulni, osztrák szolgálatba szegődött. A bécsi kormány azért küldte őt

Eperjesre, hogy folyton szemmel tartsa a belföldi főurakat és mihelyt valami gyanús mozgalmat vesz észre, titkos jelentést küldjön Bécsbe. Longvál értett is ehhez az alávaló mesterséghez.

Kedves modorával behízelegte magát a főurak bizalmába. Mula­

tozás közben gyakran ócsárolta a bécsi kormányt, elégedetlensé­

get színlelt s nem egyszer kifakadt, hogyha a magyar urak fegy­

vert ragadnának, hozzájok állna, mert ő esküdt ellensége az osztrák zsarnokoknak. A magyar urak hittek neki és mikor Rákóczi nagy vadászatait rendezte, magukkal vitték és bemutatták a fejedelemnek. A müveit francia behízelgő modorával csakhamar

Bercsényi György.

teljes bizalmát birta Rákóczinak, ki módfölött örült, hogy ily alkalmas követet küldhet a francia királyhoz. Beavatta titkába és miután Longvál szabadságot nyert, hogy hazájába utazzék, ma­

gával vitte Rákóczi levelét. Csakhogy a cselszövő kalandor Be­

csen keresztül vette útját, hol Rákóczi levelét és tervét a kor­

mánynak elárulta. Ott azután azt a rendeletet kapta, hogy vigye csak el a levelet a francia királynak, annak válaszát pedig hozza vissza. így is történt. Bécsben nagyon jól értettek a levelek titkos felbontásához. A bécsi kormány eleget tudott, de nem mindent.

Ismerni akarta az összes urak névsorát, kikre Rákóczy számit.

Régi gyakorlat szerint ártalmatlanná akarta tenni egy szálig mind­

azokat, kik az összeesküvésnek részesei.

Longvál el is hozta a francia király levelét Rákóczihoz Mun­

kácsra, de azon szóbeli jelentéssel, hogy a íejedelen Írja Össze azon magyar uraknak a neveit, a kikre számíthat. Ezen kívánság hallatára Rákóczi lelkifurdalást érzett. Hiszen ha ez a névsor véletlenül a bécsi kormány kezei közé kerül, körülbelül száz előkelő családot juttat végtelen nyomorba, körülbelül száz derék hazafit juttat a földalatti börtön poklába. Az ügyes francia azon­

ban minden rábeszélő tehetségét felhasználta, hogy Rákóczi min­

den agályait szétoszlassa. Megirta a második levelet a francia királyhoz, egy másik levélben felsorolta mindazokat, kik a sza­

badságharc szervezésében társai lesznek, de mégis, mintha a gyanú szikrát fogott volna lelkében, vagy, mert lelkiismerete han­

gosan vádolta e második levelet, mely társainak névsorát tartal­

mazta, ketté tépte. S mégis, mikor Longvál második útjában új­

ból jelentkezett a bécsi kormánynál, nem csak a franczia király­

hoz intézett levelet, de a széttépett névsort is bemutatta. A bécsi kormány megállapodása szerjnt Longvált Linzig tovább engedte utazni. így akarta az udvar elhárítani annak látszatát, mintha a francia kapitány az ő fogadott kéme volna. De Linzben elfogták és Bécsben azonnal intézkedtek, hogy Rákóczit kézre kerítsék. A fejedelem nénje, ki a bécsi udvari körökkel érintkezett, még az nap megtudta, hogy fontos levelet fogtak fel Magyarországból és miután öccsét féltette, gyorsfutárral megizente neki, hogy a meny­

nyiben az összeesküvésben részes, futással mentse meg életét. A futár idejekorán is érkezett és Rákóczy még megmenekülhetett volna. Ámde a fejedelem oly vakon bízott Longvál ügyességében s becsületességében, hogy azt hitte, más levelekről van szó.

Azonfelül neje, ki szintén eljött vele Munkácsra, ott nagybetegen feküdt és Rákóczinak nem volt elég lelki ereje, hogy asszonyát ilyen állapotban magára hagyja. Pedig jobb lett volna menekülnie. Az eperjesi tábornok a hozzá intézett parancs szerint, még aznap este elfogta és alig maradt annyi ideje, hogy halálra rémült feleségét megnyugtassa. Egyenesen Bécsújhelybe szállítot­

ták, hol ugyanazon penészes börtönbe zárták, honnan éppen harminc évvel ezelőtt nagyapja a vérpadra lépett. Bercsényi Miklós még elég korán értesült, úgy, hogy Lengyelországba szökhetett.

De alighogy Rákóczi neje felgyógyult, két kis fiával felvitték Bécsbe, hol őrizet alatt tartották.

Szomorú sors várt most Rákóczira és ott a börtön mélyén elkészülhetett közeli halálára. De nem a maga életét sajnálta, hanem mélyen nyilait át szivén a fájdalom, midőn hazája sorsára gondolt.

Csakhogy Rákóczi kétségbeesett nénje mindent elkövetett a drága élet megmentésére és ez sikerült is. A börtönre felügyelő

katonák Lehmann nevű századosát nyerték meg tervük kivitelére.

Egy napon Lehmann a fejedelemasszony levelét Rákóczi kezeibe juttatta és előkészítette a szökésre. Egy ködös novemberi estén odaszól Lehmann százados az egyik őrtálló katonának, hogy menjen a szomszédban levő szobájába és gyújtson gyertyát.

— Hogy mehetnék kapitány uram — szól az őr, — hiszen jól tudja, hogy nem szabad elhagynom helyemet.

— Igazad van fiam, — mond a kapitány, — de ne félj, mert addig őrt állok helyetted.

Ezzel a közkatona bement a százados szobájába, csakhogy mig ott el volt foglalva, hirtelen megnyílt a börtön ajtaja és Lehmann Rákóczit egy üres tiszti szobába vezette. Mire az őr visszakerült, már az üres fészket strázsált. A tiszti szobában Lehmann katonaöcscse, ki szintén be volt avatva a titokba, gyor­

san közkatona ruhába bujtatta Rákóczit, ki süvegét mélyen szemébe nyomta, podgyász-zsákot vetett vállára, úgy indult a tizedes után, ki a kapun a szabadba.

Ott pedig Berzeviczy nevű apród kantározott paripával és a szükséges ruhával várta fejedelmi urát. A sötét éjszaka vette oltalmába a gyorsan tova vágtató fejedelmet és hü apródját, kivel szerencsésen elérte a lengyel határt. így hát kiszabadult a halálos veszedelemből. Ámde a szegény Lehmann életével lakolt. Hiába feszítették ki Rákóczi börtönének ablakvasát, hiább illesztettek oda kötélhágcsót, a vizsgálóbirák kisütötték, hogy Rákóczi a keskeny ablakon keresztül nem menekülhetett. De meg az is ki­

tudódott, hogy Lehmann gyakran meglátogatta Rákócit börtönében.

A szerencsétlen Lehmannt kinpadra feszítették, úgy vették ki belőle a vallomást. A fejedelmi asszonyok hiába fáradoztak megmentésén, halálra Ítélték, fejét vették. Rákóci neje csak az árván maradt család gazdag megjutalmazásával róhatta le háláját, melylyel férje életmentőjének tartozott. Rákóczi szökése után pedig az elárult uraknak sem esett bajok. Kitört a háború és most a bécsi kor­

mány kisebb gondja is nagyobb volt, semhogy az összeesküvőket vegye üldözőbe.

„A hazáért és a szabadságért".

Végig sepri a havát a lengyel rónaságon a téli szél, maga előtt kergetve ez elaszott kórót meg az árokparti bogáncsot. Fá­

radtan üget az országúton a két paripa, melyeken Rákóczi Ferenc és hü apródja sebes vágtatásban értek az idegen földre. Valami csárdaféle épület áll ott a faluszélen, oda törekszik a két utas a

csikorgó hidegben. Az ut fáradalmainál sokkal inkább megtörte őket a folytonos izgalom, hiszen csak most lélekzenek fel szaba­

don, midőn a halálos veszedelem torkából biztos földre léphettek.

A csapszék előtt Berzeviczyre bizza a fejedelem a hü állatok gon­

dozását, úgy lép be egyedül az ivóba. A tágas helyiségben egye­

dül egy lélek húzódik meg egy félreeső asztal mellett és könyö­

kére ámaszkodva, észre sem veszi az idegen vendéget.

— Most már rendbe volnánk kegyelmes uram, csak továbbra is segítségünkre legyen a magyarok Istene, — igy szólt Berzevicy Rákóczihoz közeledve.

E szavak hallatára felüti fejét az idegen és meglepetésében összecsapva kezeit Rákóczi felé rohan, ölelésre tárja ki karjait, hogy üdvözölje az imádott fejedelmet, kit ott sejtett az újhelyi börtön mélyen.

— Én édes Bercsényim, itt kell találkoznunk! Áldott legyen az Ur, ki ide vezetett engemet. Most már erős a hitem, hogy a gondviselés szent nemzeti ügyünket pártolni fogja. Nem félek a poklok összes vészeitől és ki fogjuk bontani a lobogót, melyeken e jelszó ragyogjon: „A hazáért és a szabadságért.“

— Én jó fejedelmem, azért bujdosom itt az országunk hatá­

rán, hogy kemeim által folyton értesüljek, mi történik odahaza.

Tudod-e, hogy otthon már csapatokba verődött a nép. Oda hagy­

ták az erdők rengetegeit és néhány százával egy-egy csapatba álltak össze, hogy itt is, ott is megtámadjak a császár zsoldosait.

Fegyverekre, puskaporra is szert tettek már, csak a vezérek hiányzanak még, kik a felkelést országszerte szervezzék. Hát ha még megtudják odahaza, hogy csodás módon megmenekültél, láz­

ban fog égni az egész ország népe, hogy lerázza magáról a gyű­

lölt bilincseket, melyeket az osztrák kéz rárakott.

— Reménye pedig ne legyen hiú ábránd, a szabadság csil­

laga ragyogjon nemsokára édes hazánk fölött.

— Ragyogni is fog, én jó fejedelmem, mert egyeb jó hírek­

kel is szolgálok. A francia király kész megkötni velünk a szövet­

séget és pénzsegélyt és kitűnő tiszteket, meg némi katonaságot is rendelkezésünkre bocsát. Fegyverekben sem lesz hiány. A többit pótolni fogja a magyar nép ősi erénye : a harci vitézség és az imádott haza szeretete.

A rongyos gárda.*

A Rákóczi-felkelés már szervezve volt a Felföldön. Az áldott magyar róna népe is várva-várta a vezért, hogy annak aranyos zászlói alatt megkezdje a szabadságharcot a haza zsarnokai ellen.

A kietlen rónán nagy lomhán kanyarog végig a magyar folyó, a Tisza. Tisza-Becsnél van az egyetlen hid, amelyen Beregből Szatmárba át lehet kelni. Ezen a hídon át kell menni a fejedelemnek még ma, mert a Tiszántúl a hívek kitűzték a zászlót.

Ha azoknak gyorsan segítségükre nem siet, holnap rajtuk ütnek a szolnoki császári hadak, szétverik, elnyomják az egész fel­

kelést s akkor vissza mehet Rákóczi megint Lengyelországba.

Csakhogy ezen a vidéken a fejedelemnek még egy ágyúja sincs. A hidat pedig erősen tartja megszállva az ellenség.

Előbb megkisérlé a fejedelem Bercsényi dragonyosaival a rohamot a hídfő ellen, hanem azok a két első ágyulövésre szét­

rebbentek, úgy kerültek vissza nagy rendetlenségben.

Azután elküldé Misnovieczky dzsidásait, hogy keressenek valahol gázlót a Tisza mentében. Azokat is mindenünnen puska- tűzzel fogadták a túlsó partról. A császáriak jól elláttak minden pontot, ahol csak az átkelést meg lehetett kisérleni.

Az egész délelőtt sikertelen portyázások között telt el.

Délest felé az ég egyszerre elhomályosodott, nyugat felől valami szürke borulat kezdett támadni, mely gyorsan emelkedett fölfelé.

— Esőt kapunk ! — dörmögé a fiatal lengyel Misnovieczky.

— Dehogy e ső t! — mondá Bercsényi. — Ti ezt a Kárpá- tohon túl nem ismeritek, de nálunk gyakori. A s z á r a z v i h a r . Nem hoz egyebet, mint homokot s még jó volna, ha hátunkba jönne, mert akkor vele együtt megrohanhatnók a labancok sán­

cait ; de szembe fuj, még ez is ellenségünknek szegődik.

A fejedelemnek tanácsolták vezérei, hogy jó lesz árnyék után látni, mert ha ez a vihar itt kapja a tábort a síkon, úgy szét­

zavarja, hogy egymásra se találnak.

— Tegyünk még egy próbát, — szólt a fejedelem. — Hív­

játok elő a »rongyos gárdát«.

No ez ugyan rászolgált a nevére. Valami öt-hatszáz lovas, a kinek kettőnek a mundérja sem hasonlít egymáshoz, csak abban

* A következő három fejezetet Jókai Mórnak „Szeretve mind a vérpadig“ cimü regé­

nyének páratlan szépségű részleteiből vettem át, részben csekélyebb, részben gyökeres

átdolgozással. B. J.

az egyben, hogy valamennyi olyan rongyos, mintha ágról szakadt volna. Viharedzett alakok, összecsapzott hosszú hajjal. A lovaik lábán semmi patkó, nyereg helyeit kengyelük madzagból és fűzfa­

vesszőből, a hajdani kacagánynak csak egy-egy darabja lóg le a nyakukról. Hát még a fegyverzet! Pisztoly, mordály, ahány, annyiféle, talán el is sülne minden ötödik, ha meg volna töltve.

Hanem kardjaik, azok már igazán mustrának valók. Kitelnék belő­

lük, egy egész zsibvásárra való ócska régiség.

A vezérek sem különbek a katonáknál.

Borbély Balázs hátán szétfeslett a bekecs, melyet eredetben nyilván nem az ő termetére szabtak. Piros nadrágján a térdfolt valamivel pirosabb posztóból van. Hosszú, borjuszáju inge kicsüng a dolmányujjakból és szomorkodik szennyes voltán. Fekete haja, mint a gereben, úgy áll szét a fején, a hol nem tartja össze a csákós kalpag. Arcának a színe miatt bátran elmehetne az oláh­

cigányok között.

A másik hadnagy Ocskay László. Ennek a viseletén már meglátszik, hogy valaha urféle emberé lehetett, de a viszontagság az ő ruházatát is nagyon megviselte. Zöld dolmánya színét hagyta, sárga csizmájáról lemaradt a félsarkantyu, farkasbőr kacagánya tele van koldusdióval, a hogy a mezőn fektéből fölkelt vele. Bozon­

tos, sürü szőke haja összegubancolódva fityeg a vállára kétfelől.

Minden boglár, csat, gomb, hiányzik az öltözetéről, az valószínű­

leg ezüstből, aranyból lehetett valaha, mert ha rézből lett volna, most is megvolna. Hanem egy jó kard van az oldalán, csak úgy meztelenül, szíjra kötve, ki tudja hova lett a tokja, hol maradt zálogban!

Mind a két hadnagy huszonöt év körüli legény lehet.

— No rongyos gárda, — szól hozzájok a fejedelem, — most itt a vendégség, csak kés kell hozzá. Azt esküdöztétek, mikor hozzám álltatok, hogy tüzön-vizen keresztül rohantok érettem.

Itt a tűz, itt a v íz, — ember teszi a fogadást, emberebb, a ki beváltja.

— Legény leszek a gáton ! — felelt vissza Borbély Balázs.

Ocskay László azonban csak kardjával szalutált Látszott rajta, hogy már katona volt; tudja, hogy nem szokás a vezér parancsára feleleteket a d n i: azt csak teljesíteni kell.

A két hadnagy ügetve haladt a Tisza innenső partján elterülő mocsár széléig. Ott megálltak haditanácsot tartani.

— Balázs komám, szereted-e a vizet ?

— De csak mosdásra.

— Tudod mivel biztattuk a rongyos gárdát, mikor össze­

szedtük ?

— Azzal, hogy a legelső ütközet előtt egyenruhát adunk nekik.

.— Szavunknak állunk azonnal. Vessék le rongyaikat.

— Hát azután?

— Egyszerre egyenruhában lesznek valamennyien.

— Nagyon jó lesz; hát azután.

— Te kiválasztasz közülök vagy százötven fickót, a kik a legjobb úszók s amonnan a mocsár benyúló részéből csendesen leereszkedtek a vizbe. A meztelen kardot a fogaitok közé szorít­

játok s aztán leúsztok szép vigyázva oda, a hol az ellenség középső ütege áll a túlsó parton. Én azalatt a többi rongyosokkal hol egy, hol más helyen előtörtetek a nádasból s meg visszafordulok, mikor azok ágyuzni kezdenek felénk. Mikor azt látom, hogy ti köze jártok, akkor egyszerre az egész csapattal neki vágok a Tiszának^

s átkapatok rajta. S ha akkorra még ez a kis zivatar is megér­

kezik, hát egészen tökéletes munka lesz belőle.

— Meglesz, komám.

A rongyos gárda parancsszóra levetette rongyait.

Nem tartott meg egyebet, csak a puszta kardot. A nádas jó rejtekhely volt. Oda dobták gúnyáikat egy halomra. Úgy sem jönnek vissza érte.

Vagy hatot, vagy vakot!

Mindenkinek szörnyen tetszett a vakmerő vállalat.

Kiszabadulni ebből a tikkasztó hőségből, a fojtogató porból, a kigunyolt rongyokból, a maró férgekből s a maróbb szégyen­

ből és menni fürödni elébb a vizbe, aztán a v érb e! Nagy volt az öröm.

A pusztai száraz fergeteg ez alatt jött terjengve. Hajtotta maga előtt a parti fecskék, sirályok lármás ezreit és beborította az alatt az ég boltozatát sötét kárpittal. Eső nem esett abból; csak egy veres csepp, ember kezére, arcára, a miről nem tudják, hogy mitől jön Azt mondják: véreső. Majd lesz itt igazi véreső mindjárt. A lovas kurucok Ocskay Lászlóval ott nyugtalankodtak a nádasban előre, hátra, az ellenség ütegével szemben; de úgy lát­

szott, mintha nem nagy kedvük volna nagyon mutogatni magukat a közéjük csapkodó ágyutekék előtt.

A forgószél már a szikes pusztán táncolt s abból kavarintott fel a sötét égig egy fehér oszlopot. Ha egyszer azt a fehér por­

tölcsért szétszórja, olyan fehér sötétséget csinál belőle, hogy egy ember nem látja benne a másikat.

Ez alatt a Tisza hullámai között csendesen közeledett az úszó csapat a part felé. Senki sem vette őket észre, mert az ellen­

ség figyelme a lovas kurucok felé volt fordulva.

Egyszerre mint tengeri állatok falkája, ugrált ki a vízből Borbély Balázs népe, mind egyforma egyenruhában, foga között a kard, a másik perc alatt az öklében, a harmadik percben már az ellenség oldalában.

«Rajta, rajta!»

A morva pattantyúsok, a puskázó szerezsánok megrémültek e veszekedett had rohanásától, melyet a viz okádott ki eléjök.

Tetőtől-talpig meztelenek, mint az ős-ember, rémségesebbek, miniha páncélban volnának. Rohannak üvöltve, mint a vadállatok, kacagva mint az ördögök, s mielőtt az ellenfél első rémületétől magához térhetne, lekaszabolják a pattantyúsokat és az ágyuk védő őrsé­

gét az utolsó emberig. Az ellenfél meg van lepetve, mihez kap­

jon ? A puska nem fegyver ilyenkor, a páncél csak akadály. A kurucokat megacélozta a viz, felfrissülnek és szőkéinek, mint az indiánusok, mig az ellenfél egyet gondol, addig ők kettőt vág­

nak, halomra vágják őket s diadal-orditásuk áthangzik a másik partra.

Ekkor Ocskay László is belezuditja csapatját a Tisza árjába.

A paripák prüszkölve nyelik a vizet, ő maga kaptat legelői. A vezénylő paripa nyerit!

— Ne hagyd m agad! — rivall Ocskay László a viz közepé­

ből Borbély Balázsra, akinek meztelen századát egy segélyül érkezett labanc csapat kezdi szorongatni.

A legjobb időben érkezik Ocskay, hogy bele szóljon a vitába.

Ő rajta sincs semmi, csak a derekán átkötött széles öv s kezében egy szál kard : egy érc lovagszobor, mely megelevenült.

Odavágtat az ellenfél legsűrűbb tömege közé. Villámcsapásokkal sújt jobbra-balra s még bántó szóval is sebesiti az ellenséget.

Hogyne ? Azok is magyarok voltak. Kék dolmányosok.

Úgy hullottak el a meztelen hősök csapásai ajatt, mint fürjek a pusztában.

Ocskay elébb szétverte őket, azután utjokat állta, hogy ne menekülhessenek. Neki szorította őket a Tisza mocsárárak. Egy összekeveredett tömeg lett belőlük, mely egymást gázolta bele a vízbe. Kende János volt az ezredes-kapitányuk. Egészen beszorul­

tak már a mocsárba, nem is gondolhattak többé a védelemre. A császári hadak nem jöhettek segítségükre, mert azt hitték, hogy a fejedelem egész serege van a nyakukon s igyekeztek kerekes ágyúikkal elmenekülni. Kende csapatját még azonkívül az elfoglalt üteg ágyúi is fenyegették. Azokat most a kurucok töltöt­

ték meg kartácsra s oda irányozták a mocsárba szorult tömeg felé.

— Kegyelmet kérünk! — kiáltoztak a labancok és fehér kendő­

ket lobogtattak dzsidáikra tűzve.

— Micsoda labanc ezred ez ?

— Pálffy huszár-ezred Kende alatt.

— Lövesd őket, aztán öljed, vágjad, a mig egy felemeli a fejét.

Az ágyuk rájuk dördültek.

Az egész csapatból egy ember sem menekült meg élve. Maga az ezredes, Kende József is odaveszett.

E közben megérkezett a száraz fergeteg s elborította por- íelleggel, szikhomokkal az eget és földet. A szél fütyülése, tombo- lása egybevegyült az emberek ordításával, a trombiták recsegésé­

vek Közbe dörögtek az ágyuk, a kilőtt tekék találomra süvöltöttek a porfellegek között, abban az irányban, ahonnan a tömegek rival- gása hangzott.

A zivatar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elrohant.

Alig hullott néhány csepp eső. Az is fehér volt, mint a tej. Ki tudja, mitől jön ?

A vihar nyomában maradt egy halottakkal fedett csatatér.

Utána beállt a szélcsend. Az eget bárányfelhők vonták be, a nap már lement. Ég és felhő skarlátpiros volt. S ezt a lángverességet tükrözte vissza a sik róna ezernyi posványa, miknek szélén söté­

ten meredeztek a sás kardlevelei, mintha vértócsákból emelkedné­

nek ki a fegyveres hadseregek. Maga a csendesen hömpölygő Tisza is biborfényben lángol, csak a hosszú sorban aláuszó halot­

tak feketéinek rajta.

Ez a szomorú hirnökség tudatja a fejedelemmel, hogy az ut szabad: Magyarország kapuja megnyílt előtte. Egyetlen egy ron­

gyos ezrednek a csodavitézsége tárta azt ki előtte.

Hát a rongyos gárda hol van?

Az már szemközt jön a hídon a fejedelem elé. De megnéz­

heti azt bárki fia is. Bársonyba, posztóba, szattyánba van az öltöztetve, mind tetőtől-talpig. Farkasbőr kacagány csügg le a vállaikról, fényes acél szablya csillog az öklükön, Ocskay László beváltotta szavát. A labancok podgyászszekerei tudnák megmondani, hogyan történt meg a csoda.

— Itt a rongyos gárda, felséges íejedelem uram 1 — szólt a hadnagy.

— Nagyon jól van, vitéz ezredes-kapitány uram.

Párbaj a harcmezőn.

Szervezve volt már a felkelés az egész országban. Majd az Alföldön, majd a hegyes vidéken állt egymással szemben a kuruc és labanc tábor.

Igaz, hogy eddig mind a kettőnél csak abból kelt ki a háború, hogy a kuruc sereg hirtelen támadással szétriasztotta a gondtalan ellenséget, majd meg a labancok ütöttek a mitsem sejtő kurucokra.

Rákóci seregei rendszerint a rosszul védelmezett várakat támadták meg ostrommal, az ellenséges városokat meghódoltatták vagy el­

pusztították. De most nagy feladat előtt álltak. Zólyom városa alatt először találkozott egymással szemben két nagy táborban a kuruc és labanc. Zólyom városa több mint hat méter széles kő­

fallal van bekerítve, melybe erős kapukon át van bejárás, s a várossal egybekötve játszikba Hunyadi Mátyás által épített hatal­

mas vár, pompás palotával, mely többször volt királyok lakása s a korona őrhelye.

Ezen város birtokáért mérkőzik meg most a két fél egy­

mással.

Nagyobb részben lovasság mind a két tábor. Labanc is, ku­

ruc is egyaránt magyar és tót. Csakhogy a kurucok közt még több a ruthén, mint a tót. Szabályos hadrendben áll egymással szemben a két egyenlő erejű hadsereg, nyílt csatában, kibontott lobogókkal, ütközetre készen.

A labancok íőerejét két ezred muskétás képezi, aztán néhány rác lövész, meg a dán dragonyosok.

A kurucok táborát a lengyel dragonyosok s néhány ezer gyalog hajdúság képezi, mely már a török háborúban megszokta az ág yutüzet; a többi mind felke’ő lovasság, a saját lován, saját öltözetben és saját fegyvereivel. — Ágyúik is voltak morva tüzé­

rekkel, de nem igen lehetett bízni azokban az ágyukban.

Igen szép idő volt; ütközetre alkalmasabbat kívánni sem le­

hetett. Korán reggel még csipős hideg, de délíelé már erősen be­

melegedett. A lovakat bántotta a bögöly, a katonákat meg a szomjúság. Bercsényi folytonosan tartotta a haditanácsot a francia tisztekkel, de nem tudott megállapodásra jutni. Alig adta ki az egyik parancsot, rögtön utána küldötte a másikat és az előbbinek ellenkezőjét rendelte el. Nagyon jól akarta csinálni a dolgot. Az egyik alvezére, Károlyi kifogást emelt, a másik alvezére, Ocskay duzzogott, hogy a támadás nem egészen az ő terve szerint tör­

ténik.

A labanc tábort pedig három magyar tábornok vezette: Fór-

gách, Bottyán és Eszterházy. Az első tanult katona, hadtudomá­

nyokban járatos vezér. A másodikat a nép Vak Bottyánnak ne­

vezte, mert csak fél szeme volt. A török háború alatt vitéz tet­

teivel szerezte hirnevét és vezéri rangját. Eszterházy pedig kedves ember volt Bécsben, úgy jutott a vezéri ranghoz. Schlick, az osztrák tábornok bement Besztercére parádézni német csapatjával, miután épen Leopold császár-király névén apja volt.

A három labanc vezér sem tudott megegyezni a csatarend megállapításában.

Eközben eltelt az idő, már délután három óra felé járt. A két sereg megunta, hogy egymással farkasszemet nézzen, de arra sem volt kedve, hogy egymásra rohanjon. Tudták innen is, túl is, hogy magyarok. Akár melyik részen lesz is a győzelem, magyar vér fog folyni. Csak egy kérdéssel lehetett őket összekapatni, hogy ki hát a vitézebb ?

Vak Bottyánnak akkor eszébe ötlött a török háborúkban di­

vatos szokás, hogy-egy hatalmas dalia kiugratott a hadsorból s odavágtatva a két hadsereg közötti térre, harsány kérkedéssel hívta ki személyes viadalra az ellenfélnek legvitézebb leventéjét. Egy ilyen párbaj vége aztán lelkesedést öntött a győztes dalia seregé­

ben s gyakran eldönté az ütközet sorsát.

Mikor Vak Bottyán látta, hogy nem tud megegyezésre jutni két vezértársával, felcsapta a sisakját a fejére, sarkantyúba kapta a paripáját, kiugratott a hadsorból a harcmező közepére s ott el- kiáltá harsány hangon, hogy meghallhatta mindkét táb o r:

— No kuruchad, ha van lelked, szólítsd elő a csizmaszárból.

Én vagyok itt, a Vak Bottyán ! Ha van valakinek közületek bátor­

sága megmérkőzni velem, egy kis vitézi bajvivásban szívesen látom — vacsorára!

Amint elhangzott a hetyke felhívás, innen is, túl is nagy volt rá a morgás. A labanc hetvenkedett, a kuruc ungorkodott: Vak Bottyánról az volt a hit, hogy annak a testét nem fogja sem kard, sem golyó, az ördög menjen azzal viaskodni.

De még nem volt ideje Bottyánnak a kihívást ismételni, amidőn kivágtat a kurucok sorából egy fiatal dalia s oda tart a kihívó elé.

Vak Bottyán megismerte a félszemével is a közeledő alakot.

Sokszor leírták már előtte a nyalka kuruc Ocskayt, elől befont szőke hajával, piros skarlát dolmányával, fehér-medve kacagá- nyával.

— Elmenj te nyáladék kölyök innen m indjárt! — kiáltá eléje a vén harcraedzett hős. — Ha nyakon kaplak, biz a holdba doblak ! Nincs köztetek különb ember, akit velem szembe állítsatok ?