Irta : FARKAS EMŐD.
A bécsi Schmelcre, a hol a nagy tavaszi díszszemlét tartja a király, egymásután vonulnak föl a csapatok teljes díszben, csákóik mellett cserfa és tölgylevéllel. A kivont kardokról visszavillan a tavaszi napsugár, amely ragyogva omlik az égboltról.
Az utcákon nagy tömeg nézi a különféle fegyvernemből való katonák festői felvonulását. Itt a szekerészek, amott a tüzérek szerkocsijai és ágyúi dübörögnek az utca kövezetén. Amott a huszárok és uhlánusok paripái haladnak táncoló lépésben. Kürtök harsognak, dobok peregnek, puskák, szuronyok, kardok csörög
nek, de mindez elvész a Schmelcen felharsanó katonazenekar hang
jaiban.
Végre valamennyi fegyvernem elhelyezkedik s messziről nézve olyan kép lárul a szemlelő elé, mintha egy óriás kristálypalota bujt volna elő a föld alól.
Csakhamar feltűnik a tábornoki kar festői csoportja, a mely lóháton vágtat elő. A csapatparancsnokok leadjak jelentéseiket, aztán egyszerre csak izgatott mozgolódás, majd halotti csend támad.
Kürtszó jelenti a legfőbb hadúr érkezését. A középen álló zenekarok rázendítenek a néphymnuszra, aztán megjelenik a király sugár alakja is fehér paripán, a mely büszkén hajtja föl- a fejét.
A zászlótartók lehajtják előtte a lobogót, a tábornoki kar lebocsátott karddal, hosszú sorban követi, azián kezdetét veszi a csapatszemle. Majd nagy bajuszu 28—32 éves altisztek lépnek ki a sorból és újból sorba állnak a csapatoktól alkotott óriási négy
szög közepén.
A hosszú sor szélső jobb szárnyán áll Markó Pál őrmester.
Középtermetű, zömök, izmos, mintegy harminc éves férfiú. Bicegve állt be a sorba. Az egyik lába kicsit rövidebb, mint a másik.
Van a sorban ellőtt fülü, ellőtt ujju katona, de van olyan is, a kinek a combját fúrta át a golyó. A mikor a hadtestparancsnok végig lovagol előttük, keményen néznek a szemébe s a mellükön csak úgy csillog-villog a nagy és kis ezüst vitézségi érem, már a ki milyent kapott a királytól. Mert hősök ezek itt valamennyien.
Bosznia megszállásánál tüntették ki magukat.
A rengeteg őserdők, égig meredő sziklák, ásitó mélységek orvul leselkedő puskacsövek között hősi bátorságukkal s bajtár- sukért való önfeláldozásukkal tűntek ki s ezért díszíti mellüket a vitézségi érdemrend.
A férfinak legfőbb ereje a bátorság, a nyugalom, a hidegvér és önuralom. Kétszeresen az a katonának az ellenség előtt. És e vezérek ott bizonyították be bátorságukat.
De a hosszú sorban csak egyetlen arany vitézségi érem lát
ható és ez Markó Pál őrmester mellét díszíti. Ez a legnagyobb kitüntetés, amit altiszt kaphat. Felér a Mária Terézia renddel, a mi viszont a tiszteknek a legnagyobb kitüntetés s csak a harc
mezőn lehet elnyerni.
A legfőbb hadúr megáll a vitézek előtt, egyenkint veszi szem
ügyre őket s a midőn Markóhoz ér, hófehér lovának a nyakát simogatva kissé előrehajol, hogy jobban lássa a mellén csillogó arany vitézségi érmet.
— Felség, a legvitézebb őrmester, — súgja unokaöccsének Albrecht főherceg.
— Nagyon szép, nagyon derék, — mondja fejével bólintva a király s tekintete egy pillanatig a hős őrmesterre tapad.
Markó szive oly hevesen ver, mint a dob, ha rohamra pereg. A leghevesebb csatatüzben se érezte azt az izgalmat, mint most.
Életének legszebb, legboldogabb pillanata ez. Szinte szédül a boldogságtól.
Lehet-e katonának nagyobb öröme, mintha a legfőbb hadúr dicséri meg ? Lehet-e annál nagyobb jutalom, elismerés és ki
tüntetés ?
Úgy érzi, mintha annak az aranyérdemrendnek szárnyai nőné
nek s magával ragadnák valami ismeretlen fényes magasságba, a hol angyalok fújják a szebbnél szebb indulókat.
Hát még mikor az összes ezredek elvonulnak előttük s meg
hajtják zászlóikat, a haza és katonai becsület jelképét.
Szeme káprázik, a lelke tele van büszkeséggel. Nem is tudja, miként került vissza a laktanyába, csak akkor ébredt föl a ragyogó tündérálomból, a mikor kis szobájába lép s leteszi a kardot, csákót, aztán lepihen az ágyára, hogy a kis szobában még egyszer átál
modja mindazt, a mit délelőtt átélt.
De nem sokáig álmodhatik, ebédre a tisztikar vendége, a tiszti étkezőbe kell mennie, a hol az ezredes jobbjára ültetik és ünnepük.
Mialatt Markó Pál büszkén kocint a tisztekkel, a kik egyen
kint járultak hozzá s lelkesen kiáltják: Éljen a legvitézebb őrmes
ter ! addig Markó Pál százada már a délutáni parancskiadásra készülődik.
A mig a sorakozás ideje elérkezik, a szakaszvezető maga köré gyűjti a katonákat s elmondja, hogy miért hívják a 38 ik
, '3 - .. ; 4*
Mollináry-ezred nyolcadik századának őrmesterét a legvitézebb őrmesternek.
De már erre a legszenvedélyesebb pipás is kikapja a szájából azt a kis cserépkályhát s úgy hegyezi a fülét, mert hát most 1883-at írnak, az a dolog pedig 1878-ba történt s a 78 beliek már régen otthon szántanak, vetnek, csupán az őrmester meg a szakasz
vezető maradt vissza továbbszolgálatra.
Ez utóbbit Reményi Bélának hitták s az ő mellét is szép kitüntetés: nagy ezüst vitézségi érdem diszitette.
— Már Szarajevó bevételénél is mienk volt a dicsőség oroszlán
része., A mi ezredünk volt az első a roham oszlopban.
Éjjel két óra után indultunk el sürü ködben s akkora sötét
ségben, hogy a vasvilla is megállt volna benne. A legnagyobb csendben haladtunk a Posin hegy felé, mert csakis innen lehetett megközelíteni azt a magas kőfallal köritett s erődhöz hasonló kas
télyt, a mely a fölkelők legerősebb fészke volt.
— Hát a vártüzérség mire való volt, — kérdezte egy tizedes.
— Barátom, oda csak úgy juthattak fel az ágyuk, ha valami óriás madarak fölröpitették volna. Csupa égnek meredő mész- táblákból és csaknem függélyes sziklafalakból állott ez a hegy, a melyre olyan keskeny kis gyalogút vezetett föl, hogy csak egyen- kint követhettük egymást. Fent aztán lapos medence volt rajta s innen tüzeltünk az ellenségre.
— És sikerült elűzni a kőfalról a fölkelőket ?
— Három méter magas és két méter széles volt az a kőfal, tehát pompás fedezéket nyújtott nekik. Hanem a mi őrmesterünk túljárt az eszükön. Kikeresett a hegyoldalon egy sziklát, a hol megkapaszkodhattunk, nehány lövészt vett magához s onnan aztán oldalról tüzeltünk a fölkelőkre. Mikor ezek a kastélyba hátráltak, megmásztuk a kövekből hevenyészett apró erődöket s onnan foly
tattuk a harcot.
A fölkelők két ágyúból lőttek reánk, de a kövek fedezéket nyújtottak nekünk s alig okoztak kárt az apró űrméretű golyók.
De annál erősebb volt a fegyvertüzük. Oly sürü sortüzet adtak reánk, hogy lehetetlen volt előre nyomulnunk.
Mivel azonban az útba eső torlaszokat s apró erődöket már sikerült elfoglalnunk, egy ágyút nagy ügygyel-bajjal mégis sikerült odáig vontatni, hogy tüzes gránátokat s tömör golyókat vethessen a kőfalra.
Az ágyú felállítása rettentő golyózáporban történt, de mihelyt egy gránát pattant közéjük, azonnal alább hagyott az öldöklő puskatüz.
Az első ijedelmet Markó őrmester arra használta föl, hogy bennünket egetrázó hurráh kiáltással rohamra vezetett. Elszántan törtünk előre s bár a puskagolyók zúgva röpdöstek körülöttünk s egyet-kettőt ki is csapott a rohamoszlopból, mi azért vakon rohan
tunk fölfelé.
A bosnyák tüzéreknek már nem volt idejük elsütni az ágyu
kat. Őrmesterünk egyet levágott közülök, mire a többiek a szuro
nyok hegye elől az erődbe futottak. Lelkesült »éljen« kiáltásban törtünk ki s Markó őrmester diadalmasan tűzte ki az egyik ágyúra az ezred zászlaját.
Egy golyó ekkor éppen a keze fölött fúródott a zászló nyelébe.
— Ez az őrmester urnák volt szánva, — mondta izgatottan az egyik baka, a ki szájtátva hallgatta a szakaszvezető elbe
szélését.
— No, nem is a zászló előtt akart tisztelegni, hanem Markó őrmesternek akart jó éjszakát mondani, — felelte Reményi.
— És sikerült benyomulni az erősségbe ? — kérdezte a tizedes.
— A többi csapatokat annyira föllelkesítette a mi szakaszunk példája, hogy egetverő éljen és »hurráh« kiáltással törtek be a kapun s egyesült erővel kiostromoltuk a kastélyt.
Mondhatom, hogy fanatikusabb népet alig lehet látni a m uzul
mánnál.
Mikor a termekbe rohantunk, felszólítottuk a bentlevőket, hogy tegyék le a fegyvert.
— Nem kell a svabák kegyelme — kiáltották dühtől szik
rázva s ránk sütötték fegyverüket.
No de nem is irgalmaztunk nek ik ; hanem a kik az utolsó pillanatban mégis letették a fegyvert, ahhoz egy ujjal se nyúltunk.
— Ezért kapta az őrmester ur az arany vitézségi érmet?
— Az ágyú elfoglalásáért? Oh nem, pedig már ezért is meg
érdemelte volna. Nehány nap múlva azt a hirt kaptuk, hogy több ezer fölkelő átjött a Romonja Planinán s Mokránál táboroz.
Tegethoff altábornagy erre parancsot kapott, hogy hadosztá
lyával, a melyhez a mi ezredünk is tartozott, induljon a Romanja Planina elfoglalására.
Ezredünk az ötödik és hatodik század kivételével, a mely elő
őrsön állott, reggel öt órakor indult el. Mi képeztük az elővédet egy félzászlóalj vadászszal s egy fél hegyi üteggel.
Az ut borzalmas volt. Tekervényes, keskeny ösvényeken, meredek sziklafalakon, kőgörgetegeken, mocsaras helyeken, sürü erdőkön vitt keresztül úgy, hogy minden pillanatban ki lehettünk téve a meglepetés veszélyének.
Többnyire csak egyenkint haladhattunk, a mi borzasztóan elnyújtotta az elővédet s váratlan támadás esetén szörnyű zavarba hozhatott volna.
Jobbra balra tőlünk egy-egy bekerítő hadoszlop menetelt s ezek is ugyanolyan rémséges utakon közeledtek, mint mi.
Tikkasztó hőség után megeredt az eső és szakadt foly
tonosan. Puskánk csövét lefelé kellett fordítanunk, hogy be ne ázzék.
Aztán beállott a sötétség, a mely olyan volt, mintha az egész világ egy nagy fekete koporsó lett volna. A vezetők azt mondták, hogy nem mennek tovább, mégha főbe lőjjük is őket.
Megmondták azt is, hogy miért? Nem tudnak tájékozódni a nagy sötétségben. Úgy eltévedhetnek az őserdőkben, hogy napokig se találnak ki s éhen kell veszniök.
Várnunk kellett tehát hajnalhasadtáig. Ekkor aztán tovább mentünk bőrig ázva és fogvacogva. Sürü köd volt, az eső még egyre szakadt s alig láthattunk néhány lépésnyire.
Egyszer csak lónyeritést hallottunk. Megáilottunk egy pilla
natra s csodálkozva néztünk körül. Sejtettük, hogy huszárok lesz
nek, de nem tudtuk biztosan, mert az is megeshetett, hogy valami fölkelő vezér lova nyerített.
Tisztjeink parancsára letérdeltünk a sziklára s tüzelésre készen vártuk, hogy mi fog történni.
Nehány pillanat múlva lódobogást is hallottunk. Izgatottan . figyeltünk. Csakhamar egy kis huszárőrjárat bontakozott ki a sürü ködből, a mely gyalog vezette paripáit.
Báró Bittel ezredesünket keresték, a kinek azt jelentették, hogy nem találkoztak ellenséggel.
Örömhir volt ez nekünk. Nagyon kedvezett ama tervünknek, hogy észrevetlenül megmásszuk a Romanja fensikot s az ott lappangó fölkelőket bekerítve, fegyverletételre kényszeresük.
De elővédünk még félig se mászta meg azt a meredek fen
sikot, a mikor minden szikla, minden kőrakás mellől vékony tüz- nyelvek hasították keresztül a ködoszlopokat s utána tompa dör
renések hallatszottak.
Meglepett ez a váratlan puskatüz, mert sehol egy lelket se láttunk, bár a köd már egy kissé fölszakadt.
Sejtettük, hogy a fölkelők menten elbújnak, mihelyt kilövik puskáikat. Azonnal csatárláncba fejlődtünk s mi is megkezdtük a tűzharcot a láthatatlan ellenség ellen. Persze a mellett folyton föl
felé haladtunk s az itt-ott talált házakba őrséget tettünk, hogy a fölkelők onnan hátba ne támadhassanak minket.
Egyszerre csak a fensikról dörgő »Allah il Allah« kiáltás
hallattszott, fegyvertüzük pedig egyre hevesebb lelt, a mi azt bizo
nyította, hogy jelentékeny csapat erősítést kaptak s meg akarnak rohanni minket.
Lentről azonban felhallatszott ágyunk bömbölése s a golyók süvöltő zúgása, a mi elvette a kedvüket a rohamtól. E közben
mind feljebb hatoltunk s a harc mind általánosabb lett.
Ezredesünk végigment rajvonalaink előtt s magyarul b iztatott:
— Célozni, célozni! Lassan lőni, lassan lőni.
Aztán odament Mukacsinszky Sándor tartalékos hadnagyhoz, a kit halálosan talált a íölkelők golyója s gyöngéden befogta a haldokló szemét.
A golyók pokoli zúgással röpködtek körülte s ő letérdelve a fiatal hős mellé, igy szolt:
— Isten veled ifjú bajtárs, halálod dicsőséget áraszt nevedre és emlékedre.
Az előnyomulás a heves puskatüz és járhatatlan utak miatt nagyon nehezen ment s csak déli egy órakor értünk föl a fen- sikra, a hol mindenfelől újabb puskát üst fogadott.
Őrmesterem Markó Pál, épp egy faház megvizsgálására kül
dött bennünket, a mikor a házikó aklakából és padlásáról fegyver
ropogás hallatszott.
Azonnal ő állt a szakasz élére s bár jégesőként omlottak a golyók, revolveréből többször belőtt az ablakon, majd mi is tü
zelni kezdtünk, aztán betörtük az ajtót s a házba rohantunk.
Vagy húsz muzulmán volt benne, akik pisztolylyal, handzsárral védekeztek, de a mi őrmesterünk úgy vágta őket a kardjával, mit a répát.
Mi meg szuronynyal dolgoztunk, egy ősz bosnyák végre a többiek nevében kegyelmet kért.
Ekkor már vagy hat bosnyák holtan hevert a földön s a padlásra vezető lépcsőkön. Mi lábhoz eresztettük a fegyvert, aztán némán néztük nehány ledöfött bosnyák kínos haláltusáját.
Egyszerre csak vad orditás hallatszott a padlásról. La Allah, il Allah! Aztán néhány bosnyák rohant le, állig fölfegyverkezve.
Az egyik az őrmesterre lőtt s ez megtántorodva a falnak dőlt. Mi rögtön eléje ugrottunk és szuronynyal védekeztünk az orvtámadás ellen.
Azt hittük, hogy az őrmester halálos sebet kapott, de nehány perc múlva már előttünk termett s iszonyatos dühvei kaszabolta a bosnyákokat.
Lábából azonban csak úgy csurgóit a vér. A bosnyákoknak nem adtunk kegyelmet, de azok nem is kértek. Kétségbeesetten
védték magukat s egy bajtársunkat megöltek, egyet meg egész életére nyomorékká tettek.
Irtózatos dühvei védekeztek a bosnyákok s mivel mi a szűk helyen hosszú szuronyos puskáinkkal nem tudtunk eléggé gyorsan védekezni, alig volt köztünk egy is, a ki meg ne sebesült volna.
Hanem a gonosz fészket kiostromoltuk s az őrmester sántítva vezetett ki bennünket a vérrel borított halottas házból.
Az ezredes hozzánk sietett s az Őrmester jelentést tett neki a véres összecsapásról.
— Ön meg is sebesült, mondta részvéttel az ezredes, vigyé
tek az őrmestert a sebkötöző helyre.
— Sebem jelentéktelen — válaszolta Markó s tovább is har
colni akarok — felelte az őrmester.
— Jól van, csak aztán meg ne bánja — intette az ezredes — aztán tovább ment.
Őrmésterem ekkor ismét csataláncot képezett a szakaszomból, hasra feküdtünk a véres sziklákon s az ő vezényszavára folytattuk a tüzelést.
Eközben észrevette az őrmester, hogy nem messze tőlünk egy kiálló szikla mögül egész csomó bosnyák fej látszik ki s ezek oldalról tüzelnek reánk.
Markó őrmester gömörmegyei fiú, ért egy kicsit szlávul, és így megértette, hogy az egyik bosnyák ezredesünkre mutatva,
imigyen kiáltott :
— Lődd le azt a svábot!
Mindössze nehány pillanatunk volt e gonosz terv meghiúsí
tására.
Markó azonnal tüzet vezényelt s mi golyózáporral árasztottuk el a sziklát. De a bosnyákok villámgyorsan visszakapták a fejüket s igy„golyóink nem tettek kárt bennök.
Őrmesterünk ekkor sánta lábbal elénk állott s éljent kiáltva a szikla felé vezetett bennünket.
A golyók sivitva potyogtak fölöttünk, alattunk, közöttünk, egyet ki is vágott közülünk, de mégis elértük a sziklát és szu
ronynyal döftük le a bosnyákokat.
Őrmesterünk a kimerültségtől összerogyott, de még ekkor se akart kimenni a tüzvonalból. Elkérte a kulacsomat, egyet húzott belőle s tovább vezette a tűzharcunkat.
Délután négy órakor elfoglaltuk a fensikot és tábort ütöttünk.
,Markó csak ekkor kötöztette be összezúzott lábszárát. Magasztalva emlegették hősiességét, aki fájdalmát eltitkolva, folyton tüzelt, biztatott, lelkesített bennünket.
Az ezredes nagyon megdicsérte őt Thegethof altábornagy előtt s nemsokára arany vitézségi érdemrenddel tüntették ki.
De még ezután is nagy dicsőség érte. Serajevonál is ő volt a legvitézebb altiszt. O volt az első, aki berohant a városba s el
foglalt két ágyút a fölkelőktől, pedig itt is golyó horzsolta a comb
ját. Egy lelkes hazafi, báró Winternitz, ezer íorint jutalmat fizetett ki azon altiszt számára, aki Serajevo bevételénél a legbátrabban viseli magát.
Az ezredparancsnokok egyhangúlag Markó Pált ajánlották a jutalomra s ezért nagy ünnepélyességek között ő kapta meg az ezer forintot.
— Bizony meg is érdemelte, mondották a fiatal bakák.
— Hát a szakaszvezető ur miért kapta az ezüst vitézségi érdemet — kérdezte a tizedes.
— Mert sebesült bajtársaimat bekötöztem s vállamra kapva kivittem a tüzvonalból, aztán megint visszatértem s tovább har
coltam, pedig magam is meg voltam sebesülve.
A katonák megéljenezték, aztán kitódultak a parancskiadáshoz.
Markó Pál ott hagyta a katonaságot, mert béna lába miatt alkalmatlanná vált a csapatszolgálatra. De a király ekkor az ud
varnál adott alkalmazást a legvitézebb őrmesternek.