Irta : FARKAS EMŐD.
Az eső nagy cseppekben kopogott s hűvös szél kavarta a lehullott leveleket.
Az erdő fái rejtelmes zúgással hajlongtak a hegyoldalon, 6*
a mely egy ledöntött, lihegő óriásnak tetszett a komor őszi éjben.
Az ég tele volt gyűrött, fekete felhőkkel, a melyek egy
másra voltak hányva, mint egy katonaraktárban a foltos, ócska köpenyegek.
Az országút tele volt tengermarasztó sárral és széles pocso
lyákkal.
Az éji sötétség végtelen gyászfátyolként lebegett fölötte.
De egyszerre csak villogni kezdett a láthatár, mintha csillagok bújtak volna keresztül rajtuk. Aztán ütemszerü dobogás, majd kardok csörrenése hallatszott.
Az erdő széléről lovasok kanyarodtak az országúira. Ügetve haladtak, de szótlanul, egyetlen hang se hallatszott közöltük.
Nyakukat feltürt köpenyegük gallérjába húzták és szundikálva ültek paripáikon. Huszárok voltak, Württemberg-huszárok, a kiket Fiáth Pompejus hadnagyuk vezetett.
A lovak nagyokat siklottak a pocsolyákban és magasra csap
kodták a sarat.
A huszárok fáradtan bóbiskoltak a nyeregben s nagyokat döccentek, a mint a megizzadt, gőzölgő paripák megcsúsztak a gidres-gödrös utón.
Kezükben kivont kard villogott, a melyet erősen megmarkolva szorítottak a combjukhoz. De a hegye ennek is előre-hátra billent, mint a vitéz huszárok leje.
Két nap óta nyargalnak már hegyről-völgybe, völgyből-hegyre.
Alig pihentek ezalatt valamit.
Paripáik is csak egyszer abrakoltak. Ä hü párák is láradtak, mint a gazdáik, de azért nem kell sarkantyuzni őket, mennek maguktól is, mintha csak sejtenék, hogy ama délibábos róna felé kocognak, a hol szabadon nyargalásztak egykor.
Elől Fiáth Pompejus halad; minden neszre figyel s ha valami zörejt hall, menten megrántja a lova zabláját, aztán arra
felé pillant.
Vagy száz lépésnyire előtte három huszár kocog; ez az elővéd.
Oldalvéd nincs, de nem is kell, egyik felől az erdő, másik felől meg mély árok védi őket.
A csapat mögött ismét három huszár üget, hogy meg ne lep
hessék őket.
— Csak ez az eső állna el, — mormolja a hadnagy, a mint egy hideg esőcsepp épp a nyakába hull s végigfut testén a bor
zongató hideg.
Aztán jobbra-balra pillant, majd meg a felhőket nézi, a melyek egymásra torlódnak, mint jégzajláskor a megtört jégtáblák.
— Hej, még az ég is ellenünk van, hogy a legsötétebb ru
hájába bújik, — sóhajtja mérgesen s hátratekint, hogy nem ma- radosnak-e el a huszárok.
De azok szép rendben kocognak utána. Erre aztán ő is belehuzódik a köpönyege gallérjába, a kantárt félig elereszti, aztán behunyja a szemét, hogy pihenjen egy kicsit.
így kocognak tovább csöndben, zajtalanul.
Mikor hajnalodik, hűvös szél füttyent keresztül az ország
úton. Fölkapja a fejét, kiveszi a térképét s a derengő fénynél nézegeti, hogy hol, merre járnak.
Most odaugrat hozzá az őrmestere.
— Hadnagy ur, lódobogást hallok.
— Merről? — kérdi fagyos nyugalommal Fiáth.
— Az erdő felől, — mondja az őrmester.
— Én is hallok valamit, — feleli a hadnagy.
— Jó lesz vágtatnunk, — tanácsolja az őrmester.
Fiáth komor arcán keserű mosoly villan meg.
— Vágtatni?! Hiszen mind kidőlnének a paripáink.
Most huszárok bontakoznak ki az erdő szegélyén.
— Itt van ni, már a nyakunkba értek, — mondá az őr
mester.
— Majd visszaüzzük őket, válaszolja Fiáth.
— Vagy magunkkal viszszük valamennyit, — feleli az őr
mester.
— H uszárok! — kiáltja Fiáth érces hangon, melynek erős visszhangja kél az erdő felől.
A faradt vitézek fölkapják lelógó fejüket, kimeresztik félig leragadt szemöket, aztán megragadják a lovuk nyakába dobott kantárszárat s még keményebben szorítják oldalukhoz a kard markolatát.
— Bevárjuk, hogy mit akarnak, — folytatta Fiáth. — Addig egy tapodtat se mozdulok innen.
— Ni, hisz az Lenkey kapitány, — mutat most az őrmester az ügető lovascsapat felé.
— Akkor mitől se tartsatok, én -ismerem a kapitányomat, — feleli Fiáth.
A huszárszakasz most elibük nyargal. Lenkey kivont karddal előre szökken.
Fiáth sarkantyúba kapja lovát s Lenkey elé vágtat.
— Kapitány ur, jelentem alásan, százhatvan ember . . . Lenkey jelentősen hunyorít szemével, aztán a század felé fordul.
— Huszárok, vitéz fiaim, térjetek v issza!
A marcona képű, borostás arcú huszárok fülében úgy cseng ez a hang, mint a kardsuhintás.
Megrándul a szempillájuk, hirtelen összenéznek, aztán ma
gasra csapják a kardjukat s kitör a mellükből, mint az orkán- z u g á s :
— Megyünk haza, kapitány uram!
— Fiaim, parancsolom nektek, hogy forduljatok vissza.
— Nem, soha, — kiáltja az őrmesterük s int a huszároknak, mire azok egyet rántanak a lovaikon s előre ugratnak.
— Megálljátok, — rivall rájuk a kapitány. — Tudjátok, hogy esküt tettetek a zászlótokra.
— Szentebb nekünk hazánk, mint a német zászló, - har
sogják a Württemberg-huszárok.
— Jöjjön inkább velünk kapitány uram, — szólal meg most az őrmesterünk.
Lenkey ránéz az öreg őrmesterre, a kinek harcsabajuszát belepte már a dér s halántéka körül ráncokat szántott fel az idő.
Szeretne ráboruíni s azt mondani:
— Mennék János bácsi, de kötve tart az esküm.
Hanem az öregnek szikrázik a szeme, idegesen rándul meg az ajka s még a kard is reszket a kezében. Most már csak egy szikra kell, hogy kitörjön belőle az elfojtott indulat.
— Fiuk! utoljára mondom, forduljatok vissza, — kiáltja még egyszer Lenkey s kardjával Mária-Pohl felé mutat.
— A huszár csak előre m ehet! — mormogja a vén őrmester és kigyult arcán csak úgy lobog az indulat.
— Gondoljatok a súlyos büntetésre, a megtizedelésre, afőbe- lövésre, — inti őket Lenkey.
— Mi is a golyókat keressük, de nem itt, hanem szép magyar hazánkban, — feleli Fiáth hadnagy.
— Veszélyben van édes hazánk s a ki nincs velünk, az ellenünk, — dördül meg most a vén őrmester kieresztett hangja.
— Jöjjön velünk, kapitány ur, — kiáltják most a huszárok s villámgyorsan körülfogják Lenkeyt.
— Felre innen! — zug fel haraggal Lenkey s kardját suhog
tatja maga körül.
— Ha nem jön, hát viszszük, — mordul rá a vén őrmester s leugorva a nyeregből, megkapja a lova zabláját.
— Visszük bizony, — ismétlik a huszárok s egyszerre tizen is körülfogják.
— Hozzám ne nyúljatok! — kiáltja nyersen Lenkey.
— Nem is bántjuk, vitéz kapitány uram, csak álljon az élünkre s vezessen bennünket.
— Hej, fiu k ! — tör ki Lenkey szivéből az öröm, — ha már erőszakkal visztek, hát nem bánom, veletek megyek.
— Éljen! — harsogták erre a huszárok s lekapva csákóikat, összepengették a sarkantyúkat. Akkora volt a zengésök, mint egy ércharang csengése.
Keresztül szállott ez hegyen-völgyön s az éljenrivalgást is ezerszeresen verte vissza az erdős hegyoldal.
Örömükben bajuszukat sodorgatták az öreg huszárok, néme
lyik meg a szeme héját birizgálta, a melyen apró esőcseppek íénylettek.
— Tudtam én, hogy nem tagadja meg hazánkat, áldja meg az én Istenem, — szólt elérzékenyülve a vén őrmester s megin
dulásában a kapitány lovának a nyakára borult.
— No, de János bácsi, most már ide figyeljenek ám.
Az őrmester fölpattant paripájára, azután „vigyázz“-t vezé
nyelt, mire a huszárok peckesen húzták ki magukat s mozdulat
lanul ültek a nyeregben.
— Testvérek! vitéz huszárok, most már én vezetlek titeket.
— Éljen Lenkey kapitány ! — tört ki belőlük a lelkesedés.
— Csatába megyünk; cifra mulatságba. Helyén legyen az eszetek, de a szivetek is.
— Ott lesz, kapitány ur.
— Esküszöm nektek, hogy hü leszek hozzátok; de ha meg
csalnálak, lőjetek le, mint az utszéli verebet.
— Bizunk a mi kedves kapitányunkban.
— Esküdjetek meg, hogy ti is hívek lesztek a hazához.
A huszárok lekapták csákóikat, a nyeregkápára tették s három ujjúkat ég felé emelve, lelkesen harsogták :
— Hívek leszünk, Isten minket úgy segéljen!
— No, fiuk, most aztán előre!
Azzal egyet suhintott lovagostorával tüzes fekete paripájára s az ficánkolva szökkent előre. A huszárok mámoros jó kedvvel követték.
A nap áttört a szétfoszló felhőkön s biborpalástját kiterítve az égbolton, onnan nézte a vígan nyargaló huszárokat. Még a paripák is kényesebben szedték a lábaikat.
Dél felé Brezsán alatt jártak.
A mikor a vár elé értek, Lenkey lépésre fogta a lovát s mély áhítattal nézte a vár repkényes, omladozó falait. Aztán megállóit egy kiszögellő sziklabérc előtt.
Kardjával intett, mire az egész szakasz megállott.
Nyolcas sorba vezényelte őket s magához hivatta a kürtöst:
— Fújd a generál-marschot !
A kürtös ajkához kapta a trombitát s a mikor belefujt, mint ha ősz kurucok ültek volna ki a düledező várfalakra. A kürt érces bugását visszazengte a vár udvara.
— T ra-tra! tra-ra-ra-ra, tra 1 . . .
— Imához! — vezényelte most Lenkey s maga is lekapva csákóját, jobbját ég felé emelte.
Kétszáz huszár ült hajadon fővel a paripáján s kétszáz kéz emelkedett az ég felé.
— Imától, — kiáltá aztán Lenkey, a mire kétszáz csákó egy
szerre koppant a marcona vitézek homlokán.
Lenkey ekkor leugrott paripájáról, odalépett az esővert szikla
bérchez, kardjával háromszor tisztelgett előtte, aztán feltérdre eresz
kedett és megcsókolta a mohos sziklakövet.
— Huszarok ! — kiáltá most Lenkey, a vitézek felé fordulva, jertek egyenkint az Ur asztalához.
A Württemberg huszárok mereven bámultak kapitányukra.
Hanem azért némán engedelmeskedtek parancsának.
Utána Fiáth hadnagy lépett a sziklakőhöz s a mint rápillan
tott, megrezzent, féltérdre bocsátkozott s ő is megcsókolta.
Most a vén őrmester következett. Nézegette a sziklabérc olda
lát s egyszerre csak letérdelt előtte, imára kulcsolta a kezét, aztán köny szökött szemébe s mély megindulással fennhangon olvasta:
— II. Rákóczi Ferenc 1703. márc. 27.
(Ekkor jött be a nagy Rákóczi Lengyelországból.)
— Áldásodat kérjük dicső fejedelem, — fohászkodott a vén őrmester és hangos zokogással borult a mohos sziklakőre.
És a Württemberg;huszárok könyes szemmel kiáltották:
— Éljen a haza. Éljen a szabadság 1
Gróf Thököly Imre.
Ir ta: FARKAS EMŐD.
Thököly Imre, a nagy szabadsághős, alig volt túl az élet delén, mindössze negyvennyolc éves volt, amidőn meghalt 1705 szeptember 13-án Nikomédiában, a virágok mezején, ahol annyi álmot szőtt az elhagyott haza fölszabadítására.
A végzet kegyetlen kézzel tepte szét az álmokat s úgy neki, mint húsz éven át hűséges párjának: a nagy Zrínyi Ilonának, nem maradt egyéb e csendes magányosságban szőtt álmokból,
mint az a büszke öntudat, hogy egykor három nagyhatalom is kereste bárátságát és szövetségét.
Elhagyatva hunyta le a szemét gróf Thököly Imre, de még egyszer fellobbant összetört szivében a remény, hogy nem élt hiába, mert mostohafia, a dicső emlékű II. Rákóczi Ferenc, akit ő tanított a hadi mesterségre, újból fölemelte a szabadság zászla
ját s diadalmasan hordozta meg az egész országban.
A szécsényi országgyűlés ama határozata azonban, mely el
ismeréssel adózott emlékének, már ravatalon találta őt s nem érhette meg azt az örömet, hogy visszatérhessen hazájába, ahol rengeteg birtokait visszaitéli neki a szécsényi országyülés.
Késmárki gróf Thököly Imre családjának fényét Sebestyén nevű őse alapította meg, áki lócsiszár volt, amely azonban ama időkben a főnemeseknek is kedvenc és nagy hasznot hajtó foglal
kozás volt.
Nagyatyja már báró és szerencsés házassága révén rengeteg birtok ura lett.
A szabadsághős atyja, István, már grófi rangot nyert s igen ártatlan szerepet játszott ama titkos forradalmi mozgalmakban, a miket a fölháboritó vasvári békekötés idézett elő.
Korán özvegységre jutva, bor, szerelem és vadászat volt a szenvedélye, hanem azért eszén volt szive, a Wesselényi-össze- esküves tágjai és Apaffy fejedelem egyaránt kerestek barátságát s amikor titkos követet küldtek a portához, a dúsgazdag Thököly adott útiköltségül ezer aranyat.
Ennyi volt és nem több az a szerep, amit az összeesküvés
ben játszott, de amikor Wesselényi nádor özvegyének árulása folytán Zrínyi, Nádasdy és Frangepán feje porba hullott s az üldözés országszerte megkezdődött, akkor a bécsi körök kivetették a hálót Thököly kincseire is, amikről mesés hírek voltak el
terjedve.
A gróf, ekkor már súlyos beteg volt, kincseit Léka várába befalaztatta, 13 éves Imre fiát pedig álruhában Husztra szöktette, amely akkor Erdélyhez tartozott.
A gróf nemsokára meghalt, várába német őrséget vitettek, egyik szolgája elárulta kincseinek rejtekhelyét s több mint három millió forintnyi aranyát, ezüstjét szállították Bécsbe.
Az ifjú Thököly azonban, akinek édesanyja: Gyulaffy Kata révén nagy birtokai voltak Erdélyben is, nem került német kézre, hanem Apaffy udvarába, ahol megismerkedett a kuruc bujdosók
kal, akiknek élén akkor az erdélyi fejedelem nagynevű kancellárja, Teleki Mihály állott.
Ez jó barátja volt az ifjú Imre gróf atyjának s az lévén a terve, hogy leányát nőül adja hozzá, mindenben támogatta.
Eleinte Teleki, majd Wesselényi Pál voltak a fölkelt bujdo
sók vezérei, de a nagyhírű erdélyi kancellár támogatásával az ifjú, bátor, vitéz és elszánt Thököly Imre ragadta magához a vezérletet és a 22 éves ifjú sikeres föllépése országos súlyt adott a forra
dalmi mozgalomnak.
A háború nagy szerencsével folyt, kivált mikor a törökkel is szövetségbe lépett Thököly. \
Erély, bátorság, leleményesség, kitartás, hősiesség voltak jel
lemző vonásai; a becsvágy és számítás, a diplomata-ész, sőt fur- fang se hiányzott nála, de mindez nemes és szent cél szolgálatába volt fogva, hazáját akarta megszabadítani a zsarnok uralom
tól, amely alkotmányától, jogaitól, önállóságától megfosztotta s a népre, csakhogy megbénítsa, elviselhetetlen adókat rótt.
Thököly vagyonát épp úgy föláldozta hazájáért, mint később mostohafia, a nagy Rákóczi.
Már erdélyi birtokait zálogba vetette, hogy hadait fizet
hesse ; rendet, fegyelmet tartott e bujdosó s kezdetben rakoncátlan nép között.
Nem iskolában, hanem a harcmezőn tanulta a hadakozást és sorra verte a császári tábornokokat.
A várak is egymásután hódoltak meg neki s Zrínyi Ilona, az oroszlánlelkü nagyasszony, az ifjú hős iránt sírig tartó szere
lemre lobbant.
— Minden időben nagy dolog volt az igaz szeretet, — mondta később a nagy fejedelemasszony, amidőn annyi küzde
lem után a felesége lett a nálánál tizennégy évvel fiatalabb Thökölynek.
A háború zajában, igazán szép szerelmi regény szövődött e házasság által, amely Zrínyi Ilonára és a Rákóczi-házra végzet- szerű szerencsétlenséget hozott. Az esküvőt akkor tartották meg, amikor Thököly visszatért Budáról, ahol a török nagy ünnepé
lyességgel fogadta, a nép pedig az utcákon ekkép üdvözölte:
— Éljen a magyar király!
A budai vezértől elfogadta a szultán athnáméját, mely őt Felső-Magyarország féjedelmévé nevezte ki és zöld bársonysüveget, zászlót és aranyos buzogányt küldött neki.
A menyegzőt Munkács várában 1682 junius 15-én ülték meg, amelynek őrsége hüségesküt fogadott neki.
Most már Thököly tekintélye a Rákóczi-ház hatalmával is növekedett s a háború a fegyverszünet után nagy erővel ujult meg.
Thököly magával vitte a gyermek Rákóczit is, hogy korán hozzászokjék a hadi élet viszontagságaihoz.
Hanem a törököknek bécsi veresége az ő hadi szerencséjét is tönkre tette.
Szobieszki János, a hős lengyel király, annyira megverte Kara Musztafa seregét, hogy az hanyatt-homlok menekült Cseklész félé, ahol Thököly serege táborozott.
A vad futás éjjel történt, a sátrakat fölborították s még a kis Rákóczi is csak neyelője, a hü Kőrössy, éberségének köszön
hette, hogy az összeomló sátor agyon nem sújtotta.
Sobieszki szót emelt Bécsben Thököly érdekében, hanem a megmentett császár most már egészen más hangon beszélt s a hős lengyel király közbenjárását is visszautasította.
A császáriak 1684-ben elfoglalták a Rákóczi-árvák várait és birtokait, a következő év pedig Thököly szerencséjét végleg el
homályosította.
Hatalma mind szükebb térre szorult s Zrínyi Ilona attól tartva, hogy eltalálják rekeszteni tőle, levélben arra kéri, hadd mehessen vele, semhogy valamely várba zárkózzék.
„Az én Istenem ne adja ezt érnem, hogy én az én édes uram nélkül akárminemü, bátorságos várban, vagy helyben meg
maradásomat lelhetném. Én ezt nem kívánom, hanem vagy élet, vagy halál, semminemű félelem, sem nyomorúság engemet Klned- ből el nem rekeszt. Csak épen Klned el ne hagyjon, én, ha gyalog is, kész vagyok elmenni, valahun hallom Kglmedet lenni. Vajmi nagy dolog volt minden időben az igaz szeretet.“
De Thököly nem akarta magával vinni s a nagyasszony Munkács várába zárkózva megmutatta nemcsak Bécsnek, hanem az egész világnak, hogy mire képes egy hőslelkü kuruc király
asszony.
Thököly eközben titkon békeajánlatot tett Bécsnek, amit Caraffa elárult Ibrahim nagyvezérnek.
A kuruc-királyt tehát Nagyváradra csalták s az ottani pasa vasra verette és Stambulba küldötte.
Később a török belátta, hogy ez végzetes lépés volt, mert Thököly hírneves alvezérei azonnal elpártoltak tőle, császári szol
gálatba állottak s Budavár bevételénei fényesen kitüntették ma
gukat.
A szultán a budai pasát megfojtatta, Thökölyt szabadon bo
csátotta, de lehanyatlott szerencsecsillaga csupán egyetlen egyszer bukkant föl még az erdélyi beütés alkalmával, amikor Zernyest- nél a császári sereget szétverte s Heisler és Doria tábornokokat elfogta.
A császárnak e két kedves emberéért fényes váltságdíjat kapott.
Heislerért Zrínyi Ilonát váltotta ki bécsi rabságából, Doriáért pedig nyolcezer aranyat kapott.
A zentai csatában a szultán nem fogadta el az ő haditervét s ezért veszett el a csata.
Thököly személyesen vett részt e csatában pár ezer bujdosó
val s ő is csak úgy tudott megmenekülni, hogy a halottak közé feküdt s csak éjjel osont el onnan.
Ettől fogva aztán török földön élt nejével s kevés számú udvarnépével s akik valaha királyi asztalt tartottak, azok most gyakran nélkülözni voltak kénytelenek, mert a porta eleinte nagyon szűkmarkú és pontatlan volt.
Meg is izente Zrínyi Ilona a szultánnak, hogy királyné volt egykor, athnamét kapott tőle s megigerte, hogy elvesztett vagyo
náért kárpótolni fogja — tehát tartsa meg a szavát.
A lecke használt, ettől fogva a porta pontosabb volt s nem kellett újra elzálogosítania családi ékszereit.
Erre beljebb vándoroltak Törökországba s egyre jobban távolod
tak hazájuktól.
Titkára, Komáromi János, naplójában pontosan leírja minden nevezetesebb napi eseményeit.
Nagyon érdekes ez a napló, mert a kibujdosott kuruc királyi párnak minden szenvedését, hányatását, reménykedését és szomorú lemondását híven s megindító egyszerűséggel Írja le.
Utolsó éveit Nikomédiában, a virágok mezején éhe le a sorsába belenyugodott kuruc királyi pár.
Zrínyi Ilona 1703 február 17-én halt meg s férje még a te
metésen sem vehetett részt, mert a 46 éves férfi annyira kösz- vényes volt, hogy csak hordszéken tologatták s járni sem tudott.
Mérhetetlen testi szenvedések járultak lelki szenvedéseihez.
E kínzó köszvényt a téli táborozások alatt kapta s hiába gyógyit- tatta, ez vitte a sírba is.
Komáromi részletesen leírja a kuruc-király utolsó perceit.
„Anno 1705 éjfelkor futva jő egyik inasa az szállásomra s zörget az ajtón erősen s kérdém, ki vagy, nevét megmondván, m onda:
— Urunk ő nagysága hivatja kegyelmedet, mondók : miért nem hagytok bé^ét ? Azonban más is iparkodik hasonló sietéssel, én hamar csak nadrágot vonván fel s az ingre mentét vevén fel, lemenék ő nagyságához s köszönék s becsülettel fogadá. Láttam, hogy az ábrázata igen megváltozott s a szemei is nem egyenest járnak s mentest megismervén, hogy közelit az órája, az mint
előtte állok, ő az ágyban felülvén, mondta az inasoknak, tegyétek közelebb ágyamhoz a széket . . .
Ekkor eleibe kérvén az asztalán állani szokott kis kalamáris ládácskát, felnyitja s egy ezelőtt harmadnappal irt s bepecsételt, de titulus nélkül való levelet kivett belőle s mondá: az gyertyát tartsátok közelebb; nagy öreg viasz gyertya volt s jól égett, s mégis mondá: micsoda rossz gyertya ez, hogy jól nem ég? nem látok jól nála.»
Komáromi erre több gyertyát gyujtatott, a fejedelem meg
címezte a levelet, de egy szót se szólt, mire Komáromi letérdelt az ágya elé s kérte, hogy imádkozzék vele.
Thököly hiba nélkül elmondta vele az imádságot, aztán be
fordult s egy sóhajtás nélkül kilehelte lelkét.
Komáromi hatvan talléron sirhelyet vett számára az örmény temetőben ama hűvös forrás mellett, ahol életében annyiszor le
pihent, s egy sürü nagy fa alatt kővel kirakott sirba temeti ette.
Nagy, teher márványkövet tétetett rá s latin szövegű föliratot vésetett a sírkövére.
Ezt pedig cserepes épülettel vétette körül, hogy az idő meg ne rongálhassa.
Ezt pedig cserepes épülettel vétette körül, hogy az idő meg ne rongálhassa.