Irta: KRÚDY GYULA.
A Pribóki uram mentéje még a történelem lapjain is fel van jegyezve.
Igaz, igaz, másnak is volt, még tán van is mentéje, a mely talán sujtásosabb, cifrább, mint a Pribóki mentéje volt, de azért mégsem kerül minden mente a történelembe.
Pribóki János, Rákóczi fejedelemnek volt hűséges strázsames- tere. Nem volt már valami fiatal legény. Bejárta addig huszárjai
val az egész világot, a mig Rákóczi szolgálatába szegődött. De azért, hogy deres volt a haja, bajusza, vitézség dolgában akár
milyen fiatal legénynyel fölért.
De csak addig, a mig egy véres ütközetben bele nem ütkö
zött egy bolond nagy ágyugolyóbis a Pribóki uram hadakozó jobb karjába.
A kard kihullott a strázsamester kezéből. De még a karja is olyan messzire repült tőle, hogy azt soha többé utói nem érhette.
Elvitte az ágyúgolyó a karját.
Pribóki János busult egy darabig az elveszett karja miatt.
Már most hogyan verekedjen ő tovább balkézzel?
A fejedelem megszánta a félkarú hőst.
— Ne búsuljon kelmed — mondta neki, — azért nem bocsá
tom el a szolgálatomból. Elküldöm olyan helyre, a hol nem kell már tovább verekednie.
— Hol van olyan hely a világon ? — sóhajtozott fel Pribóki János.
— Azt is megmondom kendnek, — felelt a fejedelem. —
Becsben lakik fogságban az én kedves György fiam. Menjen hozzá kelmed, aztán legyen a szolgálatára. Vigyázzon rá, semmi baj ne érje.
Pribóki János igy került Becs városába, Rákóczi fiának a szolgálatába.
Ott ugyan kevés dolga volt a félkarú katonának. Még a csiz
máját is más tisztította a fejedelem fiának. Neki egyéb dolga nem volt, mint csupán csak az, hogy meséljen Rákóczi fiának az édes apjáról, a vitéz kurucokról, a diadalmas csatákról.
Erről pedig tudott mesélni a vén huszár* Folyt a szó az ajkáról, mint a méz. Rákóczi fia pedig kitűzésedéit orcával hall
gatta a vitézi történeteket, a milyenekre bezzeg nem tanították meg a bécsi tanitó-mesterei.
Lehetett a Rákóczi fia vagy tizenkét éves forma, de talán ha rajta állott volna, nyomban elment volna harcolni az édes apja zászlója alá.
De nem rajta állott. Fogságban volt ő Becsben és felügyelet nélkül még az utcára sem tehette ki a lábát.
Be sokszor irigyelte a Pribóki uram zsinóros, kurucos ruháját. Neki bécsi bugyogóban, bársonyos urfi ruhában kellett járnia.
— Hej, ha nekem kardom lehetne, Pribóki bácsi 1 — sóhaj
tott néha.
Mert még kardot se mertek adni a Rákóczi fiának a kezébe.
Történt egyszer, hogy kuruc vitézek jutottak be Becs váro
sába, felkeresni Rákóczi fejedelem fiát.
A rettenthetetlen Jávorka vezette a kurucokat a Rákóczi fiának szállására, a hol az öreg Pribóki János majdnem kibújt a bőréből örömében, mikor a kurucokat meglátta.
— Miféle szél hajtott ide, bajtársak? — kiáltotta nagy bol
dogsággal.
— A fejedelem fiához jöttünk, — felelt Jávorka.
— Éppen odabenn van a nagyságos urfi a szobájában,
— felelt Pribóki, aztán bevezette a kurve vitézeket a kis gaz
dájához.
A kuruc vitézek levették a süvegjüket. Aztán csak nézték hang, szó nélkül azt az idegen ruhás ifjú embert, a ki odabenn ült az asztal mellett.
— Talán nem tudjátok, hogy ki vagyok ? — kérdezte a feje
delem fia.
— Tudjuk, tudjuk, — dünnyögte Jávorka, a diák.
A fejedelem fia fölugrott.
— Tudom én, mi a ti bajotok. A ruhám nem tetszik nektek.
Intett Pribóki uramnak és kisietett a szomszéd szobába.
Ott egy perc alatt ledobálta idegen köntösét és felöltötte helyébe a Pribóki uram zsinóros, kurucos ruháját, mentéjét . . . Aztán úgy lépett a kurucok elé.
Hej, lett erre olyan rivalgás a kurucok között, hogy tán még az utcán is meghallották.
Csókolták, ölelték jobbról-balról a fejedelem fiát és könny folydogált végig az ősz csapzott szakáitokon.
— Most már boldogan megyünk haza, — mormogta Jávorka diák, — láttuk Rákóczi fiát.
A szemerédiek.
I r la : PERÉNYI LAJOS.
Alsó-Szemeréd és Felső-Szemeréd szomszédos községek voltak és ma is azok Hont vármegyében. Alig választotta el egy jó fél
órányi járás a községet, mégis oly messze esett az egymástól bé
kesség, szeretet, barátság dolgában, mintha csak a földgolyóbis másik oldalán lett volna az egyik és tenger választotta volna el őket egymástól haragos, végtelen vizével.
Ugyan mi haragította ennyire össze, mi idegenítette el egy
mástól a föld munkás népét ezen az Isten-áldotta vidéken ?
— Labancok vagytok, azok is maradtok a világ végéig! — mondották a felső-szemerédiek. — Ezt érdemelte hát a nagy Rákóczi, hogy a császár katonáinak szegődjetek ő ellene? Ezt érdemelte ez a magyar föld, hogy ily hazaárulókat hordozzon a hátán, akik saját nemzetük felszabadítója ellen fogjanak fegyvert ? Félre a szemünk elől! Éljen a szabadság! Éljen Rákóczi! — ki
áltották büszkén és harsányan a felső-szemerédiek és lángoló lel
kesüléssel álltak Rákóczi dicső zászlója alá, vitézül küzdő ku
niénak.
Napok múltak, évek teltek. A magyar szabadság fölkelő napja borúsan, bánatosan áldozott le a viszontagságos, hosszú küzdelmek után. Rákóczi nemes szivének törekvését balszerencse érte. A ma
gyarok Istene még sem vezette diadalra a legszentebb küzdelmet.
Megpróbáltatásnak lett kitéve a hazafias lelkesülés, a magyar ha
zaszeretet.
Mintha csak azt mondta volna a magyarok Istene: Majd meg
látom, nem szalmatüz-e ez a lobbanékonynak látszó hazafias láng, kitartóan tud-e a magyar hazájáért nemcsak lelkesülni, küzdeni, de igazán megszenvedni is!?
És a hazafiak szivükbe zárták sajgó fájdalmukat Rákóczi ki
vonulása után. Vártak türelemmel egy jobb kor után, melyért buzgó imádság epedez százezrek ajakán.
Csak a felső-szemerédiek haragja nem akart enyhülni, nem tudta az idő, a feledékenység csökkenteni. Évtizedeken, évszázadon át nem tudta a kis falu elfeledni, amit a szomszédjaik elkövettek, mikör Rákóczi ellen fogtak fegyvert.
A vásárban, a határban, a kocsiuton elkerülték az alsó-sze- merédieket. Vége volt a két község egymáshoz való barátságának.
Elválasztotta őket tőlük a hazafias fájdalom.
Hiába közeledtek az alsó-szemerédiek jó szóval, békítő szán
dékkal a felső-szemerédiekhez, hiába nyújtogatták békülésre jobb
jukat nem egy alkalomkor, hiába akartak segíteni rajtok, mikor tűzvész pusztította a falujokat: nem fogadták el, visszautasították kiverték őket.
Nagy dolognak, nagy eseménynek, valami csodának kell tör
ténnie, hogy a nagy csorbát kiköszörülhessék, hogy a haragot el
oszlassák. Ézt nagyon jól látták maguk az alsó-szemerédiek. És amit a hosszú múló évek nem tudtak megdönteni, a nagy válasz
falat köztük lerom bolni: azt végbevitte egy márciusi nap. Az a fenséges negyvennyolcadiki márciusi nap, mikor újra öntudatára ébredt a magyar, mikor az egész világ megtudta, hogy a szőke Duna és kanyargós Tisza között, a Kárpátoktól le az Adriáig él egy lelkes nemzet, amelynek szivéből a függetlenség eszméje, hazafias lángja nem aludt ki. Hogy él egy hőslelkü, dicső nép, melyet óriássá növesztett az az önzetlen hazaszeretet, az a bátor
ság, mely előtt mindig kalapot emelt Európa.
A virradat fenséges napja volt ez az eltévelyedett, a rossz útra került alsó-szemerédieknek és a jóvátétel ideje is, mikor Kossuth apánk hivó szózatára mind elmeht, aki csak fegyvert birt fogni, a kis faluból.
Ott a harcmezőn, ott, ahol a karddal Írják a történelmet a honfiak, ott békült ki, ott szorított jobbot, ott borult egymás nya
kába a hosszú időkön át haragvó szomszédos falu népe. Az utódok a daliás honvédek sorában, a magyar zászló alatt ütötték helyre, azt, amit a szegény magyar haza ellen vétettek nagyapáik. És mondhatom, becsülettel le is mosták a szégyent! A nagysallói csatában ők aratták a legszebb elismerést, a legméltóbb babért.
Örömkönyek hullottak a hadfiak és a vezérek szeméből, mikor Kálosi Barnabás az ütközet után odalépett az alsó-szeme- rédi bajtársakhoz, akik a ‘hősi küzdelem végén alig maradtak öten- hatan, mert a többi meghalt hősiesen a hazáért:
— Ide a szivünkre, bajtársak ! Hullassunk közösen könnyeket
elesett földieinkért ezen a nagy napon ! Legyen elfeledve a gyászos m ú lt! Nemesen, dicsőén tettétek jóvá nagyapáitok vétkeit! Áldjon meg benneteket a magyarok Istene, hogy megint ott voltatok ve
lünk, ahol most minden magyarnak lennie kell ! Örömnapja ez a magyar nemzetnek, de örömnapja a két kis község népének is ! És most egyesült erővel, testvéri szeretettel, hazafias kitartással mutassuk meg, hogy a szemerédiek mire képesek!
Ettől a naptól kezdve a nagy harag eltűnt a két kis község között. A közös harc, a szabadságharc kibékítette őket a csata
mezőn, a győzelem kivívásában. Az unokák jóvá tették nagyapáik megtévelyedéset.
így tud haragudni a magyar a megtévelyedett honfitársaira és igy tud megbocsátani a megtérőnek, ha ismét méltóvá teszi magát szeretetére, becsülésére!