Reprezentáció és referencia

A magyarban nincsenek ugyan nyelvtani nemek, de számos lexikai eszköz áll rendelkezésre a nem és a gender-referencia kifejezésére. A probléma legtöbbször az, hogy a jelentés, az interpretáció és az a konnotáció, amely az alapszóhoz és annak női változatához tapad, szociális és kulturális mintázata alapján a referencia-személyről sokkal többet közvetít, mint a nem explicit megjelölése. Gondoljunk például a titkár–

titkárnő szópárra, amely a nemi specifikáció alapján szimmetrikus megjelölési forma ugyan, a két szó konnotációja azonban teljesen eltérő egymástól. Ebben az esetben már nem elég azt mondanunk, hogy az inherens lexémák biztosítják a szimmetrikus jelölést, ha a jelentés nem szimmetrikus jelentésmezőben mozog. Persze a jelentésmezőkben a nemi szerepek fel is cserélődhetnek, akár a lexéma által közvetített explicit referencia inverz formájában is, mint azt egy utóbbi időben gyakran látható befektetési reklám is sugallja. A reklámképen az arát férfiként, a vőlegényt nőként ábrázolták. A reklám szövege a következő volt: „Mézeshetek. Kisvállalkozónak”.

Az önkényes nemmel való felruházás szemléletes példája hangzott el Ranschburg Jenőtől, aki a Helyi Téma egyik számában (2005. 09. 07.) úgy nyilatkozott, hogy a szingli szó nőnemű: „Divatba kezd jönni egy számomra igen aggasztó jelenség, a szingli-létezés. Ebben a formában – amelyet én valahogy mindig nőneműnek érzek – nemcsak a kényelem a fontos, hanem […] az anyaság felelősségének elhárítása is”. A nő fogalma a szerzőnél egyértelműen azonosul az anya fogalmával, s egyenértékű is azzal. Ez a folyamat a bevezetőben említett nő – asszony szavak jelentésmezőjéhez, pontosabban mesterségesen előidézett szinonimitásához szolgál újabb láncszemmel: nő

= asszony = anya. Itt azonban érdemes azonnal arra a nyelvtörténeti adalékra is gondolnunk, hogy ember szavunk valójában az *emä ’anya’ jelentésű szóból származik, s a gyakorta pejoratív konnotációval emlegetett nőember szavunk jelentése nem ’női ember’, mint azt népi etimológiai megközelítésben gondolnánk, hanem ’nő + anya/nő’, hasonlóan a némber szavunkhoz, amelynek előtagja a mai asszonynévképző né-, az összetétel második tagja pedig az ember szavunk.

A fenti példák már előrevetítették a jel és jelentés kapcsán felmerülő legfontosabb kérdést: hogyan befolyásolják a társadalmi sztereotípiák és a kulturális hagyományok a nemmel való felruházás folyamatát, hiszen az ember lexémához tapadó – fentiekben idézett – eredeti alapjelentés a magyar nyelvből teljesen kihalt, s helyébe az a jelentés lépett, hogy az ember: ’férfi’ (pl. hazajött az ember). A szerepek társadalmi átértékelődése következtében hasonló nyelvi folyamat figyelhető meg a mai angol nyelvhasználatban: a sister szó a fekete férfi ápolók megszólítására. A jelenség egyébként a finn nyelvben is kezd elterjedni (vö. fi. sisar), a férfi betegápolókat megszólíthatják női konnotációjú szóalakkal. A különbség azonban az, hogy az angol nyelvű megszólítás pejoratív, míg a finnben nem feltétlenül.

190

A pszicholingvisztikában eddig kétféleképpen tették fel a fenti példákhoz kapcsolódó kérdéseket. Egyrészt úgy, hogy a nemet expliciten nem is jelölő formák képesek-e arra, hogy azokat a beszélők tudatukban mégis jobban kapcsolják az egyik nemhez, mint a másikhoz (Banaji és Hardin 1996), másrészt úgy, hogy a percepció és az interpretáció folyamatai hogyan tudnak egymásra hatni. Mindkét kérdés vizsgálatára igen sok empirikus adat áll rendelkezésre. Egy képi teszteléses, a névmások megnevezését kérő vizsgálat eredménye például az lett, hogy a tesztalanyok nem minden esetben használták helyesen a nyelvtani nemnek megfelelő névmásokat, hanem a tapasztalatuk alapján hozták meg döntésüket, a konkrét képi ábrázolás figyelembevétele nélkül is, azaz azt a névmást választották, amelyikhez tudatukban a reprezentáció erősebben kötődik (Banaji és Hardin 1996). Ez a vizsgálat bebizonyította, hogy a nyelvtani nemnél erősebbek a társadalmi sztereotípiák, amelyek egyes foglalkozásokhoz és tulajdonságokhoz a vizsgált kultúrkörben társíthatók. Mintegy az előbbi vizsgálat fordítottjaként járt el Irmen és Könkcke (1996): a résztvevők számára gépi hang közölte a hímnemű vagy nőnemű alanyt, feladatuk a személyt ábrázoló kép kiválasztása volt. A reakcióidő lényegesebben gyorsabb volt, ha a sztereotipikus képzet megegyezett a névmás által is kijelölt szexuspreferenciával.

Az újabb kutatások a szituáció és a kontextus vizsgálatára is kiterjedtek, hiszen feltételezhető, a személyekhez kapcsolódó nemi reprezentációt erősen befolyásolja a kontextus és a szituáció. A Bem (1981) által kidolgozott nemi séma-elméletből is kiolvasható, hogy a nemet is megjelölő lexematikus referencia tudati felidéződésének minőségét befolyásolja az, hogy a vizsgálatban szereplő személyek nemi szempontból mennyire sematikusnak észlelik az őket körülvevő világot, s maguk mennyire gondolkodnak sztereotipikusan, ill. előítéletesen. A társadalmi és kulturális konvenciókon alapuló felidéződés folyamatát Banaji és Hardin (1996) vizsgálata óta a szakirodalom automatic gender priming-nek is nevezi.

Lambdin és munkatársai (2003) kisgyermekek körében végzett vizsgálatokban is kimutatták a nemmel való felruházás folyamatának automatizmusát, mégpedig az

„emberek = férfiak” mintázat mentén. A vizsgálat alanyai 3-10 éves gyerekek voltak, akiket játék közben figyeltek meg, és azt jegyezték fel, hogy a játékaiknak, például a kedvenc plüssállataiknak milyen nemet kölcsönöznek. Megállapították, hogy a gyerekek nagyobb számban adnak játékaiknak fiú neveket, például az állatfigurák esetében, s csak az egyértelmű biológiai jegyeket is hordozó lánybabák viselnek lánynevet. Ezt a névadási modellt a játékipar is megerősíti, hiszen a híres márkanevek (és a nőies testalkatú babatípusok esetében) a gyerekek válláról leveszik a névadás problémáját (Barbie, Cindy, Käthy). Ezzel szemben a játékipar fiúbabái névtelenek, vagy a fiú jelölőszót viselik névként is. Ennek konnotációja azonban több nyelvben is problematikus, de különösen az angolban. A játékállatok esetében a gyártók valóban gyakrabban visznek be a köztudatba fiúneveket, hangzik az egyik amerikai pszichológiai vizsgálat eredménye is. Mills (1986, idézi Banaji és Hardin 1996) vizsgálata genus-szal rendelkező nyelvre vonatkozott a 3-10 éves korosztályú gyermekek körében. Ebből azonban az is kiderült, hogy a grammatikai nem szerint

191

kapják a játékállatok a neveket. Például a német nyelvben nőnemű főnév a zsiráf, ekkor a gyerekek nagyobb számban jelöltek meg lányneveket, mint fiúneveket.

Stahlberg (2003, idézi Klann-Delius 2005) a német nyelvben mutatta ki annak jelentőségét, hogy a személyek nemének hozzárendelésében a szóalak, a feminin (jelölt és motivált) és a maszkulin (többnyire jelöletlen és motiválatlan, bizonyos végződések esetében felfoghatjuk jelöltnek és motiváltnak is, például az -er végződés a foglalkozásnevekben) „végződés” fontosabb, mint a nemet expliciten kijelölő hímnemű vagy nőnemű névelő. Stahlberg olyan kérdőívet töltetett ki egyetemistákkal, amilyet például a híres emberek bemutatásakor gyakran használnak a különböző napilapok és magazinok, például a nálunk is ismert névjegy rovatokban. Ha a kérdőív a kedvenc filmhős nevét kérdezte, a tesztalanyok férfinevet adtak meg, ha a kedvenc filmhősnő nevét, akkor női nevet. Ha ún. nemre nem referáló nyelvi eszközt kaptak a tesztalanyok a kérdésben (pl. ki az Ön kedvenc regényalakja?), összességében több női szereplő nevére asszociáltak, s a férfi tesztalanyok is több női főszereplőt adtak meg, mint azoknál a kérdéseknél, ahol generikus alakok szerepeltek.

Konishi (1994) spanyol kulturális közegben tette fel a kérdést, hogy milyen asszociatív viselkedés társul a nemet megjelölő és meg nem jelölő nyelvi eszközök használatához. A spanyol kultúrában nem meglepő összefüggést adatolt a vizsgálat: a nemre explicit nem referáló alakokhoz többször társítottak hímnemet, mint nőnemet.

Ez a jelenség azonban nem igazolt mást és többet, mint azt, hogy a spanyolban is van szexus-preferencia, s a hímnem az elsődleges kategória. Más a helyzet azonban a lengyel nyelvben, ahol a nőnemű nyelvi alakok képzése sokféle morfológiai és lexikális eszköz felhasználásával lehetséges (redaktoresa, redaktora, profesorka, profesoresa, psychologini). Ezek jelentése a nőnemű referencia-személyek között tud erősen differenciálni, szemantikai és pragmatikai megkülönböztetést előidézve. Az egyes motivált/derivált formák közötti váltogatást Kubaszczyk (2006) átkategorizálásnak nevezi, ami a nyelvi gyakorlatban annyit jelent, hogy segítségével véleményt mondunk a referencia-személyről általában két tengely mentén: hivatalos + elismerést kifejező feminin forma vs. köznyelvi + dehonesztáló feminin forma, ez utóbbit a magyar kicsinyítőképzős alakhoz hasonlíthatjuk: dyrektorka = amolyan ’kis igazgatócska’, míg a pani minister ’miniszter asszony’-t jelent, s nem női minisztert vagy miniszter nőt.

Mindezek után joggal merül fel a kérdés a magyarban is használatos női melléknév és a -nő utótagos főnevek használati értékéről, a szóhasználat jelentést is befolyásoló pragmatikai szabályairól. A Nők Lapja Caféban (2007. 10. 13.) jelent meg a Női politikusok márpedig nincsenek! című cikk, amely igencsak tanulságos megállapításokat közöl arra vonatkozóan, hogy mi a különbség a politikusnő és a női politikus szintagmák használata között. Az idézett cikk azt állítja, hogy a női politikus, női vezető, női tudós kifejezések a patriarchális társadalom legragyogóbb példái, hiszen azt jelentik, hogy ’női ember’, ha úgy vesszük, hogy az alapalak (tudós, politikus, vezető) elsősorban a férfi-referenciát jelenti. Nyilvánvaló tehát, hogy ebből következően nincs férfi politikus, férfi tudós vagy férfi vezető sem, mert ezek a kifejezések – ironikusan szólva – azt jelentik, hogy ’férfi férfi’. Helytelen tehát a női

192

politikus jelzői szerkezet használata a női mivolt kifejezésére, ha ennek hangsúlyozása a kontextus vagy a szituáció alapján szükséges, a magyarban alkalmasabb a -nő utótagos összetétel.