Irta : FARKAS EMŐD.
A hatvanas évek közepén vakmerő módon szökött meg Szi
bériából egy lengyel gróí, aki tevékeny részt vett az 1863-iki lengyel fölkelésben.
Száműzött társaival összebeszélt, aztán adott jelre őreiket megrohanták, leölték őket s Mandzsúrián keresztük a Csöndes óceánig jutottak, ahol egy angol hajó fölvette és Európába hozta őket.
A lengyel gróf Pestre jött, ahol azt beszélte, hogy Petőfi Sándor Szibériában él.
A lapok terjedelmes cikkekben foglalkoztak ezzel a megdöb
bentő hírrel, Jókai pedig lapjában egyenesen azt követelte, hogy diplomáciai utón kell meggyőződést szerezni a szomorú hir való
ságáról.
Gróf Andrássy Gyula, akkori magyar miniszterelnök, a bécsi
orosz nagykövetség utján csakugyan tett is lépéseket, hogy puha
tolózzanak Szibériában Petőfi után.
Sándor cár a szibériai kormányzóságoknak szigorú rendelet
ben hagyta meg, nézzenek utána, vájjon vannak-e magyarok Szi
bériában ?
így indult meg a vizsgálat, a melynek bámulatos ered
ménye lett.
Kiderült ugyanis, hogy Paskievits herceg 275 magyar huszárt száműzetett 1849 őszén Szibériába, akik közül azonban már csak hármat találtak é’etben.
Ezek a honvédhuszárok : Mayer Lajos Zsombolyáról, Tóth Ferencz Székesfehérvárról és Lehoczky István Lőcséről valók voltak.
A szibériai kormányzó a szerencsétleneket azonnal maga elé hivatta s kikérdezte ő k et:
A legértelmesebb közöttük egy galambfehér aggastyán, aki ekképen kezdte elbeszélését:
— A szabadságharc kitörésekor Olaszországban voltunk ezre- dünkkel. Tnnen küldtek bennünket 1849 tavaszán Magyarországba, ahol az egész ezredünk átpártolt a honvédekhez.
Amikor Világosnál letettük a fegyvert, egy orosz tábornok szemlét tartott ezredünk fölött s kiválogatta a délceg altiszteket és köz huszárokat, ugyanúgy tett még a 2-ik huszárezred legény
ségével is.
Összesen 275 embert válogatott k i ; köztük két hadnagyot, vagy száz altisztet, mig a többi délceg közvitéz volt.
Aztán beszédet intézett hozzánk, amiből azonban mi egy szót sem értettünk. Majd kozákok fogtak körül bennünket és Nagyváradon, Debrecenen, Tokajon, Kassán és Eperjesen keresz
tül onnan Tarnowba, Baranowba, Radomba, végül Varsóba kisér
tek bennünket.
Itt egy napon maga Paskievits tartott szemlét felettünk s németül igy szólott hozzánk:
— Vitézek ! Egy huszárosztályt akarok alakítani belőletek, hogy a ti harcmodorotokra megtanítsátok az orosz lovasságot.
Mi összenéztünk, aztán felháborodva válaszoltunk:
— Nem, herceg, ezt nem teszszük, mi nem akarunk haza
árulók lenni.
— Muszáj ! — kiáltá toporzékolva Paskievits, az eriváni herceg, — külömben mindnyájatokat Szibériába száműzlek.
— Küldjön, — feleltek határozottan, — de mi árulókká nem leszünk!
A herceg toporzékolt dühében, sapkáját lekapta s kezével összemorzsolta, aztán dühtől habozó szájjal kiáltotta:
— Ám jól van, akkor takarodjatok valamennyien Szibériába!
Ezzel aztán meg volt pecsételve a mi szerencsétlen sorsunk.
Másnap indulnunk kellett Szibériába. Kettős sorba állítottak minket. Egyiknek a jobb kezéhez, másiknak a bal lábához kötöt
ték a láncot.
így kergettek aztán faluról-falura, városról-városra a kozákok s íolyton ostorral csapkodtak bennünket.
— Hát az élelemről gondoskodtak-e ?
— Napjában kétszer kaptunk enni. Reggel kemény fekete ke
nyeret, amely porozott a fogaink között s este ugyancsak ilyen kemény fekete kenyeret.
— Délben nem kaptak enni ?
— Egy harapást sem. Három oszlopban, a kozákok folytonos ütlegelései közt vánszorogtunk tovább. Bajtársaink legnagyobb része kidőlt a koplalás, a nyomor és az éhség miatt.
— S ezeket kórházban helyezték el, ugyebár?
— Dehogy, addig vártunk, mig tovább tudtak velünk ván
szorogni. A herceg nyilván azt hitte, hogy a nyomor és a szen
vedés megtör majd bennünket s akkor készséggel vállalkozunk hazánk letipróinak tanítására. De mi tudni sem akartunk erről.
Pedig sokszor a szivünk is majd megszakadt a fájdalomtól, amikor egyik-másik bajtársunk ezzel a fájdalmas kiáltással roskadt össze:
«Jaj, végem van !»
Ilyenkor keservesen ráztuk meg láncunkat s ha bajtársunk meghalt, mindjárt az ut szélében gödröt ástunk neki s abba temet
tük a szegényt.
— S meddig tartott az ut Szibériába?
— A tömérdek megbetegedés miatt több mint két esztendeig tartott ez a gyilkos ut. Az Ural-hegységen át jutottunk Jekaterin- burgba s Taminnál léptünk Ázsia földjére, majd Tobolsk, Tomsk, Jenessei, Jakuts következett s 1852 ben értünk végállomáshe
lyünkre, a kamcsatkai Petropawlowskba. Háromezerhatszázhet- venöt mérföldet tettünk meg gyalog, kimondhatatlan nélkülözések között.
— S hányán voltak még életben ?
— Megszámláltuk egymást. Még éppen kétszázan voltunk, egy pár év előtt még mind délceg huszárok, most nagyobb részük rokkant, öreg és törődött beteg.
A mint körülnéztünk ezen a vidéken, elborzadva kérdeztük egymástól:
— Hát ebben a jégmezőkben kell élnünk ezentúl ?
Bajtársaink, a mint legelőször glédába állított bennünket a petropawlowski felügyelő s beszédet intézett hozzánk orosz nyel
ven, mindössze egy pár szót értettek meg belőle, amit kényszerű
ségből tanultak az utón.
De volt köztünk egy pár felvidéki tót, akik többet értettek, ezek azután elmagyarázták nekünk magyarul, hogy mi lesz a tennivalónk.
Minden esztendőben 265 állati bort kell beszolgáltatnunk a felügyelőnek. Ebből minden hónapra legalább 22 bőr esik.
A felügyelő minden hónap elején meg fog látogatni s aki kevesebb bőrt ád be, azt megkancsukáztatja.
Borsódzott a hátunk ettől a fenyegetéstől, mert már jól ismer
tük a kancsukát, amely felhasitja az ember bőrét s úgy marja, mintha sósvizbe mártott korbácscsal ütnék.
A felügyelő azt is hozzátette, hogy a legnagyobb hideg ide
jén, december 15-töl február 15 Ág, fel leszünk mentve a bőrök beszolgáltatása alól, azért tehát két hónapon át éppen még egy
szer annyi bőrrel kell beszámolnunk.
Egyúttal megmutatta lakásainkat. Ezek földbe vájt s jégfalu kunyhók voltak, amelyeknek tetejét összevarrt medvebőrök képez
ték. Fegyver helyett csak ócska, hosszú nyelű lándzsákat adtak, hogy eszünkbe ne jusson fellázadni.
— Hát az élelmünkről ki fog gondoskodni ? — kérdeztük egymástól, amikor magunkra maradtunk.
Semmiféle házi szerszámunk, semmiféle eleségünk nem volt.
— Hiszen itt éhen kell elvesznünk, — mondogattuk egymás
nak tompa kétségbeeséssel.
A felügyelő megtanított arra, hogy mikép kell a vadakat el
ejtenünk, de azt nem mondta meg, hogy mivel és miből rakjunk tüzet a dermesztő hidegben.
Irtóztatosan szenvedtünk eleinte a szokatlan hideg miatt.
És se gyújtónk, se acélunk és kovánk nem volt, hogy tüzet csi
holhattunk volna.
Amikor ki-kirándultunk a vidékre, sikerült találnunk törpe bokrokat, amiket lándzsáinkkal kivájtunk a jégből, hanem haszta- talan dörzsölgettük órákig egymáshoz az igy nyert fadarabokat, lehetetlen volt meggyujtani.
A legnagyobb türelem és fáradság mellett is csak annyira tudtuk vinni, hogy a fa füstölni kezdett, de sohasem gyuladt meg.
Mindjárt az első napokban rettentően szenvedtünk az éhség és szomjúság miatt.
A felügyelő azt mondta, hogy vadhússal táplálkozunk ; mást itt úgy se kaphatunk.
Mi tehát az elejtett medvék bőrét huztuk le s annak husá ettük.
De némelyikünk undorodva köpte ki a nyers és édeses vadhúst.
Se megsütni, se megfőzni nem tudtuk s hogy borzasztó éhségünket csillapíthassuk, kénytelenek voltunk a nyers húshoz szokni.
Se só, se kenyér nem volt hozzá s mindjárt az első napok
ban egy csomó bajtársunk betegedett meg.
Mi, akik szivósabbak voltunk, most már emberfeletti erőt fej
tettünk ki, hogy azokat is táplálhassuk s ápolhassuk, akik betegen nyöszörögtek jégkunyhóikban.
A szerencsétlenek összetett kézzel könyörögtek egy korty vízért, de mi nem bírtunk adni nekik.
Mindnyájan úgy tettünk, hogy havat vettünk a szánkba viz helyett. Hanem a szegény betegek félretolták a havat s nyöszö
rögve esengtek egy korty vízért.
Sokáig tűnődtünk rajta, hogy mikép teremtsünk vizet, végre egyikünknek az a gondolata támadt, hogy a lenyúzott medvebőrre havat hányunk, aztán ráülünk a hóra s addig melegetjük a saját testünkkel, mig a hó feloldad.
Meg is kíséreltük, de nem volt köszönet benne.
A hó nem igen akart fölengedni s ha sikerült is néhány csepp vizet szereznünk, mire markunkba szedve a betegekhez vittük, már egészen megfagyott.
Harmadnap már két halottunk volt. Két derék altiszt ; az egyiknek mellét a másodosztályú vitézségi érdem-rend díszítette.
Ezt a kitüntetést Damjanichtól kapta a váci csatában, ahol a Gombás-patak hidján az elsők közt rohant át a hidon.
Egy osztrák kapitány pisztolyt sütött reá, de ő szuronyá
val félrevágta a kezét s a golyó csak a csákót ütötte le a fejéről.
Ekkor a kapitány karddal sújtott rá, de ő szuronyos fegyve
rével azt is félre vágta, aztán ledöfte a tisztet.
Tóth Mártonnak hívták, Sarkadról való volt s herkulesi erővel dicsekedhetett. És pár nap elég volt ahhoz, hogy összeessék és megtörjön. Az éhség ölte meg.
Most már temetésről is kellett gondoskodunk.
Nem volt se ásónk, se kapánk, csak hegyes végű lándzsánk s egy pár bicskánk, a miket még Magyarországból hoztunk ma
gunkkal.
A földbe nem tudtunk sirt ásni, mert az csonttá volt fagyva.
A holttesteket vállunkra vettük tehát, néhány száz lé
pésnyire vittük a mi kunyhóinktól s ott a kötésig érő hóba temet
tük el őket.
Hanem előbb lehúztuk szegényekről a ruhát, hogyha majd a mienk elrongyolódik, ne kelljen meztelenül járnunk.
Az első két halott temetésekor mindnyájan sirtunk, hanem aztán megszoktuk a temetést, mert alig múlt el nap, hogy egy
két bajtársunk ki ne szenvedett volna.
Iyenkor magyar gyászdalokat énekeltünk, de a lándzsa ekkor is velünk volt, mert gyakran megesett, hogy ilyenkor egész csorda medve támadott meg.
A halottat hirtelen a hóra kellett tennünk, aztán egymásnak háttal állva, elkeseredett harcot kezdtünk az éhes medvék ellen, amelyek fogaikat csattogtatva s hátsó lábaikra állva, szörnyű tal
paikkal ágaskodva rohantak nekünk.
A küzdelem sokszor végződött a mi hátrálásunkkal.
Mert ha valamelyik medvének sikerült egyik vagy másik tár
sunkat talpaival átkarolni, azt már úgyszólván lehetetlen volt meg
mentenünk.
A jegesmedve roppant erős s egyetlen szorításával meg tudja ölni az embert.
Rendesen úgy tettünk tehát, hogy azok vonultak legelőször a harcba, akiken medvebőr bunda volt.
Ezek aztán sokkal nagyobb hidegvérrel támadták meg a medvét, mert tudták, hogy körmeivel nem tudja lemarcangolni a bőrüket.
A midőn aztán ezek kifárasztották és megsebesítették a med
vét, akkor előrohantak leshelyükből a többiek és megadták neki a kegyelemdöfést.
Halzsiron kívül semmi mást se tudtunk beszerezni. Ezt a cethal-fogásra elitéit számüzöttektől kaptuk s állati bőröket ad
tunk érte.
Az első pár héten át bajtársaink két harmada többnyire be
teg volt. A nyers hús evéshez nem bírtak hozzászokni, vérhas és mindenféle gyomorbaj pusztított közöttünk.
Mily borzasztó volt az az idő, amikor egy napon egyszerre tiz halöttunk volt. Koporsóról, keresztről, vagy szemfödélről szó sem lehetett.
A temetést úgy végeztük, hogy anyaszült meztelenre vetkőz
te te k halott bajtársainkat s inkább egy-egy medvebőrt áldoz
tunk föl; abba csavartuk a holttestüket, aztán úgy ástuk el őket a hóba.
Alig egy hónap alatt a zord idő és táplálkozás hiánya ötven bajtársunkat ölte meg.
Éjnek idején gyakren hallottuk, hogy fölkaparták őket a hó alól és vad mohósággal ropogtatták a csontjaikat.
Ilyenkor aztán sokkal könnyebb volt megölnünk őket. Lom
hábbak voltak s könnyű szerrel elejtettük őket.
Ez az állapot hova-tovább mindegyre tűrhetetlenebbé vált.
A megbetegedések és halálozások egyre szaporodtak. Azon
kívül az a bánásmód is föllázitott bennünket, amit a felügyelő tanúsított irántuk.
Ez minden hónap elején megjelent közöttünk egy fegyveres csapattal, aztán bekivánta az állati bőröket.
A sok beteg azonban nem vehetett részt a vadászatainkon.
Ezeknél őröket is kellett hagynunk, ha vadászni mentünk.
Szegények magukkal is tehetetlennek voltak s nem engedhet
tük, hogy a vadak felfalják őket. A felügyelő azonban könyörtelen volt s az ő részüket is követelte.
A mint rakásra hánytuk előtte az állati bőröket, megszámlál- tatott bennünket, aztán toporzékolva kiáltotta:
— Ez a jássak (adó) kevés — többen vagytok ! Hol a többi bőr?
Mi megmagyaráztuk neki bajtársaink szerencsétlenségét. Azt csak nem kívánhatja tőlünk, hogy értük is beszolgáltassuk a bő
röket.
— Gazemberek, sorra korbácsoltatok benneteket! — ordította
a felügyelő. —.
Mi összenéztünk, egyet villámlott a szemünk s a következő pillanatban fenyegetően emeltük föl lándzsáinkat.
— Mit,, még lázadni merészeltek ?! — tombolt dühében a medvebőr-kucsmás kis ember.
— Agyon is ütjük az urat, feleltük neki, ha el nem takaro
dik innen.
Egy pillanatig megrökönyödve nézett ránk, aztán intett kato
náinak, mire azok puskát fogtak ránk.
— Ne lőjetek, — figyelmeztettük őket, — mert akkor a halál fiai vagytok.
— Tüzeljetek ! — ordította magából kikelve a felügyelő.
Egyik bajtársunk, akinek olyan ereje volt, hogy a medvét puszta kézzel is megfojtotta, a felügyelő elé állt. Arca remegett a dühtől, a szeme szikrákat hányt s vas öklei reszkettek.
— Hallja az ur, vigyázzon m agára; egy életünk, egy ha
lálunk, nincs sok veszteni valónk; de ha nem hagy békét, hát összemorzsoljuk.
— Fogjátok le ezt a gyilkost ? — dörögte a nagykucsmás kis ember s prémes bundájából revolvert rántott elő.
— János, az Istenért ne bánsd, — kérleltük társunkat, mert tudtuk, hogy ha ráteszi a kezét, hát ütött az utolsó órája.
— Ne féljetek, csak titeket nézlek, különben kigázolnám belőle azt a kutya lelket, — szólt dühtől remegve Kiss János s odatar
totta a mellét a pisztoly csövének.
A felügyelő azonban nem mert rálőni. Sejtette, hogy akkor mindnyájan megrohantuk volna.
— Hányjátok fel a bőröket, — mondá leeresztve a pisztolya csövét, mire mi hozzáfogtunk a bőrők elszállításához.
A szánok jó messzire voltak s iramszarvasok voltak eléjük fogva.
Egy óra alatt minden bőr fel volt rakva a szánokra.
— Ti k u ty á k ! vigyázzatok, — fenyegetőzött a felügyelő, — mert ha a jövő hónapban is kevesebb lesz a bőr, akkor félrete- teszek minden kíméletet s jaj lesz nektek.
Mi nem szóltunk rá semmit, csak a fogainkat csikorgattuk.
A mint aztán a katonákkal együtt eltakarodott, Kiss János megszólalt:
— Fiuk, ez a nyomorult úgyis sírba visz bennünket; mit szólnátok hozzá, ha megszöknénk.
— Csak tudnánk, — feleltünk neki, — de hát innen lehe
tetlen megszöknünk.
— Hátha sikerülne; mégis többet érne, mintha itt pusztu
lunk el.
— Az ut Petropáwlowskon visz keresztül s ott nagyobb számú katonaság tanyáz.
— Hát aztán? nem félünk mi tőlük.
— Persze, hogy nem félnénk, ha puska volna a kezünkben.
— Akkor se boldogulnánk. Ha ott győznénk is, nehányan mégis elszabadulnának s a következő állomások összes őrségeit fölvernék. Akkor aztán körülfognának bennünket s vagy meg kellene adnunk magunkat, vagy egy szállig lelőnének.
— Az is jobb lenne, legalább egyszerre vége szakadna szen
vedéseinknek, — mondta komoran Kiss János.
— Sokkal okosabb lenne, ha a cethal ászok kai tudnánk meg
egyezni, hogy adjanak bárkát a számunkra, — jegyezte meg Lehoczky baj társam.
— Mit csinálnánk, pajtás, azzal a bárkával ? — kérdeztem tőle.
Barna Jónás: A hazáért és szabadságért. 8
— Mit, hát neki vágnánk a tengernek s addig hánykódnánk rajta, mig valami hajóval találkoznánk, amely aztán fölvenne ben
nünket.
— Hová gondolsz, — mondtuk neki, — hiszen itt jég
hegyek vannak a tengeren, hát mit csinálnánk ezzel a rozoga bárkával, az első úszó jéghegy felborítaná s mi a tengerbe vesznénk.
— Arra valók volnának a lándzsáink, hogy elkerüljük a jég
hegyeket.
— Kevés ahhoz a mi emberi erőnk, — válaszoltam reá.
— De hát nem jobb megkísérelni a szabadulást, mint itt nyomorultan elveszni.
— Ha csak egy szikra reményünk is volna a szabadulásra én volnék az első, aki azt mondaná, hogy menjünk, de igyjobb türelmesen várni. Ha jól viseljük magunkat s a bőrököt gondosan beszolgáltatjuk, akkor talán kegyelemre terjesztenek föl bennünket s egy pár év múlva megszabadulunk innen.
— Soha, barátom, — felelte sötéten Kiss János, — meglás
sátok, hogy valamennyien itt pusztulunk el.
— Bizzunk a jó Istenben, aki nem hagyja el az embert a legnagyobb szerencsétlenségben se, — vigasztaltam csüggedt baj
társaimat.
— Könnyű neked; se feleséged, se gyermeked, de nekem három gyermekem van otthon, akik árvák s ki tudja, nem halt-e meg az édesanyjuk is a sok busulásban, — mondta Kiss János mélyen elérzékenyülve.
— Nekem is van feleségem és gyermekem, — mondták erre többen, — de mit tegyünk, itt mégis csak elnyomorgunk valahogy, amig a jó Isten megszabadít innen.
— Meglássátok, hogy sohase szabadulunk innen, — szólt Kiss János vigasztalanul.
— Hát tudjátok mit, fiuk ? . . . Várjunk még egy esztendeig, ha addig se biztatnak a szabadulással, hát Isten neki, próbáljunk megszökni.
Ebbe aztán mindnyájan belenyugodtak s visszatértünk kuny
hóinkba, hogy ápoljuk a betegeket.
Elhatároztuk, hogy ezentúl nagyobb szorgalommal irtjuk a vadakat, hogy a felügyelőnek kedvében járhassunk.
Lándzsánk öt láb hosszú volt, de ha egy rugót megnyomtunk rajta, a hegye tiz lábnyira is kiugrott.
Hogy a medvékre leshessünk, lyukakat vájtunk a derékig érő hóban s ezekbe b.ujtunk.
A medvék emberhúsra, mi pedig az ő húsúkra éheztünk.
Amikor leshelyünkön valamelyik észrevette a jegesmedve kö
zeledését, éles fütytyentéssel adtunk jelt egymásnak.
Ekkor egészen lebujtunk a lyukba, csak a lándzsánk meredt az ég felé.
Ha egyik-másik bajtársunk már harcban állott a medvével és nem boldogult vele, akkor „siess magyar“ kiáltásban tört ki, mire a közeli lyukakban levők azonnal kiugráltak rejtekhelyeikből s kö
rülfogták a medvét. __________
Gyakran borzasztó harc fejlődött ki közöttünk, kivált ha egy
szerre több medve támadott.
Megtörtént gyakran, hogy egyszerre tiz-tízenöt medve is ron
tott nekünk.
Ilyenkor órákig tartott a kétségbeesett harc s egy-két bajtár
sunk rendesen életét vesztette.
De a legfájdalmasabban esett mindnyájunknak Kiss János el
vesztése.
Ez a vakmerő ember, akinek vadászkése is volt, nem sokat teketóriázott a medvével.
Tudvalevő, hogy a medve, mihelyt embert érez közelében, azonnal hátsó lábaira áll s brummogva, fogait vicsorgatva s talpait marásra feszítve közeledik.
Mi mindig ezt a pillanatot használtuk föl, hogy lándzsánkat a medve lágy részébe döfjük.
Kiss János azonban vadászkésével is neki ment a medvének, sőt össze is ölelkezett vele, bízva a testét védő medvebőrben, aztán felhasitotta a hasát, hátára dobta a medvét s néha kezevel is megfojtotta.
Volt azonban egy óriási jegesmedve, amely mindig ki tudott szabadulni a lándzsáink közül.
Isten tudja hány éves lehetett, de hasztalan rontottunk neki a lándzsánkkal, sohase bírtuk hátára lökni.
Borzasztó ereje volt s ha elkaphatta lándzsánkat a talpaival, hát úgy összemorzsolta, mint a dióhéjat.
Ez a medve egymaga tiz bajtársunkat ölte meg. n lándzsa nem fogta a bőrét, oly vastag volt az mindenütt, hogy egészen meg volt kérgesedve.
Kiss János megfogadta, hogy ezt a medvét megöli. Váltig intettük, hogy ne kockáztassa az életét,
Egész más, ha puska volna nálunk, de lándzsával és vadász
késsel valóságos istenkisértés szembeszállni vele.
De ő nem tágított s folyton azt az óriási medvét lesle.
Mi is összebeszéltünk, hogy ha ez a medve jön, valameny- nyien résen leszünk, hogy ségithessünk neki.
8 *
Egy hajnali les alkalmával csakugyan mutatkozott az óriási jegesmedve, amelynek a hátán egy sötétszürke folt volt s erről már jó messziről felismertük.
Kiss János még távol volt tőle, de azonnal kiugrott rejtek
helyéről s fölemelt lándzsával rohant feléje. Mi is arra siettünk, hogy kéznél legyünk.
A medve fölágaskodott s iszonyú bődülést hallatott. Metsző fogai akkorák voltak, mint egy fiatal elefánt agyarai.
Ijesztően nagy száját széttátotta s iszonyú körmeit görcsösen szorította össze, hogy belevágja támadója mellébe.
Kiss tudta, hogy ha lándzsáját elkaphatja, hát azonnal össze
töri. De ő villámgyorsan döfte a hasának, hogy a medve hátra bukott.
Ekkor újra teljes erővel döfte bele a lándzsát, de annak a nyele eltörött, a hegye pedig kicsorbult.
Kiss rögtön kirántotta vadászkését s hasztalan kiáltoztunk neki, hogy ne közeledjék, ő a medvéhez rohant és torkába döfte a kését.
A medve egyet hörgőit, az án két talpával körülkapta bajtár
sunk derekát.
— Mentsük meg, — kiáltottuk megrémülve, aztán lándzsánkkal kezdtük döfködni a hirtelen fölugrott óriást.
Kiss János csodás hidegvérrel másodszor is torkába döfte a kést, de már nem bírta kirántani, mert a medve talpa lehajtotta a húst a karjáról.
Ekkor torkon ragadta Kiss János, egyet csavart rajta s a medve lerogyott, de magával rántotta a földre támadóját is, talpával pedig egyenesen az arcának kapott.
Mi kétségbeesetten csapkodtuk a medvét lándzsánkkal, de a dühödt állat ezt a támadást fel se vette, hanem csak Kiss János bajtársunkat marcangolta.
Én és néhány társam hátulról megkaptuk Kiss Jánost s el
Én és néhány társam hátulról megkaptuk Kiss Jánost s el