Soha nem volt a cigányfajnak hazánkban olyan fenkölt alakja, mint Czinka Panna.
Nem volt szép, de kellem és báj ült ki arcára, midőn művészi hegedüjátéka közben átszellemült.
Czinka Panna még gyermekkorából ismerte Rákóczit, kinek szülei előtt sokszor játszott apja bandájában. Alig hallotta meg, hogy a fejedelem haza jött és táborba szállt, hóna alá vette ríkató hegedűjét és nem pihent, még fel nem kereste a fejedelmet.
Mikor aztán Rákóczi Ferenc a sok gondot és fáradalmat ki akarta pihenni, ott termett a mulatozó vezérek mellett Czinka Panna, elővette hegedűjét, melynek húrjaiból oly csodaszép dalokat tudott előcsalogatni a nyirettyűjével, hogy majd megesett, majd repesett szive annak, aki meghallgatta. Ő maga szerezte azokat.
Lángész volt.
Csak a nevét ismerjük már a legtöbb dalának. Mikor felhang
zott a „halottánc“ de sok sarkantyú összezengett, de sok pohár összecsengett, de még több kard összepengett ezeknek a hal
latára !
Szép volt a „háromszáz özvegy nótája“, az „ősapáink dala“, meg sok más.
Hosszú unalmas tábori pihenés alatt ezeket húzta Czinka Panna. H a j! De egyik sem volt oly szép, oly megható egyik sem csalt ki annyi könnyet Rákóczi szemeiből, mint a „Fecském“
nóta, mely a felséges fejedelem szegény fogoly feleségének szólt.
Szövegét maga Rákóczi költötte, zenéjét meg Czinka Panna sze
rezte. A hegedű szavát a fejedelem csengő hangja kisérte:
«Repülj fecském ablakára!
Kérjed nyissa meg szavadra.
Mond : ezüstös lapot vevék, Rá aranynyal írtam nevét.
Képét gyémánt lapra festem, Rubinkő ládába rejtem,
S azon volnék, hogy nevének Nagy ünnepet szentelnének.»
Barna Jónás: A hazáért és szabadságért. 3
Nem is gondolhatott ki ilyen szépeket más, csak egy feje
delem.
Mikor Czinka Panna a „Fecském“ nótát muzsikálta, barna arca tündöklött az érzéstől, szemei ragyogtak, a hegedű hangja meg keresztül-kasul járt az ember szivén.
Bizony, úgy ellágyult ezen a nótán sok edzett vitéz, hogy végigfutottak a könnyek az arcokon.
A Czinka Pannának pedig nagyon sokszor el kellett huzni ezt a nóiát. De mikor a jó cigányleány észrevette, hogy keserű fájdalom tükröződik Rákóczi szemeiben, kinek fejedelmi asszonyát és gyermekeit ott tartják fogva Becs városában, hirtelen fordulattal tákezdte a nótát:
«Ne szomorkodj, légy vig, Nem lesz ez mindig igy, Hej, aki megszomorit Meg is vigasztal még . . . »
A hegedű húrja reszket, a leány barna-piros arca ragyog, a mint a zene hangjait pajkos dallal kiséri:
, «Cigányasszony sátora hopp ! Sátoia, sátora,
Benn van a rajk ó ja!
Heje, huja, hopp 1»
Az átalagból a pokályokba öntik a tüzes bort, zimankós kedve támadt a társaságnak. Czinka Panna pedig fáradhatatlanul húzza és kedves csengő hangon énekli mellette :
»Zö d erdőben ég a gyer'ya, Az én babám koppantgnja.
Hol eloltja, hol meggyujtja,
Csak a szivem, csak a szivem szom oritja!«
Néha igy folyt a mulatozás -a fejedelem táborában egész hajnal kukorékolásig. Ámde mikor a fejedelem vezéreivel pihenőre tért Czinka Panna vállára veti piros csizmáját, hóna alá kapja hegedűjét és könnyedén, mint a madár útnak indul valamelyik fővezér táborába, hogy hirt vigyen Rákóczitól és híreket hozzon a fejedelemnek. Nincs megbízhatóbb kéme a kuruc felkelésnek, mint Czinka Panna, ki hol el-eltünik, hol meg visszakerül, de Rákóczit el nem hagyja.
Egyszer megszólít ja a fejedelem:
— No, Czinka Panna, most mutasd meg, mit tudsz :
— Csak szólj, felséges fejedelem, mi a kívánságod. Hiszen
tudod, hogyha akarod olyan vagyok, mint az erdei dalos madár, vagy ha úgy kell, átváltozom és vagyok vén boszorkány. Ha kí
vánod, kicsalom a labanc vezérekből a legféltettebb titkokat, ha kell, farkas sötétjét bocsátom az üldözők szemére. Ha akarod, lát
ható vagyok mindenütt, ha kívánod, láthatatlanná teszem maga
mat. Mond, mi a kívánságod ?
— Izenetet szeretnék küldeni Bécsbe feleségemnek, a fejede
lemasszonynak. De hogy tudnál te eljutni Bécsbe ?
— Semmi az nekem, Uram! Elbandukulok, s mikor elérek abba a nagy városba, hol a szépséges fejedelemasszonyt fogva tartják, ha kell olyan nyavalyatörős leszek egyszerre, hogy el sem bocsátanak vagy három hétig, mig ki nem gyógyulok. Ez pedig oly nagy idő, hogy majd csak kieszelek valami módot, mint le
hessen a fejedelemasszonyt értesíteni, hogy izenetet hoztam tőled.
Egyet-kettőt fordult és már útban volt Bécs felé. Kinek tűnne fel a vándor cigányleány, a mint végig halad az országúton. Ha be kell térni egy-egy faluba, hegedüszó mellett kéregét és a vilá
goskék foltokkal tarkított piros szoknyában olyan szegényes, hogy megesik rajta az emberek szive. Ki sejtené benne Czinka Pannát, Rákóczi hűséges követét.
De mikor Bécsbe ér, már takaros barna cseléd leányt mutat a cigány nő külseje és oly ügyesen jut be a Küszdenpfennig palotába, hol Sarolta hercegnőt, Rákóczi fejedelem hitvesét és két fiát tartották őrizet alatt, mintha csakugyan farkassötétjét bocsá
totta volna a cselédség szemére.
Sarolta hercegnő ijedten szisszent fel, mikor egyszerre csak ott termett előtte Czinka Panna. Azonnal megismerte.
— Hirt hozok felséges fejédelemasszony! Bízzál az Istenben, ki megsegíti a magyar nemzetet és férjedben, ki győzelemre viszi igaz ügyünket. A fejedelen arra kér, hogy gondolj reá szeretettel, a mint hogy az ő szive érted és gyermekeiért dobog. Ne adj hitelt férjed ellenségeinek, híreszteléseik hazugságok, a mi ügyünk győzni fog.
Czinka Panna pedig keblébe rejtve a fejedelemasszony leve
lét, dudolgatva haladt visszafelé az országúton:
„Én vagyok a, én vagyok a cigány leány, Cigányvajda, cigányvajda az én apám, Az én anyám, az én anyám cigányasszony, Kin a pusztán, kértek alatt, sátor alatt alszom«.
Mikor pedig oda ért a fejedelem elé, kivéve kebléből a drága levelet, fényes jó kedvvel odaszól: „Eb ura a fak ó !“
3*
Mert hát innen is, túl is, fölfelé is, mindig „eb ura a fakó!“
Ez volt a kurucok kedves szavajárása.
Addig pedig, mig Rákóczi hűséges felesége üzenetét olvasta, Czinka Panna szívhez szóló szép énekkel kisérte hegedűjét:
»Szép állat a hattyú : Magát megmossa,
Orrával tolláit Felborzolgatja.
Kis kertedben ligetedben Hogyha lehetnék,
Kedves édes rózsám, De boldog volnék !